Möpöföbövö
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Möpöföbövö... Határozottan harcias jelleme van ennek a szónak. Ha Cooper-regényben azt olvasom, hogy a nyúlfülű indiánok ezzel a csatakiáltással szedték le a skalpját a varjúláb-indiánoknak, minden kétség nélkül elhiszem. Legföljebb keresztülugrom olvasás közben a barbár szót, mint például a Chinchagook-ot, amit már harmincöt esztendeje nem tudok hogy kiejteni. Nem valók ezek a szavak, csak indián nyelvnek; magunkforma embernek a szeme is kitörik beléjük.
Nos, abban a szerencsében részesültem, hogy a fülemen keresztül borzongatott meg az indián harci riadó. Pedig nem éltem az életbiztosítási kötvényemnek azzal az igazán megbecsülni való engedményével, hogy a tízezer koronám kockázata nélkül is fölkereshetem az indián territóriumokat. Nem, engem a ligetben ért a szerencse, azon a lucskos padon, amelynek birtokán egy aviatikus felebarátommal osztoztam. (Tudniillik egy levegőből élő csavargóval.) S még ez a cserzettszívű embertársam is összerezzent, mikor fülönütötte a rettenetes szó:
– Möpöföbövö, möpöföbövö!
Az indiánusok pöttöm kis legények voltak, szám szerint öten, öten se téve egy férfikort. Tomahawk helyett összeszíjjazott könyvcsomót lóbáltak a kezükben s azzal hajszolták négyen az ötödiket.
– Möpöföbövö, möpöföbövö!
Csapzott hajukat, villogó szemüket, kipirosodott arcukat ahogy láttam, nevetett örömében a szívem. Virágok, csillagok, hajnalok minden szépsége benne van a játszó gyerekben.
Hanem a csatakiáltásuk nagyon bántotta a történeti érzékemet. Maradi ember vagyok, tetszik tudni, és fanatikusa az ősi erénynek.
Odaintettem a leglobogóbb szemű kis süvölvényt, és megkérdeztem, hogy hívják?
– Kanizsai János, – mondta a gyerek.
– Látod, fiam, – oktattam korszerű pedagógiai tapintattal, – őseid ördögi huj, huj! kiáltással kergették pokolba az ellenséget. Miért nem magyarul ordítoztok ti is, mikor csatát játszotok?
A történeti előadás alatt a gyerek nagy érdeklődéssel szopogatta az ujját, aztán rám öltötte a nyelvét és szaladt a többi után:
– Möpöföbövö, möpöföbövö!
Kezdtem sejteni, hogy ezek alighanem autót játszanak. Hogy biztosat tudjak, szakítottam a modern iskolával és az ősi metódushoz folyamodtam. Úgy tettem, mint Nagy Sándor a masszagétákkal. Persze nem aranyat, hanem a zsebemben felejtődött mozi-cukorkát szórtam kis masszagétáim elé a fövényre. Arra megálltak, mint csirkék a kukoricára és engedték kivallatni magukat.
– Mi az a möpöföbövö?
– Hát az ajakhangok, bácsi.
– Ajakhangok?
– Igen. M, p, f, b, v.
– Hát ezek ajakhangok?
– Igen, mert az alsó-és felsőajak együtt-működésével képeztetnek. Vannak ezenkívül foghangok, ínyhangok, torokhangok és gégehangok...
– Derék gyerek vagy, Kanizsai János – vágtam eléje a hangtan titkainak, – de azért szebb játékot is játszhatnátok ennél.
– De bácsi, ez nem játék, – magyarázta a gyerek. – Tanítjuk a Sanyit, mert ő nem tudja az ajakhangokat és a tanár úr szamárfület csinált neki krétával.
Azzal rohantak tovább és a könyvek sarkával folytatták egymás hátán a gyakorlati tanítást.
Én pedig nem haragszom a tanár úrra és nem keresek krétát, hanem a kultuszminiszter urat kérdezem, hogy fel tudná-e sorolni hirtelenében az ajakhangokat és ínyhangokat?
Mert én nem tudnám és azt hiszem, a nyájas olvasók, akik többé-kevésbé tudnak már egyetmást az életből, ezt szintén nem tudják. Hát miért kelljen akkor tudni Jankónak, Sanyinak és Palinak? Akiknek igazság szerint abból kellene állani az egész tudományuknak, hogy piros legyen az orcájuk és erős a lábuk és gömbölyű a karjuk és jól fujtasson a kis tüdejük és nyílt legyen az eszecskéjük és vidámak az álmaik.