Az ottfelejtett csontváz
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Tulajdonképpen Kotormány János volt az oka mindennek. A személyem körüli miniszter, az egyetlen ember, akiről névszerint is megemlékeztem a végrendeletemben. Tudniillik beleírtam, hogy temetésem helye őelőtte eltitkolandó. Kitelne tőle, hogy fölásna, ha megtudná, hova dugtak. Csak azért is, hogy személyes tapasztalatom legyen már egyszer róla, milyen finoman tud ő bánni a csontokkal.
Ettől pedig ne legyen lúdbőrös a háta senkinek, mert következnek itt ennél borzalmasabb dolgok is. De mindenért ez a János a felelős, akiről eddig csak azt lehetett tőlem hallani, hogy igen derék egy ember, kár, hogy nem kettő.
Hát hiszen, ami igaz, abból nem is tagadok én le semmit. S azt tartom, hogy ha van egy kis hála a szegedi nemzetben, akkor Jánosnak szobrot emelnek valaha a múzeumi szolgalakás bejárója előtt, persze homokkőből, mert minket az illet, szerénységünk szerint is, meg azért is, mert mesterségünket a homokon űzzük. Többesszámban pedig azért beszélek, mert arra számítok, hogy mellékalaknak én is rákerülök a szoborra. Legalább fültanúja leszek egyszer, amint János előadást tart a népeknek az ősökről, beleértve magamat is, mint igazgató urat. Előre megígérem, hogy egyszer sem fogok nagyot prüszszenteni az előadásra.
Aztán meg nekem is jussom van többesszámban szólni, hiszen János is szokta azt tenni. Nyilvánvaló, hogy János azért használja a plurálist, mert engem is képvisel. Föl van rá hatalmazva. Autogramot is szokott helyettem adni s mondhatom, jobban jár vele, mint akit én szolgálok ki. Ő csak olvasható aláírást tud produkálni, hiszen azért nem tud szegény magasabb fizetési osztályba előlépni.
Hanem azért a hattyasi temetőben mégis elhibázta János a dolgot. Illetve én hibáztam el, mikor hitelt adtam a szavának.
Háromszázhatvannyolc csontvázat szedtünk ott fel két esztendővel ezelőtt. Szépen sorjában feküdtek az ősök: ember, gyerek, asszony, egy-két napi munka után szinte ki lehetett lépni, hova esik sír.
S éppen e miatt a nagy rend miatt fogtam én gyanút, hogy itt valami nincs rendben, mikor az ásatások után letisztáztam a helyszínen fölvett térképet.
– Nézze, miniszter úr, – mondom Jánosnak – ez a két sír nagyon messze van egymástól. Itt alighanem lent felejtettünk egy halottat.
– Nem löhet az – rázta a fejit János. – Hanem azok az illetők felejtettek el oda halottat tönni.
Az ám, csakugyan, ezt én is fölérhettem volna ésszel. Mégis csak szerencsém van nekem, hogy olyan miniszterem van, akinek jobban vált az esze, mint a gazdájának.
A múlt nyáron azonban rájöttem, akármennyire tekintélytisztelő ember vagyok is, hogy a miniszterek szava se mindig szentírás. Krumpliszedés idején mentem keresztül a Hattyason, megkérdeztem a gazdát, használt-e a földnek, hogy kiszedtük belőle a csontokat. Nem győzött hálálkodni.
– Akkora itt az idén a krumpli, uram, mint máskor a dinnye volt. Úgy löhet, ezöknek előtte azért kaptunk olyan aprós krumplit, mert azok az ősökök lehúzgálták a nagyját magukhoz.
Többszörös öröm volt nekem ezt hallani. Először, hogy íme mégis csak komoly tudomány az enyém, van annak gyakorlati haszna is. Másodszor, hogy a magyar ilyen szépen kimutatta a háláját, ősökökké nyilvánítván az ősöket. Hát kitől hogy telik, szép kitüntetés ez nagyon ebben a szegény világban. Aztán azzal is tisztultak egy kicsit a népvándorláskor nemzetiségi problémái, hogy a hattyasi ősök még a föld alul is fölnyúlkáltak a krumpliért. Hát azok vagy nem hunok voltak, vagy a hunok nem voltak atyánkfiai. Ez perdöntő tanúságtétel lehet, okvetetlen megírjuk felvinci Takács Zoltán és Fettich Nándor tudós pesti barátainknak. Hadd lássák, hogy minket se a gólya költött ám!
Sajnos, a dolog máig se került a tudós világ ítélőszéke elé. Nagy okom volt hallgatni róla. A krumpliszüretről való beszámoló így folytatódott:
– Hanem nézze, ezön a kis folton, öt-hat bokor alatt olyan hitvány kis krumpli termött, mint a mogyoró. Föl nem foghatom, mi löhet ennek az oka.
Én mindjárt tudtam, de világért se mondtam volna, elkedvetlenedve vállat vontam. Persze, hogy úgy van, ahogy én mondtam Jánosnak. Ott felejtettünk egy csontvázat és az húzgálja le a krumplinak az érdemesebbjét. Bosszantó, bosszantó, de ezért az egy sírért csak nem kezdünk itt új ásatást. Nevetséges lenne egy rongyos csontváz miatt, ami mellett valószínűleg egyéb sincs egy rossz vaskésnél. Olyant találunk másfelé is, százával, meg ezrivel, mert abban az időben is több volt a választójogra meg nem érett, mint az elérett.
Én nem is csináltam volna kázust ebból az egy csontvázból, hanem ó csinált magából. Elkezdett engem kísérteni. Ez olyan komolyan veendő, mint ahogy mondva van. Mihelyst egy kicsit megfáztam és lázt mértem magamon, a csontváz azonnal megjelent. Egész közönséges csontváz volt, láttam én már ilyent egypár ezret, csakhogy azok mind feküdtek, ez meg állt s mondhatom, ez nagyon lényeges különbség. Az meg egészen kellemetlen volt, hogy amint a lázam emelkedett, akkor a csontváz elkezdet járni. Igen aprókat lépett, de különöseket. Derékmagasságig emelte a térdét s meglógatta a lábaszárát, mielőtt letette volna. Alapjában jókedvű csontváz volt s nem is állt neki rosszul, mikor az ágyamig érve, az ágy szélére nyújtotta a féllábát. Hátborzongató, de határozottan kecses mozdulat volt, ahogy utólag rájöttem. Azért utólag, mert úgy szemtől-szembe sohase tudtam annyira erőt venni magamon, hogy pontos és elfogulatlan anatómiai megfigyeléseket tehessek. Arra kellett figyelnem, amit a csontváz mondott. Azon kezdte, hogy nem szép volt tőlem, amit vele tettem, nem adott rá semmi okot, hogy mellőzzem, nem kellett volna azokkal összeszövetkeznem, akik megrágalmazták s azon végezte, hogy ha tudnám, ki volt ő ezerhatszáz esztendővel ezelőtt, akkor bizonyosan fényes elégtételt szolgáltatnék neki s azt nem bánnám meg. Szerettem volna kimagyarázkodni s a Jánost tolni előtérbe, de sohase sikerült. Egyrészt, mert akárhogy tátogtam, sohase tudtam megszólalni, másrészt pedig annyit beszélt, hogy úgyse tudtam volna tőle szóhoz jutni.
Minden ésszel élő ember azt mondja erre, hogy kinek mi a kenyere, azzal bajoskodik, mikor lázas. Hát én is ezt mondom, bár ami a kenyeret illeti, azt én nem keresem a csontszedésen, hanem rátékozlom. Hanem azért egészséges koromban én is mindig ilyen észszerűen magyaráztam magamnak a dolgot. Nem a csontváz jön énhozzám, hanem én ténfergek a rögeszmém körül, mikor nyavalyáskodom.
Hát persze, persze. Nohát azért se persze. Aki eddig idehallgatott, az most szedje marokra a bátorságát.
Ezen a héten esztendővégi hivatalos számadásokat csináltam, teljes egészségesen. Már amennyiben ilyen dolgot lehet egészségesen csinálni. Háromszázegynéhány nyugtának kétezervalahány tételén végiglegelni, először számszerűségi, aztán leltárszerűségi s végül okmánybélyegszerzőségi szempontokból. Hogy csakugyan négy-e a kettő meg kettő, rajta van-e a nyugtán a szárazbélyegző, meg a rendes bélyegző, nem maradt-e le róla az olvashatatlan aláírás, tintával van-e az eszközölve, vagy tintaceruzával vagy csak közönséges irlával van szerkesztve, mert akkor nem gilt az egész, hiába olvashatatlan. Legfőként pedig, hogy ki van-e a két és félszázalékos bélyeg és oda van-e az ragasztva, ahová kell és át van-e írva és nincs-e fogyatékosan írva, avagy nincs-e túlzottan írva bele abba a gyönyörű bélyegmezőbe, amely sokkal kényesebb az Isten által teremtett mezőknél s amelyhez csak az a másik fogható, ahol rendőrhatóságilag tilos a gyepre lépni.
Minden emberi kitalálásnak méltánylója vagyok s még a máléban is tudok szépséget találni, ha az kívántatik tőlem, de a számadásszerkesztésről, hiába gyakorlom annyi oktalan sok esztendő óta, még ma se hiszem el, hogy én e célra volnék a földön. Nem tehetek róla, de sokkal piszkosabb munkának találom, mint az ásatást. No, csak úgy fizikailag értem. Mire az ember egy számkolumnáról azt hiszi, hogy most már végzett vele, akkorára tintás lesz a könyökéig, tintaceruzás a haja tövéig, rágyújt a tollszárra, tüzes végivel veszi be a szivart és mikor nagy hálaistennel megfordítja a rubrikás papírt, akkor veszi észre, hogy a tisztázatot gyűrte bele a papírkosárba. Ugyan odavaló is volt az, mert mikor újra kezdi az ember, akkor veszi észre, hogy az előbb egy kilencest négyesnek nézett, egy ötöst meg hármasnak, ami egészen érthető dolog s misztikussá csak ott válik, hogy ilyen csekély tévedés hogy eredményezhet a végösszegben hatezerkétszázhetvenöt pengő differenciát.
Ennek a kiderítése már természetesen a városi számvevőség dolga, amely boszorkányos ügyességgel mindig a végére is jár a legbonyolultabb misztikumoknak is. Ezt mindig a főszámvevő úr szokta tudtomra adni, akit én a legokosabb embernek ismerek az élők világában.
– Bátyám, – mosolyog rám kedvesen az okmányolt számadások bércei közül – egy-két hiba van az elszámolásaidban.
– No hallod, csak hivatali szolgálatom huszonhatodik esztendejében nem kezdek új szokást.
– A tizenegyedik tételnél visszakapsz huszonkilenc pengő két fillért.
– Jelen!
– A harmincadik tételnél a visszajáró összeg hetvenhárom pengő.
– Te ember, mit csinálok annyi pénzzel?
A főszámvevő úr szelíden mosolyog.
– A százötödik tételnél a kilenc pengő kilencven fillér két rubrikával előrecsúszott, kilencszázkilencven pengő lett belőle, tehát erre be kell fizetned kilencszáznyolcvan pengő tíz fillért. Most úgy jártál, bátyám, mint a vásárhelyi Vasziszt a fuvarossal. Összevesztek a pálinka árán, a kocsmáros kilökdöste a vendéget az utcára, még ott is folytatták a nézeteltérést, végre aztán a Vasziszt visszaoldalgott a söntésbe. No, mire mentél a paraszttal? – kérdezte a felesége. – Jól elbántam vele – mondta Vasziszt büszkén – háromszor is ütöttem addig a kalappal, míg ő egyet a lőccsel.
Hogy ez nagyon jó eset, de mi köze ennek az ottfelejtett csontvázhoz?
Hát az, hogy mire végére értem a számadásaimnak, akkorra jelentkezett. Oda lyukadtam ki, hogy van még kétszázhúsz pengő elköltetlen pénzem, mert jól gazdálkodtam, mi legyen most már azzal? Ha délig el nem költöm, vissza kell fizetnem a vám kasszájába, a jövő évre nem lehet átvinni, sőt még le is szállítják az előirányzott milliárdokat, mert ehol, az idei pénzt se tudtam fölhasználni. Most már mi a hólyagos himlőt vegyek, aminek éppen kétszázhúsz pengő az ára?
Lehunytam a szemem, hogy jobban lássam a nagy problémát, de rögtön ki is nyitottam. Oldalba döfött a leghegyesebb könyök, amit valaha ember viselt. Még föl se pattant egészen a szemem, máris tudtam, hogy ő van itt, az ottfelejtett csontváz.
Csakugyan az volt, közelebb hozzám, mint valaha. Ott ült az íróasztalomon, a számadások beleg-jein s kedélyesen veregette sarkaival az asztal oldalát.
– Rossz ember, – csattantotta mosolyformára az állkapcsait – mindig hiába hívtalak, most már aztán véglegesen beköltöztem hozzád.
Hogy milyen nyelven beszélt a csontváz, azzal nem szolgálhatok. Valószínű, hogy a csontvázak olyan nyelvet beszélnek, amit mindenki megért.
– Tessék talán a székbe – próbáltam magamhoz térni.
– Ó, köszönöm, úgy ki vagyok pihenve, inkább nyújtózom egyet; – roppantak meg a perecei – elég karcsú vagyok.
Igen, hát asszony, most már értem a gesztusai kecsességét. Meg a kitartását is, persze. Szegényke, bizonyosan az ura után jött.
Eltalálta, mit gondolok s megcsikorította apró fehér fogait.
– Ugyan eredj már azzal a vén buhulival! Az a sokbronzos tütünke volt az, akinek egy ép csontját se találtad. Már életében kásává mállott.
Akkor az anyaszív nem hagyott neki nyugtot. Gyereke után jöhetett. Azt azonban alighanem Pestre küldtük. Bartucz Lajoson kell keresni, az antropológuson.
Kicsit lehajtotta a fejét.
– Nem értem, mit gondolsz. Nem emlékszem.
Most már én se értettem. Akkor mi keresnivalója van itt egy csontváznak, aki fekhetne szép nyugodtan a krumpliföldben s küldözgethetne fel kék, meg piros tikszem-virágokat?
Haragosan megdobbantotta a padlót.
– A legjobb barátnőmet behoztad s üvegkoporsót csináltattál neki, csudájára járnak minden vasárnap. Hát nem vetted észre, hogy ökörtérdű volt? Ezt a térdet nézd meg és add nekem az üvegkoporsót. Neki csak kréta-kaláris van a nyakában, de az én gyöngyeim kalcedonból valók. Hidd el, többet érek én, mint az a csempefogú.
– Igen, – néztem a számadásokat – az asszonyság megér nekem kétszázhúsz pengőt. Annyit adok érte.
– Amaz mennyibe került? – nyújtotta előre madárfejét.
– Körülbelül két pengő ötven fillérbe.
Elégedetten, merem mondani, boldogan nevetett, én pedig megírtam a nyugtát.
– Tud írást?
– Nem voltam én rabszolga – rázta gőgösen a fejét.
– Akkor fogja meg a végit ennek a festékes botnak – nyújtottam felé a tollszárat és a keze keresztvonását tétettem vele a neve mellé. Ezt a nevet adtam neki: az ottfelejtett csontváz.
Aztán leszámoltam neki öt pengő húsz fillért.
– Ezen pedig hozzon az asszonyság okmánybélyeget. Ha ide el tudott jönni, majd csak eltalál a trafikba is.
Ügyes fehérszemély volt, hamar visszajött 67 darab nyolcfilléres és 2 darab kétfilléres okmánybélyeggel. Még azt is el tudta referálni, hogy a trafikban azt mondták neki, nagyobb címletek most nincsenek. Ezt csak ott hallhatta, mert két év óta mindig ezt mondják.
Ennyi bélyeget egy negyedíves nyugtán nehéz elhelyezni. Szerencséje a csontváznak, hogy ilyen praktikus emberrel találkozott, mint én. A negyedívet felragasztottam egy félívre. De a félív is kicsi lett, felragasztottam egy ívre.
– Így ni, most már csak át kell írni a bélyegeket.
Az ám, de mivel? A nyugta szövegéből betűnként se futja többre negyven darab bélyegnél. Mi a fütyülős fülemülével írjuk át a többit?
– Nem emlékszik, asszonyság, véletlenül arra a búcsúztatóra, amivel a hún főkántor Attilát elsiratta? Az tán elég hosszú lesz.
Szerencsére emlékezett, ezen is átestünk.
– Most már tartsa ide, húgom, a homlokát. Erre rákenek egy leltári számot, nézzük csak, melyik következik. Ez az, ni: Rég. Növ. Napi. 2127/1930. Ezt most még ráírom a nyugtára is, aztán asszonyság akár vissza is mehet mindjárt a Hattyasba.
– Hogyhogy? – Úgy, hogy a leltári szám a fő, nem a leltári tárgy. Ha a szám megvan, akkor a tárgy nem fontos.
Ezt nem értette meg, de egy csontváztól nem is lehet ilyesmit kívánni. Kijelentette, hogy ő mindjárt be akar feküdni az üvegkoporsóba. Azzal már csörtögött volna is kifelé.
– Az ám, de...
– Hogy a barátnőm lakik a koporsóban? – húzta föl a vállát. – Azt csak bízd rám. Még olyan kilakoltatást nem pipált, mint amilyent most kap.
Megmondtam neki, hogy nem arra gondoltam, hanem a pénzre. A vételárra. Kétszázhúsz pengő, levonva a bélyegek árát.
– Csak a fényes pénzek kellenek, a nyakamba – legyintette el a bankókat.
– Pardon – tenyereltem rá a vételárra – ez itt marad az utolsó fillérig, letétben. Továbbá kérem a két térdkalácsát, meg az egyik vállperecét.
– Mi-it? – kezdtek el zörögni a csontjai.
– Amit mondtam. Tetszik tudni, ezt a nyugtát okvetlenül megleletezik, sőt azt sejtem, valóságos kéj gyönyörrel leletezik meg. Ez a bölény az illetékkihágások közt, hogy a népvándorláskori régi jó világ nyelvén beszéljek. S mivel a vételár az illetékbírságot nem fogja futni, kénytelen vagyok ragaszkodni azokhoz az izékhez. A térdkalácsokhoz, meg a vállperechez.
Úgy eltűnt az én kísértetem, hogy Csaba királyfi se érte volna utól, pedig mégis csak ő volt a legkitűnőbb úrlovas. Azt hiszem, soha többet nem is jön a nyakamra az elfelejtett csontváz.
Mégis csak nagyszerű találmány az a leletezés, amitől még a halottak is elrémülnek.