Házszabályügyek
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Minálunk huszon-sok év óta csak a feleségemnek van joga haragudni. Nem azt mondom, hogy oka is van, az itt egyáltalán nem jön számba, mert akinek joga van, annak nincs szüksége okra. Ezt nemcsak Phaedrusból lehet megtanulni, hanem Mill János Stuart-ból is. (Persze nem a logikájára gondolok, hanem a parlamentarizmusról irt tanulmányára.)
Feleségem harag-joga a házszabályokban van lefektetve, amelyeket ő állított össze, mikor éltünk ifjú patakjai halk folyócskává egyesültek, – nekem nem volt velük semmi dolgom, éppen csak el kellett őket fogadnom. Természetesen vita nélkül. Először azért, mert én nem tudok vitatkozni, ha akarok se, másodszor azért, mert nem is akartam, harmadszor azért, mert ahol az én feleségem dolgozza ki a törvényjavaslatot, ott semmiféle vita nincs engedélyezve. Egyszerű igennel, vagy nem-mel lehetett, de igen-nel kellett szavazni. Tudniillik a nem szavazat négyheti hivatalvesztéssel járt. (A hivatalom akkoriban az volt, hogy nekem kellett elfújni a petróleumlámpát.)
Szerencsére a házszabályok rövidek, világosak és észszerűek voltak, nem hiába, hogy asszony csinálta őket.
– Kettőnk közül egyszerre csak egynek szabad haragudni. Igen? – ez volt az első pont.
– Igen! – tapsoltam lelkesedve.
– Az az egy, akinek haragudni szabad, mindig csak én leszek. Igen?
Már három napos férj voltam akkor, ennélfogva már kezdtem erőtlen kísérleteket tenni a gondolkodás terén. Ez nyilvánvalólag meglátszott az arcomon, mert az előadó szükségesnek látta nyomban lecsapni rám az indokolással:
– Nézd, lelkem, én csak a te érdekedben beszélek. Neked száz bajod, ezer gondod lesz, hát hogy érnél te rá még haragudni is? Én ezt a terhet átveszem tőled, mert én mindent megtennék érted, ami az én gyönge erőmtől telik.
– Igazán? – néztem a szemébe meghatva.
– Még kételkedsz benne? – csóválta a fejét szelíd szemrehányással. – Hiszen én nem mondom, most még fiatal vagy és frissek az idegeid, talán a haragot is győznéd. De gondolni kell a jövőre is, fiacskám, bár tudom, hogy az a férfiaknak nem szokása. Te majd hazajössz a napi munkából fáradtan, álmosan, – no, hogy tudsz akkor majd haragudni? Ellenben, ha beleegyezel abba, hogy csak nekem szabad haragudni, akkor te nevethetsz, fütyülhetsz, danolhatsz nyugodtan, mert látni fogod, hogy a feleséged dúl-fúl tehelyetted is. Hát nem nagyszerű lesz ez?
Ha délelőtt kilenc órakor történik a kérdés föltétele, talán bizonytalanná válik a házszabályok sorsa. De esti kilenc óra volt, a jázminok bekönyököltek a kertből a nyitott ablakon és a nagyra nőtt hamvú lámpa fényében olyan kék szemük volt a házszabályoknak, hogy maga J. S. Mill is megszavazta volna őket, főképen, ha nem kopaszodott volna még bele az induktiv és deduktiv logikába.
Igen, a házszabályok elfogadtattak és másnap már életbe is léptek. Míg én a szerkesztőségben fejét vettem Bánffy Dezsőnek, vagy kinek, addig a feleségem otthon felboncolta az egyetlen divat-ingemet, hogy ingblúzt szerkesszen belőle magának. De mivel a nyers-selyem lelketlen anyag, amely nem ismeri el a házszabályokat, a szétvagdalt tetem többé nem ment össze se ingnek, se blúznak. És most volt először alkalmam látni, hogy házszabályaink valóban garantálják életünk boldogságát. Mert az a fej, akinek joga volt haragudni, nagyon energikusan élt törvényadta jogával és kijelentette, hogy soha ezt az ügyetlen inget nekem meg nem bocsátja. Én, ha a házszabályok nem kötnek, talán szintén hozzászólok a kérdéshez és nagy közjogi vitát provokálok, így azonban csak halk circumdederuntot fütyörésztem első-utolsó selyemingem felett.
Nem mondom, hogy az eliramlott évek során néha nekem is kedvem nem támadt haragudni, de mindig idejében eszembe jutott, hogy azt mondja az írás (már mint a kislányom emlékkönyve): »ki önmagának ellenáll, nagyobb vitéz, mint hajdan Hannibál.«
De nem tudom, mit csinált volna Hannibál, ha például a felesége azzal lepte volna meg karácsonyra, hogy megvette volna neki íróasztali lámpának az esthajnali csillagot – részletfizetésre? Ahogy én Hannibált ismerem, legalább is a kardjára ütött volna. De én csak az asztalra ütöttem, arra is a kisujjamrnal, annak is az utolsó percével, de azzal aztán háromszor!
– Tessék! – nézett fel a feleségem a tálalásból. (Mert olyan energikusan vertem az asztalt, hogy azt hitte, kopogtat valaki.)
– Fiam, – mondtam elszántan – nekem most haragudhatnékom van.
– U-úgy?
Sohse láttam ínég parlamentet, de úgy képzelem, az elnök nézhet így, mikor valami destruktiv trifurcifert kiadat a mentelmi bizottságnak.
– Pardon, félreértett szavaim helyreigazítása címén kérek szót! Nekem haragudhatnékom van, de azért nem haragszom. Csak nagyon szeretnék valamit a földhöz vágni.
– Például?
– Például mennyiért volna szabad ezt a tányért földhöz vágnom?
– Azt? Nézzem csak! Azt két koronáért.
Lefizettem a két koronát és úgy vágtam földhöz a harminc filléres tányért, hogy egyszerre hat tányér lett belőle. Akkor aztán elnevettem magamat.
– Tudod, mi volt ez?
– Tudom. Szamárság.
– No igen, de azt parlamentáris nyelven úgy hívják, hogy precedens. Ezt ezután mindig így fogjuk csinálni.
– Nem bánom, – járult hozzá némi tűnődés után a feleségem a házszabályrevízióhoz. – De azt kikötöm, hogy a cserepek az enyémek lesznek.
Vagyok olyan gavallér ember, hogy ilyen esetben nem garasoskodom. Azt se kérdeztem meg soha, hogy mit akar a cserepekkel, amiket egy nagy ládába rakosgatott el, gondosan egybecsomagolva az összetartozó darabokat. Kezdetben elég gyorsan telt a láda, de amilyen arányban nőtt a tányérok ára, úgy lanyhult az én cseréptermelő tevékenységem. A legutolsó tányért körülbelül egy esztendővel ezelőtt vágtam földhöz, gondolom, ötszázezer korona váltságdíj ellenében. Azóta aztán hiába minden biztatás és könyörgés, hogy ugyan legyen már egy kis haragudhatnékom. Nem, fiam, ezt többet meg nem ered!
– De nézd, lelkem, a tányértördösés csakúgy hozzátartozik a férfiassághoz, mint a szivarozás.
– Köszönöm szépen, én már kitördöstem magam erre az életre.
– Hiszen még a láda sincs tele.
– De ami haragváltságot fizettem, abból sévresi porcellánnal lehelne kiflaszterozni az udvart.
– Nem is szeretsz már te engem, – fakadt sírva az utolsó ankétunkon az asszony. – Mert ha szeretnél, legalább a teás-csészédet a földhöz vágnád. Bizony Isten nem számítanék érte többet egymillió koronánál.
Bár a házszabályok erre nézve nem intézkednek, gyakorlatból tudok annyit, hogy mikor a könnyek megjelennek, akkor nekem legjobb eltűnni.
A kapuban utánam szaladt a lány:
– Kéreti a nagyságos asszony a tekintetes urat, hogy tessék délben tíz üveg szintetikont hazahozni.
– No? – mosolyodtam el – csak nem tengerihal-pótlékot akarnak főzni?
Mert nekem a szintetikon, meg a tengerihal mindig eszembe juttatják egymást. Aztán egy aszszonytól, akinek a kedvéért még egy rongyos csészét se akarnak már földhöz vágni, minden kitelik.
Délben, ahogy hazaérek, költői töredékeim közt ül az asszony az előszobában. Amit húsz év óta keramikai téren produkáltam, az mind szét van rakosgatva körülötte.
– Hoztál szintetikont? – tekint ki az elviharzott indulatok dokumentumai közül.
– Igen, – kotorászok hüledezve a zsebemben. – Csak nem akarod összeragasztani ezt a sok cserepet?
– De éppen, hogy azt akarom. Küldöm Pankának, ha már úgy sincs többre kilátás. Neki gyűjtögetem őket húsz év óta.
– Nem értem. Hát mit csinál ezekkel Panka?
– Nem ő, szegénykém, hanem az ura. Majd az csapkodja földhöz a ragasztott tányérokat. Végre is szegény kis lányom nincs olyan módban, hogy az új tányérjait áldozhatná föl az ura dühének.
– Ó, szegény gyerek! – facsarodott össze az én szívem is. – De mit szól majd hozzá az ura?
– Hát mit szólna? Hiszen annak nem muszáj azt tudni, hogy ő ragasztott tányérokon tölti ki a mérgét új tányérok ára fejében. Hiszen te se vetted észre egyszer se, hogy mindig repedt tányért vágattam veled a földhöz.
Fölugrott és diadalmasan villogó szemmel állt elembe:
–Ó, ha mi asszonyok nem vigyáznánk rátok, mi lenne belőletek!