Heverünk a gyöpszélen
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Igen, tizenkettedmagammal heverek a gyöpszélen, amelyik a zab-tarlót beszegi és ez elég furcsa ténykörülmény. Még nem lehet több délután három óránál, ahogy a csordakút gémjének árnyékából látom – ehhez szoktam az órámat igazítani, ha megáll – és ez nem számít a nap heverdel-szakaszai közé. De van itt még furcsább dolog is. Tizenkettőnk közül csak nekem van jussom a napot lopni, mert csak én vagyok úr és mégis egyedül én követek el fegyelmi vétséget, mikor végighemperedek a papsajtok közt. A tizenegy célszerű szegényember, akiket ősök keresésére fogadtam napszámba, csak a parancsomnak tesz eleget:
– No, emberek, heverünk egyet, míg elhalad fölöttünk a meleg. Legalább kibeszélgetjük egy kicsit magunkat.
Szó sincs róla, nem olyan parancs ez, hogy kétszer kellene kiadni egymás után. Heverni is jó, meg beszélgetni is. Mikor az ásók és lapátok munkában vannak és az ősök csontjait kocogtatják, olyankor nincs helye a beszédnek. Olyankor legföljebb rövid dialógusok vannak, amelyeknek nagyon kevés a tudományos értékük. Úgyszólván csak akadémikus értékük van. Például mikor tisztába teszünk egy csontvázat, vagyis lehámozzuk róla a földet és söprűvel, kefével megagjusztáljuk, hogy illendőkép jelenhessen meg a fotografálógép előtt, olyankor csak a meghatódás szuszogásai hallhatók. A szívére mén az embernek az a gondolat, hogy lám, egy-kétezer év alatt mi lesz az adófizető polgárból.
Csöndes elmosolyodások történnek a lompos bajuszok alatt, de tovább nincs a diéta. Mert ha már olyan bolond ez a városi úrféle, hogy ilyesmire költi a pénzét, – azt Isten tartsa meg sokáig ebben a tökéletlenségében – hát ne mondhassa, hogy nem szolgálnak meg érte a népek. Hiszen annyi esze úgyis van az embernek, hogy egy kormos cserépbögréért vagy egy rozsdás bicskáért nem szakajtja meg magát a dologban, de sok olyan fajtája van a naplopásnak, amiért nem érheti szó az embert. Például kikapja a szél a kezéből a cigarettapapírt, azt félóráig kergeti a tarlón s csak mikor visszahozza, akkor veszi észre, hogy nini, a masinatartóját meg elejtette útközben, most azért kell visszamenni. A másiknak megvan a pipája, de az meg az acskót keresi félóráig. A fene teremti, hová lehetett, mikor olyan biztos helyre tette az elébb, mérgiben, hogy akkor is úgy elbújt? Biz az a gatyakorcban – tartózkodik, mert itten másféle retikül nem használatos és nem is azért van keresőben, mintha elvitte volna a markoláb, hanem hát ezzel is csak telik az idő. Az is rendjén való dolog, hogy az ember időnként vasával fordítja fölfelé az ásót, végighúzza az élén az ujját, aztán megcsóválja a fejét és morog hozzá valamit. Hogy mit, azt nem érteni s nem is miránk tartozik, hanem a távollevő vasárosra, aki most valami hűvös sörházban üldögél, nem is sejtvén, hogy minden órában egy ördög küldetik hozzá a Lehegő-halomról, azzal az instrukcióval, hogy bújjon bele a vasárosba. Ez az ásónézegetés valami ősi sámán szertartás lehet, éppen azért nem is tehet ellene kifogást az ember, különösen aki úgy ragaszkodik a tradíciókhoz, mint én.
Hát ezek mind megengedett dolgok és bele vannak értve a napszámba. Ellenben az már fegyelmi vétség részemről, mikor én magam parancsolom a népeknek, hogy tegyék le a szerszámot és húzódjanak egy kicsit az árnyékba, míg a nap mérge elhúzódik egy kicsit a kopasz halom fölül. Réaumur találmánya negyven fokot mutat a napon – ugyan ő mutatna többet is, de az üvegfújó zsugori ember volt és kurtára szabta a csövet a kénesőnek. Én magam állom a meleget, de ha megszédülnék is bele, én értem nem lenne kár, mert én destruktív ember vagyok. De az embereimet néhány esztendővel ezelőtt még úgy hívták, hogy nemzetfönntartó elem, – ugyan most már nem hívják semminek se – hát ő értük felelős vagyok és igenis, lehevertetem őket a gyöpszélbe.
De nemcsak az emberség teszi, no. Van ennek most nagyobb oka is. A rémhír, amit Szirovica hozott a halomra.
Szirovica kukoricacsősz, ennélfogva ki merem írni a nevét, mint rémhírterjesztőét. A csősz hivatalos ember, tehát jussa van neki rémhírt terjeszteni. Aztán meg igazság szerint nem is terjesztette ő a rémhírt, csak úgy négyszemközt adta tovább. Hivataltársával, a pulival közölte értesülését, de azzal se sora-végrül. Nem elijeszteni akarta, hanem megnyugtatni.
A puli ugyanis, míg a gazdája föltekintette, hogy mennyire haladtunk tegnap óta az ősökkel, megorrontotta az egyik gödörben a vizeskorsónkat. Nagy úr itt az embernek való víz, messziről kell hozni, biciklin is félórába kerül, míg térül-fordul vele az inspekciós. A cserépkorsónak külön fészket ásunk a legmélyebb sírban, ahol már nyirkosodik a föld s ott is betakarjuk ponyvával, hogy föl ne forralja és el ne szívja a forróság.
Annyira eljutott a puli, hogy lekacimbálta a ponyvát a korsóról, sőt azt is felfedezte, hogy van annak az oldalán egy lyuk, amely drótos híján csak úgy házilag foltoztatott be, pecsétviasszal. Azt is fölérte ésszel a puli, hogyha ezt a foltot fel lehetne törni, akkor hozzájutna a vizecskéhez és elkezdte nyalogatni a pecsétviaszkot. A hivataltársnak ez a hiábavaló erőlködése buggyantotta ki Szirovicából a rémhírt:
– No, puli, fene beléd, mögbuktál, mint a kormány.
Hiszen bizonyosan tudott volna más hasonlatot is, de a csőszök olyan emberek, akiknek van érzékük az aktualitásokhoz.
Nem mondhatnám, hogy a rémhírre kiesett az ásó az embereim kezéből, de énbennem még mindig maradt annyi a városi emberből, hogy fölkaptam a fejem.
– Mit beszél maga, Szirovica? Kitől hallotta, hogy megbukott a kormány?
A csősz megvonta a vállát.
– A községházán beszélték röggel. Megjátszotta magát a Lócsild.
– A Lócsild?
– Hát. Vagy nem úgy hívják az illetőt, aki föl szokta fogadni a kormányt, mióta a király elmúlt? Neköm így mondta az Ábel, a dobos. Köröszttestvéröm, tudja, tán üsmeri is.
Nem ismerem Ábelt, de nagyon eredeti felfogású közjogász lehet. Őszinte érdeklődéssel faggattam tovább Szirovicát a válság részleteiről.
– De hát mégis mi lelte azt a Lócsildot?
– Úgy löhet, mögharagudott.
– Nem hallotta, miért?
– Azt mán ű tudja. Úgy rebösgetik, mögsértötték. Mög vót ebédre híva a kormányhoz, oszt csúfot töttek vele.
– Hogy-hogy?
– Úgy, hogy a kormányminisztörök mind aranytányérról öttek, a Lócsild elé mög csak cintányért raktak. Erre oszt az asztalra ütött és kiadta a nyargalót az egésznek.
– Ejnye, ejnye. Aztán mi lesz most az országgal?
Szirovica megbillentette a fejét.
– Hát mi lönne? Fogad a Lócsild új kormányt. Tudja, csak úgy mén az, mint a csőszfogadás. Csak kisebb a gond, több a kommenció.
Erre mondtam én aztán, hogy no, emberek, hüvösöljünk egy kicsit. Megesett a szívem a kormányon, hogy ilyen hirtelen kiesett a Lócsild gráciájából. Valahogy kifejezésre akartam juttatni a részvétemet. Megállítottam egy órára a munka vonatát s fölkészültem rá, hogy majd meghányjuk-vetjük ami volt, meg ami lesz.
De hát egészen más lett belőle, mint amit én vártam. Nem érdekelt a nagy eset az én embereim közül egyet se. S nem én vizsgáztattam őket, hanem ők engem. Hogy miféle népek voltak azok, akiket itten felturkálunk? Aztán meg, hogy meg nem ette őket a föld annyi idő óta? Bizonyosan leöntötték a halottakat spiritusszal. Én erre azt vetem, hogy az lehetetlen, mert még akkor nem volt pálinkafőzés, Nem mondják ki, de érzik a szavukból, hogy nagyon lecsökkentett a szemükben ez; a tudatlan beszéd. Pálinkának meg pinának mindig lenni kellett, mióta Isten a világot megteremtette.
– Hát nézze, itt vannak ezök a kis hösrék a holttetemök fejinél – kacsint rám az egyik szittya. – Mit gondol maga, igazgató úr, mire valók voltak ezök?
– Ezekbe ételt tettek a halottaknak, hogy ne éhezzenek, míg átérnek a másvilágra.
– Látja, ezt nem jól tudja, engedelmet kérők. Ezökből pipáltak a régi öregek.
– Az, ám, – mondom – csak az a hiba, hogy még akkor nem ismerték a dohányt.
– Hiszön nem dohányt pipáltak azok, kérőm. Vizet öntöttek a bögrébe, abba nádcsövet dugtak, azon bugyborékoltak, így múlatták az időt.
Be kell látnom, hogy ez sokkal észszerűbb magyarázat, mint az enyém. Viszont én is tudok olyant, amit ők hagynak helyben. Az nagyon tetszik nekik, hogy a nagy úrral a szolgáit is eltemették, csak az a kár, hogy ez a szép szokás kiment a divatból. Milyen jó lenne, ha most a Wekerle kegyelmes úrral a végrehajtókat is eltemetnék.
Persze ezt nem ők mondják, mert ők nem ismerik névszerint a kegyelmes urakat. Én se mondom, csak gondolom, egy suhanó pillanatra, aztán magam is elfelejtem az egész krízist. Előszedem a ládából a régészeti atlaszokat és mutogatom a mindenféle kőből, csontból, cserépből való cifraságokat. Elmagyarázom azt is, melyik mire szolgálhatott. Közelebb hajolnak, elnémulnak, van, aki a száját is eltátja, a tudomány szemmelláthatóan erőt vesz a lelkeken. Még Szirovica se menekedhet az igézet alól, ő is közénk fúrja a fejét.
Csak azt nem szeretem, hogy a csőszön olyan különös formában vesz erőt a megilletődés. Végigmosolyogja az egész előadásomat. Nem is állhatom tovább, megkérdezem tőle, mi tetszik úgy neki.
– Tetszik neköm ez az egész kitalálás – mondja zavartalan derűvel.
– De hát mégis, min mosolyog úgy? De lélekre, Szirovica!
– Azon, hogy mi lössz abbul, ha egyször az én öregapámat mögtanálják az urak.
– Hát mi lenne? – vonok vállat. – Ha ilyen szép nagy szál ember volt, mint maga, nagyon nekiörülnek ezer esztendő múlva és beviszik a múzeumba. Azt hiszik, hogy ő volt a Rudolf trónörökös.
– De hisznek arrul mást is, hallja. Mert, tudja, különös törvénye volt az én öregapámnak. Nyolcvanhárom esztendős korában halt meg, mindön foga rég kihullott mán akor, de azért mind magával vitte a sírba.
– No?
– Volt neki egy bőr-acskója, abba gyűjtötte össze a kihullott fogait, mind a harminckettőt, oszt möghagyta, hogy ha möghal, tögyük az ölibe az acskót, mert ő úgy szeretné, hogy a föltámadáskor a keze-ügyiben lögyenek a fogai. Hát azon mosolyogtam én most, hogy milyen kitalálás lösz abbul, ha egyször olyan ősembört találnak, akinek az öliben vannak a fogai.
Hát azt magam is szeretném látni, akár onnan felülről, akár innen alulról, milyen lázba hozza ezer esztendő múlva a hajdovai csősz öregapja a Régészeti Akadémiák Nemzetközi Szövetségét.
A biciklis ember megjött a vízzel. Kézről-kézre jár a korsó, nagyot húz belőle a csősz is, a puli kétségbeesetten ráncigálja a gazdája gatyaszárát.
– Gyere no, te veszött – veregeti meg a kis szőrgombóc fejét a csősz s körülnéz a tarlón. Biz itt nincs semmi itatóedény. Újra a szájára veszi a korsót s egy kicsit megrökönyödve gondolom, hogy a csősz tulajdon szájából fogja megitatni a pulit.
Nem, csak kegyetlen jól esik neki a hideg víz. De ahogy megelégíti magát, leveszi a tasla kalapját, leteszi a földre, behorpasztja a tetejét s teleönti a posztótányért.
– No, te bojnyik, ez a tied.
S míg a kutya szétvetett lábbal lefetyel, arra gondolok, levelet kellene írni annak a Lócsildnak. Ha van még üresedés nála, ezt a Szirovicát okvetlen fogadja föl. Mert ez olyan országcsősze lesz, aki elől sohase apad el a víz.