Népdalköltészetünkről 2.

← Népdalköltészetünkről I.

Népdalok és mondák (2. kötet)
szerző: Erdélyi János
Népdalköltészetünkről II.

Népdalköltészetünkről III. →

     A magyar nyelv nem ad egyszerű szót mailag a népda kitételére. Igy vannak ezzel több európai nyelvek; nevezetesen a franczia chanson populaire-t használ, melly körülirás, a német Volksdliedet mond, s ennek formájára van ütve a magyar népdal. Irodalmunk ezelőtt kevéssel még pórdal, paraszt dal név alatt ismeré a népdalt, de e kifejezés nem látszik többé megfelelni a közönség izlésének; aztán a nép fogalma körül is tisztábbak, s méltányosabbak nézeteink, mint a pór, vagy paraszt szavak értelme; ellenben a nép egy szóban nótának nevezte dalait, hihetőleg a deák nota (hangjegy) után, melly szinte nem régi, azon korba esvén, mikor már magas fokára jutánk a könyvismeretnek, s irogatni kezdők a dalok felibe: ad notam. Hihetőleg, a nóta szó nem régibb, mint a reformatió kora, és egyházi énekekről ment által a népdalokra.

     Hogy nevezték az előtt a népdalt, megmondani nem lehet; mert az ének szó teljesen vallási értelmű, a dal szó pedig nem használtatik magában, noha a belőle származó ige, dalol, vagy danol, minden időben divatosnak látszik a nép között, és épen csak világi értelemben vétetik. Kétségen kivül ha volt szó e fogalomra, az nem lehetett más, mint a dalol vagy danol ige gyökere; s ezek közül inkább a dan, vagy dana mint a dal, mert a nép ma is inkább szeret danolni, mint dalolni. Tehát dan vagy dana volna igazi egyszerű szavunk a népdalok kifejezésére, azonban a szónak nincs illy értelmü élete, s helyét a nóta pótolja, melly azonkivül, hogy idegen, csak egyik, zenei részét mondja ki a népdalnak, s nem egyszersmind a költészetit is.

     Különös! Talán volt ollyan idő, mikor népünkben megszünt a költészet, s magyar embernek ez a kifejezés: az én nótám, nem tesz többet, mint a zenét? Vagy a magyar zene tán olly tartalmas, hogy gondolatot, költői eszméket is ád, s nem puszta üres hangokat? Elsőre nézve: képzelni sem lehet, hogy valamelly nép dalol értelem nélkül, bár miféle tárgyakat és eszméket üssön is össze versnek formájában; a második, népzenénk minden szépsége, bája mellett sem igaz, mert a dalhang, néhány általános érzelmeknél marad örökké; de az ember belsőjét, a természetet, minden árnyéklatokban festeni soha sem fogja ugy, mint a költészet, és a kettőnek ebben áll egymáshozi rangja, viszonya, érdeme. Egy franczia utazó valóbun élő tapasztalásból meritett, midőn igy ír: nevezetes hogy Magyarországban a nagy gondolatok, a nép mély érzelmei, nem költészet, hanem nemzeti zenében vannak kinyomva, megszentelve^[1]. Igy hiszünk magunk is, mert elégszer látunk példát, miszerint a magyar ember megelégszik begondolni érzelmeit, szavait a zenébe, de látjuk azt is, hogy zenére figyeltében bizonyos hátramaradt gondolataival társalkodik. Ezért olly kifejező a magyar ember arcza azon ünnepélyes pillanatban, mikor szomorú nótájára figyelmez. Mik lehetnek pedig eme gondolatok? nem szólaltak-­e meg soha is költészetben? vagy a magyar ember gondolatai nem voltak-e mindig szabadok, eléggé ártatlanok kimondatni? Annyi való, hogy a zene és költészet közül, ha külső hatalom és mostoha körülmény el akará nyomni az egyiket, az nem a zene volt; s talán innen lehetne kimagyarázni, hogy a nemzeti érzelmek a zenében maradtak fel inkább, mint a költészetben.

     Nem, soha sem volt ollyan idő, mellyben a költészet enyhítő forrása kiapadt volna népünk kebeléből, sőt inkább igen alapos okaink vannak hinni, hogy a nemzeti hagyományoknak itt is megvolt az a divata, melly más népeknél; hogy magát a történetet, nemzetünknek Európába lett szakadását, viszontagságteljes életét is költészet hagyá emlékezetben, s az első krónikáknak, minő Névtelen jegyzőé, a szájról szájra menő mondák és regék szolgáltaták az első anyagot^[2]. A hires német Niebelungen hősköltemény szinte régi hunn hagyományokból van nagy részint merítve, mint ez magából a költeményből világosan kitetszik.

     Miképen hamarébb volt a nyelv beszélve, mint irva, ugy a történetek is. Maga a dan és tan szóknak rokonsága nyelvünkben szinte nem mutat egyébre, mint hogy a tanulni valók dan vagy danákba voltak foglalva; az ugy nevezett versus memoriales, minőkbe az erkölcsi, életrendi, s más bölcselmi szabályokat szerette önteni a kezdő kor, de különösen ama versekbe foglalt katonai énekek, mellyeket olvas­ni kelle a gyönge koruaknak, s mellyekből állt csaknem az első időszak összes irodalmi műveltsége, danok vagy tanok valának hihetőleg; s ez nem is lehetett máskép, miután az emlékező tehetség a versformákra támaszkodhatik leginkább, nekünk pedig mind a vers, mind a nóta később felfogadott szavaink. ―

     De bár nem volt is a magyarnak külön szava kifejezni a népdalt, élt az mindig, korrul korra kimutatható bizonyossággal népünk között, és pedig nagyobb nyomosbb életet, mint ma, vagy az utóbbi századokban, hiteles adatok szerint. Ki merné azt tagadni, mond Kölcsey, hogy a hajdankor tiszteletesb tárgyu dalokkal ne bírt legyen, mint a mostani? A több százados daltöredék, melly a magyar gyermek ajkán mai napiglan zeng: Lengyel László jó királyunk, Az is nekünk ellenségünk, bizonyitja, hogy a köznépi költő messzebb kitekintett a haza történeteire^[3]. Már legrégibb emlékezetekben vagyon szó eleinknek a művelődés iránti hajlamáról, s különösen, mint hadi nemzetnél szokás, a dicsőségnek versekben magasztalásáról. Priscus rhetor, ki Theodosius császár követeivel Attilához járt, s nála mulatott, irja: a mint a faluba értünk, több fehér fátyollal betakart leányok összefogott s feltartott kezekkel Attila eleibe jöttek, s nekie szittya verseket mondottak^[4]. Hogy e versek alkalmiak voltak, világos, mert a nép soha sem dalol alkalom nélkül; innen vagyon aztán dalaiban ama végetlen becs, miért a történetirásnak is első forrásai. De nem csuk utczán zengett a dal, hanem a hatalmas király udvarában is, mint a felebb mondott iró folytatva elbeszéli. Beestveledvén az idő, s elvivén az ételeket, Attila előtt két szittya férfiak jelentek meg, s az Attila győzedelmeiről s hadi dolgairól általok csiná1t verseket mondottak; mellyre a vendégek szemeiket a földre függesztették, s némellyike a versekben gyönyörködött, némellyikét a hadi dolgoknak emlékezete buzdította, némellyeknek ismét, kiknek megélemedett idejök a hadakozásért buzgó heves kivánságokat már pihenni s csillapodni kényszeritette, könnyeket facsart ki szemeiből. A versek s éneklések után nem tudom miféle esztelen szittya, holmi balgatag csodálatos s érthetlen beszédeket lármázván, mindeneket nevetésre buzdított^[5]. Mondjuk-e, hogy a két első szittya nem más volt, mint udvari költők, a közép korban mindenütt ismeretes troubadourok, nyelvünkön talán daliák, mert a troubadour, dalnok és vitéz volt egyszersmind, habár csak utóbbi értelemben használjuk is ez idő szerint? Annál könnyebben hihetjük ezt, mert a dalosok a haddal együtt jártak, hogy láthassák, ottan mi történik, s azt azután versekbe foglalhassák. Hadi dalaikkal a vitézeket harczra buzditották, s az ütközet kezdésekor az egész dandár utánok énekelt^[6]. Ama balgatag, csodálatos, s érthetlen beszédek lármázója pedig udvari bolond lehetett; s olly tréfás, nevettető verseket, mint ő mondhatott, mai nap is találunk a magyar népköltészetben, minő az I. k. 170. dala, melly szinte vendégség alkalmával szokott felmondatni. Attila még tovább is ment a nyelv és nemzetiség szeretetében, nevezetesen olasz földön nyert győzelme után, a magyar nyelv terjesztésére országából (e sua provincia) mestereket vitt oda. Ezenkivül a későbbi hunnok is szerették a költészetet, midőn hadi erényeiket, versekbe foglalva, énekelni szokták^[7]. De nem csak a hadi érzelmek szólaltak meg a dal és költészet nyelvén, hanem a vallásnak fenséges titkai is. Őseink előkoráról ezt hagyta emlékezetben Theophilactus görög iró: (lásd Stritternél Tom. 3. P. I. 40.) a magyarok egy fő lényt imádtak, ki mindeneket alkotott, fentart és igazgat, s ennek tiszteletére közönségesen dombokon és berkekben éneket zengének^[8]. Halottaikat leginkább folyamok mellé, vagy dombokon temet­ték el, s azoknak emlékezetét gyásztorral és énekkel ülték meg, melly a holtnak dicséretét foglalá magában^[9]. Sőt ugy látszik, hogy a papi és dalosi hivatal össze volt kötve, mert mint Cornides irja^[10] papjaik ős magyarainkat kobzok kiséretében hős dalokkal buzditották.

     Igen érdekes adat az, mellyet egy szentgáli bencze barát, Eckehard őrzött meg a szerzet klastroma viszontagságainak leirásában. A szerzetesek ugyanis hallván a magyarok jövetelét, mind elfutottak egy eszelősön kivül. Azonban még egy másat hagytak ott, ki mindenre, különősen boraikra, mellyeket nagyon féltettek, felügyeljen. Krónikairónk már azt jegyezte föl, mit neki ezek elmondának. Tehát a mint megjövének a magyarok, irja ő, mindennél elõbb megmutattaták magoknak a kincses helyeket, de mind üres voit. Azután az ereklyéket, s azokut nem bántották. Boraikhoz nyultak, de nem a szükségen felül. Vendégséghez ülendők előszõr füvet kaszáltattak, arra telepedének, s ugy ettek, ittak. Az eszelős barát körültök szolgált. Ebéd után csontokkal hajigálták egy­mást. Az eszelőst nem bánták, de a másikat sem, mert tudott magyarul. Lakoma után fenszóval énekeltek, s kényszeriték a barátot is énekelni; ki engedvén, az eszelős azon, hogy társa pogány dalukba vegyül, megboszankodott, s a Salve reginát kezdé rá, mellyen mindnyájan nevettek. Végre vitézi játékot tartának^[11].

     Hazai krónikákban ha nem is illy körülményes leirás, de van hiteles emlékezet Turóczinál, hogy a hét kapitány, kik csonka fül és orral küldettek haza a lechi csatából hírt mondani, magokrul danákat csináltak, hogy világilag tetsz­vén, nevök elhiresedjék, mellyel utódaik, barátok és szom­szédok között dicsekhessenek^[12]. E dalokon kivül Botond hős tettei, Bulcsu, és Lehel gyász vége maradtak még fen dalban a nép között a vezérek korából, melly időszakra vonatkozólog kiemelendő Névtelen jegyző hitelessége, ki szerint midőn Árpád, nagyai és hadai Etele várában megszállottak, minden nap lakomát ütének, cziterák, sípok és mindenféle énekek hangzása mellett^[13].

     A királyok korából is jöttek le hozzánk emlékezetek a magyar népköltészetnek virágzása felől, s ugyancsak Névtelenből tudunk helyeket, hol a joculatorok, vagy Cornides szerint trufatorok, (a régi trufa, tréfa magyar szótul (?) mint a népnek dallal mulattatói, említtetnek, még pedig több helyütt fecsegő (garruli) melléknévvel, (Anony. Előszóban és 42. fejezetben), míg másutt élő tanúiul hozatnak fel a történetirásnak. Ide mutatnak e szavak: Tuhutum nevet és földet akart magának szerezni, mint joculatoraink mondják^[14]. Bár hol vette is Névtelen e kifejezést, mint látszik, ekkor már nem volt meg igaz értelmében, mert egyiránt éltek vele akár fecsegő, akár elbeszélő kifejezésére. Még Attila udvarában teljesen külön állnak egymástól az udvari költő, ki történeteket mond, és az udvari bohócz, ki balga, értetlen verseket lármáz!

     Betévén lábainkat az európai művelődés küszöbén a keresztény vallás, főleg a deák nyelv fölvételével, szükségeskép változott a nemzet szelleme. A hős kor, mellynek szent tárgyai egészbon birták még elfoglalni a kedélyeket, most már tünedezni kezd, mert az egységre vitt nemzet megoszlik maga közt, s hite miatt versenyg, s egymás kiirtására törekszik a két fél. A régi vallás papjai, kik után a dandárok énekeltek, most az uj isten tiszteletében elvonulnak a néptől zárdai magányba, s legföljebb is törvényeket sürgetnek alkotni, mellyek tiltsák a régi vallás mellett buzgó énekek zengését. Az ösztönné lett vallásos érzelem pedig nem olly könnyen kiirtható, s a régi hit emberei, tudván mikép juthatni legbiztosabban a nép szivéhez, emelvényekre állnak, s versekben izgatnak az uj hit ellen^[15]. De az uj hit és igazságai sokkal erősebb gyökeret vertek már Európa népeiben, mint hogy nélküle olly erős nemzet is, minőnek a magyart hinnünk kell, idegen létére megállhasson közöttök, azért országosan kelle gondoskodni pártolásáról, és megszületék András király végzése, a szittya istenitisztelet és képek ellen^[16], aztán szent László alatt a szabolcsi zsinaté, melly tiltja hogy valaki kutak, források, szobrok (?) (lapides) előtt és fák alatt tegyen áldozatot^[17].

     Igy a vallás kebeléből kimaradnak ugyan énekeink, de nem a családi körből, s a vitézek ajkiról. Seont Gellért életírója említ egy asszonyt, ki kézi malmocska forgatásánál magyar danát énekelt^[18]. Gebhardi történetiró pedig bizonyos költeményes előadást jegyze föl, mellyben a cserhalmi hősök: Géza és László tettei annyira fel voltak magasztalva, hogy Salamonnak fölgerjesztenék féltékenységét s gyülőletét a két herczeg ellen^[19].

     Még sokáig és sok helyütt látni törvénykönyvünkben afféle tiltó végzéseket, mint a szabolcsi zsinaté, a régi isteni tisztelet megszüntetése ellen. A Kálmán idejében tartott zsinat rendeli, hogy semmit se olvassanak vagy énekeljenek az egyházban, mit a zsinat helybe nem hagy. Továbbá mise csak fölszentelt helyeken tartassék^[20]. A IV. László alatt ült budai zsinat 1279. megtiltá papjainak a világi mulatságokat, mondván: clerici mimis, histrionibus, et joculatoribus non intendant. Mind ennek daczára igen nagy tiszteletben voltak az énekkészitők, a királyi udvar által is pártolva, mert van rá okleveli bizonyság, hogy III. Endre király jószággal ajándékoza meg több illyen költőt, mint ezt Cornides III. Endre király leveleiből kikutatta.

     A régi magyar költészet ereklyéinek lehet gyanitani azon kéziratokat is, mellyekről szent Margit életiratában vagyon emlékezet. Költeményes maradvány volt kétségen kivül a Tamás cantuariai érsekről szóló legenda, ha sz. István, sz. Imre herczeg, sz. László király, és sz. Erzsébet asszony életeiket nem veszszük is annak, mert az ifju kor rendszerint költészetbe szereti öltöztetni gondolatait, s e tárgyak épen arra valók voltanak, mint általánosan a vallásnak szent titkai.

     Mind az eddig elmondott ereklyékből pedig semmi sem maradt fel az útókornak. Ha mégis nyelv életét nyomozó és bizonyitó adatokra tekintünk, s megemlitjük, hogy az árpádi királyok alatt több iskolák (bonarum artium literarumque) virágoztak, lehetlen kihagynunk belőlök a nyelv szeretete iránti buzgalmat. Annyi bizonyos, hogy nyelvünk mint ujabb ugy régibb időben is pártoltatott, diplomatikai polczon állt, s hogyan fogott volna ekkor kialudni a magyar léleknek legnemesebb lángja, az ősi nyelv szeretete?

     Ide azoaban ezen értekezés nem akar kiterjeszkedni. Nyelvünk divatáról ezen időkorban, mellyből már birunk nyelvemlékkel, felelnek a mi tudósaink: Cornides, Horvát István és mások. Ők olly általánosan tették fel s mutaták meg állitásaikat, hogy ezek árnyékában nekem minden aggodalom nélkül lehet vitatni a magamét: a költészetnek, melly ekkor előkelőleg népi volt, országos életét.

     Közelebb jőve a mai kor felé, mellyben vegyes házak­ból választott királyt magának a magyar, szintén nem hiányzanak a történeti adatok. A vallási viták elszunnyadtak; s következéskép megszünt a hőskor ingere, noha politikailag épen ekkor volt legvirágzóbb pontján a haza. Mind e melett megvan a kornak is a maga érdeme, és pedig szintugy a hősdalok által, mint az előõbbeninek. Zách Klára szerencsétlen sorsát még Istvánffy idejében is dal emlegeté. Turóczi szerint a hires Kont Istvánról az ő korában nem csak beszéltek, hanem énekeltek is.^[21] Első Ulászló királyt Buda várában öröménekekkel fogadá a nép.^[22] Hunyadi Jáuos tudván, hogy hadi nevelésre sokat tehet a hősök példája, még gyönge fiának nagy vezérek, kölönösen Roland vitézi, tetteit olvastatá, miket az ifju Mátyás napotszaka olly figyelemmel hallgatott, hogy evést ivást felejte.^[23] Cuspinianus ez idő tájban korholá a németeket, hogy őseik vitézségét nem dicsőitik énekkel, mint a magyarok, kik leginkább Attiláról szerettek énekelni.^[24] Mikor Mátyás királyi székbe ült is, kedvelte a magyar költészetet. Asztalánál, tekintet nélkül idegen tudósokra vagy nejére is, magyar verseket énekeltete. Mi énekeseit illeti, felőlök az olasz volturnoi püspök, Péter, irja Budáról 1483. IV. Sixtus pápához, hogy jobbakat soha nem látott. Halljuk e részben mindenapi vendége, Galeoti szavait. Mátyás asztalánál vitatkoznak, vagy kedves és tisztességes dologrul van szó vagy ének mondatik. Vannuk ott zenészek és lantosok, kik a hősök tetteit hazai nyelven eldalolják asztal felett.^[25] Ugyancsak Galeoti hagyá emlékezetben, hogy a váczi püspök, Bátori, szinte magyar dalokat énekeltete házában hangszerek kisérete mellett.

     Ennél azonban nagyobb fontosságu Bonfin tudósitása a kenyérmezei győztesekről, mivelhogy egyenesen a közéletre utasit. A vacsorát harczi dalok fűszerezék, mert a derék katonák egyszerű, de rögtönzött versekben éneklék meg vezéreik dicsőséges tetteit. E tettek emléke fen volt még Liszti korában is, mert ő jegyzé fel Bonfinba, hol a kenyérmezei diadalról ir, ezeket: haec omnia nostri transylvani fidicines in tabernis longe aliter et verius decantant.^[26] Nem kisebb tanuság ennél, s a népi költői erőnek szinte illy rögtöni kiömlése az, mikor Mátyásnak királylyá emeltetésését a pesti ifjak magok által készitett egyszerű versekben üdvözlötték.^[27] Hogy többféle történeti és románcz nemű dalokkal birtak eleink, kitetszik abból, mit Spalatinus György Griseldis forditásának előszavában mond: sok illy nemü dalaik vannak a magyaroknak.^[28] Levén elég anyag éneklésre a nemzet történetében, nem csuda ha bőven daloltattak nemzeti énekek, nem csuda, hogy szerette dalait az ifjuság, melylyek teljesen világi szint viselvén, az egyháznak nem kerülhették ki ellenőrködését annyival inkább, mert a mindennél csábitóbb szinpadi kisérletek is kezdtek szétterjedni; miért egy szepesi zsinat 1479 körül megparancsolja a papoknak, nehogy az alamizsnából, melly a szegényeké, szinészek, bohóczok és lantosok számára adjanak; mind a mellett Mátyás után eső korban az egyházi szónokok pirongatják hallgatóikat hogy nagyobb gyönyörüséget éreznek a szinpadi, mint templomi énekekben, s a hol dicséretek hangzának, templomok helyén, most világi énekek, sarkantyuk pengése hallatszik. A magyar zsinat e tiltó parancsához igen hasonlit az angoloknál Edgar királyé, ki szinte meghagyá a szerzeteseknek, hogy serköltők ne legyenek többé.^[29] Ezen időszakból már ereklyéit is birjuk a nápköltészetnek. A legrégibb mit tudván tudunk, történeti elem. Kovachich szerint Lisztinek ezen pár sorát ismerjük: Balás, öld meg a királt, neked adom Ghimes várát. Haec sine dubio Listius ex vulgi cantilena; mond Kovachich.^[30] De mellyik lehetett az a népdal, mellyre Liszti püspök emlékezett? Az, melly még most is él ország szerte: „Vágd csak fiam, vágd csak Forgách, Tied leszen Ghimes és Gács.” E töredék valószinüleg Mária királyné választatásának korábol (1384) való. — Mátyás király választatásának idejére (1458) esik az a töredék, melly a Népköltési Gyüjt I. kötetében a 319. lapon olvasható. Hogy ez valóságos népi költemény, világosan érthető Horvát István magyarázatából Nagy Lajos és Mátyás védelmében Illyen a néptől elfogadott ének a sz. István jobb kezéről. O deucheoseeges zenth job keez. (legelőször nyomatott Nürnbergben 1484) és sz. László királyról, (I. kötet, 317. lap), Révay szerint a XV. század közepéről. Az első sz. István napjára volt készitve; a másik énekeltetett-e a nép által, nem tudatik. ―­ Arra mégis van adatunk, hogy sz. Lászlórul sokáig maradt fel ének a magyarok közt. Hormayr Zsebkönyvében ugyunis illy helyet olvasunk: 1684. junius 27. Ma valék a keresztyén táborban Vácznál, midőn Rüdiger-Stahremberg Ernő épen csatára rendezé azt. Vele lovagoltak Károly, lotharingai herczeg, és Avián Márk atya. Stahremberg nem mást szólt ezrede előtt, mint: harczoljunk vitézül a keresztyénségért, s miénk a győzelem. Márk atya pedig felmutatá a katonák előtt a keresztet e szavakkal: E jelbe vessétek hitete­ket! Erre fél óráig zenéltek, és kivált a magyarok víg dalokat mondának sz. László tiszteletére, kinek ünnepe épen ma volt.^[31] De hogy is ne maradt volna fen a magyar szent neve és tisztelete a magyar népben; mikor az idegen Detriké, ki régen, a hunnok ellen harczolt, Oláh Miklós primás szerint, még az ő korában, a XVI. században is feltartatott.^[32] Illy körülmé­nyek között bátran népköltészeti maradványnak lehet tartani azon két történeti dalt is, mellyeket a régi magyar nyelvemlékek II. kötete^[33] hozott világ elé, s e gyüjtemény II. kötete is közöl. (260. 27O. l.)

     Még ott is, honnan semmi ereklye nem jutott le hozzánk, a messze régiségben, látjuk mindenütt nyomát a költészet életének nemzetünk történetében. Mint egy egy fehér szalag vonuluak el e nyomok a sötét idők emlékei között, s még azon felül enyhitők is a kedélynek, mert az örökös fegyver csattogás között egy két szelid hangot, az isteni költészet hangjait véljük hallani magunkban. Mit nem adnánk egy dalért, melly ezer esztendő előtt zenghetett atyáink ajakán! Nem a legmélyebb egyesülés volna-­e, ha dalolhatnók, mit ők? Talán érzenénk mindent, mit ők érzettenek!

     Szinte a XVI. századhoz érünk, mikor valamire való emléket találunk, s pedig többnyire olly alakban, minek hasznát műbuvár nem veheti, hanem legföljebb is nyelvész, meg talán történetiró.

     Ide érve pedig olly ismert irókkal találkozunk, kiknek iratai a népi költészetnek csak hiános oldalát birták felfogni, mert még sok idő foly el, mig Balassa és Zrinyi támad kebelünkből. A mi fény irodulmunkra a XVI. század óta esik, attól nem kap világot a népköltészet, hanem egyesek, kik már a könyvnyomtatás mestersége által mivelték magokat és lőnek tudományos költők, tanult és idegen formák után, és könyveket irtanak.

     A könyvirás bejöttével a tudás napja mind inkább kezde magasodni a kor fölé, és a mint magasodott, akkép halványitá el maga mellett az eredeti költészet hajnalát, s végre teljesen leüzé a láthatárról. A mivelődésnek uj források nyiltak a világ bővebb ismeretében, és a mint növekedett tudományos kincsünk, akkép fogada fel meghamisitást is az idegentől. A költészetben pedig egy nagy meghasonlás történt. A kinek módja volt tanulni, mi hamar el lőn csábitva Hellás és Ausonia bájvirányitól, s csak az iskolábul elmaradt rész, a nép tartá meg az eredeti ösztönt és dalait, mellyek idő jártával olly messze estek a nagy nemzeti élettől, és szóritkoztak szűkebb körű családi és házi viszonyokra, mint a nép maga, mellyet a tudományos mívelődés, vagy polgárzati állapotok egészen külön szakitottak a nemzet testétül.

     Most miután már századok óta áll e nagy meghasonlás, életben és költészetben egyiránt a nép és nemzet között,nagyobb dicsérete nem lehet a mai kornak, mint hogy eszébe jutott ismét egyesülni. Mikor az iskolátlan népet költészete után becsüljük, annyit tesz, hogy polgárilag is fogjuk, mert a kettő együtt jár; és becsüljük bár irodalmi szempontból, ez nem kevésb fontosságu, mint a másik, mert szintén szellemi szempont, s ez uton a nyelvi és lelki rokonság kötelei ujra egybefüzetnek s a megujult szeretet tán még erősebb leszen, mint ha soha el nem szakadott volna. ­―­­

     Tegyünk azonban próbát, s kisértsük meg nyomozni az előttünk fekvő dalokból azoknak idejét s történeti becsét, s velök a népköltészetnek is folytonos keletét s divatát kezdve a XVI. századon, a mi korunkig. A mennyiben pedig én oklevél-­ s régiségbuvár nem vagyok, s okoskodásimat csak az itt közlött adatok nyomán füzhetem, mellyek mind mai irásmód szerint jöttek szemeim elé, ki akarom alkudni előre olvasómmal, hogy teljes, hézag nélküli folyamot és bizonyosságot ne várjon. Most még mindig a történeti mezőn levén népköltészet körüli visgálódásunkban, azon véleménynyel tegyünk ujabb lépést, hogy egyik idő átnyujtja emlékeit a másiknak, mert ez a történetek folyamának természete. Már az előbbi korszakból tudunk adatokat, mellyek egyformán szólnak a következő időkre. Illyen nevezetesen mind az, mit fölebb előadék a népköltészet ép vagy töredék maradványairól. Az előbbeni korszakba tartoztak ugyanis az események, s ugy okoskodánk, hogy ha később, az az a XVI. században és után is megvoltak emlékeik a népnél, mennyivel inkább akkor, midőn épen szeme láttára történtek azok. Hozzuk által tehát mi is a szóban lévő időközre az ide tartozókat, mint bizonyságait állitásunknak, s nézzünk továbbá is szét adataink nyomán.

     A XVI. században két nagy dolog történt hazánkra nézve, ugymint a reformatio és a mohácsi vész. Az első mélyebben vitt bennünket Európa mozgalmaiba, mint talán maga a keresztyénség fölvétele, mert ugy szólván, kikapott magunkból, az az, megosztá nemzetünket, s lelki sebekkel veré az országot örök időkre, ha egy nem magasabb, de létünkre nézve elhatározóbb eszme, a nemzetiség eszméje nem fog gyógyitásához; a másik ön földén tette semmivé a magyart, s uj meghasonlásba vitte hazánkat, mellyben király és király álltak szemközt egymással, és vallás és nemzetiség, ­— e két legszentebb tárgya nemzetünknek ­— vitte elől a dulongás fegyverét, s utánok az emberi szenvedélynek, apró nemű roszaknak táborilag rendezett serege. Ha e korbul semmink sincs, köszönjük meg, hogy magunk megvagyunk, s azt elmondhatjuk, mert kiállottuk a tüzpróbát. A zsidó nép veres tengeren szálla be az igéret földébe, nekünk ön vérünkből készült a tenger, és mind ezt meg kelle még lábolni azon felül. Le volt verve, mert máskép nem lehetett, a nemzeti kedély, s fázott a lélek a szigorú élet hidegében. A kornak nem volt más jelleme a kétségen kivűl, csak a hit tarthata meg bennünket, azért ezen időszaknak minden jeleneteire rá van ütve a vallásosság bélyege.

     Az e korba tartozható énekeken tehát kettő fog szükségeskép felötleni: vallás és nemzetiség szinezete, melly utólsóhoz leginkább a német és törökre vonatkozó helyek fognak adni legbiztosabb kulcsot. Vallásos szinezetű szerelemdalok már kétségen kivül az I. k. 1. 2. 3. dala. Ezekről ha nem lehet is biztosan mondani, mikor születtek, annyi igaz, hogy a reformatio után , és nem előbbi időkbül valók. Az 1-ső dal ezen sora:

     „Előtted való szép járásaért” szeresd a leányt, teljesen bibliai, s a szentirás ismerése után érthető, hol isten előtt járni, annyi, mint istennel közelebbi társalkodásban lenni, istent félni, tisztelni. A négyes rimet is e kor bélyegeül gondolom, mellyre hiteles példa a Mátyás király halálára irt emlékdal. Tartalma bölcselkedő, valami erkölcsi oktatás, de nem száraz, és fölöttébb egyszerü. Benne a rhythmus tisztán megtartva, s majd nem ugy pattog, mintha adonicus versekből volna szerkesztve. A 2. dal sokkal virágzóbb, és költőibb, mellyben a szenvedő dalnok ellentétbe teszi magát a virágzó tavaszi természettel. A fájdalom benne mélyebb, mondhatnám keresztyénibb, minthogy idylli volna A gyenge szónak használata kezeskedik népi eredetérül. Ugyanis számtalan helyen és külön árnyéklatokra fordul elő ezen epitheton a magyar népdalokban, ugymint (I. k.) 11. dalban a fának gyenge ágai vannak, a 21. d. gyenge fejű a kéz, 24. d. gyenge (az az gyengéd) a szerelem, 67. dalban gyöngén csókol a szerető, 110. dalban gyönge a csók, 148. dalban gyenge a szem, holott más értetik alatta, mint fájós vagy rosz szem, 275. dalban elfárad a szerető gyenge teste, 281. dalban „gyönge szavidra e nem mehetek” 339. dal mondja: gyenge siralmát vitéz Szilágyi meghallotta, 341. dal gyönge karcsunak irja Lajos, szép ifju király termetét; gyönge kedvesnek életét; 344. dal végén: gyenge értelem; 404. dalban: gyenge vállad megfázik. 408-dikban: fürjecske, gyönge a te állad. 415 csángó dalban. gyenge iffiucska. 433 cs. dalban gyenge piros orcza, 439 dal gyenge vagy a sarlóra, 475. gyönge vagy a házasságra. (II. k.) 4. dal gyönge testem diófalevelen nyugszik. 17. dal: a gyönge galyacskát össze ne törjétek. 27. dal: gyönge testem rongálni. 36. gyönge korommal fölemellek: 42 dal: hívjon engem gyönge violának. 46. gyönge lábod fázik. 97. gyönge harmat neveli a buzát. 120. Megbocsáss gyenge viola! 123. gyenge karom ölelgetni való. 166 Velem gyengén bánjál. 168. Letaposom gyenge lábaimmal. 170. gyenge leánykákkal mulatozni. 179. gyenge karja gyenge vállam takarja. 304 gyenge kezem fázik 345. néha kipihenjek gyenge karjaidon 351. gyönge lábad feláztatja. 361. gyönge virág, gyönge szűz. 366. gyönge nád, gyönge nád stb. hogy tovább ne folytassam. Ebből pedig kettő megjegyzendő, ugymint először: a szónak ama régi kelete, mikor még a gyöngéd forma nem fejlett ki a gyöngé-­ből s ez amaz helyett is használtatott, másodszor: a magyar izlésnek nagy szeretete a gyöngéd iránt; miért a gyenge szót ugy lehet venni, mint egyik ősi, állandó epithetonát a magyar népköltészetnek, minő minden nép dalaiban fordul elő, s igy a mienkben is. Illy többféle ízben használja szintén Zrinyi a gyönge szót, mondván: gyönge illatokat; gyönge tűvel varrott szép sátor ernyőket stb. A kérdés alatti dalba hit szinét vegyiti ez a sor:

     „Talán e világban nem leszen örömem.” Aztán „a szomorodott szív,” „a nehéz gyötrelmek” „énekszóval” és „világbúl kimúlok” kifejezés. Szép jelentése van a kel igének e szavakban: virágokbul koszorúk kelnek. Az idézett harmadik dal még világosabban elárulja vallásos elemét, hol a szerető mintegy bünös képében áll elő, s kéri istent, hogy forditsa jóra életét. Azért benne az angyal szó használata nem vallási hanem világi, az az szerető értelmében, szinte megüti a figyelmet; s az „isten, bünös, angyal, rózsa kifejezések alig összeillő vegyitéke világi és vallásosnak.

     A régibb s velősebb dalok példányát látjuk a 9. dalban, mellyet valami külföldre költöző, vagy rabul vitt szerető költhete, mint e sorokból kitetszik:

Többé nem látlak,
Gyakorta violám.
Nálad nélkül leszen
Már egyedül életem,
Az idegen földön rettentő gyötrelmem.

     Bucsu fejében írhatta ezt a szerencsétlen, mert még indulásról beszél a végin, mellyet a legszigorubb megnyugvás hangján fejez be, mondván:

— velem egy utra kivánnál indnlni,
De minthogy nem lehet, csak el kell maradni.

     Ezen dal ismeretes a székely földön is, hol régi dalnak tartatik és egyik a legkedvesebb dalok közül.

     Keletre, vagy legalább keletnek a szentirás olvasása által megujitott emlékezetére, tehát a vallásos korra viszi figyelmünket a czédrus füge és pálmafának (107. 126 158. d. I. k.) mind annyi előfordulása. Hogy pedig e dalok épen ugy vannak most, mint első megszületésökkor, állitani képtelenség. A népdalok emlékezet által élvén, nem köttetnek meg a betűkben s igy korrul korra nyernek csinosodást, uj mázt, simaságot, s csak a bennök lappangó eszme után mondhatunk valamit eredetökről. — A háborgatott nemzetiség nyugtalan korára lehetne tenni az efféle bordalokat:

Adjon isten bort, buzát, egészséget
Országunkban békességet. (I. k. 228 d.)

Aztán;

Adjon isten minden jót,
— — ― — — ― egészséget.
Magyarok közt békasséget. (I. k. 232. d.)

     Ha megtudnók mondani, mikor volt olly idő hazánk életében, hogy nem lett volna helyén mindig a kivánat. Mégis a hol az mondatik:

Legyen ugy, mint régen volt....
Süvegelje meg a magyart mind a német, mind a tót.

I. k. 345 d. kivehető, miszerint ezt a nemzetiség meggyalá­zott korában dalolták, melly szinte hosszan tartott hazánk egén; a nagy nemzeti élet pedig, melly Nagy Lajos vagy Mátyás ideje volt, már régen elmult. Van mind e mellett egy ének, melly a magyar virágzást egyenesen sz. István király idejére teszi:

Ennek életében
Élt a Magyarország,
Ő halála után
Lett holt elevén ág. (332. d. I. k.)

     Ez ének a cath. egyház énekei közé tartozik, s hihetőleg régibb eredetű, mint eddig felhozott énekeink; különben gondolni sem lehetne, mikép felejtheté ki az iró, ha Mátyás után irá ez éneket, a legigazságosabb fejdelem emlitését Magyarország sorsának dicséretéből.

Régi dalnak látszik a Szilágyi és Hajmási histióriája (I. köt. 326. lap.) Egy szép dologról én emlékezném stb. ha benne ne a nyelvet tekintjük; holott kivált a szent István királyt visszaohajtó ének, itélve belsejéből csak ugyan régibb. Hogy e történet már az előtt is meg volt énekelve, kitetszik a végső három sorból:

Ezer öt százban és hetven fölött irnak egyben,
Egy ifiu szörzé vala ültében, Szöndörő várában,
Egy poetának ő verseiből, szomorú szivében.

     Ki lehetett ez a poéta, kinek verseiből szerkeszté ifju költőnk a magáét, nem tudatik, valamint az sem, mellyik Szilágyi Mihály volt, vajjon a Mátyás király nagybátyja-e, a történet egyik hőse. Mennyi különbség van ezen és ama költemény között, melly Mátyás király halálára iratott, pedig több mint nyolczvan év folyt el a kettőnek kelte! között, Az „Egy szép dologról” harmincz három strophából áll, és nem kevesebb mint tizenegyben örökösen vala rimez valá—ra, mig a Mátyás emlékdala négy rimet is többnyire szerencsével, bír meg. Azonban az Egy szép dologról” nincs is szorosan rimekre csinálva. Formája a három soros olasz versmértékre (terza rimára) emlékeztet, de meg van hoszabbítva. Tehát egy részről eltérés benne azon egyszerű nemétől a három sorosnak, mellyben a Házasok éneke iratott, más felől kevesebb gond a rimre és rhythmusra, mint akár abban, akár a Both Jánost sirató énekben. Mind kettő mutatja, legalább előttem, hogy a két költemény népé soha nem volt, mert akkor annak vétetett volna rhythmusára, holott jelenleg mngyar mértékhez szokott fülnek alig olvasható, mind a mellett, mint nyelv és koremlék méltó megtartatni, s ismertetni.

     Történeti s egyszersmind költői becsnek sokkal több jeleit olvassuk a 341 dalban, (I. köt.) melly Mohácsot kesergi. Ezen dal ponyvárul jött kezembe, s mint az utóversből kitetszik, 1778-ki nyomtatás szerint. Hogy pedig ez utóvers nem egyszerre készült a kesergő költeménynyel, kivehetjük a tartalomból. A költemény első sora:

     „Mohács, Mohács régi vérontás helye!” már réginek mondja a mohácsi vészt, mire azt jegyzem meg, hogy a régi szót egyik tudósunk utasitása után én vevém föl, mert a kezemnél levő ponyvai nyomtatványban régi helyett sebes áll. A költemény fris emlékezetei, miszerint Lajost, a szerencsétlen királyt, mintegy arczképezi, az elhunyt urakat rangjaik szerint megjelöli, végre a török győzedelmét nem tartja még teljesnek, e sorokban:

Ne bizzál, hogy meggyőztél,
Rád fordul még a veszély.

azt gyanittatják, mintha e dal kelte nem volna messze a mohácsi eseménytől. Ellenben e két sor:

Elesett édes hazánk,
Ledőlt vele koronánk.

általánosnak hirli a veszedelmet. De az is bizonyos, hogy a török birta még Magyarországot, mikor e dal kelt és kelet­ben volt, mert ez utolsó két sor reménynyel, jövendöléssel zárja be a költeményt, miszerint: Lesz olly idő, mellyben a hold le lesz verve isten és a magyarok asszonya által. E dalban még a tanács szó régi egyszerű értelműleg áll és jelent azt, mit etymologice kell, tankészitőt, adót, ácsot kovács (kohács) példájára, mi helyett mailag a hoszabb és roszabb hangú tanácsnokot használjuk.

     Török alatti korból szállt reánk a vitéz Oláh Gerő (Gergely) dala (I. k. 376. l.), mellyben gyönyörű az elbeszélési rövidség, sebes fordulat, hol egymást éri a gondolat és tett, például:

Oláh Gerő, vitéz legény,
Talál elő egy nagy őzet.
Mindjárt mondja fakó lónak:
Édes lovam, fakó lovam,
Érjük el ama nagy őzet!
A fakó lő csak eléri,
Oláh Gerő csak ellövi.

     Meglepő e dalban, hogy négy verse rimetlen, a többi öt pedig rimes. Kétségen kívül a rimetlen strophák régibbek, az öt pedig kipótlása a csonka töredéknek, későbbi időkbül. Ezen dal is ponyvai irodalombul került hozzám, s rá majd a népdalok lélektani bonczolgátásánál ismét visszatérendek; mert most csak történeti szempontbul érintém.

     Mindjárt a török utáni korra, tehát A XVII. század végére emlékeztet a II. kötet 394. dala; mert irója érte,

„Mikoron még török sétált Buda dombján”

A nóta pedig, mellyre ment, Toldi Miklósról zengett, azért irák fölé:

Ad notam: Hires Toldi Miklós erős vitéz vala,
Budán egy kapuban függ még vas oldala.

     Mi illyen nótát vagy dalt nem ismerünk; de hogy volt és pedig zenére irva, ebből bizonyos. Mértéke, formája mind kettőnek takaros, változatos. Nem hosszu, mint a pusztán elbeszélő verseké, hanem, hogy dalolható legyen, rövid. Egyhanguságtól védi a hat sornak, mennyiből egy stropha áll, háromféle versmértéke. Imé ez a kis ad notam jegyzék, ismét egy czáfolhatlan adat népünknek a történet iránti melegségéről költészetben!

     Legrégibb dalaink, Kölcsey szerint, mellyekben még nemzeti történet emlittetik, a kuruczvilágból matadtak reánk; ezekből a Tököli, Rákóczi, Bercsényi, Bóné nevek hangzanak felénk; s ezekben a poetai lelkesedésnek nyilvánságos nyomai látszanak.^[34] *) Sajnálatos, hogy e nyilatkozat igazságát a népköltési gyüjtemény nem czáfolhatja meg bőven régibb dalokkal, vagy nem birja erősiteni az idézett korbeliekkel. —­ A 342. dal (I. kötet) egy töredékecskét bír hozni mindössze, mellyet Gömörben még ma is tud a nép; hol a nagy pipáju Szuhaynak ma is él maradéka a száraz vagy Szuha (tótul szuhi, száraz) völgyön. Mi ebben a magyar nemzetről mondatik,

Nagy pipájú, kevés dohányú.

nem egyéb, mint a fájdalom sarcasmusa, s eredetét a hazai körülményekből veszi. E kis töredék egyenesen kuruczvilági maradvány.

     Az állandó katonaság felállitásának ideje, tehát a mult század második vagy harmadik tizede, szülé az igy kezdődő panaszos dalt:

Már minálunk verbuválnak kötéllel. (I. köt. 351. d.)

     Ismeri ezt az egész ország, s ugy látszik, hogy ennél jobban egy dal sem volt elterjedve a nép között, melly tulajdon sorsának látta benne siralmas rajzolatát. A benne előforduló Kassa városa, mellyet minden táj egyformán megtart, Abauj vidékére teszi a dal szülőhelyét; a már szó pedig idejét, mi 1715 után mi hamar lehetett.

     A Laudon győzedelmére irott ének (I. köt. 369. d.) szinte megjelenti a maga korát, ha csakugyan ezen alkalom hozta volna elő. Benne a 3. 4. sor:

„Hol van a török ereje?
Nem igy volt most öt esztendeje.”

nevezetes dologra szolgál figyelmeztetésül. 1789-ben vevé be Laudon Belgrádot a töröktől; tehát a nevezetességnek 1784-ben kellett történni; s most ugy látszik, mintha csak a kölcsön visszaadását örvendenék vitéz győzteseink.

     E dallal igen egyez mindenben a 368 éS 369. dal; azért mind a kettőt bátran vehetjük vele egykorúnak, ha ugyan feljebb nem akarunk visszamenni az Eugén, savoyai herczeg korába, melly szinte birt lelkesedést adni a győzelem örömének dallal dicsőitésére.

     A gunydalok (I. k. 235 lap.) között a mai korból egészen kiváló két dalt lelünk a 284. és 285. szám alatt. Mind a kettő kikel a divat, idegen szokások, férfiak és hölgyek viselete ellen. Haragszik első a lengyel mentére, papucs és pantoflira. Módinak mondja a betegeskedést, kendőzést, frizérozást; roszalja, hogy nem szeretik a templomot, imádkozást; hanem inkább kártyát, koczkát, hárfát. A második nagyobb hangon szólal meg, valóságos juvenali harag és boszszonkodással a divat ellen:

E világ ördöggel vetett szövetséget,
Német, francziátul tanult ördögséget.

E két nemzettel gyül meg baja gunydalunknak, s megtudjuk szavaiból, melly korban iratott. A franczia befolyás egész Európát elárasztá inkább divat, mint politikai intézkedések által; innen bátran a Lajosok időszakára tehetjük e dalt, mellynek szele és szelleme a mult század elején és dereka felé jött be mi hozzánk is Németországon keresztül, s ezért üti e dal franczia mellett a németet is.

     Illy öntetű és hihetőleg egykorú dalok még a 287. 288. 289. és 300. az I. kötetben, többnyire mind szemközt a divattal, idegen viselettel, magyartalanság miatti panaszban; miknek elemzésére majd csak ott jövünk, hol a népdalok lélektani oldaláról leszen szó.

     Ellentétül tekinthető eme dalokhoz a 371. dal, (I. k.) melly igy kezdődik:

Hej most élem világom,
Mert van magyar kalpagom.

Ez a dai valódi renaissance-dal, végtelen örülő annak, hogy már mindenben igazi magyarsághoz fordul az izlés, s igy végződik:

Oh én édes magyarom,
Magyar légy, azt akarom.

     Testvéreül mutatkozik ennek a „Veres bársony süvegem” kezdetű dal, melly bokrétája emlegetésével átcsap a szerelmi dalok közé, a minthogy ott is fordul elő a II. kötetben.

     Kevésbbé meghatározható, de régibb koru dalok fordulnak elő a komoly nemüek között (I. k. 271. lap). Ezekben semmi sincs küleseményre vonatkozó, mert tartalmuk telje­sen bölcseleti; egyedül a nyelv, a hang, a költői szólamlás, miből huzhatni következést. Mindegyikben több költői elem van, mint a mult században tőlünk telhetett volna, és több komolyság, mint hogy annak hitványságaival egy időbe eshetnék. A 308. dal egész ó testamentomi szigorban, régi nyelven, régi becsületességgel szól. A 309. 310. dal, gyö­nyörű két testvér egymás mellett; bennök vallás és természet, különösen ennek a szántóvetőt érdeklő oldala, festetik olly szépen és lelkesedéssel, mintha Balassa irta volna. A legelső tekintet, midőn e két dalt megláttam, egyenesen a XVII. század költőire szökteté figyelmemet, s ugy látszik, hogy akkor a népköltészeti elemekre és hanghordozásra daliróink nem kevés gond s ügyelettel voltanak. A 311 dalt olly fölirással vevém, mint közölve van: a magyarnak régi nótája a szárnyas állatokról. Ki tudja, hány leiró ismételte már ezt a régi epithetont? Elég az hozzá, hogy ez is a természet körül forog. Versmértéke Beniczky Koháry-féle rövid sorok, ügyes, pontos rimeléssel; kora nem utóbbi, mint amazoké.

     Még három dal van a komoly nemüek között, mellyeket szintén e korba teszek, egyedül belső okokból. Ide tartozónak gondolom a 318. 319. és 320. (I. k.) dalokat. Két elsőben fő személy a paraszt gazdaember, most keseregve, majd örvendve maga sorsán, a harmadik pedig azokat leczkézteti, kik a régi időket dicsérik; s benne kikapnak a kép­mutató öregek, s védetik az ifjuság. ―—

     Ha eddigi okoskodásim, illetőleg hozzávetéseim megállnának, körülbelől harmincz dalnak ismernénk közelebb vagy távolabbról születése korára. De ha egyet sem tudnánk is meghatározni, mondhatná-e joggal valaki, hogy dalaink kö­zött nincsenek régiek? Lett volna csak ember és figyelem a népi költészet becsülésére, bizonyosan százanként volnának dalaink a magyar élet mindenik korszakából. A mi emléke­zetünk egy két emberi nyomra terjed, és imé már eddig kötetekre menő tömeg állittatik ki népdalokból, holott még jó forma része hazánknak nincs kizsákmányolva. A régi levéltárak még mindig csukvák nyilvánosság elől, pedig bennök sok mindenféle jegyzetek, emlékiratok vannak elrejtve, minőket naptárak, imádságos könyvek üres lapjaira minden­kor szerettek fölirni eleink, s még ma is egy illyen könyv általános jegyzőkönyv.

     Azt kellene talán mondanunk, hogy minden, általunk összegyüjtött népköltészeti ereklye a legujabb kor szüleménye. Nem vo1nánk-­e vakmerők illy állitással? Népdalaink bizonyos sajátságban lélekzenek Európa minden nemzeteinek dalaihoz képest; így azokat sem egyiktől, sem másiktól nem vehettük, mert azonnal megismerszenék rajtok és bennök az idegen zamat és iz. Tehát hol és mikor kezdettünk először énekelni? A mult vagy mult előtti században? Nagy számmal vannak népdalaink, ennyi igaz; senkitől sem vettük azokat, ez is igaz. Tehát énekeltünk, mióta beszélünk, mert ez a legegyszerűbb magyarázat arra, mikor kezdtük el a dalolást. Furcsa is volna olly népről, mellynek saját nyelve, szokása, öltözete, hite, sőt előitéletei vannak, föltenni, hogy hiányozzék belőle a költészet, mikor minden nép ifjuságában egyik jellemvonás épen a költészet iránti hajlandóság; vagy a mi nemzetünknek soha sem lett volna ifjusága?

     De illy gondolatok többé nem valók nekünk; ezeken már túlesénk, s históriai bizonyossággal vagyunk fölfegyverkezve minden tagadó állitások ellen. Mind a mellett pedig, hogy tapogatózásim a mai embernyomig lehozák a népköltészet életét, viszketegem van elmondani még némelly ide vonatkozó észrevételeket, mint ama nézeteknek pótló állitásait.

     Van két dal a románczok között, Szép Ilonáról és a királyfiról, (I. k. 375. 376. d.), mellyeket én sehogy sem tudok beilleszteni azon időszakba, mellytől kezdve irott emlékeink vannak a népköltészetre; szóval, 1500. óta nem találok helyet ama két dal rangjának, életkorának megjelölé­sére. Csak egyetlen irót sem tudok, ki e hangon szólott volna, akár a formát, akár a tartalmat tekintsem mindkettőben. Az elsőnek tárgya Szép Ilona, ki panaszra megy a biróhoz, ennek fia ellen, merthogy szép gunárát agyon ütötte. Párbeszédben foly a törvényszéki jelenet Szép Ilona és birógazda közt. Az előadás egyszerűbb mindennél, mi e nemben magyarul iratott, még ott is, hol Szép Ilona előadja számtalan sok kivánságát elégtételűl, s minden szava egy egy arany. Az előadás és formánál pedig sokkal meglepőbb a biró igazságszeretete, ki saját fiát akasztófára itéli. Azonban Szép Ilona tündérileg hamis, és csak ingerkedni látszik a biróval; s akasztófa helyett „két karja két szép karfáját” nyitja fel a biró fiának.

     A királyfiról szóló románcz nem kevesebb értékű, régiség szempontjából. Itt a királyfi szintén hamiskodik. Meg akar ismerni két leányt, minő erkölcsüek: a kosárkötőét és a gazdag biróét. Ezen utolsóhoz tehát kocsisi ruhában megyen be, s a leány őt mint szegényes öltözetüt, a tűzhelyre ülteti. De a királyfi nem ül, mert nem azért jött, hanem jött azért, hozzá megy-e vagy sem. A leány nemet mond, s elutasitja kérőjét szomszédba, kosárkötő leányához. Ide is ugy megy be a királyfi, mint amoda, s kéri ugyanazt. A’ leány igent mond, s a királyfi elmegy ismét, de királyilag öltözve, a gazdag biró lányához. Most a leány, mert gazdag kérője van, megörül, igent mond, a királyfi azonban kiszidja, mert már neki van szebb is, jobb is, azaz, a kosárkötő leánya.

     Felötlő e dalban mindenki előtt a királyfi közeledése, s lebocsátkozása alsóbb rendüekhez. Azonban ez senkit meg ne lepjen. Mind ez, mond egy német iró, oda viszen bennünket vissza, hol a különböző rangok még nem léptek ellenséges állásba egymással; mikor a nemesség nagy részt még természetes volt, vagy természeti fényben állott, mellyet nagy ősök, vagyonra és tekintélyre emelt, biztositott polgári állapot minden szabadalmak előtt ad; midőn még a néphez tartozott, s ez által ugy nézeték, mint belőle fejlett virág és uriasság.^[35] A középkorban az előkelő és alrend nem volt ugy elválasztva, mint idő folytával, egymástól. Uraság és cselédség egy asztalnál evett; herczegasszony szolganőivel együtt lakott és hált. Minő kevés fontosságu volt pedig dalokban rang különbségére ügyelni, megtetszik egy svéd költeményből, hol a leányok atyja előbb paraszt, majd király; sőt a királyból ismét paraszt vagy épen serté­sek pásztora leszen.^[36] Nálunk a királyok leereszkedése a néphez történetileg bizonyos. Nagy Lajosról egy lengyel történetiró jegyzé fel, mint járta be álruhában az országot, megtudni az őszinte néptől, miként gondolkozik az adóhajtók, birák és királyi tisztek felől.^[37] *) Mátyásról még mai napig is él hagyományban, mint vette fel ollykor a paraszt sorsát és ruháját. Sőt Bonfin, ki nagyban és sokszor birálat nélkül használta fel a monda beszédeit, őt szintén kocsisnak, lóhajtónak állitja,^[38] mire később Liszti ezen oldaljegyzést tevé Kovachich szerint: bizony kocsis nem volt. József császárról hasonlag ment ki efféle hagyomány a nép közé, melly folyvást erősebben őrzi emlékét, mint egyéb, történeti nevezetességgé magasult, tettei. Ki légyen illyen adatok után kétségben ezen románcznak teljes népi és régisége felől, ha nem volnának is ott a forma és elbeszélő hang jellemei, az egyszerűség, és a költői igazságnak szigoru kiszolgáltatása? Hol vehette magát ez a dal, nem idegenből honosult-e által, megmondani nem tudom, de annyi igaz, hogy szépen beillik a magyar nép hagyományaiba. Mikorra tegyük hát eredetét mind a kettőnek? Én, igazán szólva, e két dalt legrégibbnek hiszem mind azok között, mellyeket még eddig ismerek, ugy tekintem mind kettőt, mint a népköltési gyüjtemény legritkább ereklyéit. —

     Tova régiséget látok még néhány dalon, minő ez:
Gyere be, gyere be, gyönyörű kis madár (I. ki 459. d.)
aztán: Ki ki kiki ki ki
Ki galambja vagy te. Ugyanott.
aztán: Zöld erdőben jártam stb. (I. k. 444. d.)

Ezek azonban lyrai rövidségek, talán egész, talán töredék mind kettő, igen ősi egyszerűségben. Többet nem emlitek.

     Ha igaz, hogy hazánkban sok helyütt a nép még ősi állapotot él, s a mivelődésnek semmi hangja nem jutott még be hozzá, kivéve tán a vasárnapi harangszót, s néhol nyelvét maig is ugy beszéli, mint a két halotti megszólitás; miért ne lehetnének olly régi dalai, minők erkölcse és szokásai? Ő semmit nem tanul, s vajjon elfeledi-e, a mit tud hagyomá­nyilag? Sőt inkább annál jobban megőrzi eszméit, ked­vencz tárgyait, s csak egy idegen sugárt sem bocsát be gondolatvilágába. Nézzétek öltözetét; csaknem elevenen veszi testére a báránybőrt, s olly szüken fedi magát, mintha tegnap üzetett volna ki a paradicsomból. Az ételek millió neméből öt hat félét ismer; országokról alig álmodik; s esze ágába se jő, hogy valaki máskép beszélne a világon, mint magyarul; mert minden földismerete addig terjed, meddig faluja tornyát belátja. Emlékezetei megelőzik a krónikairókat; s olly kevéssé ment be közé az összesimitó szellem, hogy a mennyi ház, annyi szokás. Nem szabad-e hinnünk illy körülmények között némi régi költészetet, vagy legalább töredéket népünknél?

     A Kölcsey által felhozott pár sor Lengyel Lászlóról, még ma is fenvan a nép között, de, kigondolná hol? A gyermeki játékdalokban (I. k. 405. 407. d.) Sok illy nemü egyes maradványok jöttek által mi hozzánk eleinktől kétségen kivül, de nem levén bennök semmi történetre vonatkozó, nem olly könnyen ismerhetni rájok; mert lehetlen is, hogy minden szó, minden sor elveszett volna. Ezek mailag már nem állnak magokban, hanem, mint afféle régi jó, bevegyitvék ujabb versekbe. E gondolatra pedig lehetlen volt nem jőnöm, látván a népköltési gyüjteményből, hányfélekép van beküldve némellyik dal. De az illy különféle dalokban rendesen van egy két sor, mi mindegyikben ugyan az. Példaul:

Elmehetsz már kapum előtt
Nem vigyázlak, mint azelőtt.
Szeretőt is tarthatsz tőlem,
Meg is ölelhetd előttem.

Vagy: Elmehetsz már kapum előtt,
Nem vigyázlak, mint azelőtt.
De az előtt vigyáztalak,
Szivem vidult, ha láttalak.

     Illyen továbbá ez a két sor:
Álom álom édes álom,
Édes a hajnali álom. (I. k. 57. 150. 151. II. k. 70. d.)

     Kedvencz eszme az aranyos ekeé; s fel is van használ­va két külön dalban (66. 68. d.) egyik helyütt az utat, mellyen a szerető fogna menni, szántaná fel az aranyos eke; másutt pedig álomban szántott a szerető és kedvese, az aranyos ekével. A piros pünköst szépségét leányra vive, hasonlóul két dal ünnepli (I. k. 67. 97.) kölönbözőleg ugyan, de bennök az alapeszmének ugyanazonságára nem ismerni lehetlen.

     Továbbá sokszor van illy kezdet: Elment, elment, elmehetsz, elmentem én, végig mentem, stb. Sokszor van emlékezet a harangszóról; az esőesésrűl; sokszor mondatik hogy „fáj a szív, majd meghasad.” Illyen a ragyogó gyűrü, az arany és gyöngy stb. eszmék, mellyek rég óta élnek dalok által, de csonkán, s jelenleg uj eszmék toldásával egészülnek ki, mint mikor a törött virág kihajt. Ezen gyakor előforduló, versbe vagy rhythmusba foglalt, szám nélküli eszméket tartom én már a magyar népdalok eredeti magvának, olly bizonyos elemeknek, mellyekhez mindenkor és minden oldalról kész gyülni uj gondolat, uj kép, uj eszme; s innen egy részt a magyar népdaloknak annyi felé változása, hogy ha minden varianst ki akarnánk adni, kötetek nem volnának elég. Jobb idő, mikor már a kezdet akadályi elhárultak, illyen kiadást is meg fog engedni, holott eddig és most csak, mint mondani szokták, szögrül végrűl tud az ember olly könyvet összealkotni, mellynek valami egész formája, szine, jelleme legyen.

     Mit higyünk például illy összekötéséről az eszméknek:
Kicsin falu, fehér ház!
Hát te babám, mit csinálsz?

(II. k. 289. d.) Itt a második sor épen semmit sem tartozik az elsőhez, és viszont. Hogyan van mégis két külön eszme olly közel állitva egymáshoz? Nálunk e felett pálczát tört a birálat, leginkább Kölcsey után, ki nem a legkedvezőbb módon nyilatkozott népdalaink ezen sajátsága felől, melly, szerinte nem egyéb, mint „üres, izetlen rimjáték, melly miatt a 1egidegenebb ideák összefüzetnek, s a köztök ollykor elvegyült egymáshoz illőbbel nevetséges tarkaságot formálnak.”^[39] Én e tekintetben másként hiszek s nem tartom fölösnek bőveb­ben szólani e tárgy körül. Az idézett kis dal igy hangzik:
Kicsin falu, fehér ház!
Hát te babám, mit csinálsz?
Hej! egyengetem magamat,
Várom a galambomat.
Látni való, miszerint e kis dal, utóbbi soraiban teljes képet ad előnkbe, mellyhez ha logikailag nem tartozik is az első, de vajjon nem fog-e oda tartozni festőileg? Ragadj ecsetet, és tégy vászonra minden itt mondott kis szót s bizonyosan ott lesz előtted a gyönyörű falusi kép, a kaukazi fehér házzal, és magát egyengető leánykával.

     Dalainkban e szerint plasticitas, festőiség az, mit gyakran szükség feletti rimjátékul tekintünk, mire soha jobb példa, mint ez a vers:
Magas a torony teteje.
A juhomnak nincs mezeje;
A juhomnak kell zöld mező,
Nekem barna, szép szerető.
(II. k. 247. d.) Ha logikai következetességet akarunk e dalban fölfedezni, haszontalan munkát teszünk; ellenben ha föstészi pontból nézzük, látunk egy juhászt a puszta határon, előtte a falu tornya messzire, közelb juhai, legközelebb pedig maga, vagy is inkább szeretője. E tárgyat a perspectiv szabályai szerint elkészitve, megvan a kép azonnal.

     De a dalt nem látni, hanem hallani kell, s ez a fő, mellynek minden alá van rendelve a népköltészetben. S vajjon a kivánatnak nincs-e elégtéve, ha puszta rimért vannak is egymás mellé vetve az idegan sorok? Azonban ha már egyszer ugy van, s a köz izlésnek meg van felelve általa, nem jobb-e annak venni azt, a mi: szokásnak, sajátságnak? Én oda megyek vissza a magyarázattal, honnan kiindulék. A népdalok emlékezetben élnek, mi gyakran hűtelen, s ugy elvesz belőle némelly gondolat, hogy többé soha vissza nem jő. A lélek azonhan még érzi a dal hangulatát, éneki oldalát, s csak hogy legyen mit énekelnie, oda költ akármelly közellevő tárgyat; innen van aztán, hogy az időt és helyet, általánosan a kültermészetet, beszövi gondolataiba, mi gya­korta igen szerencsésen üt ki, mint példaul:
Bus az idő, bus vagyok én magam is,
Valamennyi szép leány van, mind hamis.
Szeretete nem állandó,
Mint az idő, változandó. (113. d. I. k.)

     Egy illy mondás: A szép asszony szép lányt nevel, álta­lános értemény (sententia); de jusson eszébe példaul, egy szölőmunkásnak, — mert az igazi népdalt nem iró asztal mellett, gondolkozva költik, — mi könnyű hozzá csatolni e sort, az előtte fekvő természetből: kék eres a szőlőlevel (I. köt. 152. d.) Csak az nevezetes, hogy dalainkban emez oda nem tartozó sor elül áll mindig s bizonyos tekintetben kulcsaul szolgál a dal lelkületének, sőt gyakran ebből tudni meg, mi­féle rangu ember volt annak első kigondolója. E dalt, hitem szerint, szőlőmunkás pór készitette: az előbbit juhász; a legelsőt pedig, mellynek alakja párbeszéd egy falusi suhancz és leányt között, egyik a kettő közül. Nem mondom mégis mintha illy nemű költésben nem volna izetlenség, mert minek nincs kinövése? hanem hogy ez kevésbbé megrovandó népköltészetünkben. Van erre példa más nemzezeknél is. Midőn a svéd népdal egy történetet akar elmondani, épen ugy tesz, mint a mienk: oda választ egy képet a természet­ből, példaul: az erdő gyönyörű zöld, vagy: a hárs remeg a berekben;^[40] azzal a különbséggel többnyire, hogy ott refraineül (meginy^[41]) a vers végin áll; de szint olly lazán, összefüggetlenül, mint a magyarban.

     Az aztán egészen más kérdés, ha illyen igazolható példák nyomán olly esetlen dalok is költetnek, minő ez:
Három alma, meg egy fél,
Kérettelek nem jöttél.
De miután, a tudósok megegyezése szerint, a föstés előbbi mint az irás; s jelekkel hamarébb irtak (hieroglyph), mint betükkel, méltó volna kérdezni: vajjon nem ez-e a legrégibb dalköltési forma? mert a még ki nem fejlett agy korábban fogad föl képeket, mint fogalmakat, mert ezek is az érzékek utján mennek a lélekbe, és a természeti tünemények mindennél hamarább voltak az ős ember tanitói, miért legelső elemeit mindig az élő természetből meriti a költészet.

     Tehát a magyar népdaloknak ezen egyszerű, mondhat­nám, együgyű formája egyik tanusága régiségének. Azonban nem csak illy rövid egy sorocskát, hanem egész versszakot is látunk ekkép a magyar népköltemény elején. Ott a példa vitéz Oláh Gerő (Gergely) dalában. (I. k. 379. d.) Az első stropha a gyönyörű tavaszidőrül beszél, már a második egé­­szen másról, kezdvén a történetet minden árnyéklatos átmenet nélkül. Illyen a 242. dai (I. k.) hol bánatját festi le a dalnok, s ugy megy a történetre. Gyuri Bandi nótája (I. k. 382. d.) igy kezdi:

     „Esik eső szép csendesen, csepereg.” Hasonlókép a Barna Péter és Czifra Jancsi nótái (I. k. 383. 384. d.) mind oda tulajdonkép nem tartozó egy pár sorral kopogtatnak be, s kezdik aztán az elbeszélést, a valódi költeményt. A természeti ember, kitől a népdalokat várjuk és veszszük, semminek sem érzi ugy közelségét, mint a természetnek. Ha benne él, mozog, ne lássék-e meg szavain annak sugallata, közelsége? Épen bizony mintha kivánnók, hogy városba jövén, hagyja ott kinn napégette arczát, a mezei embernek irigylendő szerencséjét.

     De én nem a puszta formáról beszéltem, hanem régi eszméket akarék fölfedezni népdalainkban. Ide tartozik pedig mind az, mi keletre forditja vissza emlékezetünket, mint a zsidót szent szokása, midőn esküszik. Nekünk is szentek minden oda vezető emlékezeteink; és bár mennél több nyo­mot lelnénk arra felé, hogy annál inkább befonhatnók életünket a népek történetébe, s minden kis adat a multban, gyökerül szolgálna uj uj virágnak a jövőben, mikép a fárul mondják, hogy csak azért ereszt uj gyökeret, mert szaporí­tani igyekszik hajtásait. ­—

     A nyugoti utazók, ha kissé megismerkednek népünk lelkületével, sokkal hamarább észreveszik, mint némellyikünk, kik már megszoktuk, nyelvünk és költészetünkben kelet zamatát, hevét, s csillogását. Egyiránt bizonyitják ezt az angol Bowring és a franczia Gerando, kik közűl az első irodalmunk történetének vázlatával és átforditott, leginkább, népdalokkal gazdagitá nemzete tudományos ismeretét^[42]; az utolsó pedig két nevezetes munkát, egy történetit, és egy utazásit irt rólunk a franczia olvasó világnak.^[43]

     Azonban illik, hogy ne támaszkodjunk egészen idegenek itéletére, hanem igazodjunk el, a mennyire lehet, magunktól, s világositsuk fel a tételt részletes adatok előhozá­sával. Általánosan tudatik, hogy az ugy nevezett virágnyelv keletről szivárgott által Európa népeihez. Dalaink e részben magok szólnak magok mellett.

     A szerető örökös neve rózsa, de azért csaknem minden virág használtatik azon eszmének kifejezésére. Megvan ezen kívül a violának és nefelejcsnek saját jelentése is, mert amaz olly virág, melly a szeretőt megismerteti (16. d. I. k.) ez pedig emlékezet jelképe, mint általánosan mindenütt (26. és több dalok I. k.) Fontos szerepet visznek a szerető elnevezésében keletnek drágaságai, mellyek között legnevezetesebb a gyöngy szó, olly becscsel a maga nemében, mint virágok között a rózsa; mig az állatok országából népköltészetünk a legszelidebbeket veszi föl; s közűlök legtöbbnyire a galambot eme hires madarát a keleti hagyományoknak.

     A magyar népdal tehát a természet mind a három országábul választa érzéseinek jelképeket, s pedig ollyakat, mellyek mindenkor dicséretére válnak a magyar nép kedélye s izletének. De valamennyinél nemesebb lesz mégis azon elnevezés melly egészen az ember és a lélekvilágból vétetik, s e részben keves nép fogható a miénkhez, midőn lelkem, szivem, édesem stb. neveket használ imádott tárgya megnevezésére; legfelsőbb pedig az eszmevilágé, a keresztyénységből, hol páratlanul áll az angyal elnevezés.

     Hogy erről kellő fogalmunk legyen, ide jegyzem az első kötet szerelmi dalainak elnevezéseit. Illyenek: „rózsa, édes rózsa, kedves rózsa, viola, legkedvesebb violám, virágszál, szivemnek gyöngyvirága, tulipán, gyönyörü virágom, pintyőke madarkám, tubám, galambom, kedves galambom, szerelmes galambom, galambocskám, szépen szóló galambom, madaram, gyöngy madaram, sőt szerető az 56. dalban, még a kis nyulacska is; kincsem, kincsecském, drága kincs, legdrágább kincsem, angyalom, angyalkám, kedves angyalom, szép angyalkám, drága angyalom, szivemnek bálványa, szeretőcském, szerelmem, drága szerelmesem, szivem, édesem, kedvesem, édes dudu, duduskám, szép babukám, babuskám, babám, alakom, kegyesem, csin ― csillagom, csillagim teremtette, csillagteremtette, lépes mézem, drága egyetlenem, reményem, tündöklő szép napfényem, eszemadta, teremtette, egy szóval mindenem” mellyek nagy részint több ízben fordulnak elő.

     De mik ezen egyes szavak azon egész arczokhoz ké­pest, minőket a magyar népdal fest szeretőjének?
Ha bár minden rózsa léánynyá válnék is,
Galambomnak párja nem származnék mégis. (I. k. 27. d.)
Rózsa vagy, rózsa vagy,
Még annál is szebb vagy;
Aranynál, ezüstnél
Sokkal ékesebb vagy. (38. d.)

Csillagoknak ragyogása,
Gyöngy két szemed rám forgása.
Piros orczád égő lángja,
Jaj szivemnek gyöngyvirága.

Hol itt a szépség mértéke, hol határozódik itt a formának imádása? Vagy mikor igy iratik le a szerető:
— ­― ragyog személyében,
Mint a csillag az egekben.

Ékes viola nemzette,
A pünkösti rózsa szülte,
Égi harmattal nevelte.

Mint a napnak ragyogása
Barna szemének járása,
Ugy illik egész mozgása.

Szép, kis gyönge termetének,
Ékesen zengő nyelvének,
Nem kár volna személyének,
Hogy ünnepet szentelnének. (67. d.)

     Már ebben a pünköst, a keresztyén hitnek egyik legszebb hagyománya, is be van szőve, sőt a szerető iránti csudálat egész vallásos fenségre emelve, minthogy ünnepet sem kár volna szentelni személyének. Vagy micsoda képzelődés, micsoda szerencsés összeolvadása adatik a leggyöngédebb szineknek e dalban:

Nem anyától lettél,
Rózsafán termettél,
Piros pünköst napján
Hajnalban születtél.

Orczáid rózsái
Ha közel volnának,
Égő szivem mellé
Tűzném bokrétának.

     Ha e dal szineit kiválogatjuk, majdnem elbirhatlan a fény, a legélénkebb föstés fénye, szemeinknek. Ott a rózsafa, aztán a piros pünköst, aztán a hajnal, meg arcz rózsája, ehhez az égő szív, és még az a szerencse, hogy a „tűzném” ige bár nem jelent tüzet, de mintegy neveli mégis a legpompásabb piros szinek árnyazatos vegyületét.

     Továbbá, mikor a szerető, azt hiszi, mint kell, hogy az ő kedvese, pálmaágat nyert győzőként, múl felül szépségben minden másokat, igy kiált felé:

Nyisd ki festett kapudat,
Tükör két ablakodat,
Hadd lássam pálmádat, (mindent győző szépségedet)
Piros két orczádat,
Hadd mulassam veled magamat. (49 d.)

     Csak keleti képzelődés bánhatik olly bőven aranynyal és drága kövekkel, mint a következő sorok:

Aranynyal kellene nevedet leirni,
Gyémánt kő táblára szépen lerajzolni,
Rubint kőből formált ládában tartani. 139 d.

Ne egy arany, másik is,
Harmadik is, magam is. 153. d.

Illyenek hallására mondhatá el igazán Gerando: „Ez nem más, mint a keleti népeknél közös imádása a szépségnek,” mert valóban olly magas fokon áll bennök a feldicsőités, hogy mellette csaknem halványan vesznek el a nyugoti népek gondolatai, de annál inkább emlékeztetik az embert a perzsa és arab képek csillogásaira.

     Csak egy pár szint vegyitsünk még e gondolatokhoz a magyar öltözet emlékeiből, mint az arany csipkés fejkötő, ezüstös hajtű, gyöngyös párta, a szalagoknak egész szivárványa, továbbá a legélénkebb szinek a férfiak ruháin, mint az ujjászületésinek nevezett dalban: a kócsagtoll, a veres nadrág, sárga csizma, veres bársony süveg, „talán legfé­nyesb öltözet, mit valaha emberek feltaláltak;” s az a temetési gyászban is tündöklő pompa, mellyet a 403. dal leir, mindezek bizony nem árva képzelődés szüleményei, nem alamusz nép bágyadt mosolygásai, hanem erős kedélynek fényes kisugárzata. Ha nem volna több ereklye a magyar népköltészetből, mint az idézett sorok, avagy csak ezekből is rá lehetne ismerni annak a legnapfényesb keleti születésére. Azonban több jeleket is birunk e tövér^[44] (üppig) termé­szetből. A keleti pálma, czédrus, cziprus, figefák, ha, mint felebb mondatott, a szentirás terjedtével jöttek is be a magyar népköltészetbe, nem azért maradtak-e meg benne mind eddig, mert hogy előleges hajlandósága volt hozzájok kedé­lyünknek? Továbbá a magyar népdal, mint földmivelő fajé, aranyos ekével szánt, gyöngyöt vet, mellyből a mit akar, az terem, a lovon arany patkót mond, a paripát selyem kötényből éteti, biró lányával divánra ülteti a királyfit, a legényt arany garádicson ballagtatja, sőt még a diófát, kedvencz fáját, a páva tollait is megaranyozza, s gyöngygyel rakja ki az ollári utczát. Van ezeken kivűl arany vessző, arany alma, arany pecsét stb.

     Van emlékezet, hogy a katona Rajna vize felé, vagy a csóka fiához Lengyolországba, készűl, de a valódi, érzelgő magyar népdalban, mindig kelet felé látszik utazni a szo­morú szerelmes, mondván:

Elmegyek én valamerre,
Valamelly ország szélére,
Fészket rakok pálmaágra,
Árva gerlicze módjára (158 d. I. k.)

A pálmák országa bizonyosan nem nyugotra esik, hanem keletre, hol a mi régi hazánk. ­— A kis ház napkelet felé vagyon arczczal (452. d. I. k.) végre a vándor Erdély országa felé veszi fel utait. (63. d. II. k.)

     Kedvencz eszme a kedves házának dombra képzelése; azért több dal kezdődik igy: az én galambomnak, vagy: édesemnek, (csangó) szeretőmnek dombon van a háza. Tudjuk, mint feljebb is volt már szó felőle, mennyire szereti a nép urnak tartani magát, s vagy urak helyzetébe gondolni; s az a nem rosz hirű neme a büszkeségnek jó formán megvan az igaz magyar jellemben. Innen a szerető gyakran parancsol, mondván:

Mért nem jöttél hozzám,
Mikor parancsoltam. (30. d. I. köt.)

Vagy: Vége legyen szerelmünknek,
Már most megmondom. (29. d. I. köt.)
Az uraságnak, előkelőségnek mintegy jelképes gondolata már, a szerető hazának kitűnő helyen fekvése, minél semmi sincs természetesebb. A magyar mindig a sikot szerette, sze­reti még ma is, „hűven keleti ízlezéséhez,” de bizonyos a keleti épitészet történetéből, hogy az uralkodók laka dombon feküdt, mi ha nem volt, fáradságos munkával hordatott össze, s illy fölemelt helyre voltak már épitve a világhirű függő kertek Babilonban. Attila királyi lakhelye is „a többi laká­­soknál kitetszhetőbb s magasabb helyre volt helyheztetve.”^[45] Nekem egy tudományos társalgási órám volt hazánk egy jeles fiával s müvészével, Markó Károlylyal külföldön, s a Pesten épitendő országházról levén szó, bizonyossá tőn, mint szak embere, hogy a keleti épités mesterséges dombokat, tereszeket (terasseok) már a legrégibb időkben használt pompájának emelésére, s ő ez állitást azon studiumainak köszönheté, mellyeket a végből tett, mikép lehetne az épitendõ háznak, a fenálló olasz és német épitészeti modoroktól különböző, saját nemzeti, s keleti hagyományokkal egyező tekintetet adni. Kik az épitészet körűl tudományosan foglalkoznak, nem ártana e pontot bővebben átvizsgálniok, felőle valamit kikutatniok, mire a legujabb időbeli keleti ásások bizonyosan fognának szolgálni adatokkal.

     De a dombnál sokkal emlékezetasebb a sik maga, a pusztai élet szeretete, s különösen az a belső barátság, melly a magyar ember és lova között van. ­— E tárgyat magát egész egy könyv énekli meg a népköltészetben; részletesen itt, hol csak régiség szempontjábul említünk némelly adatokat, nem szólunk felőle. Általában el lehet mondani, hogy a keleti népköltészet hazája a puszta, mond Talvj, innen senkit se lepjen meg, ha később a tárgyra térek, állitásom, miszerint a magyar népdalokban legigazabbak a pusztai népdalok, miután annyira egyezik természetünkkel a pusztai élet.―

     A magyar még ma is eladó leánynak nevezi a férjhez mehető szűzet, s van egy dalban emlékezet leányvásárról, (148. d. II. k.) a legény pedig vőnek, az az vevőnek monda­tik, mint a 112. dalban (II. k.) jő farsangkor, jövő helyett; tehát a mai portékacserének három alapnevezete él a népben, miből olly forma következnék, mintha áruként ment volna eleink között a házasság szerzése. Azonban ez nem más volt, mint szerződés, még pedig a tulajdonképi felek: legény és leány tudta nélkül, mert az atyáké volt minden hatalom gyermekeik felett. E szerint a vásár nem igen szelid eszméje nagy részben van mérsékelve az atyák befolyása által, kikről szükségkép föltehetni, hogy gyermekeiknek javát akarták. Történetinkben Árpád is ugy alkudozott Mén Maróttal, ki Zoltánnak ajánlá leányát feleségül. Ez a szokás néhol még mai napig fenn áll. A matyó (síki palócz) legény mikor szombat estve haza felé jő a mezőről, hol az egész hetet tölté, csak mástul hallja meg, hogy megházasodott. De hiába, ezen szokáson is győzni fog az idő teljesen, a mint apródonként a patriarchalis viszonyokból tiszta emberi szabadságra fejlődik a világ. Csak ezen előzmények után lehet már megérteni e dalt:

Ehol jön az estve,
Hogy kell lefeküdni;
Ösmeretlen társat
Hogy kell megölelni?

Mikor ölelgetném,
Fájnak az karjaim;
Mikor csókolgatnám,
Hullnak az könyeim. (60. d. II. k.)

     A vallásos fogalmak köréből is maradt némi kevés régiség népdalainkban. Az ördög és manó, ármány (ár gyökből, honnan árt, mint ir-ból irt) közéletben is egyiránt ismertetnek. Csak a források tiszteletét emelem ki a pávás leány dalából (378. d. I. k.) A leány ugyanis pávát őriz; három vándorló legény jő hozzá, kik őt meghivják az erdőre,

Ott sétálni barátsággal,
Tisztességes mulatsággal.

A leány vonakszik és nem akar menni, mert ugymond:

Páváimat hová teszem?

A vándorlók igy felelnek:

Pávádat hajtsd a forrásra,
Mert azt nem bizhatni másra.

     Szent hely volt mindig a természet emlőin függő népnél az a hely, hol közelről vélték venni a főnek hitt lény sugal­latit s áldását. A titkokban gyönyörködő görög papok, mint a druidák, sötét erdőkbe vonultak; mert a titok mindig szereti a homályt; az ó szövetségi patriarchák, kikhez gyakorta leszállott Jehova, szinte afféle helyeket tőnek szentté, s olvassuk Hágárról; hogy az urnak angyala találta őt „a forrás mellett a pusztában, ama forrás mellett, melly vagyon a Súrra menő ut melIett,”^[46] miért a forrást elnevezé; élő, engem látó forrásának. — „Ültete Ábrahám fákat Beersebában és segitségül hivá ott az örökkévaló erős urnak nevét.^[47] Hasonlókép Jákób az álom után, mellyben Jehovát látá, vevé azt a követ, mellyet feje alá tett vala és felemelé azt oltárnak,^[48] mert mint az előbbi versben mondja: „E hely nem egyéb, hanem istennek háza, és ez a mennyeknek kapuja.”

     Pusztán lakó népnek, mint eleink voltanak, semmi sem lehete jótékonyabb, mint a forrás, melly vizével, ugy szólván, megjelent a lankadásig szomjazó előtt. Ha benne isteni erőt képzeltek eleink, tettek olly természetesen, mint más népek, s vallási tiszteletök tárgyává emelék a forrásokat. Hogy ez igy volt, bizonyitja a már idéztem törvénye sz. Lászlónak, melly tiltja források körűl áldozni régi vallás mellett maradó eleinket.

     A forrás illy nemű tiszteletének emlékezete van már feltartva pávás leányunk dalában. Ha a dicső görög nép forrásokat választa és szentele föl költészete kutfejeül, akkor a forrásnak költészetben a helye. Igy őrzé meg többi vallásos szent helyeink közűl a forrást népköltészetünk, hol illyen magyarázatot lehet adni felőle: mikor a leánynak azért ajánlják a forrás mellé hajtani páváit a legények, mivel azokat ugy sem lehet másra bizni, ez annyit tesz: a forrásnál ugy megőriztetnek azok, mint magad, az az: nem más, által. Könnyű ez a magyarázat és igen világos; e szerint őseink a forrásokban legalább is emberi rangu lényt, vagy szellemet képzeltek, ha nem magasabbat; vagy képzelék a fő erőnek legalább is olly mértékű adagát, mennyi fölér az emberrel. Ide hajlik az a mese, miszerint a kis gyerek kutból születik; a kutba nem jó nézni; de legmeglepőbb az a szokás, hogy magyar asszonyaink, miután a kutból meritettek, egy keveset mindig visszalocsantanak, engesztelésűl a kut szellemének, nehogy az lássék, mintha teljesen meg akarnák fosztani
vizétől.

     A vallásos szent szokásokból ismerjük még a fák tisz­teletét, mennyiben mellettök is áldoztak eleink; ez talán a fának sirokra ültetésében maradt fel, miről több népdalunk igen élénken emlékezik, mint a 100. (I. k.) Hervad a cziprusfa a sírnak tetején, és a 167. (I. k.) Siromra ültess egy fácskát. Egyébiránt hogy a mai hagyományos diófát, melly az volna nekünk, mi németnek a tölgy, szlávnak a hárs, keletről hozták őseink, igen valószínű, mert e fának eredeti hazája Perzsaország. Európába is innen hozatott az olaszokhoz legelőször, s ugy terjedett el minden felé; őseinknek pedig mindenkor megtartá hajlandóságát. Népköltészetünk által igen gyakran emlegettetik aranyos, leveles, ágas bogas diófa név alatt, sőt egy bordal (223. I. k.) mondván jó kivánságát, ezzel végződik:

Adjon isten minden jót,
Diófából koporsót!

E fa, mind azon fák közt, mellyek vadonbul kertekbe szelídültek át, legméltóságosbra nő, s igy nagyon könnyű volt szembe tűnnie falvaink lakói előtt, természetéhez tartozván, hogy leginkább szereti az emelt helyet, a dombot, őseink egyik áldozó helyét, hová igen örömest teszi, mint láttuk, a szerető lakát is a magyar dal. Gyakori előfordulása példabeszédekben, jelesül, mint büszke, önhitt emberre mondani szokták: azt gondolja, övé mind a diófáig, nagy keletére mutat. Közéletben azt tartják róla, hogy árnyéka igen hideg, s kopáron hagyja vesztegleni a földet, egyébiránt keményen áll ellent az idő viszontagságainak, sokáig él, s ezért talán szokás volt kertek végire ültetni, honnan jött volna már az előbbi példabeszéd, melly körülbelől a latin „non plus ultrának” felel meg. Gyümölcsei nem rázatnak, vagy szedetnek, mint más fákéi, hanem veretnek; s a dióverés ideje bizonyos szakát jelenti az évnek, september elejét, s az ekkor eső vásárokat rendesen dióverő vásároknak nevezik. Ágainak pedig használ a verés, különben, ugy hiszik, nem terem. Ha mint a diófát, ágas bogasnak nevezi a magyar az atyafiságot és sógorságot, ugy látszik, ez sincs minden ok nélkül, jól tudván, hogy eleink nemzetségekre oszolva, mellyekben több ág és több százra menő lélek volt, foglalák el mai uj hazájokat.

     És mind ezek után ha van régi gondolat népdalainkban, régibb egy sincs annál, melly még azon időket hozza emlékezetbe, mikor a plánták leveleire irtanak. Ide vonatkozik ez a két hely:

Kinek nincsen szeretője,
Menjen ki a zöld erdőre,
Irja fel a falevélre,
Hogy neki nincs szeretője. (83. d. I. köt.)

Továbbá: Zöld erdőben jártam,
Zöld levelet láttam,
Le is szakasztottam,
Kedves galambomnak
A kezibe adtam,
Rá irtam nevemet stb. (444. d. I. köt.)

Mit lehelnek e dalsorok? Bizony nem ujabb kori gondolatmenetet, mert jelenleg már tanult ember sem tudja mindegyik, hogy a falevél, vagy kéreg valaha illyen czélra is használtatott, minthogy ez az emberi mivelődés első korának tartozott szükségei közé.

1. Gerando. La Transylvanie et ses habitans. Tome II. 365-6. lap.
2. Tud. Gyüjt. 1823. VII. k. 4.lap.
3. Minden munkái. Pest. 1842. III. köt. 29―30. lap.
4. Perger. A magyar és hazája régenten. Pest 1831. 37. lap.
5. Perger. A magyar és hazája régenten. 44. lap.
6. Sándor. Sokféle. IX. db. 107. lap.
7. Révai Elaboratior Grammatica. Pest. 1806. 127. lap. Wallaszky Conspectus reip. literariae. Editio altera auctior et emendatior. Budae 1808. 56. lap.
8. Adalék honi nyelvünk s irodalmunk történeteihez. Gyüjté Ferenczy Zsig. J. Pozsony. 1844.
9. Tud. Gyüj. 1817. II. köt. 65. lap.
10. De rel. vet. hung.
11. Horvát I. iskolai kézirata
12. Chron. p. II. Cap. IX.
13. Anony. Cap. 46.
14. Anony. Cap. 25. Volebat Tuhutum per se nomeu sibi et terram acquirere, ut dicunt nostri joculatores.
15. Turóczi p. II. Cap. 40.
16. Andreas I. Edict. §. 4.
17. Corpus Juris hung. Lad. Decr. I. Cap. XXII.
18. Majláthnál XV. l.
19. Handbuch I. Th. VII. lap.
20. Colom. reg. Decr. Lib. I. Cap. 68.
21. Chron. Pars IV. Cap. 7.
22. Schwandtner Wien. 1768. II. Th. 56. l.
23. Horvát István, Nagy Lajos és Mátyás védelmében.
24. Horvát. Iskolai kézirat.
25. Horvát István Védelme, Galeoti szerint: Semper in ejus convivio disputatur, aut sermo de re honesta aut jucunda habetur, aut carmen cantatur. Sunt enim ibi musici et citharaedi, qui fortium gesta in lingva patria, ad mensam in lyra decantant.
26. Horvát. 50 lap.
27. Horvát. 48 lap.
28. Horvát. Iskolai kézirat. —
29. Talvj. 474. lap.
30. Scriptores min. p. 1. 335.
31. Hormayr Taschenbuch. 1837. 315. lap. Heute war ih bei den chistlichen Heere s a t.
32. Handbuch. I. Th. IV. lap.
33. 5. és 39. lap.
34. Munkái III. kötet, 30. lap
35. Versuch einer geschichtlichen Charakteristik der Volkslieder. Von Talvj, Leipzig, F. A. Brockhaus. 1840. 214. lap.
36. Ugyanott jegyzésben.
37. Horvát I. Nagy Lajos és Mátyás védelmében.
38. Aurigatione assidua usus est. IV. Lib. I.
39. Munkái III. kötet 30. lap.
40. Talvj. 335 lap.
41. Megint szótul, mint viszont-ból viszony, iránt-ból, irány.
42. Poetry of the Magyars, preceded by a sketch of the language and literature of the Hungary and Transylvania. By Johan Bowring. London. 1830.
43. 1. Essai historique sur l’ origine des Hongrois. Par A. de Gerando. Paris. 1844.
    2. La Transylvanie et ses habitans. Paris. 1835. két kötet.
44. Gyöke az elavult tő, multus, miből több, tömény származik (lásd Révai, Elaboratior Gramm. I. Vol. 198. lap.), közbeszurt v betűvel hozzá járulván az ér képző, mint kaczér, stb. Megvan e szóban: ösz-tövér, talán régi alakban asz-tövér s az egész szó annyit tesz: kövérből összement, összeaszott, az az: száraz, ösztövér.
45. Perger. A magyar és hazája régenten. 40. lap.
46. I. Mos. XVI. 7.
47. I. Mos. XXI. 33.
48. I. Mos. XXVIII. 18.