Anziksz az „Üdítő Berkek”-ből
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Az Üdítő Berkek alatt nem asszonyfehérbőrű nyírfák romantikus társasága értendő, se nem polgári vadszőlőlugas, amely tekepályára szemeteli a levelét. Még csak egy nyavalyás bodzfa se tartózkodik az Üdítő Berkek-ben. Egy városszéli duttyánnak a neve. ez, ahol savanyú a bor, goromba a csárdás és nagyon barátságosak a legyek. Azelőtt nem hívták semminek se, holott akkor még igen szelíd ember volt a gazda és szívelhető borral szolgálta a közjót. De úri ember nem volt járatos ezen a vidéken, az erre lakó szegény emberek a maguk borát itták s a kocsmáros halálra unta magát, mint békében a külügyminiszter. Ez nagyon idevaló hasonlat, mert az unalom államférfiúi ötletre ihlette a csárdást. A kerítésre felszegezett egy hosszában kettéhasított lepedőt és arra olajos piros festékkel rákente: „ÜDÍTŐ BERKEK”. Ezt a felírást meglátta egyszer a gimnázium természetrajz-tanára, aki cincérspecialista volt és tanulmányi kirándulást rendezett a legelőre.
– Hol vannak itt a berkek? – kérdezte csodálkozva a kocsmárost, aki kint pipázott a lócán a ház végében.
– Tessék befáradni. Csak ide az ereszét alá.
A tanár úr befáradt s a kocsmáros kinyújtotta a karját:
– Tetszik látni? Azokat a szép ecetfákat ott a kazlaktól jobbra. Hát az ottan ótemető, annak a berkeiben üdülnek a régi öregek, Isten nyugtassa őket.
A tanár úr jót nevetett, megivott egy hosszúlépést az ereszét alatt s másnap már kijött harmadmagával. Egy hét múlva kicsalták a polgármester urat is annak a kedvéért ideszokott az öregtakarék igazgatója is s nem telt bele egy esztendő, mikor már megsavanyodott a bor és a kocsmárost valamelyik vendége, akit feldühített a gorombaságával, feljelentette árdrágításért.
– Hja, – védekezett a férfiú – az „Üdítő Berkek” luxushely. Ha miniszter jár a városban, az is mindig tiszteletét teszi ottan.
Csakugyan úgy van, a duttyánt a hivatalos embereknek is méltányolni kell, mint a helyi idegenforgalom legfőbb tényezőjét.
– Megállj, – mondják az idegennek, aki kinézelődte magát a piacon és föltekintette a menyasszonyokat a fényképész kirakatában, a kapu alatt, továbbá lenézett a templomtorony erkélyéről a határra és megvárta a friss csapolást a Koronában – meg-állj, te ember, hiszen te még nem is voltál az „Üdítő Berkek”-ben.
Nekem is ezt mondták s most itt üdülünk heten-nyolcan, mindnyájan magamformájú „javabeliek” és elcsöndesedve nézünk ki az ereszét alól a zuhogó esőbe. Van már vagy négy órája, hogy szeretgetjük egymást a régi és új barátokkal s körülbelül odaértünk, hogy mindenki szeretne már jóéjszakát mondani a másiknak, de senki se meri kezdeni. Gazdáim csak titokban pislognak az órára, mert azt gondolják, hogy én mint író bizonyosan korhely ember vagyok és meghasadna a szívem, ha hajnali harangszó előtt kellene lefeküdnöm. Pedig én előbb kezdtem az órát lesegetni, mint ők s igen mehetnékem volna már. De hát ha ezek a drága, jó emberek kijöttek éjszakázni a kedvemért, csak nem bánthatom meg őket? Nem mondhatom meg nekik, hogy oszoljatok, oszoljatok, gyerekek, mert én nagyon le vagyok hervadva.
Jártam én ebben a városban már máskor is, innen-onnan vagy harminc esztendeje, valami halmot bontogattam a vályogosban s most azért jöttem vissza, amit akkor itt hagytam. Akkor csak felét tártuk fel a partnak, most nekifogtuk az ásót a másik felének, ne mondhassák az ősök, hogy nem egyforma szívvel vagyok mindnyájukhoz.
Nagy az érdeklődés, sok a szájtátó asszony, lány, gyerek – csak úgy, mint harminc esztendővel ezelőtt, gondolom magamban. Most is azt beszélik, hogy a gugahalál idejében temetkeztek ide, most is megcsudálják, hogy milyen jó foguk van a halottaknak, most is súgnak egymásnak valamit, ami nem az én fülemnek van szánva, – nem változott itt azóta semmi se.
Nem ám, ahogy mércsikélem a csontvázat, csak olyan hideg tejföl csurran a nyakamba fölülről, mint akkor. Fölnézek, ejnye, még ez az öreg szüle is mintha az volna, aki akkor gubbaszkodott a kosarával az árokparton.
Kitornázom magam a gödörből s becsomagolom papírba a felhozott nyílhegyeket.
– Az meg nyílpuska – magyarázza a szüle a többieknek.
– Hát maga látott már ilyent? – fordulok hozzá meglepődve.
– Hogyne láttam volna, – pittyeszti le fogatlan öreg száját – járt itt már kincskereső máskor is.
– Fényes nappal?
– De hallja, olyan szép barna fiatalember volt az, hogy megvilágosodott volna tőle az éjszaka is. Igaz-e, asszonyok? Hiszen emlékezhettek rá tik is, hogy onnan lestük a kerítés mögül.
– Régen volt az, Mari – szuszogta egy másik vénség. – Húszesztendeje, vagy még több is.
– Több ám. Inkább harminc.
– A fene tudta – mosolyodok el befelé és nem tagadhatom le magamnak, hogy jólesik a mosolygás. Ha mellény volna rajtam, most bizonyosan megrántanám az alját. A férfi-megelégedettségnek ez a gesztusa.
– Nem emlékeznek a nevire? – állok a két öregasszony elé, kihúzva magam a napsütésben.
– Arra már nem – csóválja a fejét a Mari nevezetű. – Csak azt tudom, hogy Szegedéből való volt.
Lehívtak az egyik gödörbe. Mire előbújtam, a két szüle már eltipegett. Mintha megérezték volna, hogy utánuk nézek, az egyikük visszafordult.
– Bácsika! – kiáltott valakinek.
Körülnéztem, kinek szól, de nem tudtam kitalálni. A napszámosaimnak a fejük se látszott ki az árkokból.
– Bácsikaaa! Ugyan legyen szíves megmondani, hány óra!
Fájdalom, semmi kétségem se lehetett benne, hogy én vagyok a bácsika. Persze, persze. Mégis csak jó. hogy az elébb meg nem rángathattam a mellényem alját.
– Ööt! – kurjantottam oda két húgomnak a két tenyerem tölcséréből. S éreztem a hangomon, hogy nekem ma nem lesz többet kiabálhatnékom.
Bolondság, bolondság, de azért mégis rámnehezedett egész napra a fiatalságommal való találkozás. Az „Üdítő Berkek”-ben aztán lassanként elszelídült s csöndes rezignációval emeltem búcsúra a poharat.
– No, gyerekek, Isten áldja meg a városotokat. Tartsa meg ilyen csöndesnek, békésnek, tisztességesnek.
Nem sok értelme volt a tósztnak, mégis kiütötte a dugót az elakadt diskurálásból.
– Ezt már áldathatod – tolta el a poharat az egyik öreg fiú. – A mi városunk már meghalt. Az, amelyik minket nevelt. Új város ez, új nép, új erkölcsök, ej, jobb erről nem is beszélni.
De azért most fodrosodik neki a beszéd igazán. Nagyon beleúszunk a keserűség folyamaiba, azok edig mind abba a fekete tengerbe torkollanak bele, amit úgy hívnak, hogy politika. Senkinek se mestersége közülünk, de azért borzasztó benne vagyunk és temetünk mindent. Meghalt a liberalizmus, a nemes konzervativizmus, az idealizmus, az igazi arisztokrácia, az igazi demokrácia, az erkölcs, a közéleti tisztesség, de hát mi csodálnivaló van rajta? Hiszen Magyarország is meghalt.
No, azért nem terjesztünk rémhíreket, hiszen hivatalos emberek is vannak köztünk, rendőr is. Csak éppen ilyeneket beszélgetünk:
– Te, Gyurka, szeretnél-e még egyszer fiatal lenni?
Gyurka éppen a rendőr, magasabb sarzsijú. Lecsapja a poharat és megborzongva mondja:
– Rágondolni se jó most fiatalnak lenni. Örüljünk neki, hogy öregek lehetünk.
Jó hangosan beszéltünk, ahogy az már éjfélután szokás. Különben se zavartunk vele senkit. A leghomályosabb sarokban, a kutyaól közelében ült még valaki, de az, mikor nem aludt, akkor ivott s nem mutatta, hogy valami közössége lenne a józan társadalommal.
Annál jobban megrezzentett bennünket, mikor egyszerre csak ránkcsikordult egy kicsit berozsdásodott hangon.
– Az urak, úgy-e, nem ismernek engem? Némaságunk igazat adott neki. Ez aztán felbátorította arra is, hogy kissé tántorgó önérzettel kilépjen a homályos sarokból a függő petróleumlámpa fényébe.
– Tessék engem megnézni. Csak unzsenirt, mélyen tisztelt uraim.
Teljesítettük a kérését. Megnéztük! Kopottas úriember volt, fehér csokornyakkendős, idősecske már, hasban vállas, érdekes sokratesi arccal. Az orra tömpe és piros.
– Tetszenek engem látni, kérem alássan? Hát engem se a gólya költött. El tetszik azt hinni nekem?
Nem nyilvánítottunk véleményt.
– Én, kérem alássan, állami végrehajtó vagyok, innen a szomszédból, a vízközből. Hát azért mondom, hogy engem nem a gólya költött, tessék elismerni.
Elismertük. A végrehajtókat a pénzügyminiszterek költik, ami nem a legszebb vonásuk a pénzügyminisztereknek. Ezt meg is mondtuk nyíltan.
– Nem úgy van az, mélyen tisztelt uraim, – emelte föl a szavát a vízközi ember – mert én egy közszükségleti szerv vagyok. Vagyok, ezen van a súlyok, kérem. A hangsúlyok. Vagyok. Én meggyőződtem róla, hogy a mélyen tisztelt urak minden szépet meghalattak már e hazában, sőt azt mondták, hogy szeretett hazánk is halott. Nos, uraim, nincs itt meghalva minden. Teszem azt, én is vagyok, tehát létezem, mint közszükségleti tény. Mert kérdem én, fizetnének a mélyen tisztelt urak adót, ha én nem léteznék? Proszit!
Koccintottunk vele és elismertük, hogy csupa színigazság, amit mond. Tessékeltük közénk, de azt mondta, nem igényli az ülést, mert ő meg akar bennünket győzni, tekintettel arra, hogy minket jóhiszemű téveszme irányít.
– Ugyebár, a mélyen tisztelt uraknak nem volt szerencséjük a semlyéki regálebérlőt ismerni? Bizonyos nevezetű Izsák izraelitát. Én se ismertem ezen egyént, mert az én gyerekkoromban már nem egzisztált regálebérlő. De hallottam róla, hogy csúnya, fukar izraelita volt, igen nagy utálatnak örvendett a saját nemzetebéliek körében is. Engedelmet kérek, nem akarok senkit se sérteni, nem olyan ember vagyok én. De ami igaz, azt kimondom, nem szerették az izraeliták ezt az Izsákot, össze is beszéltek, hogy ezt szemébe megmondják neki, ámbátor gazdag izraelita volt és hirtelen természetű. Beállított hozzá a Dávid, a templomszolga és összecsapta a kezét. „De Izsák, az Isten szerelmire, mitül van maga olyan sárga, mint a kükerics?” Izsák kilökte az ajtón, utána kiáltotta, hogy bolond, aztán megnézte magát a tükörben és látta, hogy csakugyan olyan sárga, mint a kikerics. Aztán jött a Náci, a tollas és ez is összecsapta a kezét. „Neked van valami nagy bajod. Izsák, mert te úgy izzadol, mint egy ló.” „A ménkű, aki bemegy a fejeden és kigyön a talpodon”, dühösködött Izsák, de ahogy megtörülte a homlokát, érezte, hogy az csupa víz. Aztán jött Dolfi, a rőfös, megmarkolászta neki a pulzusát és ráordított: „Ember, aki vagy, téged a frász tör és van neked olyan lázad, hogy ha ágyba nem fekszel, nem adok neked három napot.” Izsák toporzékolt, de azért érezte, hogy láza van, felbontatta az ágyat és fogvacogva belefeküdt. Harmadnapra mind odagyűltek az ágyához az izraeliták, bebugyolálták fehérbe, elnóbiskálták felette a könyörgéseiket és azt mondták neki, hogy jó lesz, ha lefogja a szemét, mert ő már meg van halva. Izsák csikorgatta a fogát, de érezte, hogy muszáj lefogni a szemét. Akkor odaállt elébe Mózsi, a kocsmáros, halotti beszédet mondani. „Te Izsák, neked már mindegy, mert te már meg vagy halva, azért most már megmondhatom, hogy szívtelen, kegyetlen, cudar lator voltál, aki azt se érdemletted meg, hogy a nap rád süssön, most már legalább tudod.” „Hát te is tudd meg”, ordított föl Izsák, „a többi betyárral együtt, hogy ne volnék csak meghalva, úgy ütnék közétek, hogy öten hatfelé esnétek.”
No, ez régi vicc lehet, nevettünk is neki, ahogy a tisztesség kívánja. A víz-és borközi Sokrates azonban feddőleg emelte fel a mutatóujját.
– Nem olyan nevetséges ez, mélyen tisztelt uraim. Mert méltóztassék azt elhinni, hogyha mindig csak azt hallja az a liberalizmus, meg demokrácia, meg az erkölcs, meg az édes haza, hogy ő így meg van halva, meg úgy meg van halva, akkor utoljára elhiszi. De tessék nekem hitelt adni, ne hinné csak el, hogy ő meg van halva, úgy közé ütne a vesztőinek, hogy öten hatfelé gurulnának. Hát mit lehet ehhez szólni, kérem alássan?
Hát mást nem lehet, minthogy addig csakugyan nem kell félni, míg a végrehajtók optimisták.