Lírai jegyzetek egy évről/IX.
| ← VIII. | Lírai jegyzetek egy évről szerző: Kaffka Margit IX. | X. → |
Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő ígéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint orosz fogoly tífuszban, egy moszkvai kórházban. "Lám, túl lehet élni, - gondoltam, - ő túlélte!" A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, - míg egyszer meg is áldotta érte az Isten. "Te, anyám, éppilyen voltál!" - kiált a kisfia. "Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!" "De igen, mindig ilyen voltál apához, én tudom, - ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?... Bementem a halott ember szobájába, az íróasztalán minden rendben, a jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája... És dermesztően éreztem meg egy különös dolgot, ez az asszony nem hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az idegeibe, - noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen időben, élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről, munkájáról - s folyton a leveleit olvassa. Őrület!
Most hova menjek? Féltem az üres lakástól, - a kis fiam pár napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil, katonák, finom szivarok füstje, virágszagú fuvalmak és mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek éppolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez, akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban, - milyen derűs közönnyel futottuk végig egy újságlap címeit, s aki elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így csaknem, így vannak most is, - úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sok ezrei, a "nélkülözhetetlenek", az "alkalmatlanok", a "jól elhelyezettek" családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember! Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem, utána dacos elidegenedés. Elzárkózni, igen, - ővele vagy egyedül, - külön lenni nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint a gyerek. Ki kíváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszallón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom, nem! Ketten vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, - akkor arculüti az ellenfelét... Ez ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne, s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye törvényük, - nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? - Ó, csendes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága! Nem lesz soha! Nem érdemleg meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultúra, humanitások, szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna állat. - Ó, csak magamon kell kétségbeesni, - csak magunkon!
Lában sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek közt és gyűlöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat, a sok buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! Egymásra néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik, míg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év múlva is egymást pusztító milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem esélyeit, - s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell gondolkodniuk!
...Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem, nincs bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, akik alakra hozzám hasonlóak! El közülük a magányba, - nincs jogom így elfogadni tőlük még ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az őrület ellen. El, haza!
A kapuban elém sietnek egy távirattal. Most érkezett. - Betegen hozták az ismerős, kedves városba megint... kórházban fekszik és vár engem!
Mikor hozták? Hány óra? A menetrendet! Igen... ma még utazhatom! Milyen boldogság, - milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez? Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, - hiszen él! Az utolsó levél egy héttel ezelöttről. Meg is halhatott volna! Útitáskába néhány rongyot, akármit, de nem, jó ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a házmesterné mind segít, - a szomszédném felhozza a vasalt ruhát szívességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még telefonálok gyorsan egykét barátomnak, egy újsághoz. Kórházat ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az emberek!