A lap feldolgozottságának foka

Önvédelem gyanánt

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Jegyzetek a rétrőlÖnvédelem gyanánt
szerző: Móra Ferenc
Az ottfelejtett csontváz →
Megjelent az Utazás a földalatti Magyarországon című kötetben.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Színhely: a kettőshatári állomás váróterme. Ez a váróterem egy fapad, amelynek három és fél lába van. A hiányzó féllábat az pótolja, hogy a pad az őrháza kertecske kerítéséhez van támasztva. Két ember, ha összeveti a vállát, valamivel biztosabban ülhet rajta, mint egy.

Idő: hat óra. A városban még csak délután hat óra, itt már esti hat. Szatymaz még nem jelzett, ennélfogva Tóth bácsi nem gyújtotta még fel az állami mécsest, mert Tóth bácsi, noha csak egy atomja az államhatalomnak, tisztában van vele, hogy az államot csak a takarékosság mentheti meg. Tóth bácsinak azonban javára írandó, hogy az államhatalom jelentékenyebb tényezőivel szemben már tavaly ilyenkor is takarékosan bánt az ország petróleumával.

A csillagok igen molnárszeműek, ahogy idevaló nyelven mondani szoktuk. Ez annyit jelent, hogy nagyon ragyogóra vannak súrolva. Csak az a kár, hogy olyan messze vannak az égi tüzek s pipagyújtáshoz nem lehet belőlük parazsat kaparni. Gyufám pedig nincs, elgyújtogattam odakint a hún temetőben, ahol napáldozatkor találtunk egy asszonysírt s csak a mesterséges világítás igénybevételével szedhettük ki a fekete homokból a dinnyemagot formázó fekete üveggyöngyöket. Mivel azonban a zsebeimben mindig szoktak skatulyából elszabadult gyufák bujkálni, felfedező útra indulok a különböző zsebekben. Az expedíció azonban nem egészen veszélytelen, mivel az állam tulajdonát képező pad nem tekinthető szilárd talajnak. Az ismeretlen embertárs, aki nekem vetett vállal osztozik velem a statuszkvó fenntartásában, kitalálja, mi szándékban vagyok s elejét veszi a bonyodalmaknak azzal, hogy lángra lobbant egy szál gyufát és elém tartja.

– Ehun-e – azt mondja.

– Köszönöm szépen – barátságoskodok vissza s míg a pipa bekapdossa a lángot, szemügyre vesszük egymást. Ő rajta is bőrből való ruha van, én rajtam is. Csakhogy az övét ködmönnek hívják, az enyémet meg bőrkabátnak. Az ő ködmöne szalmás, az én kabátom sáros. Én mindjárt látom őróla, hogy a kazlak közül jött s ő is kitalálja énrólam, hogy nem vagyok őrgróf.

– Hun dógoznak? – kezdi az ismeretségkötést, ahogy megint elnyel bennünket a sötét.

– Itt a Lippai Sándor tanyáján.

– Vályogvetés?

– Nem. Régi csontvázakat áskálunk.

– Ahán, a búzeom. Ugyan mi napszámot kapnak!

– Kettőötven.

– Ölég szép a mai világban. Ugyan a búzeom fizethet is. Abbul a sok aranybul, amit mindönfelül összeszödet.

– Aranyat?

– Hát, tömérdeket. A szögedi búzeomba a múlt hétön is tíz mázsát hoztak be a kiszombori határbul.

– Mese az, hallja.

– De nem mese az, mert az újságba is ki vót téve.

– A tíz mázsa arany?

– Még tán több is, úgy löhet. Mert úgy írta az újság, hogy tehörajatóval vitték be a kultúrpalotába, amit összeszödtek.

– Tudja az Isten – szívok a pipán akkorát, hogy megszikrásodik a füstje. – Járt már maga ott?

– A búzeumba? Karácsonykor, meg húsvétkor igön csak föl szoktam tekinteni mise után. Hát maga?

– Én is meg-megfordulok benne. De én még sose láttam ott egy szakajtóra való aranyat se.

– Nem ám, mert azt nem mutogatik. Mönjön csak be azon az ajtón, amelyiken tilalmazva van a bemönet.

– Maga bement már?

– Eceör mögnyitottam az ajtót, de nem engedött. Csak a kulcslukon láttam az aranytányérokat.

Erre nem mondhattam mást, csak annyit, hogy „ejnye, hejnye”. Mert ami igaz, igaz. A múzeum egyik raktárszobájában csakugyan ott vannak a nagyszentmiklósi Attila-kincs galvanomásolatai. Valóságos aranytól futtatott, ezüsttől szalajtott klenódiumok. Éppen azért szedtük ki őket a néznivalók közül, hogy valami jámbor hún utód be ne roppantsa értük vasárnapi tömegeléskor az üveget.

Pad-társam most már, hogy elámulásomat látta, erősen nekibátorodott a mesélésnek.

– Az ám, aranytányérról eszik ott a dilektor, hallja. Nem úgy, mint maga, mög én.

– Maga látta már?

– A dilektort? Úgy vélök hozzá, hogy az az alacsony küsded barna löhet, aki mindig olyan mérgesen nyiti az ajtót.

Annyit én is tudok a történelemből, hogy a császároknak, királyoknak muszáj inkognitóba öltözni, ha olyan embert akarnak találni, aki szemtől-szembe megmondja neki az igazat s hogy ők a nagy igazmondásért mindig egy zacskó aranyat szoktak adni örömükben. Úgy illett, hogy elismerésemnek én is valahogy így adjak kifejezést. De sietni kellett, mert már jelzett Szatymaz. Az arannyal terhelt autó nem esett kezem ügyébe, így csak egy pipa dohánnyal kínáltam meg a ködmönös embert. Szumátrai dohánynyal kedveskedett valaki, Attila se szítt olyant.

– No, mit szól hozzá?

Tóth bácsi meggyújtotta az állami pilácsot. Annak a fényinél láttam, hogy informátorom bicskával faragott képe elfintorodik.

– Marhatüdő köll ehhön, hallja. Fogadok, hogy a maga gazdája nem ilyet pipál.

– Micsoda gazdám? – felejtkeztem rá értetlenül.

– Hát aki a napszámot fizeti az aranyásásért. A búzeomos. Nini, hát maga nem ideszáll? Az nem harmadik, hé!

– Nem baj, – szóltam vissza a kapaszkodóról – ez térségesebb.

Azt hiszem, most a ködmönös ember mondta, hogy „ejnye, hejnye”. S alighanem fölveri holnap a dorozsmai piacot azzal a hírrel, hogy borzasztó sok aranyat találhatnak a Lippai Sándor tanyáján, ha már a napszámosoknak is így futja az uradzásra.

*

Ezért muszáj némi földerítő megjegyzéseket fűznöm ahhoz az újságtudósításhoz, amely szerint teherautóval hozattam haza Kiszomborból a kincseket. Rendes ember a holnapra is gondol. Megfordulnék a síromban, ha az unokámnak azt vetnék valamikor a szemére, hogy azt a palotát, meg azt a pár száz hold földecskét, amit majd ráhagyok, mind a kiszombori kincsekből vettem. De ennél még nagyobb baj is lehet. Esetleg nem marad egyéb örökség a gyerekre, csak a sáros bőrkabát, meg annak a zsebében egy fakó fapipa. S kitegyem magam, annak, hogy az unokámnak, ha majd ésszel élő ember lesz belőle és kijön a fejfámhoz, míg a Miatyánkot mondja is értem, mindig az járjon az eszébe:

– Hej, öreg, öreg, de nagy kutya lehettél, ha olyan kis idő alatt úgy el tudtad tékozolni azt az oktalan sok kiszombori kincset!

Már akkor inkább csak elmondom leltár szerint, mivel volt bélelve az a teherautó.


Hát bizony nagy osztozás lesz abból, ha majd kiönt az eső vagy kiver a hó az ósírokból és ráérek a zsákmányból mindenkinek kiadni a jussát. Olyan tudósoknak is, akik ma még nem is sejtik, hogy nem hiába vagyok én olyan jó fiú, rájuk is gondoltam,, míg a föld alatt bujkáltam.

Bartucz Lajos barátomat, az antropológia doktorát nem számítom ezek közé, mert ő tudja, hogy súlyra, tömegre mindig az ő része a legtöbb. Nyilvántartási könyveiben úgy szerepelek, mint a legnagyobb koponyaszállító. Most is hoztam neki vagy négy láda portékát. Száz-egynéhány koponyát, laténe-belit, hunt, gepidát, avart, szlávot, honfoglaló magyart, majd kiválogatja ő, melyik milyen náció volt. Ahány koponya, annyi gyertyácska abban a sötétben, amely a történetelőtti és a történelembe hajnalló magyar földet takarja előttünk.

A combcsontokat a szegedi egyetem egyik tudósa kapja, Mátyás tanár úr, aki hajszálvékony metszetet vág ki a közepükből és mikroszkóppal vizsgálja meg a csontsejtek szerkezetét. Az ő elmélete szerint, a csontsejtek alakulása egészen más a lóháton élő népeknél, mint a gyalogszerrel ténfergőknél s máskép szerkesztődtek azok a sík vidék lakóinál, mint azoknál, akiknek az ősei a hegyek közül szálltak le a rónára. Minél több anyagot kap, annál biztosabban megállapíthatónak véli a rassz-jelleget.

Széki Tibor professzor úr, a kémikus, szokta nekünk megtenni azt a barátságot, hogy analizálja a bronzainkat, az üveggyöngyeinket, az ezüstjeinkét s kiállítja azoknak a keresztlevelét, amin nagyon sok fordul meg. A laikus szemében az egyik bronz olyan, mint a másik bronz, de van olyan bronz is, amelyikre azt mondja, hogy ezüst. Pedig az az ezüst olykor csak fehér bronz, ami azért fontos, mert az ázsiai divat volt valaha, tehát akinek a sírjában azt találtuk, az a messzi keletről jöhetett. Azt pedig Szentpéteri professzor úr, a mineralógus mondja meg, hogy mely vidékről kerülhetett ide a hegyikristály-orsókarika, az ametisztgyöngy és a homoki nomádok legbecsesebb drágaköve, a kéziőrlő, amivel lisztté törték a gabonát. A két professzor úr természetesen csak törmelékeket kap az anyagvizsgálatra, – ami egész, azt magunk rakjuk üveg alá.

Az idén mind a kettőjüknél nagyobb zsákmányt kap Greguss doktor úr, a polgári tanárképző főiskola botanikusa. Az ő mikroszkópja mondja meg a széndarabkákról, amiket a népvándorláskori sírokban leltünk, – s amik talán a megégett állatcsontokkal együtt a halotti tor tüzéből kerültek oda, – hogy milyen fának a rostjaira lehet bennük ismerni. így gyűlnek az adatok arról, hogy milyen fákból álltak hajdan az alföldi erdők. Ezért kell megvizsgálni azokat a farostokat is, amelyek a kések, kardok elmállott fatokjaiból rozsdásodtak bele a sírok vasmellékleteibe. Az a furcsa, hogy ilyen farostokat néha a kengyelvasakon is találni, aminek még eddig nincs magyarázata. A vascsatokon, a bronzpitykéken, az ezüstboglárokon gyakran megtapad egy-egy szövetfoszlány, bőr darabka. Ezek gondos leáztatás után mind a tudós mikroszkópja alá kerülnek, azokkal a milliméternyi fonálparányokkal együtt, amelyeket a gyöngyök fűzőlyukaiból lehet kiszabadítani. A mikroszkóp mindezekből köteleket csinál s elárulja, milyen vászonból készült az ősök viselőruhája, volt-e afelett nemezféle s díszítették-e magukat selyemmel. Ezek elsősorban művelődéstörténeti kérdések, az idén azonban az egyik kiszombori temető olyan talányt adott fel, ami a botanikust talán még jobban izgathatja, mint engem. Ennek a temetőnek vagy harminc csontváza szőrös volt.

– Ennek a csontváznak haja van, igazgató úr – mondta szemmellátható megdöbbenéssel János nevezetű ásató jobbkezem, ahogy az első koponyát kiemelte. Ugyan csak az egyik os parietale-t, mert a koponyavarratok már a földben eleresztették egymást.

– Az, – nézegetem a csontot – csak az a furcsa, hogy ennek a koponyának belül is haja nőtt.

Jánosnak az volt a véleménye, hogy ez követ lehetett, vagy valami más olyan nagyfejű, akinek olyan kicsi volt a feje, hogy kívül nem fért el rajta a haj, azért volt kénytelen befelé is nőni. A pszichoeapillológiai vitának azzal vetettem véget, hogy kibontottuk a nyakat is, a vállat is. Az is be volt gyapjasodva. A karcsontok is, a bordák is, a lábcsontok is, némelyik csak fölül, másik alul-fölül.

– Ez valami nagyon finom gyökérfonadék lehet, amelyik ujjnyi vastagon begubancolta a csontokat, aztán rájuk száradt.

– Több, mint egy méter mélységben? – kérdezték hitetlenkedve a napszámosaim, akik mind olyan emberek, hogy járatosak mindenféle gyökérismében, hiszen az Isten az ő kenyerüket a földben tette le. Ilyen gyökereket azonban még egyikük se látott.

A mélység engem nem ejtett gondba, hiszen némelyik kórónak a gyökereivel két méter mélyen is találkozni. Csakhogy ezeknek a különös hajszálgyökereknek itt nincs semmi folytatásuk felfelé. Akkor honnan kerülhettek ezek ide?

A tizedik szőrös csontváz aztán még meg is tetejezte a rejtélyt. Ahogy a combcsontról lehámlasztom a gubancot, vörösödik alatta a csont. De nem úgy, ahogy a petrifikálódott csont szokott, a kiszívott tajték barnás-vörösségével, hanem úgy, mintha be volna mázolva piros festékkel. (Őskori csontokon találni is valami piros földfestéket, de a népvándorlás idején már nem.)

Ettől kezdve aztán minden csontvázon megbontottam a gyapjút. Egyik piros volt, másik nem, de amelyik az volt, az csak ott piroslott, ahol erősen rátapadt a szövedék. Néhány marékra valót külön elskatulyáztam belőle a botanikus számára. Az ő dolga eldönteni, valami festőnövénynek a hajszálgyökerei szőttek-e takarót a mezítelen csontoknak, vagy annak a nemeznek a maradványai tapadtak-e rájuk, amibe begöngyölték őket koporsó helyett. S a tudományos vizsgálat majd csak kianalizálja a festék minéműségét is.

Azok számára, akiket érdekel a dolog, ide jegyezhetek még valamit. Néhány csontvázon gyékényfoszlányokat találtam, azokat tehát kétségtelenül gyékénypokrócba csavarva temették el. Ezeken a csontokon nyoma se volt se szőrgubancnak, se megfestődésnek.

*

Ezek voltak azok a tudósok, akiknek a számára nem lesz meglepetés, ha megtudják, hogy nekik is ásattam. De Szabó professzor úrnak, aki a fogászati katedrát tölti be a pesti egyetemen, bizonyára meglepetés lesz s remélem, nem kellemetlen, ha kapni fog innen Szegedről egy ládika fogat és állkapocstöredéket, olyan elomlott koponyákból, amiknek az antropológus nem vehette volna hasznát. Tavaly megígértette velem a professzor úr, hogy majd őrá is gondolok, ő tán már el is felejtette, de én állom, amit fogadtam. Csupa hiteles fogakat kap, gepida tejfogakat, hún nagyapák és avar nagyanyák állkapcsait és olyan zápfogakat, amelyekbe árkádokat szerkesztett a caries. Bizonyára érdekes stúdiumokat fog rajtuk végezni s talán döntő adatokat is kap a fogszú történetéhez. Némelyek azt mondják, már az ősembereknek is odvasodott a foga, mások szerint a fogszú kultúrszerzemény s csak azóta van, mióta a fogorvosok ki vannak találva. Ezen az utóbbi alapon kénytelen vagyok megállapítani, hogy a hunok és avarok már nagyszerűen el voltak látva fogorvosokkal.

Van azonban még néhány kiszombori leletem, amelyhez specialista kerestetik. Például egy abnormális vastagságú koponyafödél – a többi részét elvitte az eke, – amelyen kétpengősnyi átmérőjű kerek lyuk van. Ezt nem az eke vágta, se nem bunkó törte, szép szabályos, sima széle van, amit vagy az ősidők javas-a trépanalt rajta – az orvos őse, maga a szó is, – vagy, ahogy két mostani javas barátom is lehetségesnek mondja, – a luesz. Mert, úgy állítják, akik értenek hozzá, az is szokott ilyen trepanálásokat végezni. S mivel én már a bronzkorból is túrtam ki ilyen agyafúrt koponyát s mivel még mindig nincs lezárva a vita, hogy Amerika fölfedezői importálták-e Európába a lueszt, vagy már Szókratész is annak köszönhette horpadt orrát, nem volna érdektelen, ha valamelyik szakember eldöntené, hogy ezekkel az ásatag argumentumokkal le lehet-e zárni a vitát.

De még a trepanalt koponyáknál is nagyobb gondot adnak most nekem a lókoponyák. Ezen pedig ne tessék elmosolyodni, mert ez roppant komoly dolog. Népvándorláskori emberkoponyát ezrével találni addig, míg lókoponyát egyet, örül a régész, ha nagy sírmezőkön, sokheti munka után egy-egy lovassírt talál a gyalogszeres népek százai közt. Nekem olyan szerencsém volt az idén, hogy találtam olyan temetőt, ahol negyven sír közül tizenkettő lovas volt Még pedig •– s ez a historikusokat érdekelheti, – két lovassírba, a kengyelek és az ékszerek típusa szerint, avarokat temettek, tízbe honfoglaló magyarokat. Az avarokat egész lóval, a magyarokat csak a ló fejével és négy lábával. A sírok közt nincs nívókülönbség, amiből időbeli különbségre lehetne következtetni, nem egymás fölé vannak ásva, hanem szép rendjében egymás mellé, amiből azt lehet kikövetkeztetni, hogy nem igaz az, mintha Nagy Károly frankjai itt egy lábig kiirtották volna az avarokat. Találtak azokból itt még a honfoglaló magyarok is s aztán együtt éltek-haltak s üdvözült kiki a maga rítusa szerint.

A lókoponyákat behoztam, igen tekintélyes helyet foglaltak el a legendás teherautóban s őrizzük őket, mint a szemünk világát; már tudniillik kerülgetjük őket, hogy rájuk ne lépjünk. Mert tudjuk, hogy a magyar lótörténet szempontjából kincset érnek ezek a koponyák, amelyekhez apró lovak tartozhattak valaha, mint ahogy termetre gazdáik is az emberek aprajából valók voltak. Ismerem Besskó Jenő alapos könyvét a honfoglalók lovairól, amely annál megbecsülnivalóbb munka, mert szerzőjének nagyon kevés anyag állt rendelkezésére, de nem tudom, ő, vagy rajta kívül valaki foglalkozik-e ma ásatag lovakkal. Éppen azért ütöm ezt dobra, hogy ha van ilyen tudós, erre majd csak jelentkezik.


Ezzel körülbelül számot is adtam mindenről, ami nem kerül a múzeumi termek szekrényeibe, még akkor se, ha majd lesznek szekrényeink és tudjuk őket hova tenni. Ezek a szokott cifrasági találmányok, amint a ködmönös nemzet mondja, ugyan a ködmöntelen is úgy mondja, ha úrral beszél. Kardok, kengyelek, lószerszámdíszek, férfiöv ércfityegői, aszszonyok encsem-bencsemei. Egészen szokatlan csak egy van köztük: tojáshéj, amit egy szegényesen eleresztett öreg hölgy markában találtunk. A tojás, mint másvilági útravaló, elég gyakori dolog az úgynevezett hún sírokban. Volt olyan temetőnk, amelyiknek háromszáz sírjában találtam. De ez nem olyan tojás, mint a többi. Barnára festették, valamivel és a barna festéken át szabályosan kanyargó, létrafogazású girlandokat kapartak a fehér mészhéjba. Ezt a díszítést mind a hetvenhárom darabon látni.

Tudniillik a húsvéti tojásnak ez a tiszteletreméltó őse ennyi darabban jött ki a kegyetlen száraz, szikes földből, amelyen néha csak a csákány fogott. Már a másfélezeréves szorongatás is szétnyomta, meg az ásó hegye is nekiszaladt s így nagyon megszaporítottam a darabszám-statisztikát, mire dobozba került. Hűséges munkatársaim azonban, Sebestyén és Czógler tanár urak erős fogadást tettek, hogy szerves egésszé kögítik a hetvenhárom morzsát. Amilyen elszánt emberek, ki is telik tőlük. S ha sikerül nekik, akkor majd letesszük a piros tojás barna ősét az összehasonlító néprajzi tudomány asztalára, hadd gungorgassák az etnográfusok.