Lírai jegyzetek egy évről/VIII.
Megtörli a száját illendően, asztalkendőbe, - köszöni alássan, - úgy mondja tovább a nehezét. "Lesem én az én uramat délebéd után, szedi ki a komódból az ünneplő liberiát, húzza a harmonikus csizmát, de énnekem egy szó nem sok, annyit se szól, csak megy úgy öt óra tájt, bevágja maga után az ajtót. - Úgy elfakadtam sírva, csak lerogytam a karosszékbe. Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár cseléd voltunk, miért nem mehettünk mi együtt emberek közé? Mondom, miért nem vagyok én arra érdemes? Szégyellnivaló van énrajtam?
Felöltözök aztán nagy könnyhullatás közben, megszoptatok. Nem bánom, - mondom, - ha agyonver is (pedig nem ütött meg soha), de most megtruccolom, elmegyek utána! Az igásék a Szilváskert alatt laktak, arrakerülök, bezörgetek az ablakon, - már sötét este volt. De ahogy nyílt az ajtó, a lámpavilág rám esett, azt mondja Julis néném: "Hát maga minek sírt, Rozika?" "Nem sírtam én!" mondom. De a kocsis is, az ura: "De bizony, ne is tagadja, sírt maga!" Akkor elmondtam az egészet. "Na, ez már csúnyaság az urától, abba igaza van?" - így bíztattak. Ahogy kifordulunk az útra, azt mondja a kocsis: "Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert, mi az Istent lel azon a vén... (megmondta, hogy micsodán) -, hogy úgy utánabagzik!" ... Így pártolt a kocsis, mert ezek mindig jóembereim voltak. Nekem meg ettől a szótól kezdett megnyílni a fejem. Hát ezért lett volna az a sok szívesség, hogy az Isten fullassza bele abba a dög asszonyba. Szinte megszédültem! - De talán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! Úriféle nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyém. Hogy tudhat ez ővele bánni, mikor még én is neheztelem a természetét. Így háborogtam magamba!
Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó, már aznap, csak az öreg asszonyok fosztottak, - a fiatalság ott járta a pitvarba meg az udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. "Na, Rozika lelkem, csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok, nem más!" Vitt a cigány elé, szépen rakta, urasan, - belemelegedtem én is, szoptatós létemre, eszembe jutott a lány korom. Alighogy elhagyta, elkap a kertész, avval is jártam jó darabig. "Jöjjön már velem is egyszer!" - mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy kedvelt ott engem, dicsérgettek az asszonyok is, mintha sajnáltak volna. "Ejnye, - gondoltam, - hát hektikás vagyok én, dögrováson vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsúztatnának?" ... Eszembe jut, amiért jöttem, hol is hát az uram? Keresem szemmel, nincs semerre! Akkor mondom a kocsisnak: "Mindjárt, mindjárt, Ferus bácsi, csak egy kis vizet iszom!" Avval megyek ki, végig a gangon, a házhíján, - ott egy benyíló volt a kulcsárné szobájába. Jaj kérem szépen, amit én akkor láttam, ahogy rájuk nyitottam az ajtót! Nem is jó arra gondolni! Ott voltak együtt a díványon... S még milyen szemet vetett az énrám, az a gyalázatos, hogy ott nem süllyedt el szégyenébe a föld alá. De énvelem egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek alatt haza, mint aki lopni jár, úgy fogott fel az anyám mint a gyereket, úgy szedte ki belőlem nagy sírás közt, ami történt.
Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány lettem, ahogy meglátom, ott ültünk az ágyon aztán sírtunk. De az én anyám, ahogy belép, "Hát te gyalázatos, lator, zsivány, világszégyene, falurossza! Te rimafattya, te himpellér, minek jössz ide?" - A meg felragad az asztalról valami tálat, vágná anyámhoz, énrajtam tört össze mert eléje ugrottam. Megvérzett, anyám sikoltott, a nagyobb gyerek ébren sírt az ágyon, akkor megszégyellte magát, kiment a színbe hálni.
Na, énvelem nem is azontúl, - talán félesztendeig. Napközbe se sokat szóltunk, mert jó neve nem volt előttem, csak: "Te lator, te zsivány!" - megbátorodtam, mert nem emelt rám kezet többet, érezte, hogy ludas. Egyszer-egyszer próbált okosítani: "Lásd, - azt mondja, - csak neked van ebből hasznod, jön egy kis humi a házhoz, amiért befogod a szád!" De én csak jajkeserűt ettem abból, soha jóízűet! Ő meg azt hajtogatta egyre, hogy engem csak anyám bíztat minden azért van. Hiszen igaz, hogy engem igásbarmának tett volna, amilyen jámbor voltam, - ha anyám ki nem tanít.
De így se tudom, mi lett volna a vége, ha megint ugyanaz a tulajdon Franci Dani ki nem segít a bajból. Mert az jött oda prádéskocsisnak, nyalka volt meg özvegy is, szeretőnek alkalmasabb, avval adta magát össze az a disznó. Az én uram arra, hogy hát így megutálta, bevádolta, kitúrta a szolgálatból. Énnekem meg mindenképpen kedvem kereste aztán, szidta, gyalázta a másikat, elmondta mindennek előttem. Anyám is azt mondta: "Te meg most már ne fancsalogj, hé, - vágd el, míg meleg! Most kapasd magadhoz, többet el se engedd!" Hát hajlottam én is a gyerekekre nézve, most meg már régen volt, elmúlt, háborús világ van, talán vissza se jön, - ne sújtsa az átok! Én már szívemből megengedek! De azt el tessék hinni nekem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud, mióta az a jómadár megtanította, az a fraj, az a boszorkány, de csak énnekem iskolázta ki! Hát nem igaz?"
Tizenegyet üt..., minden csendes, az ernyős lámpa fényében mosolyogva nézzük egymást. Ami volt, elmúlt, - Fekete Gány Rozál! Így emlékezésben milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhető minden, - ami könny, átok és halálos szégyen volt eleven korában! Lám, humor szellőzi a régi tragédiát! És a szorongást szép, gyenge remények! Minden, minden újra fog kezdődni, - frissen, tisztán, elölről! Tizenegyet üt. Odakinn valahol messze már elcsitult az ágyúszó, nyitott szájjal, dúlt idegekkel rólunk álmodnak a szalmán.