Pajkosok
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Hetek óta nagyhasú hordók állnak a külvárosi utca flaszterjén, borral teli, indulásra készen. Kiéi, hova mennek, mennyit érnek, mit várnak, nem tudom, de úgy érzem, más se keresi. Nekem még csak eszembe jut néha, hogy Don Quixote mennyi vért ereszthetne ki ezekből az óriásokból, amelyeknek bőrből való testvérei felett olyan nagy diadalt aratott a falusi csárdában, – de az okos embereknek más gondjuk van s nincs idejük irodalmi asszociációkra a járda szélén. Unottan mennek el a kincses hordók mellett, amelyek fölött éjszaka egy sánta bakter gyakorolja az impériumot, nappal azonban nem vigyáz reájuk senki. Vigyáznak azok magukra a tulajdon testi súlyukkal. Gargantua legyen az, aki megpróbálna egyet hazagurítani belőlük; most pedig nem olyan világ van, hogy Gargantuák szaladoznának az uccán.
Annál több a gyerek. Hét ucca gyereknépe mind a hordókon hancúrozik reggeltől estig. Hangosak, piszkosak, mosdatlan képűek és mosdatlan szájuak, de a jókedvük töretlen és sugaras. Hanem egy pár ablak a környéken törölt és a vékony fácskák, amiket majd a nagy fatolvajok fognak kitördösni a télen, már most lenyúzottan panaszkodnak ág-karjaikkal. Nem szól ezért se senki, természetesnek találja mindenki. Én is annak tartom, a mesterséget korán kell kezdeni. Aki nem fanyövő kiskorában, az nem lesz falopó nagykorában, már pedig valamivel csak kell fűteni. Aztán a fák sem vehetik rossz néven, ha embernyuzások idején nincs nekik prókátoruk.
A nagy hordók közt van egy, amelyik a hasán fekszik. A gyerek-tettvágyat ez ingerli legjobban. A többi, amelyik a fenekén áll, csak alkalmas a játékra, de ez kész játék. Ahány kis lurkó elmegy mellette, az mind megpróbálja meglódítani. Persze a nagytestű hordó nem enged a vézna karocskáknak, meg se tudják mozdítani. De ebben a szövetkezeti világban a gyerek is tudja már, hogy szövetkezésben az erő. Nekiveselkedik két kis gézengúz, de két oldalról, úgy, hogy az egyik kifelé, a másik befelé nyomja a fából való mammutot.
– Nem úgy köll azt, hékások, – mondja egy Zabszem Jankó a két kis Babszem Jankónak, – toljuk mind a hároman kifelé!
A hordónak esze ágában sincs megmozdulni. Segítség után néznek. Azért nem kell messze menni. A szomszéd hordó tetején kuporog két emberpalánta, ezek már csak Mákszem Jankók. Az egyik egy koszos macskát nyaggat, a másik nézi.
– Ud-e sép tita-mita? – kérkedik az első.
A második fölényes kritikába bujtatja az irigységét. Azt feleli:
– Nem tita-mita az, te buta, mondd ki tittán, hod mátka.
Nagyobb diplomáciai bonyodalomnak elejét veszi a szomszéd állam követsége.
– Hé, gyertek hordót guringázni!
Most már öten esnek neki, aztán új szövetségesek jönnek, végre kilenc kis test feszül neki nagy elszánással a sok mázsa súlynak és kilenc maszatos száj ordítja a győzelmi himnuszt:
– Mozdult! No még egy kicsit! Most!
A hordó nemcsak megmozdult, hanem az új lökéstől meg is indult s kigurult a kocsiútra, leütve a lábáról egy öreg asszonyt, akinek éppen akkor kellett ott tolni egy üres talicskát. Szerencsére csak a talicska reccsent össze, a szüle ijedtében ordított. A kilenc kis cinkos pedig egyszerre szétrebbent, mint a meghajított verebek. A hetedik uccában lihegtek, mire az asszony föltápászkodott talicskája romjai közül, olyan fohászkodással, amiből bizonyosra veszem, hogy a nemzetiségi statisztika a cigány-rubrikába számítja:
– Hogy a varnyú mondja a szemeteknek, hogy csecsebogyó!
– Kár volna értük, – gondolom magamban, hiszen ezek közpályára készülnek s oly szépen dolgoznak a nagyok metódusa szerint már most is. hogy mink se csinálhatjuk különben.
Eleinte a nagy fiuk is csak pajzánkodásból, unalomból, miből lökdösik a tömegszenvedély óriás hordóját. Csak úgy erőpróbából játszanak, hogy meg bírnák-e mozdítani. Aztán nekidühödnek és összeszorított foggal nekiveselkednek. Kár lesz-e belőle, haszon-e, az már ilyenkor mindegy, most már a virtus parancsol, a csak azért is! Mikor aztán a hordó csakugyan meglódul és gurul törvezuzva, jót-rosszat, amit ér, akkor a nagy fiuk csak úgy szétugranak, mint a kis emberek. A megindításnál mindenki veri a mellét, hogy ő is ott van, – a szerencsétlenségnél senki se vállalja, hogy ő is ott volt. Leteszi rá az esküt, s ha kell, tanút is tud állítani, hogy ő azt se tudja, mi az a hordó, s mikor az rázuhant a szegény öreg országanyóra, akkor ő aludt az édesanyja ölében, vagy pitykézett a többi kis fiúval a parlamentben s még oda is szólt a pajkosoknak, hogy ne játsszanak a hordóval, mert abból baj lesz ...