Mi lesz már azzal a Hóbiárt basával?
| ← Möpöföbövö | Mi lesz már azzal a Hóbiárt basával? szerző: Móra Ferenc | Házszabályügyek → |
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Egy csöppet se veszem rossz néven az olvasótól, ha nem tud hirtelenében megfelelni erre a kérdésre, amit tulajdonképpen nem is én kérdezek, hanem Klein Sándor úr kérdez Lavertonból. Persze nem az olvasótól kérdezi, hanem éntőlem, aki némileg ludas vagyok a nevezett basa dolgában. Pár esztendővel ezelőtt valamelyik tárcámban azt a meggondolatlan ígéretet tettem, hogy regényt fogok írni Hóbiárt basáról. Én ugyan, ha a fejem elütik, se emlékszem rá, hogy ilyesmit mondtam volna, de Klein Sándor úr még a dátumot is megírja, amikor én ezt a váltót kiállítottam és igen szigorúan kéri számon tőlem, hogy mi lesz már azzal a Hóbiárt basával, akire ő két és fél év óta várakozik.
Ebből a levélből könnyű volt megállapítanom azt, hogy Klein Sándor úr nagyon szeretetreméltó ember, mindazáltal igen örülök, hogy csak egy Hóbiárt basáról állítottam ki neki váltót, nem kétezer dollárról. Ellenben Lavertonnal már nehezebb volt tisztába jönni, mint kedves hitelezőmmel. Helybeli bélyegtudósok a bélyegben ráismertek Ausztráliára, azonban Lavertonnak soha senki hírét se hallotta. A postán is csak annyit tudtak, hagy az »egyéb külföld«, ennélfogva akkora bélyeg kell a levélre, mintha Horgosra küldeném, ami egy kakaskukorékolásnyira van Szegedhez.
Mivel azonban Klein Sándor úr közelebbi címét elfelejtette megírni, nem merem postára bízni a választ, hanem itt felelek neki.
A dolog úgy történt, hogy pár esztendővel ezelőtt felolvasásra mentem Gyulára. Vasúton, különösen vicinálison, különösen mikor egyedül ásítozik az ember a fülkében, különös asszociációi támadnak, ahogy nézdegél kifelé az ablakon. Ahogy elsuhantak előttem az alvó mezők – november dereka felé jártunk, – az egyik bakterház kertjében láttam egy nagy sütnivaló tököt. Aféle »Mauthner diadala« volt, szép nagy szemölcsök barnáltak a kövér, sárga ábrázatán, – egyszerre eszembe jutott róla Hóbiárt basa. Aki is a török időkben várparancsnok volt Szegeden és igazság szerint nem basa volt, csak bég, de már azért inkább csak basának emlegetjük, mert mingyárt nagyobb a tekintélyünk, ha múltunkban egy valóságos basát mutathatunk föl, nem olyan közönséges béget, mint Kecskemét, vagy Vásárhely. Emlegetni pedig arról szoktuk a boldogultat, hogy ő volt az, akit a papucsuk sarkával vertek agyon a szőlejében a szegedi menyecskék, akiket oda hordatott cseresznyét szedni. Azért gondolom, hogy ilyen tökfejű kopasz úriember lehetett, mert ha valami pörgebajuszú, nevetőszájú fiatal janicsárkapitány lett volna, aligha ölték volna meg a szép halásznék. Legalább is nem ilyen csúfos halállal.
A basa-fejű tök már rég elmaradt, ellenben a tökfejű basa beült hozzám a kupéba és rám vicsorította a lapát-fogait.
– Hát te ebhitű gyaur, ki az oka annak, hogy te még most se írtad meg azt a regényt, amely engem a halóporaimból föltámasztana?
Hirtelenében azt akartam mondani, hogy »a zsidók, kegyelmes uram, mert mostanában mindennek ők az okai és négyszemközt nekem elárulhatod, öreg, hogy bizonyosan a mohácsi vész is az ő lelkükön szárad«, – de idejében rájöttem, hogy nem a basa mortifikál engem, hanem a lelkiismeretem. Mert való igaz, hogy valahányszor a »Hóbiárt basa uccá«-n jártam, mindig megfogadtam, hogy ebből a gentlemanből egyszer regényhőst csinálok, de mire az uccából kiértem, mindig elfelejtkeztem a dologról.
Hanem most a gondviselés eszközét láttam a vasúti bakterben, aki a disznók örömét a kertben felejtette és ezzel eszembe juttatta Hóbiártot. Tulajdonkép a basa is jól jár vele, meg én is, hogy csak most írom meg a históriáját. A basa azért, mert a törökök csak most jöttek nálunk divatba, különböző vonatkozások révén. Régebben hiába támasztottam volna föl az öreg urat, az ördög se vette volna észre. Most azonban nagy lesz a becsülete és a fizetőképessége és így járok jól én is. Amért föltámasztom halottaiból, adni fog nekem egy házat, hiszen neki egész uccája van, abból csak futja egy rongyos kis emeletes ház. Utóvégre én azt se bánom, ha a házat nem ő adja, hanem Szeged. Nem is muszáj neki a Hóbiárt basa uccában lenni, lehet beljebb is. De abban is megnyugszom, ha kint lesz a város szélén, úgyis azon a tájon esett a basa halála. Csakhogy ebben az esetben kérek a házacskához néhány hold földet is. Ahogy én Szeged városát ismerem, meg is kapom.
Nagyszerű lesz az! – gondoltam el magamban. Az olvasó a regényre értse, én azonban a házra értettem, amit nekem a Szeged dicsőségét hirdető regényért a város építtetni fog. Két kapuja lesz, egy bejárat, meg egy kijárat. Akik politikáról akarnak velem beszélni, meg akik kéziratot hoznak átolvasás végett, azoknak csak a kijárat áll rendelkezésükre. A jó embereket, akik a bejáraton bejutnak, a feleségem betessékeli a szobába, de én hozzám nem ereszt senkit. Mindenkinek azt fogja mondani, hogy én most dolgozom a kertben s ha ilyenkor háborgatnak, dühös vagyok, mint az oroszlán. És húsz esztendeig mindig ezt fogja mondani és legenda támad rólam és csak a halálom után fog kiderülni, hogy húsz évig nem csináltam mást, csak ültem a diófa alatt és néztem a felhőket, amiket odafent a jó Isten legeltet és idelent én eregetek a csibukból, amibe Kemál basa szállítja a dohányt. Igenis, Kemál basa, mert a mai konstellációk szerint mire én a Hóbiárt basával kész leszek, akkorra mi Törökországgal leszünk határosak, Kemálból szultán lesz, megküldöm neki a basa-kollégájáról irt könyvet és ő küld érte egy vagon latakiai dohányt, sőt a forgalmi adót is mellékeli hozzá, persze arany piaszterekben.
Ennyit terveltem el Orosházáig, de a latakiánál nem is jutottam tovább. Kemál barátom ellát engem dohánnyal a könyv megjelenése után, de mi lesz addig? Én reggel nyolc órától éjfél után kettőig lopom a napot különböző íróasztaloknál s hogy ehhez kedvem legyen, nekem ahhoz naponta kell húsz szivar. Ha regényt írok, kell huszonöt, mert olyankor a szivarok jobban szelelnek és gyorsabban égnek. Ha csak rövid-szivart számitok is, mire a regényt megírom, akkorra elszivaroznám a második kiadás honoráriumát is, ha volna olyan bolond trafikos, aki nekem ennyit hitelezne. Mit lehetne itt csinálni?
Nem nagy fogékonyságom van az okkultizmus iránt, de azt hiszem, Hóbiárt basa szelleme sugallt nekem jó tanácsot. Van vagy hat bőrszivartárcám, azt hiszem, mind becsületes úton jutott hozzam. Hordani nem szoktam őket, mert ha szoktam volna, már rég szerteszét felejtődtek volna s mások birtokába kerültek volna becsületes úton. Hát azt határoztam, hogy ezt a hat tárcám eladom a vagyonmentőn s ezeknek az árából fedezem Hóbiárt basa szivarjait.
Mire idáig értem, kialudt a szivarom. Kiveszem a gyufaskatulyát a jobb zsebemből: üres. Nyúlok a balzsebembe: üres skatulya. A nadrágzsebben is az, a felsőkabát két zsebében is. Mind tele volt, mikor elindultam s mind elgyújtogattam az úton. Kellemetlen fölfedezés volt, de még tragikusabb az, hogy hóbiártos számvetéseimből a gyufát kifelejtettem. Már pedig nekem minden szivarhoz kell egy skatulya gyufa. Amennyi napi huszonöt szivarhoz kell, azt magamforma istenszegénykéje ki nem bírja.
A basa urat kénytelen voltam az üres skatulyákkal együtt a vonaton hagyni, ahogy Gyulára értem, meglehetős lelki depresszióval.
Hogy folyt le, mint folyt le a gyulai szereplés, az a mi dolgunk, már mint a gyulaiaké, meg az enyém. Klein Sándor úrra, meg az irodalomtörténetre csak az tartozik, hogy amikor a vacsoránál összeédesedtünk, azt mondja nekem a gyulai gyufagyáros, Reisner Artúr, mondjam meg őszintén, meg vagyok-e elégedve Gyulával?
– Tejbe fürdettetek, mézbe hempergettetek, az ördögnek kellene elvinni, ha még te köztetek se volnék megelégedve.
– Hát pedig én még tartogatok a számodra valamit.
Azt már tapasztaltam, hogy különös ember az a gyulai gyújtós, aki kívülről tudja az egész Madáchot, – hanem az mégis elképpesztett, amit most mondott:
– Nézd, én egyebet nem tehetek az irodalomért, hanem azt megfogadom, hogy míg. élsz, eltartalak gyufával.
– Ebbe az egy vállalatodba bele fogsz bukni, édes fiam, – nevettem el magamat. – A feleségemtől mindig azt hallom, mikor a konyhagyufát is elsikkasztom, hogy olyan gyufagyár nincs a világon, amelyik engem meggyőzne.
De hát az én barátom makacs ember. Mire az állomásra kiértem, ott volt az első porció. Száz skatulya gyufa. Szegedig elgyújtogattam belőle vagy tízet. Valóságos illuminációt rendeztem Hóbiárt basának. Mert most már biztos, hogy meglesznek a Szegedi Csillagok a gyulai gyufacsináló jóvoltából.
Ekkoriban lehetett az, hogy én a nyilvánosság előtt is elfecsegtem magam abban a tárcában, amelyikre a lavertoni levél hivatkozik. És azt hiszem, meg is lett volna a regény régen, ha közben föl nem emelik a rövid szivar árát is ezer koronára. Ekkor lőttek neked, szegény Hóbiárt basa! Mert a gyaur íróval szemben ez a sors iróniája, amely végigkíséri az egész életen. Vagy szivarja nincs, vagy gyufája nincs s erős a gyanúm, hogy halálosholtomig ez lesz a helyzet szignaturája.
Hóbiárt basán csak egy módon lehet segíteni. A különös gyufagyáros még mindig küldi a gyufát, azonban még mindig nem akadt egy különös trafikos, aki fölvegye vele a versenyt. Most már én kérdezem Klein Sándor urat: hát Lavertonban akad-e?
Megjegyzem, kicsire nem nézek és ha a szivarok szelelnek, Madáchot elengedem a trafikosnak.