Csöndes kis hírek
szerző: Móra Ferenc
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
A nyári-útban keressük az ősöket, akikről úgy ver a szó, hogy eleink lehettek valaha. Legalább Antal, a kubikos, ilyen véleménnyel volt, amikor a tavaszon az íróasztalomra tette a vászontarisznyáját.
– Bögre-e, vagy koponya? •– tapogattam a tarisznya gömbölyödését.
– Ez csak a bögréje, – csomózgatta ki a jó ember a tarisznyamadzagot – az öreg tata bent maradt a kanális partjában.
Valami ínségcsatornát ásattak a népekkel, annak az oldalából gurult ki a füstös, kormos cserépbögre.
– Hát ezt hún gölöncsér szerkesztette, fiam – fogtam rá a kefét a kincsre.
Antal hangja egy kis neheztelést éreztetett.
– Nem tesz az semmit, akárhunnan való gölöncsér csinálta. Azért csak úgy ésszel élt az, mint mink.
– Miből gondolja, Antal?
– Abbul, hogy még most is kolbászszaga van a fazéknak.
El kellett ismernem, hogy ez a régészeti megfigyelés páratlan a maga nemében, de sajnos, azt is konstatálnom kellett, hogy minden ténybeli alapja hiányzik.
– Szagolja csak meg még egyszer, Antal! No? Érez valamit?
Antal szusszantott egyet-kettőt s kénytelen volt megcsóválni a fejét.
– Most már nem érzek rajta semmit, hallja. De tudja-e, mért?
– Mondja, no.
– Mert mind kiszagolgatták belüle a népek a jó szagot.
– Melyik népek?
– Hát a többi kubikosok. Hallja-e, úgy szagolgatták tegnap egész nap, mint kutya a kásás bográcsot. De, tudja, nem tilthattam el őket tőle, mert mostanában nem igen dúskálódnak ilyen szép szagban.
– No, majd ha a többit is kiszedjük a földből.
– De nem lehet ám. Mondom, volt ezeknek az eleinknek magukhoz való eszük.
– Hogy-hogy?
– Úgy, hogy befeküdtek a kocsiút alá, mert ott nagy tilalomban vannak. Az utat nem lehet felbontani, mert az államé.
– Hátha mégis. Majd szót értünk az állammal. Antal hitetlenkedett. Fájdalmas tapasztalatokat tehetett az állammal való szótértés irányában.
– Szokás-mondás, hogy ökörben ne keress ikrát.
Egy szóval se mondom, hogy ez a szentencia minden alap nélkül való, de azért néha meglepetés is éri az embert. Engem is az a kellemes csalódás ért, hogy az illetékes államépítészeti hivatal első szóra megadta az engedélyt. Sőt huszonnégy óra alatt írásban is megküldték. De még az útkaparónak is kiadták az ordrét, hogy jó kolléga módjára karoljon fel és ne gáncsoljon el, mint veszedelmes konkurrenst. Nagy darab földön nem találkoztam ennyi hivatalos előzékenységgel. Azzal viszonzom, hogy nem névszerint mondok érte köszönetet, nehogy baj legyen belőle. Hátha valami sérelem érte a közigazgatási etikát? Mit tudom én, nincs-e arra valami utasítás, hogy a hivatali tekintély megköveteli a nagyképűséget?
Elég az hozzá, hogy keressük az ősöket a felbontott útban, de az ősök most jobban kerestetik magukat, mint ezelőtt. Persze, hiszen megmondta Antal, hogy van azoknak magukhoz való eszük. Nem kívánkoznak a mai világban a föld fölé, mikor a föld alatt sokkal elszívelhetőbb világ van. Még tán ajánlási íveket is íratnának velük alá, ha megtaláltatnák magukat.
No, majd meglátjuk. Még a holtak előkerülnek, ráérünk egy kicsit elnézelődni az élőkön.
„Az út, mint olyan.” Hát ez az út, mint olyan nem is olyan, mintha út volna. Csak azért út, mert rendben tartják, mint ahogy a beteget injekciózzák. De nincs rajta keréknyom és egész nap nem látni rajta verebet. Két szélén szemfödéllé peregnek össze az akácszirmok. A szél néha megfodrozza a fehér takarót, de se ló lába, se ember talpa nem tapossa. Ez az út halott út, amin reggeltől estig négy kocsi szimulálta az életet. Pedig szép, széles út különben, ősi magyar tékozlással szabott. Talán már Árpád lovasai is úgy találták, talán még a római légiók taposták ilyen szélesre. Biztos, hogy évezredek óta a népek országútja volt, fegyveres hadaké és békés karavánoké, öntözte vér és verejték, reszkettette diadalordítás, kavarta porát jajveszéklő tömegek futása, hullámzott fölötte búcsúsok éneke és vásárosok nótája. Élte azoknak az utaknak az életét, amelyek visznek valahová. Ez az út most nem visz sehová. Vakon végződik, egy-két hajításnyira ide, ott, ahol éjjel-nappal puskák néznek farkasszemet egymással. Az utak hosszúéletűek, túlélik az évszázadokat és évezredeket, amelyek áthaladtak rajtuk, de néha meghalnak ők is s nagyon boldogtalan az a nemzedék, amely megéri egy út halálát.
„A válogatós ember.” Valamikor, kutyúrégész koromban, a napszámosaim munkaidejéből körülbelül egy óra pazarlódott pipagyújtásra, A háború óta cigaretlizik a szegény ember s ez múzeumgazdasági szempontból duplázza az időveszteséget. Ugyan most már ez is múlt idő, mert ennek is vége. Most már se nem pipáznak, se nem cigarettáznak az embereim. Eldohánytalanodtak – akárcsak a múzeum.
Most már csak beszélgetnek az embereim az elmúlt gyönyörűségekről. Az egyiknek van egy tajtékszipkája s abból szeretne egy kis hasznot húzni, ha már öröme úgyse lehet belőle. Ajánlgatja a másiknak.
– Egy zsák krumpliért neked adom. Pedig ló van rajta kifaragva, még pedig fias ló. Megszólal a harmadik:
– Már akkor inkább az enyimet vedd meg, testvér, mert azt érdemesebb nézegetni. A valóságos Tündér Ilona van rajta kifaragva meztelenül.
– A ló többet ér, sógor! – erősködik az első.
– Majd csak hatvan felé – kacsint a második.
– Amikorára megvakul.
– Kicsoda?
– Hát a sógor.
Ebből nagy nevetés lesz s mivel a csősz éppen akkorra érkezik oda, ő is kiveszi a részét a közörömből s aztán megkérdezi, hogy mit nevetnek.
– Azt nem mondjuk meg kendnek, mert kend nagyon válogatós ember – incselkednek vele.
Megkérdezem, miben válogat?
– Hát a dohányban.
– Maga még pipás ember?
– Én még az – mondja némi kényességgel és ki is szabadítja a belsőzsebből a mocskos kis makrapipát.
– Pipás, de nem dohányos – szól ki a gödörből valamelyik helyreigazító.
– Hát akkor hogy válogat a dohányban?
– Úgy, hogy hol krumplilevelet szíj, hol salátát, hol meg feketenadálylevelet, de egyikben se tud megállapodni.
– Most már igen – mondja a csősz komolyan s nagy erőlködéssel igyekszik füstre hozni a makrát.
S mikor már túl van a nehezén és kezd szivárogni a pipából valami fanyar kék pára, elégedetten magyarázza:
– Ezt már passzió szívni, mert ez fán termett. Meggyfalevél.
„A tekintélyi elv érvényesítése.” Lelőhely vadászaton vagyok a harmadik dűlőben. Valami kopár halmot láttam messziről, a felé igyekszem. Lucernatábla mellett haladok el, jó félméteres csapás vezet rajta keresztül. Keményre taposott ösvény, lehet, hogy lopott út, de a gyakorlat törvényesítette. Most is rövidíti rajta az útját egy rongyos ember. A rossz példán én is fölbátorodok, megyek utána. Az ösvény túlsó végén megáll, egy kicsit hátrabillenti a fél fejét, aztán egészen megfordul és elállja az utat.
– Ez tilos út, hé – néz sunyin és szól félregörbített szájjal. Ha kutya volna, már késő volna ütőfát keresnem. De hát ember s úgy lehet, van is oka így acsarogni az úrra. Megpróbálom jó szóval békíteni. Rá is mosolyodok.
– Látta, hogy legeltem, jó ember?
Eltátja a száját és pislant egyet-kettőt. Nem tudja, mit gondoljon rólam. Minden esetre számítva elhúzódik az utamból és megcsöndesedve mondja:
– Áztat nem állítottam.
– No látja, akkor nem tettem több kárt a lucernában, mint maga. Magáé ez a föld?
– Nem, – csóválja a fejét – nem az enyim. Nincstelen vagyok én.
– Maga a csősz?
– Nem, nem én vagyok.
– Hát akkor mit rendelkezik itt? Kicsoda maga?
– Én? – mondja fölemelt fejjel és szigorúan. – Én a csősznek a keresztapja vagyok.
Így már igen. Hiába, csak az összeköttetés ád az embernek tekintélyt. Most már azt se kérdeztem meg, mért tilos az nekem, ami neki szabad. Csak megemeltem szó nélkül a kalapom a csősz keresztapja előtt, aki a tekintélyi elvet ilyen tökéletesen érvényesíti a hereföldön.
„Pártfogói jog.” Déli kenyerezgetés közben a követválasztásról beszélgetnek az embereim. Nem ők kezdik, hanem én. Kérdezem, hogy fújt-e már a szele a faluban?
Nem, nem igen fúj. Némely részük nem is hallotta még, hogy már megint követválasztás lesz. Mernék fogadni a fél fejembe, hogy ha kéményseprőválasztás lenne, sokkal könnyebben kimenne a szemükből az álom. Mert kéménye minden háznak van, még az ő sárgunyhójuknak is, de mi közük őnekik az országházához?
– Mégis, mi hallatszik, ki lesz a követ?
– Hát akit az urak akarnak – vonnak vállat.
Nem bánnák, ha az urak a mostani követet akarnák, mert az nagyon jó ember. A községnek is sokat tett, meg a szegénységet is mindig fölkarolta. Három-négyezer pengőt mindig szétosztogatott, ha lent járt s még csak meg se kérdezte, hogy hívják, akivel jót tett.
– Igaz, hogy itten se mindenki tudja az ő nevét – mesélte az egyik napszámosom, fiatal legényke. – Az én édesapám se tudja még máig se, pedig ő rászavalt.
– Hogy szavalt rá, ha a nevit se tudta?
– Úgy, hogy nagy szívességgel fogadták, mikor fölment szavazatot tenni és megkérdezték tőle, hogy „hát maga, öregem, kire szavaz?” „Hát csak a legjobb emberre írják be”, azt mondta az atyus, osztán el is találta, hogy kire kell a szavazatot tenni, mert azt mondták neki, hogy „maga, öreg, derék ember” s még szivart is adtak neki.
Egy hosszú, köhögős ember, aki félkönyökre dőlve szundikált a kenyerezés után, éppen most köhögte fel magát álmából.
– No, nekem nem adtak – szólalt meg, ahogy kifulákolta magát. – Nekem azt mondták, hogy kitakarodjak, még szépen vagyok.
– Igen, mert te azt mondtad, hogy a dematrakát írják be – mondta a Tündér Ilonás szipkájú.
– Csakis. Most is azt mondanám, ha pártfogó volnék.
– Egy fene az – ásított valamelyik. – Úgyis csak osztraka az mind.
A köhögős nem hagyta magát.
– Nem úgy van az. Én tőlem is azért vették el a pártfogói jogot, mert félnek tőle, hogy az igazságnak fogom pártját.
Most jöttem rá, hogy ezek a szavazati jogot pártfogói jognak hívják. Országunk nagy urai, értitek-e, micsoda kevélysége van ebben az ezeresztendős megaláztatásnak? Hogy ezek a halljakendek, ezek a fűszál-emberek kezdenek rájönni arra, hogy ti vagytok a kéregetők és ők a pártfogók? Hátha egyszer az eszük is azt mondja nekik, amit most az ösztönük!
Egyelőre azonban nem kell félni tőle, hogy kinyílik a szemük. Inkább lecsukódik még a köhögős pártfogóé is. Az ösztövér, fáradt emberek úgy hevernek szanaszét a fűben, mint ledöntögetett bronzszobrok. Némelyiknek csak a szája van ki az arcra-borított kalap alól és meg-megrándul a bajusz alatt. Álomtarisznyából folytatják a kenyerezést.
„Posta jön.” Nekem hozzák a postát, táskaszámra az utánam küldött leveleket. Ahogy összenyalábolom őket és visszavonulóban vagyok összes termeimbe, – van nekem pipacs-szobám is az árokban, meg somkórótermem is, meg iszalag-szalonom is, még pedig kékvirágú vad klematiszokból – utánam szól az egyik magyarom:
– De sok ellensége lehet az igazgató úrnak!
– Hát amennyi rendes embernek illik, – szólok vissza – hiszen azokkal egész az ember. Vagy látott már maga almafát naggyá nőni a nélkül, hogy féreg ne rágta volna?
Bontogatom a leveleket, kiörülöm magam nekik s akkor jut eszembe, hogy nini, mit is mondott az elébb az az atyámfia. Kiszólok neki a lapulevelek alól:
– Úgy-e, miről gondolta azt maga, hogy nekem sok az ellenségem?
– Hát az a kegyetlen sok levél, mondok, az nem jelenthet jót.
– Maga nem szokott levelet kapni?
– Nem, hála Istennek, én nem kaptam, mióta a háborúból visszakerültem.
Erre egy kis körvallatást rendeztem. Kiderült, hogy tizenegy ember közül ebben az esztendőben kilenc még nem kapott levelet. Kettő kapott, de abban se volt köszönet – ügyvéd küldte mind a kettőnek.