Dusán a múzeumba kerül
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Nem hiszem, hogy Dusánnak azért kötötték volna hátra a sarkát kiskorában, mert azt kiabálta, hogy nem akar üveg alá kerülni a múzeumba. Sőt bizonyosan még akkor se gondolt ilyen borzasztóságra, mikor először mondtam neki dobár dan-t.
Ez is ott történt Szőregen, a Szív-utcában, ahonnan a Máder kéményseprő urat beleraktam az újságba, mint olyan derék magyar embert, akit én mindjárt megtennék felsőházi tagnak, ha rajtam állna.
Hiszen van ott más is, úgy lehet, nem is egy, aki olyan idegen zamattal beszéli a magyart, mint az öreg Máder úr. De már olyanok, nem tudom, hányan vannak, akik kivágnák a cseresznyefájukat a tudományért és nem kérnék meg az árát, belekalkulálva harmincesztendei termést. Félreértés ne legyen belőle, nem általánosítok. Tudok én olyan országnagyot is, aki nem kever üzleti szempontokat a dologba, hanem elvi alapon nem engedi be a régészt az uradalmába. Igen derék úr különben, szívesen látott, mikor fölkerestem és nagyon barátságosan kérdezte meg, hogy mivel lehet szolgálatomra.
– Nekem semmivel, méltóságos uram, mert én ezen a vidéken teljesen érdektelen jött-ment vagyok. De reggel séta közben észrevettem, hogy a gőzeke ősi csontokat ropogtat a nagyparti dűlőben...
Hanggal, arccal éreztettem vele, milyen nagy öröm az, nekem, hogy örömet mondhatok neki ezzel az újsággal. Ó is mosolyogva vágott a szavamba:
– Ó, nemcsak ott! Az egész uradalomban. Emlékszem, már gyerekkoromban is mindenfelé fehérlettek szántáskor a csontok.
– És ásattak valamikor méltóságos uramék?
Megütődve nézett rám.
– Az nem a mi dolgunk, kérem.
– Nem úgy gondoltam, kérem szépen – siettem jóvátenni a sértést. – Méltóztattak figyelmeztetni talán a Nemzeti Múzeumot?
– Ugyan kérem! Ezek miatt az izék miatt?
– Ma avar koponyákat rugdostak szét a béresek. Azok voltak itt az ős földesurak. Csupa lovas földesúr.
Egy kicsit értetlenül nézett rám. Szemmelláthatólag nem volt elragadtatva az avar ősöktől. De ezt nem mondta ki, átterelte a dolgot vallásfilozófiai térre.
– Tudja, én azt tartom, amit az Isten a föld alá szánt, legjobb azt ott hagyni. Nem igaz?
Kérdésre felelni illik. Ezt feleltem:
– Méltóságos uram, akkor a krumplit, meg a répát mért méltóztatik fölszedetni? Hiszen az Úristen azt is a föld alá szánta. Nem igaz?
A méltóságos úr nem mondott véleményt és azt hiszem, nagyon sietett a nevemet elfelejteni. Én se teszem nevezetessé az övét, mert többre tartom a Dusánét, aki a tudomány révén nemcsak az újságba kerül be, hanem a múzeumba is. Már mint a sokezeréves tálak és csuprok révén, amiket a németek olyan komoly tudománynak tartanak, hogy nemrég adtak ki róluk egy tizenötkötetes lexikont. Néhány magyar helynév is akad benne, – fogadom, hogy a második kiadásban Szőreg oldalakat kap. És Szőreg híressé tételében nagy része lesz ennek a Dusánnak.
Valamelyik napszámosom említette, hogy Dusán szomszéd is talált egy-két agykoponyát a kertjében. A Sztojkov Dusán, ha ismerem.
Nem, egy-két ezer ismerősöm közt Dusán szomszéd eddig nem szerepelt. Nem is szívesen nyitottam rá a kisajtót. A falu magyarjai nem nagyon kényeztették el a múzeumot. Kutyát ugyan nem uszítottak rám seholse, de vasvillaszemet vetettek rám. Hát akkor mit várjak az olyan magyartól, akit Dusánnak hívnak?
Hiszen ami azt illeti, nem is fogadott úgy, ahogy a régészt rendes magyar fogadni szokta. A rendes magyar csöndesen elnézi a konyhaajtóból, hogy ugyan mire mennek a kutyák a garabonciás deákkal, aki belül akar kerülni a kerítésen. Ha a garabonciás ijedten polkázik vagy segítségért rimánkodik, akkor már vesztett ügye van. Haladni kell szép nyugodtan a fenevadak közt és gügyögni nekik barátságos szavakat, olyanokhoz azok nincsenek szokva, ennélfogva zavarodottan elsompolyognak. Erre aztán a gazda, beletörődvén abba, hogy a házőrzők nem eszik meg a vendéget, indíttatva érzi magát, hogy éppen most menjen be a színbe a köszörűkövet megkeresni s a hasidékon lesni, hogy ugyan visszafordul-e a vendég. Ha azonban a vendég olyan szemetlen, hogy leül várakozni a gerenda fogára, akkor a rendes ember mégis csak előjön, de a köszönést hallatlanná teszi, illetve úgy viszonozza, hogy hasbavágja a legközelebb ért pulit, mondván:
– Ött vóna meg a fene a nevednapján.
Ha a vendég úgy teszi magát, mintha ez a jámbor kívánság nem neki szólt volna, hanem a kutyának és ellenvéleményt jelent be, amely szerint nagy kár érné a világot, ha e nélkül az ejnye, de takaros kis kutya nélkül maradna – akkor aztán be lehet adni az instanciát az ősök irányában.
Ahogy Dusán fogadott engem, abban nem volt semmi magamegjátszás. Éppen az uborkaágyban guggolt, – nem tudom, egyenesítette-e az uborkákat, vagy görbítette – de mindjárt fölegyenesedett az ajtócsikordulásra. Nem azért, hogy a köszörűkőhöz meneküljön, hanem hogy elém jöjjön. Azzal adta vissza a köszöntésemet, hogy már várt is. Csakugyan csontokba, cserepekbe akadozik az ő ásója is, mint minden szegény emberé ezen a tájon.
– Hát egy kis próbát tehetnénk-e?
– Lehetségesnek lehetséges – mondja Dusán, de némi akadozással.
– Csak bátran, jó ember, hiszen maga a gazda, én kérek szívességet. Azt megígérem, hogy a földjét nem rontjuk el. A termőt, az első két ásónyomot külön lapátoljuk, hogy behúzáskor ne a nyers föld maradjon felülre.
– A, nem az – csóválja Dusán a fejét. A felől nincs semmi nyugtalansága, látta ő már azt a szomszédoknál is, hogy csináljuk. Hanem azt mondjam meg neki nyíltan, ki fizeti ezután az adót?
– Mi után?
– A találmányok után, amik a. földekben vannak.
Megintem, hogy ne olyan hangosan, mert valami illetékes meg találja hallani s besúgja a harminchármas bizottságnak, hogy ebből valóban nagyszerű új adót lehet kreálni. S megígérem neki, hogy akárhogy fordul a dolog, én állok helyt mindenért.
– Hát akkor kész az engedelem – hatalmasít föl Dusán, csak arra kér, hogy a kis körtefájára vigyáztassak. Apró kis fa, alig ér derékig, de van rajta öt-hat olyan télikörte, amiben csak királyok foga vásik. A nevét is megmondta, mert Dusán kertészember, de én bizony elfelejtettem, csak a dudvák, parajok nevét tudva kívülről, a királyok gyümölcseiben nem igen vagyok járatos.
A próbaásás nem sok jóval bíztatott, mert csak a laposon húzhattunk árkot, a kertben még paradicsom volt. Hanem a királyok fogára való körtében mégis csak kár esett, de azt maga a gazda csinálta. Tudniillik, megkínáltam Dusánt szivarral, az egyetlennel, amely még nem esett áldozatul a zsebemben a régészetnek és Dusán revánsot adott. Leszakította a legszebb körtéjét és a táskámba tette a használati utasítással együtt. Dugjam el otthon az ágyam szalmájába, ott érik az meg legszebben karácsonyra. Ez volt huszonhét esztendő alatt az egyetlen múzeumi keresetem a fizetésemen fölül. Igaz, hogy ezzel se volt szerencsém, mert táskástól együtt elhagytam valamerre, mire hazavergődtem. De tán jobb is így, legalább nem haragudhatnak meg rám a királyok, hogy elettem előlük.
Hát ez nagy eset volt, ez a körte, mint Dusán irántam való jóindulatának a bizonysága, de ért ennél nagyobb meglepetés is. Dusán negyednapra felkeresett.
– No, mi újság, Dusán? Csak nem ért meg ilyen hirtelen a paradicsom?
– Nem, még nem egészen. Még jócskán volt közte zöld.
– Akkor nem lehet még ásni?
– Dehogy nem. Hiszen azért szedtem le zöldjében a paradicsomot. Hogy ásathasson az igazgató úr addig, míg a szép időben tart.
De hát nem hagyhattam ott azt a temetőt, amelyikben éppen benne voltunk, míg minden őst ki nem szedtek belőle az utolsó térdkalácsig. (Értendő alatta az ellenség térdkalácsa, amiből kanálfejet faragott az ősember. Hogy lepipált az minket fantázia dolgában! Az ellensége térde kalácsával kavarta az aludttejet! Hány mai embernek az étvágyát helyrehozná, ha fölújíthatná ezt a divatot!)
Álló hétig mindennap megérdeklődte Dusán, mikor megyünk már őhozzá. Végre aztán csak odajutottunk, sőt már tovább is hurcolkodtunk. Ma délben szedtük föl Kotormány úrral az utolsó csontvázat, míg a többiek az ebédhez kijáró pihenőjüket fogyasztották. Ilyenkor szokta a principálist bizalmasan informálni.
– Dusánnak egy kikötése volna, igazgató úr.
–• Jókor jut eszibe – mondom meglepetve. – Mi kívánnivalója van?
– Hogy tetszene beletenni az újságba, mit találtunk az ő földjén. Szeretne rá büszke lenni. Meg is ígértem neki, hogy kitesszük.
Egy kicsit eltűnődtem, egy kicsit el is borulok rajta. Mikor lesz az én vérszerint való fajtámnak ilyen ambíciója?
De nem erről van most szó, hanem, arról, hogy a szolgám ígéretét be kellene váltani. Csakhogy ahhoz ez a hely kicsi. Nagy könyv kellene ahhoz, majd meg is írja azt egyszer valaki, ha megint jó világ lesz s én már most gratulálok neki az akadémiai tagsághoz, ami azért bizonyosan kijár. Én készen hagyok rá mindent, ásatási naplókat, térképeket, fotográfiákat, cserépből, kőből, bronzból való, keresztlevelezett himmi-hummik százait meg ezreit, őneki csak éppen az észt kell adni hozzá, amivel rendszerbe zavarja az egészet. Hiszen utóvégre, ha nekiveselkednék, én is össze tudnék szedni egy kis szisztematikás fantáziát, de nem is való az ilyen paraszt-régészhez, meg nem is vagyok én olyan telhetetlen ember, hogy mindent eldolgozzak az utódaim elől.
Itt van például a Dusán kertjében egy őskori tűzhely. Hamujában három óriásedény, amiknek a tiszteletére külön ládákat kellett készíttetni, hogy egészben beléjük lehessen őket bujtatni; mellettük egy kiégetett kis agyagpadka, azzal szemben a gödör falába fúrva egy borzasztó hatalmas isten. Igenis, egy arasz hosszú isten, valami kemény kőből szerkesztve. Most már ugyan csak elhajított fenőkőnek nézné az ember, ha meglátná az árokparton és arra se tartaná érdemesnek, hogy odább rúgja, de négy-ötezer esztendővel ezelőtt ő előtte kuporgott itt a padkán a bronzkori Dusán, kérvén tőle napot és esőt, barmok hízását, csigák és kagylók szaporaságát, kelevények, köhögések és hazajáró lelkek távoltartását, a szerint mérvén a tiszteletet, ahogy az isten viselte magát. Ha kövérre nevelte a malackát, akkor a bronzkori ember kent hozzá egy kis hájat és loccsantott rá a méhsörös köcsögből; ha derékfájatással mutatta meg a hatalmát, akkor leütötte a fejét a bronzcsákánnyal, belehajította a pörnyésgödörbe és fabrikált magának emberségesebb új istent, kő helyett csontból.
Már most jó volná tudni, hogy hova szaladt a bronzember ebből a gödörből és miért bízta rá a fenőkő-istenre, hogy vigyázzon a tűzre, míg ő visszajön és hol csellenghetett el úgy, hogy még máig se jött vissza, – azonban ez részben a tudomány dolga, részben a bronzember feleségéé – nem találgatom. Inkább a gazdának szólok:
– No, Dusán, kuporodjon oda egy kicsit arra a padkára.
Kéreti magát, sokallja ezt a tisztességet.
– Hamar. Hamar. Azért kell egy embernek ott lenni a képen, hogy mértéke legyen az edények nagyságának.
Ez már más, a tudományért ezt az áldozatot is meghozza Dusán. De én még most se vagyok megelégedve.
– Végy le a kalapját, ne takarja el az arcát.
– Jaj, akkor meglátják, hogy kopasz vagyok – tör ki Dusánból a nemes férfihiúság, de azért csak szót fogad, mint a családi tűzhelyen engedelmességhez szoktatott férfiú.
És így Dusán ott guggol földje kincsei mellett, egy kicsit büszkén, egy kicsit megilletődötten és becsületes képével, nyílt homlokával így fog bekerülni a múzeumba, üveg alá, hogy ott megláthassák mindenféle népek és nemzetek és irigykedve mondogathassák, hogy lám, milyen sokra vitte ez a Dusán, holott se császár, se király, se kegyelmes, se méltóságos, csak egy hallja-kend kertész a faluszélen.
Hátha kedvet kapnak tőle a nagymájúak is!