Hitel-11.
Politikai megjegyzések- s ellenvetésekre
Ha megmutathattuk, hogy a törvénybeli ellenvetések alaptalanok vagy csak homokon állnak, úgy fogjuk tapasztalni, hogy a legszámosb politikai okoskodásoknak nemcsak legkisebb alapjok sincs, de képzelt resultatumik éppen diagonaliter ellenkeznek azon testesült következésekkel, melyeket a mindennapi életben tapasztalhatunk, s melyeket szinte a vak is lát, mert kezével foghatja. Annál pedig nehezen lehet valami nevetségesb, mint ha valakitől nagy bajjal nehéz követ látunk hurcoltatni azon hiedelemben, hogy arany; vagy valakit sebesen, teszem, Pestről Rákos felé nyargalni, ki eltökéletten azt hiszi, hogy majd Vörösvárra érkezik – vagy valakit nagy prosopopaeiával bölcselkedni és szinte jövendölni hallunk, kinek jóslatai éppen ellenkezőleg ütnek ki.
„A famíliák conservatiója”
azon cél, melyet elérni akarnak. S ugyan azok mostani szisztémánk által bátorságba vannak helyeztetve? Nem egyenesen az ellenkezőt látjuk-e? Mert olyast tán senki se fog éppen fenntartatott famíliának mondani, mely többel adós, mint értéke van, s melyet tulajdonképp a más birtoka közt csak születési sáncai tartanak fenn.
A famíliákat akarják fenntartani – s valóban szép szerencséjek van, mert nehéz találni közel országot, hol annyi dús oly szomorún vagy oly nevetségesen bukott volna el, kivált újabb időkben, mint szegény anyaföldünkön! S ne gondoljuk, hogy mindég rendetlenségből vagy más egyéb okokbúl ered ezen természetlen elszegényülésünk, hanem egyenesen hitel híjábúl, mert a rendetlenség s pénzzel tudatlan bánás kísérője csak ezen hiányosságnak.
Ha valaki 5-tel 6-tal 100-túl elég pénzt kaphat, s nem fél, hogy könnyen felmondják, nem fog-e több esztendőig adósságot tehetni, mint ha egy hozzá hasonló birtokú 8-cal, 12-vel, 20-szal 100-túl kaphat csak pénzt s azt sem eleget; a nála lévő tőkét pedig közönségesen vagy tán szisztematice is éppen akkor mondják fel, midőn hitelre legnagyobb szüksége volna, s ő 20-szal, 30-cal, 40-nel kénytelen felvenni 100-át.
Én úgy látom, mert 5-öt, 6-ot kevesebbnek tartok 8-nál s 40-nél, hogy az első birtokos hosszabb ideig fog költhetni és sokkal többet is, mint a második, s hogy így az elsőnek jóval nagyobb időszaka van a lecsendesülésre, meggondolásra, józanodásra, mint a másik patrio more birtokosnak – s hogy sok, ki jobb elrendeléssel húszesztendős korában vette volna át birtokit, szelesen költené jövedelmei felét, s negyvenesztendős koráig korhelykedne – mely, gondolom, elég liberalis feria* gondolatlan életre –, midőn egyszerre felpattan esze, a számadás kivonatalábúl még vagyona felét lelhetné, s így ha régi ember lesz, még meglehetne, hogy testamentomban az átvettnél nagyobb értéket hagyna hátra, mert a vénülő sokszor nagyobb örömet talál egy forint elkaparításban, mint a fiatal százak kidobásakor. A mostani elrendeltetésben oly keskeny pályát talál a birtokos szédelgő ifjúsági futásának – mely gyakran az erősbnek, szomorú mondani, ismértető jele –, oly keskenyt, hogy sokszor a kevesebbé dúsaknak ma jószágok átvételérül s holnapután már sequestrumjokrúl hallunk; az igen dúsokat pedig nagyrészint ahelyett, hogy a trónus támaszai s haza szószólói lennének, itt szomorún, mint a tollatlan árva verebet, elhagyatva szemléljük düledező váraikban; ott ügyesen s prókátorosan harapogatni magok körül tapasztaljuk, s jó rókát mutatni, midőn őseiket a vad ozmán V[árná]nál sat. valaha oroszlánoknak tartó; amott megint mesterkélt vígságban látjuk, mint a házaégett horvát embert, ki megmaradt máriását az istenek savanyú italáért kínjában kurjongatva költi el.
Ha valaki adósságot csinál, legyen szükségbűl, legyen számolás után, legyen végre könnyelműségbűl, s azon tudomással teszi, hogy azt vagyonán vagy bőrín tüstént megvehetni, s minden bizonnyal meg is fogják venni, ugyan fog-e majd oly előre fejjel adósságok árjába rohanni, mint ma, midőn annyi régi rozsdaszerető a serdülő birtokost, kinek se vagyonrúl, se igazi becsületrűl, de tán semmirűl sincs józan ideája – eszméje –, már jókor azon szép, nemes és igazán tiszta lelkű praerogativáival betölteni nem mulasztandja el, hogy a pöröket in infinitum lehet húzni, alkudozni, sokszor a hitelezőt kijátszani s így éppen nem is fizetni; s hogy végre a legrosszabb esetben mégis megmarad mindég valami sat.
Nincs veszedelmesb, kivált gyermekekre, ti. minden ország lakosai nagyobb részére nézve, a félvékony jégnél; ki rálép, előbb-utóbb beleszakad, de azért szinte mindegyik megpróbálja. A víz sokkal bátorságosb, arra csak jó úszó vagy csónakász mer bocsátkozni, a többi parton marad. Pénzbeli szisztémákkal szintígy van: mennél bizonyosb a valahai visszafizetés napja, annál nagyobb a meggondolás, tartalék s óvakodás az adósságcsinálásban, s így lassankint anná1 több a rend, erkölcsiség sat. Mennél több pedig a kibújósdi hátulsó kapu, annál nagyobb a gondatlanság, szelesség a pénzek felvételében, s így lassankint annál több a rendetlenség, erkölcstelenség, sat.
Vegyünk a mindennapi s legközelebbi életbűl példákat. – A fiatal birtokos vagyonai átvételekor ritkán tudja, mennyi adóssága, mennyi jövedelme, szóval mije van. Előtte minden vagy nagyítás, vagy titok, s nehány esztendei ily maga-nem-ismerés után úgyannyira eltömjéneztetik az egyébaránt valaha nyílt keblű úr, hogy az igaz szó neki nem használhat ezentúl, mert füleiben az igaz végre goromba szó gyanánt kong. – Jövedelemre nézve az idők rendkívüli bősége – s itt a veszedelem, mert ritka csak az is, ki ismerné valódilag ezen igen egyszerű szempontban és zsinórmértékben az előreláthatás fő kulcsát; ti. hogy mennél erősb az actio – hatás –, annál hathatósb a reactio – ellenhatás –, az időknek, mondom, jövedelemre nézve rendkívüli bősége felingerli az indulatosságot; mert a kívánatnak eleget is lehet tenni; a soknak kiadása szokássá leend, s a pénz oly könnyen dobatik el, mint amily könnyen jőve a ládába; lassankint szorgalom szükségtelenné, a számadókönyv szinte haszontalanná lesz, s ez így forog egy ideig, míg végre az ellenhatás kezdődik – s íme, itt állunk a dráma kezdetin. A nagyúr emberei keresik a pénzt, s könnyen találnak; árva, özvegy, kisebb birtokos örömest hozza; második-harmadik esztendőben mind nagyobb a pénzszükség, midőn azonban a nagyúr, ki természet törvényit nem érti, várton várja a reactióbúl természeti leforgása előtt megint az actiót, azaz a víz felfelé folyását: 1816-17-beli jövedelmek* előtűnését!
Ha végre szűkebb lesz az állapot, és se a jószág, se az özvegyek, árvák s kisebb birtokosak serege nem állít ki elég pénzt, akkor egy generális rendbehozási plánum koholtatik, mely a nagybirtokost elvégre egészen tenkreteszi, mert a mindenféle cikornyás nevekkel készült operatumbúl végre az sül ki, hogy a birtokos mindenét aláírta igen kevesért vagy semmiért.
De ha tán – hogy a szóban meg ne akadjunk – ily körülállások közt lévő nemzetségeket conserváltaknak hívhatni is, a közjóra nézve ily famíliák conservatiója szükséges-e, hasznos-e? Én azt hiszem, lételek se nem szükséges, se nem hasznos, s egész becsek csak ama képzeletben áll, mely a régi nemzetségeket a korona drágaköveivé varázsolja. Azonban hol csak a régi név maradt meg, a régi becsület s tehetség pedig eltűnt, ott a gyémánt kitört, s csak üveg tölti be helyét. S többet ér a királyra és országra nézve egy új nemzetség, mely érdemeket szerez, egy oly régi famíliánál, mely ahelyett, hogy eldődei dicső példája által hasonló nagy tettekre buzdíttatnék – inkább magát minden áldozat- s munkátúl mentnek hiszi, mert már ősei vittek végbe valaha sok szépet s halhatatlant, s így azt gondolja: ingyen élhet, s csak ünnepelve töltheti napjait.
Minden bizonnyal nem a tudatlanság-, rendetlenség- és sokszor szükségből eredő oly tett, melyen pirulni kell, örökítheti a nagy nemzetségeket. Mai pénzbeli szisztémánk pedig éppen a legnagyobbakat hagyja pénzállapotban vagy tökéletes tudatlanságban, és szinte rendetlenekké neveli vagy becsület elleni ügyességre ösztönzi, s így a hitel híja azon ok, mely a legnagyobb famíliák fenntartását nem eszközli, de éppen azt, amitől óni akarják: elaljasodását s végromlását kerülhetlenül következteti.
„Hiszen most is jól áll a dolog” – új ellenvetés. Az öneszében bízó nem kérdi, ha csupán a téma józanságárúl akar ítélni, ki mondta, de mit mondott – hanem ha azt akarja tudni, ez vagy amaz mért van mondva, akkor a mondó nevét is kell ismerni. Eszerint az, ki a mostani pénzállapotot helyesnek tartja, vagy jobbat nem ismer, s azért tartja jónak, vagy az körülállásira igen hasznos és jótévő. A dologhoz értők vagy mind új szisztéma mellett vannak, ha ti. künnheverő tőkéikhez nem juthatnak s jószágikat javítni akarják; vagy mind a régi szisztémához hevesen ragaszkodnak, ha ti. több az adósságok, mint értékek, kellemesnek találják sub aegide legis* máséval élhetni, s birtokaik virágzása vagy porban léte őket nem érdekli közelebbről, mint nekik mindegy: hazájok felemelkedik-e, eltipratik-e. S így okoskodása szerint kinek-kinek erszényére ítélhetni.
Azon felekezet, ki jobbat nem ismer, és sokszor nem is gyanítja jobb szisztéma lehetőségét, mindenesetre a legveszedelmesb, mert azzal vizsgálat alá se vehetni a dolgot, s azt minden okoskodás előtt arra kell kérni: dátumokat szerezzen; ezt-amazt olvassa; ide-oda maga menjen, s minekelőtte olyanrúl bölcselkedne – ami előtte nem egyéb, mint hang süketnek –, foghatósága s tanulása körét tágítsa. Míg azt hiszi ezen osztály: a magyarnak van mindene, más nemzetnek semmije sincs; Magyarország gazdag; Gallia, Anglia szegény – csak nálunk a jó rend, másutt rendetlenség; mi tudunk élni, mások nem; minekünk van eszünk, másoknak nincs; míg nem pirulnak némely íróink oly misztifikációt tenni az egész nemzeten, hogy Brunel csak egy magyar földmérő után képes elvégezni a tunelt, midőn egész hazánkban, de csak egyetlenegy becsületes hidunk sincs, s mindenütt csak az elhibázott s összebomlott ötlik szemünkbe – míg hivatalbeli embereink lesznek, kik szívreható tudatlanságokban a patrio more gazdaságot azon állítások által gondolják védelmezni, mintha Lombardia s Anglia földművelése a mienknél különb szisztéma következésiben el volna aljasodva; szóval: míg az emberek kettőt többnek tartanak négynél, s a vad mezőt jobb műveltségűnek a virágzónál, addig még fontolgatás alá se vehetni némely tárgyakat, mert egy csöbör nem fér egy pintes palackba, s éppen így némely kiterjedt tudomány nem fér soknak igen szűk s keskeny értelme körébe.
Azok pedig, kik igenis jól tudják, hogy a hitel híja szinte minden mozgást elakaszt, de kiknek vagy önállapotjokra, vagy vér- és gondolkozási rokonbeliekére lassú circulatio, azaz pöröknek végnélküli huzavonája, alkudozások, kamatok nem fizetése, vagy hogy ők kamatot húznak, de nem fizetnek sat. – kellemes; azok, ha már nem hiszi senki a mostani szisztéma jóságát nagy famíliák fenntartása végett, s azt se, hogy efféle arisztokrácia nélkül Magyarország nem is lehetne: ügyesen elforgatják a dolgot, s a figyelmet egyébre gerjesztik; p. o. „A józan országlás mindég az adósokat legyezi”, s íme, ezen sok már megnyugszik s elhallgat; mert azt gondolja, hogy ezáltal az iparkodó kedvezést érez, s a pénzét elásó büntettetik, midőn – ámbár egypár esztendőre a rossz fizetőknek való kedvezés házak, hidak építésére, várasok csinosodására sat. igen sokat segíthet – csak egy kevés hosszabb idő után a reactio örökös törvénye szerint nem szül egyéb következést, mint ha iskolában rossz deákok, falun pedig korhely gazdák várhatnának becsület- vagy haszonbeli megkülönböztetést. Az egészre nézve nem haszon, igaz, ha valaki kevesebbet vesz magára, mint elbírhat, de korántsem oly káros, mint mikor valaki minden tehetségén felül terheli vállait s összerogy. Azonban, ha nem vesszük kérdésbe a fizikai következést, nem tűnik-e tüstént eszünkbe, mily erkölcsi foganatja lehet az adósok s rossz vagy éppen nem fizetők pártolásának? S kivált nálunk, hol tizedik ember se vesz fel pénzt józan számolás okábúl, hanem többnyire vagy fényűzés vagy rendetlenség miatt?
Ilyest is rebesgetnek: „Nem hibás a szisztéma, de szerencsétlen körülállások s jó idők után következő mostohák rántották le nagy famíliáinkat a völgy fenekére; hisz előbb ilyesekről nem hallottunk, s mért akarjuk éppen most változtatni, ami eddig oly jó volt.” – Erre minden hosszasb feszegetés helyett csak Bebek, Oláh, Báthori,* Hédervári, Kanizsai, Újlaki, Zrínyi, Drágffi, Homonnai, Pázmány, Rozgonyi, Gara, Dersffi, Telegdi, Czobor sat. nemzetségeket hozom az olvasó emlékezetébe; továbbá azt bátorkodom állítni: hogy nem a jövedelmek csökkenése tette nagyainkat tenkre, hanem az, hogy nem vettek erőt magokon valamivel kevesebbet költeni jövedelmiknél, s végre 30-cal, 40-nel kapták csak 100-át; s elvégre: hogy éppen azért, mert eddig nem esett változás, most az annál szükségesb – s hogy nincs alkalmatosb idő javításra a mainál.
| ←Hitel-10. | Hitel Hitel-11. | Hitel-12.→ |