Ugrás a tartalomhoz

Népdalköltészetünkről 3.

A Wikiforrásból

     Midőn feljebb a magyar nép költészetének s eszméinek lehető régisége felől volt szó, nem egy két adat villant fel, mellyben a régiség mellett más vonásokat is lelénk, mint csupán régieket, mert egy uttal fogalmat nyujtottak aesthetikai és lélektani állapotokról. Azonfelül, hogy ott régiséget bizonyítottak, gondoltassanak ide át, hogy tegyenek bizonyságot a magyar nép lélek- és széptanisága felől. — Legelsőbb is a vallás, emez isteni eszme a földön, ajánlkozik vizsgálódásunk elé, megtudni, mi van felőle a népkölté­szetben. ― Láttuk feljebb kelet hagyományait, meg a régi magyar vallás egy két hittöredékét; s most a keresztyénség tanai foglalják el figyelmünket. A közéletnek mindennapi felsohajtása: istenem, istenem! számtalanszor jön elő, „az ur lelke, Jehova, az ur angyala, ur isten”, mind annyi bibliai tanulmányként ötlik előnkbe. Bizalom a fölényben, határtalan. A szerető mikor elválik, istenre bizza szép angyalát, ha elhagyatik, istenbe veti reményét, fogadást tesz az egekre, a három istenre, atya, fiu, szentlélekre. Ha apját, anyját elveszti, s minden virágok közt csak az ő (élet) virága hervadoz, igy szól;

Hadd hervadjon, hadd hervadjon,
Csak az isten el ne hagyjon.

Van mind e mellett ó szövetségi emlékezet is a fölényről például: „Megvert az ur isten; istenem, istenem, be megvertél engem!” mondatik istenről: „az erőnek, hatalomnak, védelemnek, oltalomnak áldott élő istene,” melly fogalmak tiszta egyezésben állnak szent könyveink tanitásaival. De nehéz meghatározni, mi jelentése legyen e kifejezésnek: isten adta, mert néhol silány, kevés becsű dolgot jelent, mint: isten adta vize, sem ize, sem bűze; (188. d. I. köt.) másutt pedig ellenkező értelműnek látszik, leányra vive által, mint „isten adta kis barnája! ki ne hajolna hozzája.” (287. d. II. k.) Közéletben e kifejezés sajnálatot jelent, illyféle szólásmódban: isten adta embere! Hihetőleg alapje­lentése annyi, mint: szegény; s ezt fogja tenni a leányra víve is, mert következőleg ez mondatik: „se országa, se hazája.” Azonban miért jelentenek épen e szavak szegényt? Nyelvünkben s népünknél a szegény szónak van egy különös becse, mikor össze van téve a legény szóval, s ez teljesen világi értelmű. „Az isten adta” kifejezés vallásos eredetű, s hajlandó vagyok hinni a kettő között ezen különbséget. Isten adta ember már, kit az isten megvert, meglátogatott, kit valami csapás ért, az az, ki bűn nélkül lesz szegény, ki a könyörűlet indulatára szorult; de még sem nézetik mindenben szerencsétlennek, mert az isten adta szegénység gondolata nem leverő a népnél, sőt valami erkölcsi becs látszik benne, még pedig szentkönyvi tanok után, hol a szegény­ség gyakorta dicsértetik. ―

     Nevezetes,hogy talán egyetlen nemzet sem hisz mailag külön istent magának, a hajdani, zsidók példájára, csak a magyar. Ezen hagyományos szent fogalomhoz pedig egye­dül jóltevő tulajdonság köttetik, miszerint mindig ó, véd, különösen idegenek ellen, mint a 286. dalban (I. köt), melly külföldi uj szokásokra panaszkodik. Innen ugy látszik, hogy költészetünk nemzeti istenről tanit, s ezzel igen megegyez a köz meggyőződés. Minthogy e fogalom eredetileg keleti, kétség kívül megvolt ez ős eleinkben, pedig annyira, hogy a keresztyénség fölvétele sem irthatá ki, hanem, mint nemzetiségünkhöz erősen ragaszkodó faj, átvittük ezen fogalmat a keresztyénség által kijelentett fővalóra is. Nem máskép tőn a magyar nemzeti vallásos képzelődés a szűz anyával, a keresztyénség legszellemibb, hagyományos asszonyával. „Magyarok asszonya, nagy asszonya, kirá1ynéja” czimmel tiszteli őt a népköltészet, pártfogónak, édes anyának vallván egy ének (328. I. k.), kihez teljes reménynyel fohászkodhatni minden inségben. Dicső azon eszme, melly róla nekünk emlékezetben fenhagyaték. Ő az égnek ékessége, a földnek dicsősége. Menyben isten után a fő méltóságot ő tartja. Őt az angyalok, mennyei karok vig énekkel magasztalják. Azért vallá őt az atya isten is leányának, a szentlélek nevezé mátkájának, mivelhogy nincs benne semmi szenny. Ő védhet hadaktul, éhségtül, a szörnyű pestistül, és földindulástól. Dicsősége így föstetik:

A napfény trónusod,
A szép hold zsámolyod;
— — tiszteletedre,
Koronát fejedre
Az ékes csillagok magok fűznek.

Igy látható pénzeinken is „S. Maria, Mater Dei, patrona Hungariae”, körülírással. Ott még a szent gyermek ül bal ölében, dicsfénynyel körülsugározva. Jól látszik a szétlövellő nap, lábai alatt a hold sarlója, kezében királyi pálcza, fején korona.

     Minő fontos jelenet volt a világköltészetben a keresz­tyén vallásnak eme dicső hagyománya, elbeszélni nem ide tartozik. Megforditá ez az egész emberiség gondolkozásmódját, s egy asszonyi állatnak feldicsőitésével feldicsőité magát az egész nemet ama szigoru, szolgálói állásból, mellyben akár Ulyssesnek idétte a görögöknél, akár Abrahámmal egykorulag a patriarcháknál volt. Az emberi nemzet egyik felének illyszerű felszabadítása, tiszta önakaratra emelése, mélyebb és szellemibb gondolat, mint egyelőre sokan elhinnék; csak annyit mondok, hogy ez adott lételt és keletet ama nagyszerű változásnak, melly romanticismus név alatt előteremté a keresztyén költészetet. S imé e fontos jelenet milly valódi nagy szempontbul van felfogva s visszatűkrözve a magyar nép költészetében! — Nemzetiségünk valaha mélyen egybe volt forrva a vallással: ez abban, s az ebben látta fő dicsőséget.

     Valamennyinél népiesebb, falusibb képzelődés az, melly a karácsoni rigmusokban[1] látszik. Mindegyiket gyermekek szokták énekelni, legalább ide mutat az a sok kicsinyítő képző: Jézuska, bocskorka, csizmácska, lábacska, istálócska, halka, tányérka, istenke. A népi s nemzeti ság[2] itt is követeli a magaét, s valóban a született szent gyermeket épen olly ruhába öltözteti, mint a minőt falusi gyermekek hordanak nálunk.

Vedd fel juhász, az bundát,
Takargasd be Jézuskát.
Mert nincs neki bocskorkája,
Sem sarkantyus csizmácskája,
Fázik az ő lábacskája.

Gyönyörű anachronismus! mint a hollandi iskola föstészeinél, kik mindenben az élet és természet hasonlatát vitaták, s minden eszmét, gondolatot igyekeztek nemzetisítni a külső által. Illyen az a rigmus is, mikor a Duna mellett lakó gyerek, szerencsének hivén, ha valaki halat fog, és ajándékot tesz vele, ő is fényes halkát (halacskát) viszen ajándékul Jézusnak.

Futok, megyek a Dunába,
Fogok fényes halkát,
Teszem tányérkára,
Viszem istenkémnek.

     Az emlékezet halál után is felmaradni mondatik több helyen, mint e sorok bizonyitják:

Rózsából lesz temetőm,
Liliomból lepedőm,
Rozmaringból keresztem,
Soha el nem felejtem. (81. d. I. k.)

Itt az emlékezet felmaradása ugyan egynek vehető a halhat­lanság hitével. De poetai oldalát mégis a festésben látjuk e helynek, mert benne vajmi szépen föl van deritve a halál szomorú képe, s ha nem is olly elevenné téve, mint a régi görögnél, hol egy ifju nemtő lefordított fáklyával festetik a sír fölé, de talán sokkal több színével a természetnek, mintha egy ifju tavaszt ültetne a temetőre, melly szinte az élet jelképe, minthogy benne semmi feledés, hanem él az emlékezet. A vigasztalásnak eme rózsaszine ömlik el egy más versen is, mikor szintén halálutáni emlékező tehetségről vagyon szó.

Majd fölmegyek ama hegytetőre,
Ások magamnak egy sírt előre.
Meglátom, ki fog engem szeretni,
Ki fog rózsabokrot rá ültetni. (155. d. I. k.)

Van-e emberibb, s halálutánra minden követelést inkább felmondó beszéd, mint ez:

Ha meghalok, tudom eltemetnek,
Azt is tudom, hamar elfelejtnek. (ugyanott)

A keresztyén vallás hitágazatainak legmerészebbje is talált nyelvet és szót verseinkben. A feltámadás mély tana hirdettetik illy sorok által:

Ha meg nem látsz az életben,
Meglátsz a magas egekben. (18. d. I. k.)

Ha eljön a végitélet
Testünk is megujul.

És ha itt eljövend végünk,
Lesz örök boldogság. (312. d. I. k.)

     Erős nyomokat lelünk az öröktőli végzet (praedestinatio) felől, mert gyakran szólal meg a kényszerűség vasparancsa, illyenekben: „te tőled el kell válnom, mert én téged hiába szeretlek; megesett már rajtam, mi meg akart esni.” De a gondviselés hatalmát éneklik e sorok, istenről:

Fegyvert és katonát,
Ekét és boronát
     Ő forgatja.
Földön a gabonát,
Mennyben a koronát,
     Osztogatja.

Tehát a mint állandóságot, kitartást, hűséget látunk egy részt népdalainkban a régi iránt, akkép meleg ápolását látjuk más részben az ujnak, a keresztyéninek, s azért senki ne csodálja, ha ez amazt teljesen ki nem törlé szivből és emlékezetből, mert ugy emez ujabb tanítmány is épen olly könnyen volna kitörölhető belőle, s a nép játékul esnék a divatos vélemény szelének; oda volna ős jellemvonása: hűség a hagyományokhoz. A sebes felfogás, ujabb tanokra lépegetés csak egyeseké: a nép mindig retractiv, apródonként enged ujnak, s még akkor is megtartja aztán, mikor tanitói már régen elfeledték azt.

     Miféle eredetű legyen a megátkozás költészetünkben? Jézus is megátkozá a figefát; de már akkor sem egyéb volt e szólásmód, mint ó szövetségi zamat az ujon. Mi ezt tömérdek izben olvassuk minden népnél, de talán sehol olly gyakran, mint magunknál s többnyire szerelmi dolgok miatt. Jő pedig az átok a szerető anyjától több esetben, de ennek koránt sincs olly hatása, mint ha maga átkoz az elhagyott, megcsalt szerető.

A szeretőm anyja
Megátkozott engem. (21. d. I. k.)

A kend édes anyja megátkozott engem. (137. d. I. k.)

Erre azonban nem sokat hajt a szerető, mondván:

Bár ha megátkozott,
Az csak mind oh semmi. (21. d. I. k.)

     Ellenben ha szerető átkoz szeretőt, bizonyosnak mondatik beteljesedése,

― megmondom, édes tubám, el ne hagyj!
Mert ha elhagysz, megátkozlak, elhervadsz. (95. d. I. k.)

     Különbözni látszik ezen átoktól, melly csak esetleges, bár ollykor érdemlett is, egy más neme az átoknak, melly aztán nem egyest ér, hanem sujtja az egész nemzetet, s mint illyen, szükségképinek, kényszerűnek, elfordithatlannak látszik felettünk. Az „átok fogta meg a magyart” bizonyosan illy örök végzetre megy ki, mintha nemzetünkre kezdet óta rá lett volna mérve, „hogy az soha együtt ne tartson.” De van ám ezen átoknak is kelte (datuma) népünk­nél illy czím alatt és beszédformában: verjen meg a török átka. Volt pedig, hagyomány szerint, a török átka magyarra: soha ne legyen egy akaraton.

     Az elharvadás, melly fölebb mondatik, csak költői kifejezése a népi eszmének. Ha valaki szárazbetegségbe, sorvadásba esik, akkor szokták mondani, hogy meg van rontva, rontásba (valami utjába öntött veszélyes vizbe) lépett. — Az átoknak, mellyet leginkább e szavakban önt ki a magyar: verje meg az isten! legtöbb példája fordul elő még a katonadalokban. Egyébiránt nevezetes helyek az átkozódásra Fehér Annaé (386. d. I. k.), ki megátkozta a hadnagyot, bátyja büntetőjét:

Hadnagy uram, hadnagy uram!
Átkozott légy hadnagy uram!

Viz előtted megáradjon,
Sár utánad felfakadjon.
Lovad lába megbotoljon,
Földre téged agyon nyomjon.

Mosdó vized vérré váljon,
Kendő ruhád meggyuladjon,
A kenyered kővé váljon,
Az ég téged meg se áldjon.

Hasonló ehhez az első kötet legutolsó dala, melly maga egy átok. Meglehet hogy ez is valamelly történeti vagy románczféle versezetnek a végiről maradt el, minő most a Fehér Annáé, mivel azt sem tudhatni kit átkoz, nem lévén benne alany (subject).

Az a fa is száradjon ki,
A melly alatt meg fogsz állni.
Az a csárda gyuladjon ki,
Mellyben csendesen fogsz hálni.

Borod, buzád ne teremjen,
Szántó földed ne zöldeljen.
Páros késed kiforduljon,
Az is a szivednek álljon.

     A mi ezekután az ember fölötti eszmékről következnék, minő a szellemek, tündérek, boszorkányok, lidérczek, átalakulás hite vagy babonája, nem itt fordul elő, hanem az ugy nevezett mesékben, vagy népregék s mondákban. Ha ezekből is fog gyülni elég, akkor talán ki fogjuk szemelhetni az előitéletek, vakhit egész sorozatát, mellyek annyiban épületesek, s méltók a figyelemre, mennyiben mutatják a nép esze járását, költői szinezetét, s egyszersmind kimutatják a kört és határt, meddig birja meg szárnyalással képzelődése az eszme és gondolatvilágot.

     Legközelebbi tárgy, melly teljesen az embervilágba esik, volna most a haza; s e felől is szép nyilatkozatai vannak a magyar népköltészetnek. Már emlitők mellesleg, mikor történeti szempontból tevénk nyomozásokat, hogy vigalmaiba szivesen vegyíti hazáját a magyar. A hazaszeretet elismert egyik tulajdonunk. De a hazát gyakran 1átjuk pusztán családi értelemben, mint a németnél, hol a Vaterland nem több, mint az atya háza, tehát a születési hely; innen a német világpolgáriság kelete: ubi bene, ibi patria. Nyel­vünkben is a ház és haza szó rokonsága oda mutat. Életben szintén egy a két szó kelete, mert haza megyek, haza viszem, annyi mint, oda, hol lakom, a házba megyek s viszek valamit. De nekünk mégis a lakóhelyet inkább fejezi ki a hon, melly egy eredetűnek látszik a német Heim-mal, s inkább pedig az angol home (at home, otthon) szóval. Igy használja ezt Dávid zsoltára forditása: honjában költ a fecske. Nép nyelvén nem is tesz egyebet a haza, mint a szülötte földet, a falut; mi egy részt igen természetes, mert a népnek, „sem országa, sem hazája” tulajdonkép, hanem csak faluja, szülő helye volt mindeddig a magyar földön, s azt a dalt, mellynek kezdete: édes falum határa (277. II. k.), igy is éneklik: édes hazám határa. — Mind e mellett a szónak magosabb, polgárhoz illő értelme adatik több helyen, mint a bordalok- vallásos és nemzeti énekekben olvasható.

Adja isten, hogy magyar hazánknak
Szolgálhasson mind a német, mind a tót. (228. d. I. k.)

Áldd meg országunkat,
Mi magyar hazánkat. (331. d. I. k.)

Tekints, István király,
Szomorú hazádra. (332. d. I. k.)

Fegyvert fogok a hazáért,
Hadd onthassam a török vért. (358. d. I. k.)

Nevezetes, hogy a haza eszméje mellett rendesen ott van a király, vagy emlittetik annak ellensége, egyik vagy másik nemzet: török, német, franczia, tót. A legutóbb idézett dalban a katona először megveti édes hazáját édes rózsájaért, hogy vele maradjon, de majd észreveszi a leány tekintetét, s igy fakad ki:

―­­ te látom, busan tekintsz,
Fegyvert fogni szemeddel intsz.
Mert szereted a katonát,
Köpönyeges királyfiát.[3]

Mindennél azonban mélyebb régiebb, s népibb vonását lelem a haza vagy inkább hazai föld szeretetének azon kifejezésben, miszerint a föld népköltészetünkben mindig fekete.

A kend édes anyja megátkozott engem,
Hogy a fekete föld boritson be engem. (137. d. I. k.)

Veszett volna retek fekete földében.

A fekete föld nem veszen be engem. (383. d. I. k.)

Általánosan tudatik, hogy a magyar nép legjobban szereti a fekete földet, minő a legtermékenyebb része hazánknak s ezt átvitte költészetébe is. Ha puszta termékenységeért kedveli hazáját népünk, ez kissé legelői szagot visel, de azért nem ugy van. Legelő ez ország azoknak, kik csupán javait emésztik, s ha kedvök tartja, odébb állanak. Mikor a magyar a fekete földet kimondja, egyszersmind vére hajlamát köti a földhöz, mellytül őtet senki el nem szakaszthatja. Vér hajlandósága ez, nem pedig száj-járása, s csak mint ollyan lehetett czélja s vágya honszerző eleinknek, kik a jó föld hirét még Ázsiában hallották vala; s fajunk mind e mai napig ott maradt meg hozzáférhetlen eredeti állapotában.

     A nemzeti szinekről együtt, mind a hármat összeállítva, csak egy csangó dalban olvasunk.

Nincsen-e nekem..
fehér szinű harisznyám?
Övemet zöldre fesztettem,
Guczmám vereszszel beszegtem.
Nem fáj nekem sem bú, sem kin
Mert enyhít ez a három szín. (430. d. I. k.)

Leebb szállva a családi viszonyokra, itt nagy részt ősatyai szellemet találunk. A férj[4] ur a háznál, azért számtalanszor teszi ez azt, példaul:

Nem szeretem az uramat.
Elment az én uram Pestre.
Ki az urát nem szereti.

Egyszersmind a férfiaknál volt a hatalom, sőt vérjog is, a hűtelen feleség fölött, mint sz. László törvényéből világos, hol az mondatik: si quis uxorem cum altero viro adulterantem necaverit, deo de se rationem reddat.[5] A nő legszokottabb nevezete feleség, mintha mondanád: fél segitség; innen a nők iránti nemes gondolkozásmódbul ment által törvényeinkbe is az a nagy kedvezés, mellyet leginkább özvegység áraszt a nőre, miért „özvegyek paradicsomának” nevezte Magyarországot egy idegen. Hogy a nős életre sokat adtak őseink, nem kell bizonyitgatni. Sz. István egyik törvénye szerint a ki tanúságot tesz, becsületes, nős, gyermekes és keresztyén legyen. Egy, a XVI-ik század végéről maradt kezes levélben[6] a rab csak ugy vétetik ki a tömlöczből, ha hushagyó keddre haza viszi feleségét, tart hadi készületet, és egy iramó paripát. Közbeszédben ma is, ki megházasodik, becsületes emberek sorába lép. De a nő, ha nem többel, legalább engedelmességgel tartozott még férjén kivül, hogy az ipát és napát ne mondjam, férje fivérinek is. Mert hatalom birásábul vélem szokásba vettnek az uram szó használatát, „férjem” helyett, s egy dal (152. d. II. k.) kisebbik uramat emleget, ezalatt pedig a férj öcscse, vagy bátyja értetik, s e szólásmódnak divata némelly vidéken mai napig folytonos.

     Tehát kimélet, becsülés, gyöngédség a nők iránti szeretetben, melly a törvényhozást is meghatotta, mind nagyon tiszteletre méltó vonások népünk jellemében. Csak ne vegyétek vadságnak a szigorú törvényt, mert ollyan volt az idő maga. A magyar pór hölgy ma is jobban szereti férje szigorát, mintha föl sem vétetik általa, sőt uj házasoknál igen gyakran a szeretetnek egyik jele, ha férje megveri feleségét, legalább, ha kérdezed az uj asszonyt: szereti-e a férje, meglehet, szomorúan fogja válaszolni: nem tudom, mert még nem vert meg. Én egy igen mivelt iró hölgynél[7] olvastam: a török ha elzárja, és szigorúan tartja feleségét, legalább tanúságot ad arról, hogy szükségesnek érzi maga körül.

     A férj uraságának másik oldala még az atyai hatalom. Nem csak a nőnek, hanem az egész háznépnek is ura volt a férj. Ur volt ő, a gyerekek pedig cseléd, mint ma is sok helyen; azért van olly közel egymáshoz nyelvünkben a család és cseléd szólásforma. A nő ugyan szembe soha se mondá a férjnek: uram, hanem: kend, mi megröviditése a kemed, kelmed, kegyelmed szónak; de a gyerek mindig oda tette s teszi apja nevéhez: uram, apám uram. Ennyi a czím, s népnyelv­ben kendez ige annyit tesz, mint: czimez, megbecsül, az az nem tegez valaki valakit. A nő még is közelebb látszik állani tekintélyben a ház fejéhez, mint a gyermekek, mert ő másod személyben szólitja férjét kendnek; de a gyerek mindig harmadikban; s ez a rangfokozat az apa, anya és gyermekek családi méltóságában. ―

     A barátság, vendégszeretet, a társadalmi érzelmek sok izben tárgyai a magyar népköltészetnek; bordalaink nagy része mintha épen barátságért iratott volna. A vendégszeretet, mint a nők tisztelete, hasonlókép át ment a nemzetbe, vagy az alkotmányos testületbe is, a népből, mert az idegenek iránt első királyunk óta, folyvást megnyitá polgári intézetének ajtait, s a hazafiusitás egyedül ennek gyümölcse. Mind ezen eszmék és indulatoknál pedig gyakoribb és népköltőibb a szerelem, mint egyik kifogyhatlan forrása kezdet óta minden költészetnek. Szerelmi dalokkal bőven áldott meg az emléke­zet bennühket; gyüjteményünknek fele csupán illyenekből áll. Mint változó a szerelem, olly változatosok e dalok is minden árnyéklatban. Van hűség, van csapodárság egymás ellen, s talán egymás rovására, mert alig ha több egyik a másiknál. De mind a hevet, mind a hűlést mérsékli , s mintegy közép fokra vezeti bizonyos neme az erőnek, a férfiasságnak, melly nem hagy sem feledni, sem sírni egy könnyen. Valami erkölcsi makacsság, parancsolóbb mindennél a magyar jellemben, tartja itt a féket; mintha Kant categoricus imperativusát mi találtuk volna ki. Nekünk csudaul tünik fel a délibb, vagy nem is délibb, szomszéd népek szeretközése, számitlan önfeledése, s körülbelöl hasonlitunk egy amerikai indián csapathoz, „mellyben erősb a szenvedély, mint a képzelődés. Ők természetöknél fogva visszatartózkodók és nem örömest beszélik érzéseiket, mi szükséges kellék a dalköltészetre, melly okból minden népnél a nők, ellenkezőre lévén hajlandók, többet énekelnek, mint a férfiak. Az indián, bár valóban éles észlelő, magába látszik sülyedni, s melancholicus vizsgálodásba merülni, mivel nem szeret ujságvágyónak látszani. És bár milly hevesek is nálok a szenvedélyek, a szerelem, egyetlen erős indulat, melly természeténél fogva szózatos, oda nem tartozik. Nem mintha fogékonyság nem volna bennök gyöngéd érzelmekre, hanem mivel ezek arány­lag igen lágymelegek és szökem1és (Aufschwung) nélküliek. — Egész költérletök főleg a beszédre szorítkozik. Szónoklati különös adományok eléggé elismerve barát és nem baráttól. Beszédeik, nem a teli keblű egyén tulnyomó érzéseinek gyümölcse, mikép a költői teremtmények szoktak lenni. Azok legbiztosabb eszköz elérni mindent, mire dicsvágyok visz: befolyást, hírt, nevet.[8] E vonások épen mintha rólunk volná­nak levéve, s talán egyetlen rokonság, mellyben valamelly néppel lehetünk a világon. De itt nem megyek tovább, mert nem czélom össehasonlitó értekezést irni, hanem maradok szorosan a tárgy mellett.

     A magyar szerelmi népdalokban két uralkodó vonás vagyon: egyik a tisztelet, másik a megvetés. Tehát a szerelem, mint ollyan magában, melly maga legyen czélja magának, kevéssé feltalálható, hanem mindig e kettőnek vegyületében. Innen bizonyos erkölcsi öltözet látszik rajta, s a szerelem nálunk mindig olly szempont után nézetik. Azért ha hűtlennek gyanitja szeretőjét a szerető, megátkozza, megveti, s másfelé fordul; mert a tisztelet leple azonnal lehull szemében, mihelyt meg van sértve szerelemhez kötött erkölcsi eszméje. ―

     De nem látszik sem életben, sem költészetben, hogy ekkor aztán meg volna nyugtatva kedélyleg a szerető, mert epedést, bánatot mindenha veszünk észre, minek fő tulajdona, hogy nem nyilt, nem kitörő siránkozás, hanem a legkeserűbb elfojtódás, mert az igaz magyar jellemnek sajáta nem könnyen panaszolkodni. Az ekkép visszatartott érzelmek a kevésbbé finom szívben boszúállásnak vetik el magvait; sok elhagyja szretője miatt faluját, katonának áll, vagy a puszták fiaihoz szegődik, italnak adja magát, s a mélyebb kedély, mintha szégyenlené mindenki által érthető szavakba önteni fájdalmát, máskép talál utat, kifolyást panaszainak, rejtélyesebbet, mint a beszéd: az énekben, s innen a magyar népi dallamok melancholicus mélysége, nehéz szivre mutató lassúsága, egyforma lejtésű menete, mellynek a víg aztán teljesen ellenkezője: gyors, pattogó, szökemlő; innen az a mysticus, majdnem vallásos, erkölcsi merengésű zene a komolyban, mi nyom és emel, busit és vigasztal, mint a szerelem maga, ifju kebelben, a miért a szerető, ―­­­ ezer tapasztalásból tudjuk, legkészebbnek nyilatkozik halálra, mikor legszerelmesebb.

     Sokan hiszik, hogy nekünk a népi költészet csak fél jónk a népi zenéhez képest. Meglehet. E hit onnan ered, mivel hogy nótáinkra igen gyakran silány versek énekeltetnek; de az megforditva is áll, mert néha jó a vers, és nem eléggé alkalmas a nóta; nem egyéb ez, mint eltévedés, idegen versnek idegen nótához tévedése, mert népköltészetünkre soha semmi gond nem volt; és versre a nótát, nótára pedig reá fogták a verset. Ez a fogd rá modor aztán szokássá lett, és egyik igy, másik ugy énekli ugyanazon verseket, pedig komoly menetű versnek soha sem lehet másféle dallama, mint komoly, vignak vig, s ez a legtermészetesebb, honnan csak azokat lehet teljes tökéletes daloknak tekinteni, hol ekképen
összeüt a kettő, s a különféle vidéki beküldéseket csak azon alapaszme utáni birálat fogja eligazítani, mikor dalainkat hangjegyekre véve közzé fogjuk tenni, mert ős igazságnak hiszszük, hogy akár a vers, akár az ének születik előbb valamelly dalban, egyik meghatja, serkenti a másikat; legjobb dal pedig kérdésen kivül az leszen, hol egyszerre születik mind a kettő. —

     A mi szerelmi dalaink, mint általánosan minden népé, melly irással nem ügyelvén reájok, csak hagyományosan élteté azokat, mikép az uj görög és szerb, fölötte változók. A lyrai dalok csak egyben, csak az általánosságban változatla­nok; az az: a víg marad vígnak, a szomorú szomorúnak, ámbár ez sem mindig, és csak töredékesen, mint feljebb volt róla szó, mert egész dalt hosszú időkön át nehéz megtartani, mivel magok az érzések is rövidek, percznyiek; s minden uj helyzet, uj eszmét, uj képet hoz, az idő és körülmény és a lelkesedéshöz képest. Mind más az, mikor elbeszélő költemény fenmaradásárul van szó, mert itt az események egymásutánisága mégis parancsol némi szigort az emlékezetre; de azért az sem tartatik meg egész pontossággal, s minden uj elbeszélő legalább színezetben, változtat az előadáson.

     Népünk erkölcsi érzete már, melly a szerelembe tisz­telet és megvetés szine alatt vegyül be, egy magasabb esz­mére vezet, belsejeig a léleknek, hol a becsületérzés lakik. Nagy szó ez a magyarban, és egyik tényezője lelkületének, s mint illyen, saját uton befolyt népköltészetünkbe is. Mikor az erkölcsiség meg van sértve, nyomban ott toppan az ellenkező, a megvetés, dalainkban. Már mondtuk, hogy még itt nincs vége mindennek, mert csak ugyan tövis marad a lélekben, melly ha költészetté hajt ki, guny néven ismeretes a szépműtanban. Innen igen sok nyomát fedezi fel a gunynak népköltészetünk, minden árnyéklatok szerint, mellyek: szeszély, ironia, sarcasmus, nedély (humor). És mind ezek között az utósó az, melly legszorosabban összefügg a szerelem és becsületérzettel, mert mint Kölcsey mondja: a humor fő alkotó része a sentimentalismus, és a sentimentalismus mindig kisebb vagy nagyobb mértékű pathos ideájával köttetik öszve[9]. De a humor tulajdonkép az érzések elkeserűlése; mosolygás, de komoly szin alatt. A nedélyben nyilatkozó pathos pedig komolyságra, ez a becsületérzésre viszen vissza, mig a sentimentalismus alapban egy a szerelem indulatával. Tehát a szerelembe vegyült erkölcsi érzés, melly tisztelet és megvetés, vagy egy szóval: becsület néven nevez­hető, szüli népünkben a gunyt, s ennek előkelő faját, a nedélyt, miért a kettő egymásnak tőszomszédi, s faluinkban, lehetne mondani, épen annyi gunydal vagyon, mint szerelmi, sőt ritka egyén, kinek gunyneve is ne volna.

     Nem csak be van pedig vegyülve a szerelembe a becsületérzés, hanem még tulnyomóvá is válik ollykoron, s mellette a szerelem másod ranguságra sülyed alá. Szép példáját látjuk ennek a 101. dalban (I. k.), melly megérdemli hogy ujra ide irassék.

Mariskám, Mariskám,
Szivemnek bálványa,
Szivem, a szivedet
Mig élek is szánja!
Én tégedet, te engemet
Hasztalanul' szeretsz,
Máshoz kötött esküvésem,
Már enyim nem lehetsz.

Felejts el, felejts el,
Felejts el engemet!
Vesd ki a szivedből
Gyászos emlékemet.
Mert én téged kedves rózaăm,
Hiába szetetlek,
Másnak adtam igéretem,
Tiéd nem lehetek.

E két sropha, mint egyszerre kivehető, teljesen egyet mond. Az ifju végbucsut vesz mátkájától, ki bálványa szivének, mert őt hiába szereti, miután esküvése, igérete által máshoz vagyon lekötve. Tehát az adott szó, és az ennek megtartására kötelező parancs mindenkép elébe tétetik a szív hajlandóságának, s lehet, hogy ez által egy egész élet fog megkeserittetni, de már mind hiába, mind hasztalan! A szeretőt igéret és esküvés tartja, s ennek szenteli föl szerelmét, s ohajt örökre felejtetni kedvesétől. — Ha fogná valaki mondani, hogy erővel csikarok ki népdalokból állításokat, mellyek bennök nincsenek, bővebb felvilágositásul egy spanyol románcz tartalmát hozom fel, mellynek hőse Alarcos gróf, s becse, levén egyik legszebb terméke a romanticus költészetnek, általános. Szerzője nem tudatik. Gróf Alarcos Solisa királyleányba szerelmes, de sokáig meg nem kéri. Végre a leány megszólitja atyját, hogy már neki rég óta férjnél kellene lenni. Ez a te hibád, mond atyja, nem enyim, mivel Alarcosért, ki azóta megházasodott, és gyermekes, a magyarországi herczeget elutasitád. Nosza, mond a leány, hivasd ebédre Alarcost, és mond ebéd után, hogy én nem adék kosarat neki, sőt haszontalan vártam utána. Ez nekem meggyaláztatás, s ha megházasodott, ölje meg nőjét, hogy engem elvehessen; de előbb terjeszszen hírt, nőjének bizonyos betegsé­gi halálárul; mikor minden titokban marad s becsületem tisz­tába jő.

     A becsület szó kimondva; érte mindent meg kell tenni. Alarcos enged, megteszi a király kivánságát stb.[10] Ha összehasonlítjuk e rövidke vázlatot a magyar, előbb idézett, népdallal, mindkettőben ugyanazon alapgondolatot leljük, a becsület szentségét. De a miénk lyrai hangnál maradt, mig a spanyol egész épületet, egész történetet rakott az alapra, s annál kivehetőbbé tette az uralkodó gondolatot. Ez a románcz, nem mondom a kidolgozásért, melly fölötte szép, hanem a benne rejlő eszmeért, ugy is tekintetik, mint a spanyol jellemhez igen illő, belőle önként folyó mű; s ha igy van a mi dalunk is mi velünk, miért ne mondhatnók, hogy van bizonyos érintkezési pont a spanyol és magyar nemzeti jellem­vonások között, mi nem lehet egyéb azon jó hirű büszkeségnél, melly a középkori aristocratiának szolgált alapul.

     Mondottuk feljebb, mikép egy amerikai indián fajnál erősb a szenvedély, mint a képzelődés, s e megjegyzést akartuk érteni a magyar költészeti tehetségre is. Az idézett spanyol románcz jó példa erre. Ott ugyanis igen szép alkotmánnyá alakult ugyanazon eszme, nálunk nem; hasonlókép a 399. dal (I. k.), mellyben a meghalt anyát visszakérik az árvák, egy svéd románcznak is alapeszméje, s belőle nálunk szinte nem tudott egyébb kerekedni, mint egy kis dialog két strophában, semmi történettel.

     Alkotni, tudjuk, csak a képzelődés bir, s hogy nálunk kevés költői alkotmány vagyon, kitetszik a románczok s tör­téneti költemények kevés számából, innen annyival több aztán a szorosan lyrai vers; mert afféléket, mint Kádár István története, s Magyarország megvétele, száraz krónikai előadás­nál többnek sehogy sem nézhetünk. Sok kell ahoz, mig egy népben kikészül a képzelődés. Gyakorlottnak kell lenni a szemnek mindenek előtt, melly sok alakot felfogott legyen; s birja különösen a természet változatainak képét; de a mi költészetünk, mint a magyarság maga, sikon ömlik el, kimagasló nagyság szemlélete nélkül, vagy mikor alkotna, bizony­talanba kalandoz, melly mint a puszta, körrajzok nélküli vég­lenség, rámába nem fogható képeket ad, szóval, hiányzik belőle az architektonikus öszveállitás, nem birván kiválni a lyrai általánosságból.

     És a hiány megtetszik az egész irodalmon. Költőink olly tehetlenek, mint a nép, s művészi alkotmányt nem igen tudunk felmutatni. Életünk szegény, pusztáinkon nincsenek vagy babiloni függő kertek, vagy egyiptomi gulák; egy kut gém pedig egy vándor daruval, s déli bábbal inkább ködfá­tyolképekre buzdithat, mint nagy szerű Szent Péter-templom, vagy kölni dom épitésére. Általán véve, hol a képzelődés semmiben sem láttatja magát, ott a szellemi élet igen alant áll, s azt a kenyeret, mellyen pusztán csak a test hizik, senki nem fogja irigyleni.

     Mindennek pedig oka az élet és természet egyhangúsága. Mit lát a magyar ember, magyar szellem alkotta nagyot, mihez ha nem egyéb, legalább ujdonsági bámulás vonzhatná? Sőt mit lát a müvelt ember városainkban is? Az épitészet, mint ollyan, melly az összes szépmüvészetből leginkább van szem előtt, koldus és minden fantázia nélküli. Házaink szobák rakhelyei, templomainkat csak az imádság tartja fel; palotárul pedig, gazdag aristocratai országban, szó sem lehet. Eltörpült, elmecsevészült nemzet! csak egy valamire való épületben sem tudta eddig láthatóvá tenni akár vallásos, akár nemzeti szellemét, képzelődését, alkotó erejét; sőt még emlékeit: a hegyek koronáját, a régi mesés várakat is el hagyja romlani, hogy az se lássék, a mi volt, a mi gyönyöre volt a szemnek, kevélysége a vidéknek, czimere az erőnek.

     Mindezek után költőiség nélkülinek tartsuk-e a magyar népet? El fogja azt dönteni tudósaink véleménye, mi eddig rendesen tagadó volt ezen kérdésre. Részemről én kivételt nem tudok azon általános igazság alól, hogy minden népben el van vetve a költőiség magva, de körülményei akadályoz­hatják, elferdithetik fejlődését. Hogy az angol, scot, német nép szelleme e részben is messzire ment elő, politikai körülményeknek köszönhetni. A schwarcz-­waldi németek egy része soha sem volt szolgai elnyomottságban, Svédország pórjai pedig 1335. óta élvezik az igazi szabadságot, Nagy Smek korának dicsőségét. Az is sokat tesz, mennyire van valamelly nép segitve az általános mivelődés fuvalmától; nálunk pedig egészen idegen volt az, belőle egy törött sugár­ka sem hatott a néphez. Örökös hadi rázkódásaiuk, pártviszályok egymásnak tevék elleneivé a népet; s arra nem régi időbül van példa, hogy dalokat testi büntetéssel is fegyitettek. Hogy ez uton sok dal örökre elhangzott, könnyü hinni; elhangzott pedig azért, mert hazánkon kivül nem volt menekülése de sehova, mint volt a szláv fajoknál, mellyek különböző hatalmak alatt élnek, s a mi megtiltatott egyik országban, felmaradt másikban, sőt uraiktól, mint nálunk, nem is értetve, vagy föl sem véve, szabadon zenghettek, s igy nekik a mi sz. Istvánunk korából, és felől van élő daluk, midőn nekünk nincs.

     Minden egyes nép költő; s el van híva bizonyos magában rejlő erőknek kifejtésére, hogy növekedjék a szellem országa. E nélkül nincs élete a jövendőségnél. „Én nem tudom ifjuságomban, mond Lamartine, miért keltének bennem, ugy szólván, született ellenszenvet bizonyos népek, mig mások vonzának, és szün nélkül öntudatlan bájjal vittek vissza történeteikhez. Ugy éreztem a multnak emez üres árnyai, a nemzetek holt emléke iránt, mint vagyok ellenállhatlan erővel embereimnek, kikkel járok, kelek, arczulata ellen, vagy mellett. — Soba nem szerettem a rómaiakat; szivem soha sem volt érdekelve Karthagó által, bajai és dicse daczára. Népek mint a fenicziai, Tyrus, Sidon, Karthagó, kereskedelmi tár­sulatok, kizsákmányolák a földet ön hasznukra, mérvén vál­lalataik nagyságát a süker anyagi és jelen becsétől. Ők gazdagok voltak és szerencsések, s ez mindenök; dolgoztak az időért; a jövőnek semmi köze velök. Receperunt mercedem. De azok, kik alig tünődvén a jelennel, mellyet elsuhanni éreztek, a halhatlanság fenséges ösztöne, a jövőnek telhetlen szomja által, nemzeti gondalataikat tulvitték ­a jelenen, az emberi érzelmet az anyagi jólét, gazdagság és hasznon; azok, kik nemzedékeket és századokat emésztettek föl, szép és örök nyomot hagyhatniok, mellyen jártak, az uton; eme részrehajlatlan nagylelkű nemzetek, mellyek az emberi lélek legnagyobb és nehezebb gondolatait elvállalák, hogy belőlök bölcselmet, törvényt, theogoniákat, művészetet és rendszert alkossanak; mellyek nem gondoltak a márvány és gránit tömörségével, hogy belőle gulát és obelist faragjanak, — fönséges kihivás az időnek, néma szózat, mellyel örökre fognak beszélni a nagy és nemes lelkekhez: eme költő nemzetek, mint az egyiptomi, a zsidók, az indek, és görögök, kik eszményiték a politikát, és urrá tevék népi éltökben az istenit, a lelket az emberi szellemen, a hasznon, ezeket már szeretem, becsülöm, keresem és imádom nyomaikat, emléköket, irott, épitett vagy vésett műveiket; életökből élek, megindult és egy értelmü néző állok végzetök megható és hősi drámá­ja előtt. ­— Ők magasb és nagyobb nemű sorsra érzék hivatásukat, és nem adhatván örök létet, mire minden nagy és nemes sziv álmodik, maguknak, müveiknek mondák: örökitsetek bennünket.”[11]

     De talán nem is kellene igy szólnom a mi szegény, alig ismert, s eddig nem méltatott népköltészetünkre tett észrevételek között. Nem szólnék, ha nem tudnám, hogy épen azon tehetség, erő, ösztön, vagy mit én tudom mi, teremté valamelly népben a csodálandó s örök becsű míve­ket, melly a legegyszerűbb népdalt. Azon erő ez, melly a méhet virágra viszi, a hódat olly épitésre tanitotta, minőt az ember nem tud, de egy Phidias karjában, egy Raphael ecsetében teremtői magasságra emelkedett. Mert semmi által sem hasonlit ugy ember istenhez, mint ennek kifejlése által, azért is viszi át örök időkre a népek jó emlékezetét. És vajjon leszünk­-e mi folyvást mint most, kicsinyei a kornak, másodrendű népe a világnak? Aztán mikor nem leszünk a nemzetek sorában, foghat-e mondani a történet musája valamit azon időrül, mellyet fajunk a Duna, Tisza mentében már eddigelé ezer év óta tölt és töltend még, isten tudja, meddig? Vagy egy gondolatvonással meg fog elégedni, s kitalálják az utánunk jövők, hogy ez hiány, üresség, mert idejét a nép nem birta betölteni tettekkel, s meghalt gondolataival együtt örõkre, mint utolsó napszámosa!

     Valóban a népek halhatlan része, jobb fele van vitatva mindig, valahányszor annak geniusa, hajlama felől beszé­lünk; s mikor benne azon erőt fürkészszük, melly a szellem műveit alkotja, sorsunk egy a bányászéval, ki drága aranyat keresve, mig a dus eret föltalálja, tömérdek ásványt hoz elő, mellyek a közéletre tán még hasznosabbak, mint az arany, de azért nem olly becsesek. Nem teszünk tehát sikeretlen munkát, ha mintegy belé ássuk magunkat a nép erkölcsének, izletének tanulmányiba, mit e hosszas kitérés után azonnal ismét teljesitünk, folytatván tovább is szemlélődésinket.

     Ha följebb eltagadók némileg a képzelődő, mint alkotó, erőnek nagyszerűségét népünk költészetében, ezt egyszersmind öszhangban véljük lenni életével, ismereteivel, mel­lyek ugyancsak korlátoltak. De a korlátoltság nem ellenzi, hogy dalaink mélyek és érzelemdusak legyenek, mert ez nagy képzelődés nélkül is lehető, és egyes irókban épen ugy tapasztaljuk; sőt a magyarnak elszigetelt, világra mindeddig befolyással nem biró, inkább csak önmegtartására szoritkozott állásához, tapasztalatainak arasznyiságához épen ez illik. Továbbá az, mi népben vagy nemzetben eredeti, igen helyhez kötött, ugy szólván, csak magocska, de mellyből óriási diófa fejlődhetik, kedvezvén az idő, s a népek szeren­cséje, mellyet bölcs törvényhozás, nemesre irányzott élet által maguk számára kivivandottak. Csak arra legyen fő gond, hogy a kis mag épsége, tisztasága megőriztessék; ezt pedig, ugy látszik, szent örökként folyvást védte és meg is védte népünk, mert költészete egy európai nemzetére sem üt, mint anyára, s a benne lengő szellem ugyancsak miénk, sajátunk, egyetlenünk.

     Mi a magyar népdalok mélységét illeti, az leginkább abban áll, hogy a fölindult kebel mintegy magán tul el-kiárad a kültermészetre, s ennek jelenségeit magába játzsa, mint mikor elkap valamit az örvény, s tulajdon anyagként dolgozza fel, példaul ezekben:

A merre én járok,
Még a fák is sirnak,
Gyönge ágairul
A levelek hullnak. (11. d. I. k.)

Azt gondolom, eső esik,
Pedig a szemem könyezik. (32. d. I. k.)

Sem eső nem esik,
Sem harmat nem látszik,
Mégis az én bundám,
Két oldalrul ázik. (33. d. I. k.)

Mind a három hely megfelel amaz állitás valóságának, mert elsőben a szerető bújától mondatnak hullani a felevelek, a másik kettőben pedig a bánatos kedély össze látszik téveszteni magát a természettel, s mikor könyet hullat, azt gondolja: eső esik, vagy legalább esőnek kell esni, mi őt megáztatja. Ez a természetteli összeolvadás, de azért nem puszta föstés, mert nem hasonlatul hozatnak fel a természet tüneményei, hanem ugy, mintha a természet maga is a kebeltől függene, az az, mikép mondatott, mintha a szerető búja okozná a levelek hullását, kettős érdemű, mert egyszersmind képeket is láttat a természetből, mellynek segitsége bármennyire meglássék népkö1tészetünkön, ez még sem pásztori (idylli), mert erősebb vonásokban festi a szenvedélyt a pásztori versezetnél, hol szelidebb, enyhébb léget érzünk, mint bánatot zengő dalainkban, mellyek nem hímet varrnak a természetről, hanem magokba olvasztják föl ezt. Ők e sze­rint nem utánozói pusztán a természetnek, mint a régi poesis, mellynek elveül a természet utánzása mondatott, minél fogva bizonyos természet-hűség, mezei szinvegyület, és nyugalom uralkodott rajta, hanem a kedélyt mutatják fel középpontul, mellybe, mint góczba, összejőnek a természet minden sugárai, s belőle megsüritve lövelnek szét, s igy költészetünknek a természet nem utánzandó példány, hanem csak feldolgozandó anyag, melly, más szóval, a szellemnek uralkodása a külvilágon; s mi bátran elmondhatjuk, hogy ezen tulajdon mélyen viszi be népköltészetünket a keresz­tyén, vagy romanticus költészetbe, mert ennek szelleme az övé is.

     Ha dalt akarunk olvasni, meleget, érzelemdúsat, szép példákat mutathat fel gyüjteményünk; de én csak néhányat emlitek. A szerelmi esengésnek meglepő példánya mindjárt ez a dal:

Édes dudu, duduskám. (8. d. I. k.)

A kezdet egészen a gyermeknyelvből van véve, hol „babukám, angyalkám, pintyőke madarkám,” szavakban teljes ártatlan gyermekdedség, szivtisztaság vagyon előre kije­lentve, de már a harmadik vers magasb hahgot vesz:

Osztozzál egy szivemmel,
Lelkét végy egy lelkemmel
Nevess beszédimmel,
Könyezz szemeimmel.

Az ötödik vers vallomásai:

Téged, téged szeretlek,
Téged, téged kedvellek,
Csin, — csillagom, kegyesem,
Lépes mézem, édesem,
Egy szóval mindenem;
Tudod, én istenem!

és főleg az odavetett végsor: Tudod, én istenem! annyi ki nem mondhatót mondanak ki, hogy az ember e tultömöttségnek hajlandó tulajdonitni e versszaknak elütését a többitől, mellyek mind négy sorosak. ― Most leiratik a szeretőnek testi szépsége: piros pipacsajak, kökény egy pár szem, pár czitrommell, sólyomtekintet; ― minden hibátlan, csinos, deli, ártatlan; ― s e két vers jő utoljára:

Azért mivel méltó vagy,
Tüzem hozzád égig nagy,
Enyhits harmatoddal,
És ugy bánj raboddal.

Nyitom minden eremet,
Föláldozom véremet,
Igaz életemet,
Tűzláng hiv szivemet.

E dalon valami jó egészség forrása ömlik el. Itt a legtestiebb alak nemesnek és ártatlannak iratik, ellenkezőleg sok elmüvelt vagy elkinzott izléssel, melly ártatlannak csak beteges, halvány szint mer adni, mint későbbi föstvényein Guido; Titián ellenben madonnáit is olly élet és erőteljeseknek fösté, mintha versünk után volnának lemásolva. Legszebb költői ér példánya a 43. dal (I. k.) A szerető, mint könnyű oda képzelni a helyzetbe magunkat, rózsának nevezte szokás szerint kedvesét. A kedves meghallá a legszebb elnevezést, de gondolatainak uj fény villant meg, s mintha nem lett volna elégült vele, nem vállalá el a rózsa nevet, mert ő nem rózsa szeret vala lenni, hanem más. A kedves akkor illy dalt gondola, feleletűl szeretőjének, ki hihetőleg épen távol volt:

Ha én rózsa volnék,
Hamar elhervadnék;
Senki rám nem nézne,
Senki nem szeretne.

Ne mondj hát rózsának,
Engem violának;
Egy viola-szegfűt
A nyári nap elsüt.

Bizony ha lehetnék,
Én csak galamb lennék;
Oh hová nem mennék,
Ha most repülhetnék!

Sem rózsa nem leszek,
Sem galamb nem leszek,
Mert én édes rózsám
Csak a tied leszek.

Kell-e szebb daleszme, gondolat, mint e versé? A szerető messze volt, és azért ohajtott volna galamb lenni kedvese. Minő szép az a végfordulat! „Rózsa nem leszek, mint szeretőm akarja, mert ugy hamar elhervadok, és nem fog senki szeretni”, gondolá a kedves, „de galamb se, pedig ugy hozzá mehetnék szárnyaimon, mert én csak övé szeretnék lenni, az az, hogy repülnöm sem kellene, szeretném hogy már nála, övé volnék”. Ohajtás szeretni és szerettetni, ohajtás egy hő jelen perczei után, mellynek üdve már tul van a vágyódáson, a galamb szárnyak vágyán, teszik e dal bellemét. A gondolatok menete már első hallásra megüti a figyelmet, s ha utána keresünk, meglátjuk mi és milly nemesen van itt eldanolva.

     Ha gyöngédség kell, a felhozottakon kivül, mellyeket már eddig láttunk, szinte fogunk találni jeles dalokra. Mit nem ér egy illy dalocska?

Közel a tél, mén a fecske,
Hallod-e te kis szüzecske,
Mondd meg nekem, szelidecske,
Leány vagy-e vagy menyecske.

Nem vagyok én szelidecske,
Sem szűz, sem lány, sem menyecske.
Mert én kerti virág vagyok,
A harmatért majd meghalok.

Ha te virág vagy a kertben,
Én meg harmat vagyok ebben.
Estve a virágra szállok,
Reggelig rajta uszkálok.

De minden költői szépségeit hosszas volna felmutatnom a magyar dalgyüjteménynek; aztán sok dal nem is annyira izlési tekintetből nevezetes, mint erkölcsrajzoló, s néplelkületi szempontból, s bennök a szellem buvára tömérdek sajátságot, szokást födözhet fel; én egyedül azt akarnám kimutatni: szerelemben minő alapnézletek[12] viszik a magyar kedélyt; s ebből csak valamit is jó volt elmondanom, minek rövid foglalatja ez: a magyar kedély szerelmében általán véve ott az erkölcsi elv, még pedig tisztelet, vagy megvetés alakjában; ezért fordul meg olly egyszerre dalainkban az egész ember valója, példaul:

Szeretőmet láttam, más karján találtam,
Verje meg az isten, jaj be megutáltam. (162. d. II. k.)

Sőt gyakran még parancsol is a becsületérzés a szerelmi hajlandóságon; s a kettő összeütközésében győz az első. Egyébiránt a szerelemmel járó indulatok: epedés, bánat, gyöngédség a legmagasb pontjaig vivék a költői tökélynek, mellyet egy szóval mélységnek mondánk, mig a képzelődő tehetséget szűk körűnek állitottuk, de öszhangban életünkkel, mellynek fejlődése világnézleteinket is hova tovább mindig tágitni fogja s felviszi, mint más népeknél, a lehető emelkedésig. Az erkölcsi elv diadala pedig egy saját tehetséget tőn kitünővé népünkben, s ez a gunyé, ennek fajai közt előkelőleg a nedélyt, miért a humor szinte a magyar népköltészet egyik fő alkatrészeül állitható. Erről is néhány szót!

     Csak a tárgyakat fogom elmondani, mellyek leginkább szolgálnak czélul a mi népünk gúnyjának; kijelölvén, mi „háborít gyomort” az eredeti magyarnál. Mindenek fölött üldözi a guny nálunk a nemzetietlenséget, magyartalanságot általában, s e miatt maga közt is meghasonlik, mint a 306. dal (I. k.) mutatja, hol a tiszai magyar kigunyolja a dunántulit ebugatta szólásmódjaiért, mondván:

Tul a Dunán iszik magyar glázlibul,
A roszprádlit is megeszi czintálbul.
     Dunán tul, glázlibul!
Ebugatta módon van ez magyarul.

A divat elleni kikelés, szükségkép foly elszigetelt állásunkból, az az népünkre nézve rosz hatással van minden, mi külföldről jő, mert rokonlan nép vagyunk Európa földén. A magyar öltözet, szokások, ételek, italok, táncz heves pártolásra találnak az idegen ellenében. A házasság és leányok erkölcse is csak mint ollyan, mellyet megmérgezett a divat, ostoroztatik, mintha minden rosz egyedül onnan származnék, miben vajmi sok igaz van! A rangosság, régi kiváltságos rendszer sok nedélylyel kicsufolvák azon dalban, melly igy kezdődik:

Nem vagyok én paraszt ember. (288. d. I. k)

Kijut a 289. 290. 299. dalokban azoknak is, kik a nép sorsát legközelebb intézik, főleg midőn az ugynevezett kupaktanács ferde, abderitai bölcsesége iratik le egy ollyan által, ki, a versből kitetsző vallomás szerint, maga is benne volt, de az örök dőzsölést megunta. Trézi kisasszony és János urfi igen sok elmésséggel vannak kigunyolva a 298. dalban. (I. k.) Valódi nedély és igazság! A 302. 303. dal ollyan asszonyokra szól, kik szeretik az italt, stb. —

     Mint feljebb már emlitők: a mi népköltészetünk legerősebben fejlett ki a pusztán, s osztályaink között mi egymás mellé tevők a pusztai és haramjadalokat. Ez nincs minden alap nélkül. De aztán ne itéljünk félőlök városi leánykák és urfiak izlése szerint, hanem tágitsunk egyet a keblen, s menjünk ki a rendőrség korlátiból egész a multba, minden népéletnek ősi korába, mikor még a mai polgárisodás nem ismerteték. Ha ezt a kis utat megtevők, által fogjuk látni, hogy a magyar élet, mint valami üstökös egyik látkörből a másikba, ugy nyulik el egyik korból a másikba; és a pusztai vagy alföldi nép még Abrahám idejében él, midőn sokan már a legujabbi status-elméletekből is kifáradtak, s legalább, mint versenyző ló, egy fejjel vannak élőbb nyulva egyéb honosaiknál. Innen van, hogy a magyar élet csak hosszú, mint szál czérna, s azért szakad inunk idő előtt. Tömeg nincs, melly széltében, egész mellel induljon a miveltségnek. Ha illy, a multban, mondhatni, személyes jelenlét által szerzett tapasztalásra építünk, fog ollyan valami kijőni vizsgálatinkból, melly a legelfogultabbat is megtántoritja, sőt kedvessé teszi előtte azt a szép mezőséget, emberei és költészetével együtt, mellynek nincs párja Európában. Csak nem régi dolog még, hogy költőink ama nemes hévvel fordulának pusztáink félé, mellyel üdvözli sík tengerét a korzár, s gondolom, tetszettek a közönségnek.

     De az a mezőség nem adhata szebb virágokat, mint a mi dalaink, mellyeket pásztoremberek és haramják szájából vettünk vagy szájába tettünk, kiknek életével tehát legjobban megismerkedhetni azok után. — Csikós, gulyás, juhász, betyár, szegény legény, csapláros, csaplárosné, alföld, csárda, puszta, szür, bunda, ló, nóta és szerelem, lopás és megelégedés vagy sanyarúság azon külön szók, mellyek alapigéi a puszta költészetének. Milly visszás arányban állnak itt a jó és rosz, városi ember izlése szerint! De az egészen fátyol lebeg, melly alatt szépet lát egyik, rutat a másik, s pusztáinkról annyi a rosz hir, mintha emberevő nép volnánk, a külföldiek előtt. Szegények és könnyen hivők! Nosza tekintsünk mélyebben a fátyol alá, s hozzunk vonásokat, nemszületett magyartól, ki elfogult csak nem lehet, pusztai embereink erkölcsi arczképéhez: Gerandotul.

     Pusztájába veszve a csikós, mond ő, megőrzé amaz eredeti eszméket, mik ellentételei a mi európai társadalmunk törvényeinek. Szerinte, mi a földbül jő és nő, uratlan; s ő nem töpreng máséhoz nyulni, egy ökröt vagy csikót ellopni. Szemében tolvaj, ki törvényes tulajdont, ipari tárgyakat bánt, mit nem találhatsz uton, hanem vásárlanod kell. — De némelly dolog isten adománya s mindenkié. Imhol egy erdő, s benne sok vad. Értesd meg a csikóssal, hogy csak egy embernek van joga a szabadon iramó szarvashoz, vagy a természetültette fákhoz, kinevet. — A csikósnak van joga megrázni a fát, mint ülnie árnyában. Elhajt valami jó hirű ménes mellett, ő nem aggódik könnyen választani belőle. Valóban nem legelnek-e, mióta megvannak a lovak, nyilt mezőn, a világ országután; és mi vak sorsból lettek volna ezek magán hasznára olly egyesnek, ki e perczben talán négy száz mérföldre van? Védje, ki tudja ez elméletet; de hogyan haragudhatni azon emberekre, kik, ha vendégök vagy, jól fogadtatásodért lopnak, és a nélkül, hogy ismernének, ön éltüket veszélyzik tiedért holnap?[13]

     E felfogás, ugy hiszem, igen emberi, és elég mély, mert a szegény legény tetteinek alapjára visz bennünket, a lélekismeretre; már pedig a millyen ez, ollyan az élet. A lókötő betyár ugy van meggyőződve, s ő teszi, a mit hisz, mint minden becsületes ember; hogy aztán hite balhit, balitélet, az egészen más kérdés, de hogy előitélete egyszersmind meggyöződése, már megmondottuk. Ezért és pusztán ezért kell mivelő kézzel is kimélve nyulni az elmaradt tömeg gyenge oldalához, mert hamar megérzi, s minden legkisebb kényszerités, habár hibáit irtod is, nála erőszaktétel a meggyőződésen.

     Illy forrásból ered a pusztai magyar életmódja, költészete. Élete szüli költészetét; s ez, mint amannak mása, lenyomata, van már előttünk a haramja és pusztai dalokban. Cselekvő személyek itt a haramják, vagy köz neven utonállók, rablók és pásztorok, kik egyuttal lopási csinyeket is követnek el s mint illyenek állnak egy sorban a haramiákkal.

     Népünknél sok mese és dal vagyon fen a hires rablókrul. A léghiresebbek: Zöld Marczi, Becskereki, Angyal Bandi, Sobri, meg vannak énekelve. Buga Jakab, Czifra Jancsi, Gyuri Bandi, Fehér László, Barna Péter nincsenek ugy elhirhedve, de azért róluk is szól az ének. Mit felőlök birunk egy rész a pusztai dalok közt fordul elő, más rész pedig a románczok között. Zöld Marczi és Becskereki az alfoldi, (hevesi, hortobágyi) pusztát birák; Angyal Bandi Borsod megyei volt, Sobrit a dunantuli vidék ismeri. Buga Jakab szökött katona lehetett, Czifra Jancsi Gömörben még él, Gyuri Bandit Szegedre helyzi az emlékezet; mig Barna Pétert a tarcsai határra (Békésben), Fehér Lászlót pedig az előforduló Göncz városa szerint, Abauj vidékeire.

     Ezek a pusztai költészet fő hősei, s vajjon szabad-e kérdezni, hogyan birják ezek annyira a nép szeretetét, hogy mig a történet emberei felejtvék, róluk híven él az emlékézet? A felelet megvolna könnyen történeteinkből, ha hely és idő volna feszegetnem azon viszonyokat, mellyekben volt nálunk a nép földesuraival rég idők folytán. — Ide vonatkozik néhány hely a 238. dalból (I. k.), hol Sobri és társaira egész dicséret iratik. Illyen az a hit, melly szerint:

A gazdagot pusztitják,
De a szegényt nem bántják.

Vagyon pénzek mindenre,
Szegény segitségére,
Sok kincseket gyüjtenek,
Koldust is megsegitnek.

Sem gyujtanak, sem ölnek,
Sok emberrel jót tesznek.

Ezért őket, mint igaz ügy védőit, a fegyver nem fogja; csak az istantől félnek, de azzal is ki fognak békülni, ha valamit vétettek ellene,

„Mert huszárokká lesznek.”

     Im az egész alap, mellyen nyugszik a népben élő hit, a szegény legény felől, melly nevezet lágyabb, mint hogy borzasztó eszme járna vele, azért a vidék lakóinak birják szeretetét. Emlitett utazónk is ugy tapasztalá ezt. Kocsisom, irja ő, egy kukoriczaföldet mutatott, hová előbbi nap néhány szegény legényt láta elbúni. — Mit gondolsz, merre lehetnek ma? kérdezé ártatlanul. Hiszi tán, felele a kocsis, hogy elárulom őket? — Mennyi jó akaratot kell már mutatni az állodalomnak, mig e hitből kiveszi a föld népét!

     Nálunk egy idő óta nemesitik a lovat és birkát, de arra vajmi kevés gond: nemesül-e az ember. Mutatja ez, mennyire vagyunk tisztában dolgainkkal, s hogy sok másképen is lehetne; mert különben csak vad ember kezébe adod az aranyat, mellyet fa bábért becserél, s gunyhóját melyben hált, elégeti, mintha többé estve sem volna már.

     És ha szólnánk társadalmi szempontbul, ha részrehajlatlan birái akarnánk lenni a népnek, midőn csinyt követ el, vagy pártolja hitben, szóban a szegény legényt, és mesterségét is megtanulja, általában: ha végére járnánk lélektanilag, mennyire érdelmel büntetést, megtorlást a magyar ember lólopásért, a betudás egész másképen történnék, mint népismeret nélküli birák itélő széke előtt, kik egy balul értett, és soha alkalmazni nem tudott elv után indulva, isten tudja, mit fognak végezni a szegény bünös fejére, kihez egészen máskép kellene közeliteni. Természetesen a mi népünk a lopást nem nézi olly nagy véteknek, mint a szolgabiró, s következéskép nem is vár olly büntetést, mint reá méretik, s ez az, mit ő igazlanságnak hisz, mi aztán lelkét elbusitja, karjait pedig bosszuállásra fegyverzi fel a társadalmi intézetek ellen. Ennyi és soha nem több a magyar haramják lélektani története; különben hogy lehetne házban megmaradni az embernek faluinkon, hol sem zár, sem kapu, még inkább a tanyákon, mellyeket minden éjjel ki lehetne pusztitaniok, mig valahonnan segitségül jöhetne valaki.

     Pusztai dalainkban temérdekszer jön elő a ló, és lólopás, s úgy látszik a lovat nézi arany gyapjunak a magyar suhancz, mellyért mindenre veti fejét. Tehát nagy mértékben kell uralkodni bennünk, az az pusztai fajunkban, a ló szeretetének. Kiss Bálint, a régi magyar nyelvről irtában, többek között, midőn némelly zsidó és syro- chaldeai szókat magyaráz, igy szól:

     Lavah, lova, és ló jelentése: vele szorosan összeköttetett, segitő társa lett, rajta kölcsönösen segitett. Jele hogy a magyar régen miképen itélt a lóról.[14]) Ha innen vette nyelvünk a elnevezését, az belső szükségből történt, s életéből folyt ki. Régi tudósitások szerint a magyarnak még táplalékkal is szolgált a ló, mint a lófejő epitheton igazolja székely atyánkfiainál. — A mogolok költészetében Dshingischan ősapja, Cubilai, lótejből készült pálinkát iszik; s a ló csak nem mindén dalban előfordul, mint kedvencz állat, s kedvencze az arabnak is. Nálunk a ló szinte illy becses. Vitéz Oláh Gerő, midőn az alföldre megy, beszélgetésbe áll paripájával, s ez érti őt, szavát fogadja, sőt tanácsot ad neki, hogy ne fáraszsza őt hiába őzek után, mert azt is megteszi ugyan, de akkor nem fog rajta törököt. Oláh Gerő esküszik, hogy bizony törökre lesz uta, csak most az egyszer vigye ki az árokból, hova bedőltek; s igéri lovának, hogy többé nem lesz panasza; bor, pecsenye fog kijárni abrakul. (379. d. I. k.) A 275. dalban (I. k.) a szegény legény agyon akarja csapni lovát, mert nincs széna, meg abrak; az pedig igy kérlel:

„Ne üss agyon, édes gazdám,
Kitelelek árpaszalmán.

Sőt a 427. dalnak (II. k.) ezen verse szerint:

Az én lovam száz talléros fakó,
Ha rá ülök szikrázik a patkó.
Ő is, mint én, igaz magyar fajta.

a lovat szintén testvéri közelségbe teszi magával ülője, minél nem lehet nagyobb neme a ló kedvelésének. Hányszor van ezenkivül illy megszólitás: édes lovam! Ama gyöngédség ez, mellyet akkor érez a puszta embere, midőn szeretőjéhez megyen paripáján, mellyet gyakran ugy nevez, mint szeretőjét; s a Rózsa, Miczi, Lila nevek nem szokatlanok lóra vive. És millyen lovak ezek? Némellyik „többet szalad éhesen, mint jóllakva,” de azért fölházból is lenéznek utána, ha megindul (243. d. I. k.); másik három nap sem eszik egy harapást (262. d. I. k.); némellyik pedig olly sebes, hogy

— huszonnégy óra alatt
Debreczentűl Pestig szalad. (244. d. I. k.)

     Leggyakoribb szine a lónak fakó: ezután pej, sárga; sőt a 262. dal (I. k.) e két szint egynek veszi, ugyanazon lóra alkalmazván, ugyanazon versben.

Felülök a sárga lovam nyergébe.
Beballagok a kovács műhelyébe;
Mig a kovács pej lovamat patkólja,
Kis angyalom két orczámat csókolja.

     Mint szerető, a szegény legény páratlan hűségű. Meglátni a kedvest, minden áron, életét akarhányszor teszi koczkára. De sokat is szenved, mert senki ne gondolja, mintha puszta jó kedvéből venné nyakába a világot, mintha könnyü szeszélyből lépne üldöztetési pályára.

     Vármegye, főbiró és hadnagy, mint őrállói a társadalmi biztonságnak, háborgatjék leginkább a szegény legény pusztai életét. A vármegye keze sulyosabb, mint istené, s a szolgabiró nagyobb ur mindennél. De aztán minő keserű gúny az egész világ előtt egy olly vallomás, minő a 244. dalban (I. k.) olvasható?

Ha a főbiró háborgat,
Lopok neki egy pár lovat.
Beállitom udvarára,
Még meg is hí vacsorára.

Keresetmódjokra szinte fényt vet a következő vers:

Teli a zsebem bankóval,
Az istálom lopott lóval.
Eladom a lopott lovat,
Veszek rajta igaz lovat.

Ló árábul ruházza kedvesét is a szegény legény.

Szegény Barna Péter be sok lovat lopott,
Románné két lánya abból ruházkodott.

     Tehát élte biztositása és szeretőjének gondviselése, ugy látszik, fő törekvése a puszták fiának, ki előtt annyival több ingerrel bír a szerelem, mert sok bajjal jár; s ezért merész kalandok, cselek, nyaktörő ugrások gyakorta fordulnak elő; és mindenütt a fakó, mint mesékben a tátos, menti meg a veszélytől. Ő tehát lovát nem adja semmiért; s különösen azon okból, mert még a hadnagy alá kerülhetne, mikor aztán a hadnagy „sok szegény legényt megtenne.” (247. d. I. k.) Keserüek azon emlékezetek, mellyek a pusztai betyárt akkor fogják elő, ha törvény kezébe jutott. És mivelhogy, mint fölebb láttuk, csinyei, aztán egész élete, ugy szólván csak vére szilajságának tulajdonitható, nem a hajlamnak, a vér pedig idővel csillapodásba indul, az élet vége egyszersmind kezdete a kijózanodásnak, de már késő. Nem eltökélt rosz szándék, nem rögzött gonoszság, hanem csak könnyü vér ifjui legénykedés, mire nem viszik az állatembert, ki talán soha nem hallott senkitől egy jó szót, melly értelmét felvilágositotta volna! Vétkezett, lopott? ki fogja kérdeni: mi vitte rá? A büntetésre kész a törvény, de arra, hogyan mentessék meg rosz utról a szilaj ifju, még nincs törvény. Büntetés pedig soha sem öli meg a bünt, hanem csak a bünöst, s legfeljebb is csak megtöri a népkedélyt, megalázza az embert, mikor eb módjára fogja inkább nyalni az ostorozó kezet, mint gondolkodnék arról előbb, hogy bünt ne kövessen el; s ez már végaljasodás, gunyja minden emberi méltóságnak.

     Tehát pusztai dalaink egyik oldala némileg fel volna világitva, s most a másikról, melly a pusztai embert csak mint pásztort adja elénk, szóljunk valamit. Ide tartozók a kanász, gulyás, juhász, csikós. A pásztori élet igen nagy hűséggel van lerajzolva több költeményben, s talán egy tárgy sincs annyira kimeritve, mint a gulyás élete a 270. dalban (I. k), melly igy kezdődik:

„Nem bánom hogy parasztnak születtem.”

Valóságos pusztai királyság ebben a gulyás állapota, s azért is beszél ő magéról „potentát, fejedelem” czimekkel; kinek igazgató törvénye a bunkós bot, s országa az egész baromjárás. Ő zsiványtul, vadtul nem fél; szegény ugyan, de magáé, mert mint igen szépen mondja:

„Szolgálatba szabadságért áll.”

És e sor teszi az egész költeménynek alapeszméjét, s ennek kifonása pedig tartalmát A gulyás ugyanis megvallja hogy „Erdős János ur szolgálatában” az az Erdős Jánosnál van szolgálatban, és mégis királyság és országról emlékszik. Az a teher, melly egy pusztai pásztorembert nyom, nagy felelőséggel, számadással jár, s ezzel tartozik gazdájának a gulyás, mi becsület dolga. Ha ezt megteszi, akkor szabad, s magárul, szolga létére, mindent eldanolhat. Tehát szolgaság szabadságért az ő sorsa, de különbséget húz a maga és a jobbágy szolgasága között, s mindenkép magáé mellett marad; és mert van „városinál nagyobb szabadsága,” nem cserél pappal, tekintetes urral, gróffal; s elmondhatni, hogyha van sorsával elégült ember a magyar ég alatt, az a gulyás.[15]

     Pásztorembereink közt némi különbség látható. Egyenló boldognak, hatásunak, és ha tetszik, rangunak föstetik a gulyás, és csikós. (269. d. I. k.) A gulyás paplanos ágyon; a csikós egyik lórul a másikra,

De a juhász mint a kutya,
Egyik dombrul a másikra.

     A pásztori dalok közűl ama valóban idylli dalok, a 276. 277. 278. 280. a szelidebb juhász életét tükrözik, mig a kanász valamennyi közt legvadabb; s ugy tetszik mintha kanász, ki kanász társához megy, mondaná e dalt:

Itthon van-e a kanász,
Vagy a felesége?
Nem kell nekem a kanász,
Csak a felesége.

Tűzre teszem a kanászt,
Melegszem is nála.
Ha megunom magamat
Pipát gyujtok nála. (266. d. I. k.)

     Tehát szelidség és vadság, s mind kettő genialis vonásokkal adatik a mi pusztai dalainkban; de szeretőnek mégis legjobb a juhász, legalább ezt tanusitja a II. k. 243. dala, mellyet nagy szépségeért ide iktatok.

,Juhász legény, szegény juhász legény!
Tele pénzzel itt e kövér erszény.
Megveszem a szegénységet tőled,
De rádásul add a szeretődet.‛

„Ez az erszény volna csak foglaló,
Ezer annyi még a borra való,
A világot adnád ráadásnak,
Szeretőmet még sem adnám másnak.”

  1. Rigmus a görög rhythmus-ból.
  2. Ság, jelenti azt a benső tulajdonát valamelly dolognak, mellyből kifejlik annak jelleme. E szó képzővé lett, mint sok más a magyar nyelvben, és együvé iratik a melléknévvel, mint tulajdonság, szépség. Használta ezt már Szabó I. Homér forditója, és magyarázta Fogarasi J.
  3. Innen a katona szeretője magát király menyének mondja. (316. d. II. kötet.)
  4. Néhol firjem, firfi, mintha egy eredete volna a diák virrel.
  5. Corp. juris. S. Ladislai Decret. L. I. Cap. 13. ―
  6. Biharból, az academia levéltárában
  7. Madame Staël.
  8. Taloj. 109-112. lap.
  9. Munkái III. k. 66. lap.
  10. France littéraire, 1840. Nr. 2.
  11. Voyage en Orient.
  12. Nézlet, Anschauung; nézet, Ansicht.
  13. Gerando. La Transylvania. Tome I. 29-30. lap.
  14. Magyar régiségek. Pesten, 1839. 37. lap.
  15. Az „Irodalmi őr” sep. 26-ki számában Szathmáry Károly irt e dal felől, és hiányosnak találván, ezt mondja: az én Holdmcző—Vásárhelyről beküldött dalaim között, ugy emlékszem, ott van egészben. Ez nem áll, mert a t. ur beküldésében ez a dal csak 15 stropha, mig a Népköltési Gyüjtemény 23 strophában hozta azt egy békés megyei nyomtatott példány után. Szath. ur ad három uj strophát, mint következik:

    Megfejik a kajlát, csákót, zsombót,
    Ozsonnára olt a bojtár tarhót.
    Gazd uram is rá ki-kicsapogat,
    Érte dohányt, kulacs bort adogat.

    Szeretőm a korcsmárosné lánya,
    Nem ér azzal arany, ezüst bánya.
    Mikor ingem, gatyám széltől lobog,
    Lágy mellében a szív értem dobog.

    Inkább ölel, mint pesti gavallért,
    Hiába mutogat neki tallért,
    Angyal Pannikámat el is veszem;
    Híres neves gulyásnévá teszem.

         Van ezenkivül még két stropha a t. ur beküldésében, mi nekünk külön dalokban jön elő, nevezetesen ez a stropha: „Ha megunom magam a pusztában” ott van a 253. dalban. (I. k.); a másik: „Van paripám száz forintos fakó,” a második kötetben fordul elő 427. sz. alatt. Minden jó akaratu figyelmeztetést, jegyzéseket szivesen kikérünk jövendőre is olvasóinktól, mert ne higyék mintha népdalaink már teljesen épek volnának. Sokat kell még ezeken szerkeszteni, mig minden a maga helyére jut.