Rózsahal
| ← Tervek a Mars bolygóval | Rózsahal szerző: Móra Ferenc | Möpöföbövö → |
A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Alulírott valamikor meg volt győződve róla, hogy ő egyszer könyvet fog írni a rózsákról. Valami olyant, amilyent Maeterlinck csinált a méhekről.
Persze Maeterlinck még akkor nem írta meg a könyvét és én soha a nevét se hallottam ennek a világos fejű misztikusnak. Általában nem nagy becsülete volt felénk a poézisnek és egyetlen élő képviselőjét, akit megismernem adatott, a részeges Szerelem szűcsöt fölöttébb utáltam. Mert sokszor megfordult a házunknál és mindig a farkára lépett Gabónak, nagy, fekete macskánknak, akinek zöld szemei most is sokat belevillannak még a gyerekkoromról való hazajáró álmokba. Az állat nyivákolt ilyenkor, a szűcs pedig verset mondott, aminek az volt a vége, hogy »ergo, morgó, vigyorgó, hol az a papramorgó?«, – az apám pedig úgy nevetett, hogy szemei, lelkének mindig szelíden világló lámpásai, egész beleharmatosodtak.
– Nagy poétás ember ez a Szerelem szűcs, – ezt sokszor állapította meg olyan hangon, amiben, hogy elismerés volt-e több, vagy lenézés, azt most se tudom egészen bizonyosan.
Bizonyosan tudom azonban, hogy Sulla, vagy Marius akartam lenni az időben, de leginkább Napóleon, mert arra nagyon haragudott a hittanárom, én pedig ő rá haragudtam nagyon, aki nagyon szeretett engem és azért velem ministráltatott a hajnali misében. Roppant vérengző vágyaim voltak akkoriban és ha a hold vörösen jött fel az égre, akkor azzal ijesztgettem a kis húgom, hogy az levágott emberfej. És – hát igen, ez is ide tartozik, életemnek e tirannus-korszakába – rozoga csűrünkben, az ó-testamentummal a fejem alatt, amely vastag disznóbőrkötésű könyv volt, fejvánkosnak való és Monte Christoval az ölemben (harminckét párizsi képpel), a rekkenő nyári délutánok csöndjében, mikor az óra is ketyegés nélkül nyeli az időt, sokat álmodtam arról, hogy a világ legszebb asszonya lesz a szeretőm.
Ez volt az az idő, amikor én szerelembe estem a rózsák lelkével. Ministrálnom kellett akkor is, virágszagú, nyári reggelen, mikor már hervadtak a nehézszagú fagyalok az oltárokon. Ráztam az inklangóriumot, mormogtam a konfiteort és – ó, jaj, én szegény, kis pogány – összekoccantottam az ampolnákat, a kicsi, köszörült kristályüvegeket és az Úr Krisztus szent vére helyett az én kezemből hullottak sötétpiros vércsöppek reszkető rubintnak, a fehér oltárterítőre. – Ahhh! – hördült föl drága, jó papom és apró, kurta, fehér ujjaival meghúzta fényes, fekete hajam a halántékomon, ahol – tudta bizonyosan a maga gyerekkorából – a legjobban fáj a penitencia. – Hol jár az eszed, kölyök?
A gömbölyű, halványpíros rózsákon járt az eszem, amelyekbe mártotta lábait a Mária, a Szűz, ülvén bordó ruhában a Szent János sötét oltárán. Az első lafránszok voltak ezek, amiket életemben láttam, Úr-Szabó János kertjéből valók és most már minden reggel leborultam a Szűznek rózsáksimogatta lábaihoz és beszaladtam egy térdhajtásra délutánra is, mikor csak örökmécses-szeme égett a homályos templomnak. Azt éreztem, amit lélek szerint való ősöm, a laoni diakónus, ötszáz-egynéhány esztendővel ezelőtt és ettől fogva az én szememben a lafránsz lett a rózsák-rózsája, a rosa mistica. És erről akartam én aztán könyvet írni, piros szájjal, fekete hajjal és rózsaillatú lélekkel.
Akartam csak: ne ijedjetek meg, jó emberek, nem kell rá előfizetnetek, mert én már nem fogom megírni a rózsák könyvét. Hiszen olvastátok ti is, hogy kiveszőben van a lafránsz, a rózsák királynője. Nagyon elfinomodott, nem tud teremni, nincs már mit keresnie ebben a szépség-gyilkos világban s a mai emberbimbók mire kinyílnak, ők már nem fogják ismerni a lafránszot. Ő nem bírja el az életet és az élet nem tűri őt. Ez a nagy barbár, az álomhóhér, aki elviszi a napóleonságot, a világszépasszonyszeretőt, a bibliát és Monte Christót és csak az üres csűrt hagyja meg, amelynek ablakából kíváncsiság nélkül és unottan kukucskál a világba egy nagyon józan ember, aki utolsó könnyét hullatja most a lafránsz halálán. Mert a figurás élet meghajigálhat még engem rózsákkal, nagyvirágú, fehér damaszkusziakkal, püspökviolás rusztánokkal, hajnalszőke enfant de Lyonokkal, rézvörös tolozánusokkal, karmazsin ridolfikkal, piros urnájú csipkerózsákkal, sokáig nyíló bourbonokkai és soktövisű pomponokkal, – a rosa mistica nekem már nem nyílhat soha.