Aranyfibula vagy a világ így megyen
Az alábbi szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Ezerötszáz évig feküdt a földben az aranyfibula, de mikor előbújt belőle, nem vette észre, hogy a világot valami különösebb változás érte volna, mióta ő leköltözött a partoldalba. Bőgött a tehén, egy mérges kakas megkergette a sovány birkát s egy kíváncsi disznó szaglászta az aranyfibulát, ahogy a hangjából kiérzett, határozott jóindulattal.
– Röff, röff – taszította meg az orrával – éppen téged kerestelek, giliszták császára.
A disznóorr drótkarikája megcsikordult az ékszer kőbetétjén. A megkarikázott orrhoz tartozó sertés-állat bosszúsan kapta föl a fejét.
– Röff, röff – lökte odább a fibulát s a hangban most már leplezetlen megvetés nyilvánult.
A disznó a művelt emberi társadalomban is megmaradt őszinte lénynek s nem szimulál érdeklődést a régészet iránt. Ha akarná joggal mondhatná el, hogy a régészet föllendítése körül nagyobb érdeme van neki, mint a világ hatalmasainak, de senki se hallott még tőle ilyen kijelentést. Lehet, hogy ez azért van, mert a disznó ismer szégyent, de az is lehet, hogy a disznó korlátoltsága nem ismer határokat.
Elég az hozzá, hogy a szenvedelmes turkálót az a csalódottság fogta el, amelynek keserűsége nem ismeretlen azoknál, akik tudományos kutatásokkal foglalkoznak. Gilisztát keresni és aranyfibulát találni semmivel se kellemesebb dolog, mint aranyért turkálni és gilisztát lelni.
– Röfff, röfff, röfff – mondta harmadszor is a disznó és a hang tónusában most már volt valami a szívből jött káromkodásból. További fejleményeknek, amelyek megpecsételték volna a fibula sorsát, a gondviselés vetett véget, amely ha egyáltalán megérkezik, mindig a végszóra érkezik, bizonyosan azért, mert ha korábban érkezne, akkor senki se venné észre.
– Huni, te, fene az orrodba, mán mögint kitúrod a káposztát – kurjantott a gondviselés és egy ecetfasuttyogóval le is csapott az illetékes fül tövére.
– Rö-őf, rö-őf, rö-őf – mérte föl az utat a tudományos művelkedésben megzavart kutató, nyomon követve a gondviselést képviselő Andris gyerektől, aki disznókergetés közben rálépett a fibulára, úgyhogy annak leroppant a tűje.
Ilyesmi sebesülés aktív bros-tűnél százszázalékos rokkantságot jelent, az olyan agg harcosnak azonban, aki az ántivilágból maradt meg mutatóba, még jól is áll. A mérges kakas például egyáltalán nem vette figyelembe ezt a sérülést, amikor megállt a homokban nyugodtan fekvő fibula előtt és szemügyre vette jobbválláról balvállára és balválláról jobbvállára fordított nyakkal, ő csak a piros, zöld és kék gömbölyűségeket látta benne, mint újfajta kukoricaszemeket. Pislogott egy darabig, mint aki előtt új elmélet alakul ki, aztán megrázta a taraját és a gyakorlati kísérletezés mezejére lépett.
– Csipp, csipp – kapott egy piros kukoricaszemhez, de keménynek és mozdíthatatlannak találta. A zöld se akarta a jót követni, a kék se. A rubinok, türkizek és zafírok állták a helyüket az aranyrekesztékekben. A kakas tovább csipkedte őket, azzal az ostoba csökönyösséggel, amire csak kakas képes. Nem ért semmit, de azért utoljára mégis csak diadalt kukorított. A tyúkokban nem szabad megingatni az illúziót.
Mire a tyúkocskák előgurultak, akkorára a kakas már fölszállt a kocsirúd végére, rúdvégéről a köcsögtartóra s onnan biztatta házanépét, hogy lássanak hozzá, amit meghagyott nekik. A tapasztalt tyúkok azonban mingyárt szétszéledtek, mihelyst egyet koppant a csőrük a cifra kukoricán. Csak egy jérce szentelt neki nagyobb figyelmet, az is azért, mert kellette magát a kakas előtt. Addig ürgette-forgatta, míg élére állította a fibulát. A napsugarak úgy vágódtak bele, hogy a disznókergetésből visszafordult Andrisnak a szemét majd kiverte a nagy fényesség.
– Hű, de szép metália, – vette a tenyerére a gyerek – ugyan ki veszítött el tégödet, te?
A fibula nem tudja megmondani, hogy őt egy gót királykisasszony viselte a vállán és ha tudta volna is, Andris azért nem lett volna okosabb, mert sose hallotta még hírét a gót királyoknak, se ő, se senki ebben a tartományban. Királyfélék se szoktak itten lófringolni, egyszer járt erre a Rudol a feljebbvaló esztendőkben, de az se az volt.
– Valami tiszti encsöm-bencsöm löhetött – mondta delezéskor a gyereknek az apja. – Negyvennyócban vertek ezön a tájon agyon a népek egy tüszturat.
– Csak nem aranybal van tán? – nézegette az asszony is a cifrasági találmányt.
– Eszöd levele – nevetett az ember. – Hiszön látod, milyen sárga. Réz, mög üveg.
De azért kipróbálta a szélit a bicska élével. Faragni lehetett, mint az ólmot. El is farigcsálta volna játékból, ha a gyerek utána nem kap.
– Adja neköm, édösapám, én tanáltam.
– Megállj, jó lössz ez óra-nehezéknek – mondta az ember, de olyan rettentő könyörgősen nézett rá a gyerek, hogy mégis csak odadobta neki a bolondságot. – Ne no, de hát mit tudsz vele csinálni?
Egyebet nem tudott vele csinálni, minthogy napnak, vagy lámpafénynek tartotta s elnézegette, ahogy szórta a szivárványos szikrát. Hordta az ingderékban, a lajbizsebben, utoljára meg azt találta ki, hogy a kalapja pántlikájába tűzte, mint az útkaparók a réznumerust. Nevetett is rajta az egész dűlő, nem is hívták már máskép, csak Aranyos Andrisnak.
– Bolondot csinálsz magadbul, te gyerök – pirongatta az öreganyja, a szüle, aki öregasszonyszokás szerint, mindenkinek az örömét irigyelte. Nem is nyugodott addig, míg le nem kapta a kalapról a medáliát s bele nem hajította a kútba. A víz fenekén aztán, a kantacserepek, törött kaszakövek, tolluk-tört rozsdás kulcsok és néhai macskák közt egészen otthon érezhette magát a gót királyok klenódiuma. Azoknak ugyan mesélhette, hogy ő milyen nagy nemből származik. A kút fenekén olyan egyenlőség van, hogy annál tökéletesebbet a nagyvilágon se lehet kívánni.
A demokrácia azonban itt se örökös. Mikor a vödör már több iszappal szivárog tele, mint vízzel, akkor a gazda szól a kúttisztítónak, bizonyos nevezetű Mityók szomszédnak és az leszáll a mélységbe rendet csinálni. Ugyanazt cselekszi, amit a nagy vizeken a kotrógépek, csakhogy ő több ésszel él, mint azok. A törött vaslábat fölküldi ugyan jogos tulajdonosának, de már a rozsdás ollót nem adja át a nyilvánosságnak, mert abból ügyes ember nagyon alkalmas kukoricamorzsoló vasat szerkeszthet a kisszék végébe. Mityók pedig az az ember, akiről azt szokás mondani, hogy érti magát, amit, magunk közt beismerhetjük, valóban nem minden emberről lehet elmondani. Amikor az aranyfibulát kitapogatja először a lábafejével, aztán megemeli a tenyerével, mindjárt tisztában van vele, hogy ez megérdemli a hazavitelt. Nem is hajaz ugyan hozzá, mi lehet, a csillogása is gyenge a kútfenék homályában, de azért mindjárt eldugta az inge derekába. Ha már megvan, majd csak akad valami rendeltelése is. S ha nem, az se baj, legalább lesz valami a háznál, amiről nem tudják, mirevaló.
S az aranyfibula csakugyan sokáig hányódik Mityókéknál, hol a kemencenyakon, hol az asztalfiában, míg végre Mityók rájön, hogy azt az Isten is dísznek szánta az ő tarisznyája szíjára. Lám, van is rajta két lyuk, amivel rá lehet erősíteni s Mityók magatelten mosolyog, amikor így fölborítja a szegény embernek való bőröndöt. Előre örül neki, hogy csodálkozik majd az asszony és hogy adják meg az elismerést a cimborák, mondván, hogy fene az eszébe ennek a Mityóknak, mindig vannak neki ilyen kitalálásai.
És valóban nincs is semmi hiba, az emberek megint beismerik, hogy Mityóknak jól vált az esze és az aranyfibula is egészen jól érzi magát a szegény ember tarisznyáján. Az arany csak villogni akar és mindegy neki, hol villog, csak sokan lássák – az aranynak ilyen a természete. És úgy lehet, hogy mikor királyokat szolgált az aranyfibula, akkor nem is villogott olyan tömérdek népek közt, mint most, mert mi volt a gót királyok udvara egy mostani hetipiachoz képest? Igaz, hogy az emberek nem állnak meg a csodára, amely egy parasztember tarisznyáján tündöklik feléjük, de ebben csak az emberek a hibásak, akik sose ott keresik a csodát, ahol van. Mityók különben nem is igényli a közbámulatot, sőt szinte megalszik benne a vér a nagy ijedtségtől, mikor elhalad a boltok előtt és rászól egy úriember:
– Hé, földi, jöjjön csak be egy szóra, hadd nézzem, miféle csat van a maga tarisznyáján?
Mityóknak most egyáltalán nem vált az esze, mert ha váltana, akkor elszaladna tarisznyástól. Így azonban engedi magát behúzatni a boltba, tűri, hogy a tarisznyát leszedjék a válláról és egy szót se mer szólni, mikor az úriember lefeszegeti a szíjról a csatot.
– Nézze, atyámfia – mondja nagyon barátságosan az úriember – hagyja itt nálam ezt az izét, aztán majd nézzen be érte mához egy hétre, addig adok róla írást, jó?
– Adhat, ha akar – mondja Mityók kelletlenül, mert a barátságos hangra ugyan fölenged a dermedtsége, de eszébe jut az is, hogy az írások bajt szoktak csinálni. De hát nem tett ő semmi rosszat – nyugtatja magát és még az írás készül, körülnéz a boltban s észreveszi, hogy olyan bolt az, ahol az aranyat adják, veszik. Nem járt ő soha ilyen helyen s nem is jön ide többet, az Isten süllyessze el, csak még egyszer kiszabadulhasson innen.
– No itt az írás, jó ember, mához egy hétre jöjjön vissza vele, ne féljen, nem bánja meg, énbennem megbízhat.
Mityóknak éppen csak ez a bátorítás kellett, hogy egészen megkeveredjen. Mért mondhatta neki az az úriember, hogy ne féljen? Valami gyanúba fogták? Hiszen nem mondja, van úgy, hogy a város füvére ereszti legelni a tehenet, de csak olyankor, mikor az Úristennél egyéb nem látja s azt is minden esztendőben meggyónja a tisztelendő úrnak. Meg ehhez mi köze volna az aranyművesnek? A csat körül lehet valami hiba. De abban nem ő a hibás. Ő be tudja bizonyítani, kinek a kútjában találta. Be? Hiszen nem szólt róla senkinek. De meghitel rá, az asszonnyal együtt.
Úgy ért haza Mityók, mint akit a rossz lelkek kergetnek s egy álló hétig minden éjszaka olyan nyögéssel volt álmában, hogy az asszonynak kellett fölrángatni.
– Mögint azzal álmodott kend?
– Azzal, verje meg az Isten, aki kitalálta – törülgette a homlokát Mityók s ki nem mondta volna annak az átkozott csatnak a nevét.
Az aranyfibula pedig azalatt megkezdte városi pályafutását. Az ékszerész az a fajta ember volt, aki szeretett vasárnap délelőttönként elidőzni a múzeumi üvegszekrények előtt, elmélázni az ősök hagyatékán és fölépítgetni lelkében az elomlott időket, mikor nagyobb volt a forgalom és kevesebb az adó. Megméricskélte a tarisznyacsatot, tanácsot kért a kollégáitól s utoljára még csak magára hallgatott, bevitte az aranyfibulát a múzeumba.
– Igazgató úr, tetszik tudni, mi ez?
Az igazgató úr egy kicsit megszédült, a szivarját is az égő végivel dugta vissza a szájába, de ettől észre is tért. Megmondta, hogy ez meroving-fibula, ebbül meg ebbül az időből, csak éppen azt nem tudta megmondani, mennyit ér.
– Azt majd én mondom meg – vette elő a boltos a jegyzőkönyvét. – Az aranyérteke ennyi, meg enynyi. A kövek is érnek valamit. A régiségi becséhez én nem értek. Az anyagi értéke kilencszáz pengő körül van. De a paraszt, akitől elvettem, be fogja érni kétszázötven pengővel. Meg is veszem annyiért, ha igazgató úr ád nekem érte ötszázat.
Az igazgató úron meglátszott, hogy szeretne a nyakába borulni a derék embernek. Éppen csak az tartotta tőle vissza, hogy arra azt a választ kaphatta volna, „hoci, nesze”. De hát honnan teremtsen ő elő ötszáz pengőt a magyar glóbuszon?
– Kedves barátom, itt kultúrfölény van, de pénz nincs. Azt nekem előbb össze kell szedni. De összeszedem, ha térdig kopik is érte a lábam. Adjon háromnapi haladékot, de addig is hagyja itt a fibulát.
Három nap alatt együtt volt a pénz, még egy kis föle is került. Borzasztó ravasz emberek a múzeumigazgatók, mikor múzeumi üzletről van szó. Előguberálta az utolsó ötvenpengősét és fölment vele a gazdájához, a Városhoz.
– Kedves gazdám, nézd meg ezt a kincset, ez valamikor Attilának a bíborpalástját fűzte össze. Lehet, hogy éppen akkor, mikor az esküvőjét tartotta Ildikóval. Ez úgy megér nyolcezer pengőt, mint nyolc fillért. Én azonban meg tudom szerezni ezerért. Ha te adsz ötszázat, a másik ötszázat összekoldulom a hún utódoktól. Tulajdonkép már el is van jegyezve az egész, most inkasszálják a szolgák, nézd, ötven pengőt már össze is szedtem.
– Hát te ilyen üzletember vagy? – mosolyodott el a Város, részben az igazgató úrra, részben az Attila sicherheits-tűjére. – Persze, hogy ezt nem szalajthatjuk el. Hát majd kapirgálunk egy kicsit a láda fenekén.
Az igazgató úr ezután nyakába vette a várost, most már kis betűvel és mindenkinek elpanaszolta, milyen bajban van. Ötszáz pengőt ugyan adott a Város, de hát az nem elég. Itt muszáj lesz kinyitni a bugyellárisát mindenkinek, aki el nem fajzott Attilától.
Isten ostorának még ma is nagy a tekintése. Három nap alatt befolyt az ötszáz pengő sarc a Nagy tiszteletére. Akkor a Város is hozzátette a maga ötszáz pengőjét.
– Kész az üzlet – telefonált az igazgató úr az aranyművesnek. – Most már a fibula párját is meg lehet találni.
– Hiszen majd szót értek a paraszttal, csak bejöjjön – ígérte a boltos.
S Mityók, ha némi kétségek között is, mégis csak megjelent időre. Bátorítónak maga mellé vette az asszonyt is.
– Itt megvársz – mondta neki a sarkon. – Látod, az az a bolt. Ha egy óra hosszáig ki nem eresztenének belüle, akkor a te dolgod, hogy szabadítasz ki.
De nem telt bele félóra se, mikor már Mityók igen széles kedvben mártogatta a kalácscipó fehér belét a piros paprikáslébe, az asszonynak pedig serrel kedveskedett. Az ékszerész pedig ugyanakkor átadta a nyugtát az igazgató úrnak az ötszáz pengő ellenében.
– Nagyon köszönöm a múzeumhoz való jóságát – szorongatta a kezét az igazgató úr. – Hát most már úgy-e rendben vagyunk?
– Nem, – mondta egy kicsit restelkedve az aranyműves – még nem vagyunk rendben. Valami alázatos kérésem volna.
– Tessék – döbbent meg a múzeumos ember és rátenyerelt a fibulára. – De azt előre megmondom, hogy nekem a többi pénz tartaléknak kell...
– Ó, nem arról van szó – köhécselt a boltos. – Csak írást szeretnék kapni arról, hogy ezer pengőért adtam el a fibulát.
– Nem értem.
– Kérem... tetszik tudni, a mai világban milyenek az emberek... Engem a kollégáim leszamaraztak, hogy mit szaladozok én a múzeumba, a helyett, hogy beolvasztanám azt a finom színaranyat, amilyen már nem is terem mostanában ... Tetszik tudni, nem szereti az ember, ha kinevetik. Ezért kellene az írás, könyörgöm.
– Így már igen – derült fel az igazgató úr és átadta az írást, amivel a derék ember igazolhatta, hogy de bizony érdemes a múzeummal üzletet kötni,
– Most már igazán rendben vagyunk – fogta a kalapját az ékszeres. De most meg az igazgató úrnak támadt kétsége, hogy csakugyan rendben van-e minden.
– Kérem, ne haragudjon meg a kérdésért, de csakugyan kifizette ön a kétszázötven pengőt annak a tanyai embernek? Tudja, engem bánt egy kicsit a lelkiismeret és ha nem volna így kisemmizve a múzeum, a magam pénztárából dupláznám meg annak a szegény embernek a járandóságát. Azért kérdezem meg, hogy csakugyan megkapta-e legalább azt, amit ön?
A kereskedő elővette az irattáskáját és mosolyogva kiszedte belőle az üzleti könyvét.
– Tessék. Számítottam rá, hogy igazgató úr ezt meg fogja kérdezni tőlem. Itt van beírva, kérem. S tessék elhinni, hogy nagyon jól járt velünk ez a Mityók. Hiszen még sokallta is, amit kapott. Írást kért tőlem, hogy tíz pengőt fizettem neki a tarisznyacsatjáért.
– Írást? De hát mit akart azzal?
– Istenem, hát ő is ésszel élő ember. Kétszáznegyven pengőt eltitkolt az asszony elől.
A kereskedő elment, mosolyogva és mosolygott az igazgató úr is.
– A londoni börze – gondolta magában.
Az aranyfibula is mosolyog az üvegszekrényben. Azt mosolyogja, hogy nincs szebb az igazmondásnál.