Lírai jegyzetek egy évről/VII.

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← VI.Lírai jegyzetek egy évről
szerző: Kaffka Margit
VII.
VIII. →
Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám · /

- Lássa, - mondom óvatosan, - nem jó őket azért ok nélkül gyanúba fogni. Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!

- Mondta? - érdeklődik fülig pirosodva és előrerántja a fejkendőjét. - Mit mondott még? Ugyan, tessék már beszélni!

Ám úgy fordul, hogy jobbára én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, - (töltsünk még egy teát!) - de csakhamar szóra hozom, mint az urát néhány hónappal ezelőtt.

- "Hiszen jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta, egészen más hozzám, mint az első két esztendőbe. Mért ha úgy visszaemlékszek, mord volt ez, mint a téli idő, a szót is pénzért adták nála. Mert tetszik tudni, nem úgy volt az, hogy ő engem valami nagyon szeretett volna, mikor elvett. Mást szeretett bizony ő, egy Laskó Maris nevezetőt, két esztendeig járt hozzá. Pedig a szegény volt, talán nem volt egyebe a rajtavalójánál, meg engem szebbnek is tartott mindenki, - (régen volt, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb, merimondóbb, én mindig szégyellősebb voltam, azért azt mondták rólam, hogy büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt aztán, hogy az a Maris egyszer megbosszantotta, truccból vagy mibül-i, ... hozzáállt ahhoz a Franci Danihó, aki most prédáskocsis az udvarba. Csak két hétig járt vele, de hiába kérte aztán az engedelmet Pétertől. Egy mégjobban truccolt, felé se ment, ha üzengetett, pedig nem is vett búvába hat hétig, azt mondja a testvére, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ő háromhó is járni, egyik én voltam, de olyan esze volt már akkor, úgy megfigyelte az embert, nem lehetett bolonddá tenni. - Akkor már jó fizetése volt, mint inasnak, de hazakeresett, az apja azt mondta, köteles a neveléséért. Egy darab szőllőt vett az öreg hitelre, azt mondta: "Na, fiam, ha letörleszted, tiéd a szőlő!" Hát mikor levolt, akkor mást gondolt a vénember, hümmögött, hogy aztán mit szólnának ahhoz a testvérek, meg, hogy míg a férfigyerek nem házas, úgyis tartozik hazaadni a keresetet. "Na, - azt mondja az én uram mérgibe, - tudja meg édesapám, mától fogva vőlegény vagyok!" Aztán még menyasszony sehol sem volt! Akkor választott ki aztán engem a háromból, mert felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg legszebbnek is hírlik. Én meg elmentem, mert szép legény volt, józan is, meg uradalmi. - El is látott engem mindennel, ami kellett, de azért én nem tudtam, tessék elhinni, - mi a szeretet. Két gyerekem már megvolt, még se tudtam. Hogy ez valaha úgy hízelgett valaha, mint más fiatal? Azt mondja édesanyám: "Te Rozi, megcsókolt téged ez a te urad valaha?" "Jaj, ne mondjon már olyat, édesanyám!" Még szégyelltem, hogy kérdi.

Éppen akkor voltam viselős kislánnyal, mikor az a kulcsárné odajött a kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Tessék mondani, hogy idős volt? Ajaj, hamis szeme volt azért még annak! Én nem is tudom, talán boszorkány volt! Aztán, hogy tudott énnekem hízelegni: "Rozika így s úgy!" - adta a jó tanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. Csak egyszer feltűnt, bemegyek valami komencióért, - hát a cselédház gangján ki kávézik ott a vadszőlők közt, mint ő meg az uram. "Mi az Isten?" - mondom. De mindjárt, hogy csak üljön le közéjük nekem is készített findzsát. - Telt múlt az idő, én már szoptattam is, nem nagyon jöttem-mentem, de azért olyan furcsa volt nekem, hogy az emberek nem úgy beszélnek velem, mint azelőtt. Mintha mindnek valami mondanivalója volna, aztán mégse mondaná! "Mi lelt engem, - gondoltam, - elcsúnyultam vagy rüh van énrajtam?"

Hát egyszer is hajnalfelé jön haza az én emberem, pedig a kocsmázást, azt sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas lett volna akkor! Én se szóltam hozzá, csak sírtam magamban az ágyon. - Másnap reggel azt mondja nekem a bolt előtt az igáskocsisné: "Rozika, miért nem volt az este? Csak maga hibázott a fiatal menyecskék közül?" "Hol?" mondom. "Hát a kastélyba, nem tudja, fosztó volt, az uraság tolluját fosztottuk, a cigányt az ispánt fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rumos teát, kőttes süteményt!..." Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyenemben. "Vagy igen, - mondom, - azt mondja Julis néném? Nem mehettem, mert változása van a kicsinek! - "Na, azt mondja, - de ma eljöjjön, mert ma is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a tolyu. Ha az urának előbb van dolga, jöjjön be hozzánk aztán menjünk együtt!" - Ebbe maradtunk.