Hitel-10.
A törvényieket
Némelyek ily ellenvetéssel élnek: „A cambio-mercantile jusnak a magyar nemest alá nem vethetni, mert azáltal a nemesi praerogativa az I-ső rész 9-dik tit.* ellenére megszoríttatnék.”
Ámde az I-ső rész 9-dik tit. azt rendeli: hogy a magyar nemes, hacsak rendesen törvénybe nem idéztetik s a törvény rendes útján nem ítéltetik, se személyében, se javaiban senki által se háborgattathassék – úgy, de mihelyt a jus cambio-mercantile törvényesen elfogadtatik, az is törvényes út lesz, s a nemesember ott is pörbe idéztetnék s magát védelmezhetné – csak azon különbséggel, hogy akkor az adós a pört oly soká nem húzhatná s jólelkű hitelezőjét ki nem játszhatná, nem faggathatná – ahhoz járul, hogy a II-dik rész 68-dik s a III-dik rész 28-dik tit. szerint most is az adósnak, bár magyar nemes is – ha nem fizetheti meg adósságát, személye is a hitelezőnek, ha ez kívánná, odaítéltethetik s által is adathatik.
Mások így okoskodnak: „Ha a jus cambio-mercantile béhozatnék, azáltal az ordo juris – törvénykezésmód – változást szenvedne, s így aszerint a magyar nemes nem legitimo juris ordine* marasztaltatnék, s ennélfogvást az I-ső rész 9-dik tit. által neki adatott szabadságtúl meg lenne fosztva. – Most az adósság iránt, ha idéztetik, 1-4-szerig tizenöt, vagyis 150 nap adatik megjelenésre; ha marasztaltatik, ellenállással s egyéb pörorvosló móddal hátráltathatja az ítélet-végrehajtást sat., de a jus cambio-mercantile szerint a megjelenésre csak 3-24 nap engedtetnék, ellenállással s más törvényes menedékkel nem élhetne, s így törvényes szabadságában nagyon megszoríttatnék.”
Ezen ellenvetésnek már az 1792-ki 17-dik törvénycikkely megfelelt, mely megengedi: hogy a magyar nemes külső országi, ausztriai cambiale forumnak is alája vetheti magát, s ottan megmarasztaltathatik, s az executio ellene penes compassum* végre is hajtathatik. Ha emellett a nemesi szabadság csorbulást nem szenved, hogyan szenvedne csorbulást önhazánkban felállítandó cambio-mercantilis – váltókereskedési – bíróság által?
Egyébiránt ezen ellenvetések más forrásokbúl erednek, mint a törvényekhez ragaszkodásbúl, s nem egyebek köpönyegeknél. S azért minekelőtte a politikai megjegyzésekre mennénk át, becsületbeli kötelességemnek tartom általányosan ideáimat – eszméimet – a törvényekrűl itt oly röviden, mint lehet, s egyenesen kimondani; mert ily őszinte vallomás után ki-ki tudhatja, embere vagyok-e vagy sem, s így velem kezet foghat vagy kardot avagy tollat ránthat ellenem, s én őtet álkép által e módon semmi esetre se csalhatom meg, amit vélemény dolgában némelykor legjobb akarattal sem kerülhetni el.
Némelyeknek azon igen bölcsen hangzó okoskodását: „gloriosa incertitudo, amabilis confusio”,* én egy cseppet se csudálom, mert én inkább azt hiszem józanabbnak barátok közt: „clara pacta boni amici”* – ellenzők közt pedig, hogy ki-ki ismérje egymást s aszerint cselekedjék. Nincs előttem júdáscsóknál csömörletesb s egyszersmind esztelenebb. S akárki mit mond, a készakarva homályos törvény s zavar szeretete egy részrűl, másrúl pedig a teljes torokbúli vivát-kiáltozás, mindég júdáscsók szagát terjeszti! De én hasznát is tagadom. Sokan a törvény alig érthetősége által* gondolják eszközölni zivataros időben az egy-egy lépéskével való előre mozdulhatást, s egészen felejtik, hogy csendes időben éppen azon homály, mely ítéletek szerint palladiumok, őket megint igen számos s ugyan nagy lépésekkel taszítja hátrább. Ily alapok oly gyengék, hogy szinte jobb semmit sem építni rájok. S ha mint szisztémákat tekintjük, nem hosszabb időkre valók, mint a gyermekeknek nyavalájok eltagadása vagy mint p. o. egy uzsorásnak… manipulációi, ki valóságos 10 ezer helyett tán 100 ezerrűl hagyott maga után kötelező levelet a ládában, melyért most utói egy garast se kapnak – vagy valakinek önadóssági össze nem számolása, hogy valóságos szegénysége maga előtt rejtve maradjon mindég s több efféle. Ily szisztéma kis időre derék lehet, kivált olyannak, ki képzelettel is jóllakik, de egy kissé továbbra úgy fogja találni ki-ki, hogy a bizonyos mindég kívánatosb a bizonytalannál – s így én világosságot szeretek a törvényben –, magamrúl pedig azt tudni minden bizonnyal: pénzes vagy szegény, úr vagy szolga vagyok-e?
Ami pedig valamely törvénynek semmi módon sem eszközölhető eltörlését vagy változtatását illeti, egy külföldi szerzővel* így okoskodom: A változhatatlan s még kérdésbe se vehető törvény filozófiája jövendő törvényhozók kezeinek megkötésében áll. S így matematice sül ki, hogy ily törvény káros, mert belőle rossz sok, jó semmi se folyhat.
Olyas országban, hol nem önkény uralkodik – a törvény nem egyéb, mint a fejdelem s a nép képviselői közt való kontraktus. Már ha ezen utolsó változhatatlan, s a törvényhozó testnek valamely javaslat tétetik, s a többség nem is veszi kérdésbe, sőt ha nyilván látja is leghasznosb következésit, mégse fogadhatja el s csak azon egyetlenegy igen bölcs ok miatt, mert az egykori gyülekezet, mely régi időkben nem bírt nagyobb jussal, mint milyennel a mostani gyülekezet ma bír, azt előre úgy határozta el.
A törvényhozó test mindég akkor hozhat legbölcsebb törvényeket, mikor az idő szükségei előtte legjobban tudva vannak, de – midőn szerencsétlenségünkre vagy tán szerencsénkre a jövendőt nem láthatjuk – utóinkra nézve mi éppen oly keservesen tehetnénk józan s eltörülhetlen rendszabásokat, mint eldődink legnagyobb bölcsességek mellett se tudtak ránk nézve oly törvényeket hozni, melyek minden kivétel s változtatás nélkül minden időkre jók lettek volna vagy jók lennének. S így a törvény változhatlansága s eltörülhetlensége nem egyéb, mint az országlásnak azok kezében létele, kik a dolog természete szerint arrúl semmit se tudhatnak, s nem azokéban, kik előtt a legkisebb összeköttetés sincsen rejtve.
A 19-dik századbeliek ahelyett, hogy magok esze szerint cselekednének, behunyják szemeiket, s a 18-dik századbeliek által vezettetik magokat minden ellenvetés nélkül.
Azok, kiknek tehetségekben áll a tárgyak folyamatját s kifejlődését, melyek a józan ítéletre szükségesek, tökéletesen ismérni, kénytelenek hódolva olyanok ítélete alá vetni magokat, kik a dolog fekvésérűl s velejérűl általjában semmit se tudhatnak.
Azok, kiknek egy századdal több tapasztalások van, olyanoknak engedik át a kormányt, kiknek egy századdal kevesebb tapasztalások s így kevesebb isméretek is van.
S ha józanság az, hogy a 19-dik század tettei nem a maga belátása s ítélőereje szerint határoztassanak el, hanem a 18-dik századé által, nem kevesbé józan az is, hogy ismét a 20-dik század cselekvényeit a 19-dik század szabja ki előre.
S ha így lépcsőnkint tovább mennénk, ugyan mi lenne belőle? Az, hogy idő haladtával elvégre minden törvényhozás megszűnne; mindenkinek cselekvésmódja és sorsa azok által volna elhatározva, kik se nem tudtak, se nem gondolkoztak sokat a dologrúl, s az élők összesereglett sokadalma a halottak egymásra halmozott nemzetségének mozdíthatatlan urasága alá volna örökre bilincselve.
Ily eltörülhetlen törvény, akármi bölcs és hasznos volt is hozatalakor, előbb-utóbb minden bizonnyal kárt szül vagy a jót akadályoztatja. S ily bilincstűl menekedni végre alig lehet.
Caligula, Nero nem iszonyúbb, nem fertelmesb ily törvénynél. Pillantati irgalom, szükség, kény rábírhatja az élőket a bilincs kettétörésére; de a holt tirannust – zsarnokot – ki indíthatja szánakozásra, ki bírhatja engesztelésre?
S mindezek igazságát a javítások legeltökéltebb ellenségi is sejdítik, mert csak mindég gátló s hibás törvények védelmére kelnek ki efféle támogatásokkal, jól tudván: a törvény, mely még jó és hasznos, nem szorul ily fonák gyámokra s kopott álfegyverekre.
Hazánk régi s mai legbölcsebb gondolkozói s törvényalkotói pedig e részben velem tökéletesen kezet fognak, amit elhatározásik által, mint a törvénykönyvben nyilván láthatni, minden ellenvetést megcáfoló módon megbizonyítnak. A leghomályosb törvények az egész hasznára lépcsőnkint mind jobban s jobban fejlődtek, felvilágosíttattak; hol pedig a homály igen is nagy vala – ott…
Oly törvények pedig, melyeket a holtak alkotmányi alapokká tettek, s melyeket az ő későbbi parancsok szerint az élőknek még diskusszió alá se szabadna venni, részint hosszú fejtegetés alá vétettek, részint egyenesen eltörültettek; p. o. az onus publicum fundo inhaereat* – resistendi facultas* sat. S alkotmányunk ily javításán, melynek következései áldások, ki nem örvend? Kik a korlátlanságot teszik a szabadság eleibe – quod tibi non vis fieri* etc. egy üres szentenciának tartják – akik igen jól érzik, hogy építeni semmit sem tudnak s így csak úgy tehetik magokat a világ előtt isméretesekké, ha akadályoztatnak s rontanak; s eképpen csak a nemzet salakjai.
Kétségtelenül volt elég okoskodó, ki egy ily sarkalatos törvény megsemmisítése alkalmával a haza felfordulását jövendölte, úgy mint volt öt-hatszáz év előtt is elég próféta, ki minden javítás ellen a legfeketébb s legvéresb színre mázolt képekkel kelt ki – s kétségkívül ma is lesz elég, ki jobb pénzbeli szisztéma ellen fog harcolni tehetsége szerint; s azon szép fajzat szintúgy ki nem irtható, s a hazára nézve oly makacs, mint a burjány a búzaföldre átok; de az igaz és jó előbb-utóbb minden akadályon diadalmaskodik, s nincs oly hatalom, mely gátolhatná útja megnyitásában. Csakhogy többévi, többszázadi elnyomatása a közembert megijeszti s elszomorítja, azt gondolván, örökre el van nyomva immár! Azonban nincs úgy.
Ha törvényesen lehet alkotni, úgy annak rendiben törvényesen megint fel is lehet bontani, s midőn 1230-ban valamely rendszabás igen hasznos lehetett, mely 1830-ra nem alkalmas többé, s 1830-ban valami jó következéseket szülhet, melyek tán 2430-ra nagyon károsak lennének: igen természetes, hogy a törvény változtatása s eltörlése sokszor szinte oly józan, bölcs és szükséges, mint a legjobb új törvény hozása.
S ugyan gondoljuk-e, hogy több száz esztendő után sok változás nem fog történni, s jóváhagynók-e, ha utóink semmi javításokat se tennének? Lehetetlen képzelni; tehát mért akarunk mi annál, amit eldődink határoztak el, mozdulatlan maradni s az emberi legszebb tehetséget, a tökéletesülésre munkálódást nem gyakorolni?
Fentebb azt mondám: a homályos törvény semmi garancia – kezesség, biztosság –, semmi erő. S teória és praxis szerint eltökéletten úgy is hiszem.
Azon időszakban, mikor a homályos törvény fejtegettetik, s midőn bástya gyanánt kellene szolgálnia, akkor vagy a király, vagy a nemzet részére magyaráztatik; ha a királyéra, s ez akarja, mily szép védelem egy-két homályos törvényke; ha ellenben a nemzet részére, nincs-e hatalmában ezen utolsónak inkább világos, mint homályos törvényeket szerezni? De bezzeg sok már nagy és hasznos hazafi tettet gondol végbevinni, ha a törvényhez egy pár clausulát ragaszt, melyet a kormány szintoly jól értett, mint ő, s igazságszeretetbül ráállott – midőn ő setétben óvakodással s ügyességgel fedezgeté azt, ami a bölcsebb szem előtt mégse maradt palástolva.
Ha árendásink, kontraktualistáink, szóval alattvalóink inkább homályos kontraktust – szerződést – kívánnának, mint világost, ugyan ki venné azon homályocskának jobb hasznát, ők-e, mi-e? Ne csaljuk meg magunkat. S ha vérengző tirannizmus és revolúciók alkalmával fegyverrel világosíttattak is fel a törvények az emberiség büntetésére némelykor, még akkor is sokkal ritkábban vette a nemzet a homály hasznát, mint a kormány.
És ha királyi s nemzeti jussok közt nem volna egyéb garancia efféle homályosságok – szőrszálhasogatások – s rabulistai ügyes fogásoknál, valóban kár lenne tovább szabadság tömjénjével terhelni a képzeletet s egy ideális jó miatt fáradozást, s időt vesztegetni.
De hála az egeknek! nem buktunk még annyira el – s csak magunktól függ mind nagyobb s erősb garanciát nyernünk.
A király úgy ül erősen székén, ha jussaibúl egy pontot sem enged: a deréket jutalmazza, rosszat bünteti s királyi eskét pontosan teljesíti.
A lakosok ellenben úgy szabadok minden elnyomástúl, ha sok van köztök, kik egész világ előtt isméretes sago et toga clarissimi* férfiak, kik mai világban a hatalmas vélemény paizsa alatt minden igaztalanságtúl mentek; s ha a nagyobb rész szereti s imádja alkotmányát s érette halni kész.
Ezen utolsó a mathesis törvényei szerint van alkotva. Ott is 100 font – bár kavics legyen is az – 10 font vasat, sőt aranyat is maga után vonz, ha a természet örök jussait akadály nélkül gyakorolhatja.
A változhatlan törvényekrűl pedig azt mondtam: hogy azokbúl jó soha, rossz pedig mindég folyhat, s így a szabadságnak inkább bilincsei, mint alapjai. Ha jók s hasznosak, mikor kérdésbe vétetnek, úgyis megállnak s örökségi címerek szükségtelen; ha pedig károsaknak mutatkoznak, akkor nem szabad változtatni; s így eltörülhetlenségek jót semmit se, hanem csak rosszat szülhet.
De sok ember előtt a régi rendszabások s törvények több hitelűek, mint az újak, s ekként velem a törvények változtatásárúl vagy megsemmítésérűl egy értelemben nincsenek. Ők régi időkben a komolyságot, férfiúi méltóságot s ősz tapasztalást látják tanácsban ülni; midőn ma forró vért, az ifjúság kicsapongó képzelgésit s az indulatosság s korlátlanság legkisebb tapasztalásra sem állapított veszedelmit szemlélik a törvényhozók közt. Én ellenben azt hiszem: hogy ily provocatiók s idézgetések: „eldődeink bölcsessége – régi idő belátása, elmés hajdankor, az ó világ szemessége, méltósága” sat. azon számtalan balvélemények közé tartoznak, melyek szokás által fogadtattak el, s mint valamely igazságok, apárúl fiúra hagyományképp mennek át, s melyek alapja hófuvaton nyugszik, s egy kis nyomozás után szintúgy el is oszlik, mint az egy kis meleg által. – Vizsgáljuk.
Tapasztalás a bölcsesség anyja, s egyenlő észbeli erővel s tudománnyal kettő közt az bölcsebb, ki több tapasztalású. Ennek igazságán nem kételkedik senki. De az említett balvélekedés mégis éppen ellenkezőt hirdet, s a sokaság benne meg is nyugszik.
Ily elfogultságok a legközelebbső okokbúl erednek, s mégis oly nehezen jőnek az emberek igaz eredetekre. Atyáinkra s régiekre való alaptalan hivatkozások p. o. egyenesen a szavaknak nemcsak hibás, de éppen ellenkező használásábúl folynak s azon bévett szokásbúl, hogy a holtaknak mindég több tiszteletet szoktunk adni, mint az élőknek.
Amit közönséges beszédben régi időnek, hajdankornak hívnak, józan ész után új időnek, ifjú kornak kellene hívni.
Két egyes személy közt tagadhatlan, az idősbnek van vagy lehet több tapasztalása. – Generációkban éppen megfordultan áll az eset, s a közelebbsőnek s így az ifjabb generációnak van vagy lehet több tapasztalása.
A 13-dik század a 11-dik- s 12-diknek, a 15-dik század ellenben a 13-dik- s 14-diknek, mi pedig Árpádtúl fogva időnkig szinte egy évezred tapasztalásit halmoztuk egymásra! S így, ha p. o. a 13-dik század tapasztalásit s bölcsességét hozzuk elő okoskodásink támaszául, nem az ősz haj, hanem a bölcső tapasztalását s bölcsességét hívjuk védelmünkre!
A tibeti bölcsek egy bölcsős gyermeket* emelnek isteni magasságra, s azt hiszik legcsalhatatlanabbnak. Mi őket nevetjük, azonban mi magunk mindég azokra provocálunk – hivatkozunk – kiknek se annyi tudományok, se annyi tapasztalások mathematice nem lehetett, mint amennyivel mi bírunk, s kik hozzánk képest csak gyermekek vagy serdülők.
A magyarnak vezérek alatti volta: születése; Sz. István, Szent László ideje: gyermekkora. I. Lajos s Mátyás alatti: serdülő ideje. Mária Terézia alatti: fiatalsága. Mi vagyunk férfiai. A jövendő lesz emberi kora – s csak tőlünk függ eszközleni, hogy valaha egészség színe fényledezzen-e nemes tekintetén, s szép fehér szakáll lengjen-e számos esztendőkig a vén magyar ajkai körül, vagy hervadás, halvány kép s életunalom legyen nemzetünk véghatára; s csak mi hatalmunkban áll oly pályát járni, hogy valaha az öreg magyar öröm szívdobogással nézhessen vissza férfikorára, s ne legyen arra kárhoztatva, amire sok halandó – hogy rája nagyobb áldás nem szállhat elfelejthetésnél.
Ami pedig értelmi erőnket s erkölcsiségünket illeti, ki akarja s veheti azt kérdésbe, ki csak egy szót is hallott vagy olvasott a múltrúl, hogy annak sommája mai időkben hasonlíthatlanul nagyobb, mint a régiben. Volt hajdan is épeszű s tudós ember, tagadni nem lehet, de mindég csak a tudományok akkori sokkal szűkebb körihez mérsékelve. Nincs rejtve a világ előtt, hogy csak egypár század előtt a tanácsban ülők legnagyobb része még azon igen egyszerűhez sem értett, ti. az olvasáshoz; hogy azon tudományinknak, melyek mai józanabb cselekvőmódaink alapjai, még címei se voltak az egyesült törvényhozó test előtt csak neveknél fogva is isméretesek, hogy jóval előbb az országgyűlésin azon határozás tétetett szükségképpen több efféle rendszabások közt: hogy az ország előkelőinek s papoknak ezentúl lopni szabad ne legyen sat. S[ancti] Ladis[laui]* L. II. cap.1.13. etc.
S ezek mellett mindég a régi méltóságra, ősz bölcsességre, eldődeink okos határozásira emlékeztetjük hallgatóinkat!
A holtakrúl való előítéleti szentencia pedig így hangzik: de mortuis nil nisi bonum.*
Ezen igen veszedelmes balvéleménynek alapjára jutni nem nehéz. Ezáltal mindég a nagyobb és szelídebb rész misztifikáltatik, és sokszor az élők haszna ezen köpönyeg alatt a holtak emlékezetének áldoztatik fel, kiknek se használni, se ártani többé nem tudunk. S azok, kik az élőnek tehetségek szerint minden lehető kárt okoztak, s tán idő előtt koporsóba taszították, nem engedik, hogy valaki őket, midőn már nem éreznek, bántsa és sértse! Számtalanok elevenen égettettek el, s kik elítélték őket, azok hirdetik: de mortuis aut bene out nihil!* –
A halál legnagyobb engesztelő, s az, ki többé nem lehel, senki útjában sincs is többé, senkit fényével, erényivel nem sért, elsőséget nem nyerhet, se tapsot, se hivatalt, se hagyományt sat. S az elhamvadottnak dicsérete, kivált előbbi ellensége ajkán, a kisded belátású előtt sokszor igen nagy bámulást gerjeszt, de az csak olyan, mint a színjátszói csillogó korona, mely papirosbúl készült s igen olcsó.
Ha pedig igazságát tekintjük a dolognak, midőn azon senki nem kéteskedhetik, hogy többel tartozunk az élőknek, mint a holtaknak, mért ne volna szabad az elhunytrúl rosszat mondani – ha gyalázatosan élt? S volna-é enélkül akár egyes nemzetnek, akár a világnak igazi históriája vagy csak egy biográfia is a szó s hitelesség valódi értelmében? Egy becsületes embernek, kit életében elnyomtak, üldöztek s mindennapjait elkeseríték, mi jutalma volna végre, ha még holta után is a rossz cselekvő- s alacsony élővel, ki itt tán kinccsel s hatalommal volt felruházva, szinte egyenlő dicséretet nyerne, s így ezzel hasonló sorsú lenne?
Mi emeli lelkünkben az igazság szeretetét magasbra az egyiptomiak azon régi szokásánál, mely a királyokrúl holtok után tarta ítéletet? S az egész közönség lelki tulajdonira mi lehet hathatósb s áldottabb befolyású, mint ha még a serdülő is naponkint tapasztalja, mily szenny s kárhozat ragad a rossz névre még akkor is, mikor ez nem is árthat többé; midőn a derék becse még akkor is zeng századrúl századra, mind tisztábban, mikor föld fedi már csontjait. Ezeknél fogva a holtakrúli közmondásnak így kell hangzani: de mortuis nil nisi verum.*
Semmi sem fogja szembetűnőbben előnkbe állítani a törvények idő s körülállások szerint, közegyetértéssel s közakarattal intézendő némelykori változtatásának vagy eltörlésének hasznát, sőt szükségét, mint midőn nem önmagunk, de más nemzetek kifejlődését tekintjük. Ezen cselekvésmód leghasznosb s egyszersmind legegyszerűbb. Magunk szemeiben rendszerint semmit sem látunk, máséban mindég mindent. – Azon bízonyos eltörülhetlen törvényért, melyrűl tudom, ki-ki hallott, jól lenevetjük a másképp bölcs athénéi tanácsot, de magunk… A kínaiban igen kacagjuk azon gyengeséget, hogy ki nem magyarázható örömet érez, ha kék pántlikára függesztheti háza tetejin csengettyűit, mely megkülönböztetésért sokszor legnagyobb hazafitlanságot kész elkövetni, de mi… sat. Nézzük tovább, miben van Perzsia, Marokkó, s mily magasan Pennsylvania, Britannia? Az Amerikai Szövetséges Országokban sok törvényhez nyilván az van csatolva, hogy körülállásokhoz képest idő jártával a törvény is javíttassék.
Azonban menjünk át a cambio-mercantile jus ellen támasztható
Politikai megjegyzések- s ellenvetésekre
| ←Hitel-9. | Hitel Hitel-10. | Hitel-11.→ |