Erdélyi levelek/XXIII. levél
Még nem ütötte vala el a kilenczet, midőn Tordára beértem, s vasárnap lévén, kedvem jöve megjelenni az unitáriusok isteni tiszteletén. Kértem tehát predik. Barabás Sámuel urat, engedné, hogy hallgatója legyek, s hogy székében foghassak helyt. Az utolsót a tiszteletreméltó ember örömmel teljesíté, de nem az elsőt, mert most egy gyűjtögetés végett Kolozsvárról kiküldött deáknak kelle papolni.
Ha nem tudám vala, mely felekezet templomába vezettetém, azt fogtam volna hihetni, hogy az enyéim közt vagyok. A férfiak, belépvén székeikbe, állva maradnak, szemök eleibe tartják kalapjokat, a hogy azt a németországiak is cselekszik. Egyedül a szép nemnek van az a szabadsága, hogy befordulván, székeikbe mindjárt leülhessenek, s úgy hajlanak elő, elmondani rövid felkiáltásokat. A két vallás különben is hasonlít egymáshoz, s. gyakran történik, hogy az unitáriusok templomaikban református prédikátor tart tanítást.
Énekes könyvök a szenci Molnár Albert által fordított zsoltárok és az ezeknek elikbe nyomtatott dicséretek, ugyanazon melódiával.
Végre a togátus. a maga rövid fekete dolmányában, fekete zsinórövével, melyhez sarkát verő, fekete báránybőrrel prémzett, sötétkék mentét veve palást gyanánt, fellépe a cathedrába, s valamit monda, melyből kivehetém, hogy az aratás idejéhez képest a munkásság felől fogja tartani tanítását. Ezt nyomban a könyörgés követte. Akkor felolvasá a szent leczkét, s hozzá foga prédikácziójához. Az collegiomosan vala felczifrázva a zsidó, görög, római bölcseknek, királyoknak, hadivezéreknek neveikkel, s csakhamar.látám, hogy kár nélkül távozhatom el gondolatimmal. Bántam, hogy predik. Gyöngyösi urat nem kisérém inkább templomába. Nem lévén itt ezek szerint semmi dolgom, végig repdestetém szemeimet, a mennyire nem tiltotta az illendőség, a férfiak és asszonyok soraikon, kik itt is, mint nálunk egymástól elválasztva ültek, igen erős hangon énekeltek, s nem kevesen unalmokban szunyadoztak, s fejeiket hullogaták. Elnézém mind a két nem arczát, öltözetét; de itt sem arcz, sem növés, sem tartat, sem öltözet, a mit a szem látni vágyhatott volna; a férfiak mind mesterember képűek; a test gondjai elölék az isteni szikra munkáinak nyomát; asszonyok és lányok, mint a milyeket úton útfélen látni.
Már magamba kellett volna húzódnom, midőn a predikáczió elején egy még igen fiatal leány az ajtón belépe, s jobbra a fal mellett álló székbe helyt fogott. Fehér, csinos öltözete, két rend falbalával, s vállán a nagy meggyszin kendő, jó sorsú szülék gyermekének mutatá. Sötét haja, kétfelé osztva homlokán, csinosan, de nem nagy gonddal vala készítve, s azon vonásban folya füleihez, melyet a festők iskolája kígyóinak mond, a tekercset nagy fésű akasztá a felsőbb hajhoz. Kezében lebocsátott selyem nappaizst hozott. Belépvén a székbe, leült; érzé, hogy öltözete nem a szerint foly alá rajta, mint akarná, hátra csapá azt bal czombja mögé, mely a székből eléggé kitűnt, hogy azon a festő sem hagyott volna igazítani. Végre felemelkedék, maga elébe nézett, még egyszer megigazítá patyolatját, s elmerülve üle ott lelke teljes nyugalmában. Olykor körülvívé fekete, hosszú-pillás szemeit a templom népén, egyszer kétszer felnéze a deákra is, de lelke semmiben részt nem vett; a mit magában lele, őt inkább érdeklé, mint minden egyéb. Előttem vala sir Joshua Reynoldsnak Bause által rézbe metszett kis csintalana (la petite Rusée), s azt mondám magamnak, hogy Goethe ily teremtések körül voná le azt a bájos képet, melyet aztán a Testvérekben Mariskává, Egmontban Klárikává, Meisterben az ellentállhatatlan Mignonná feldolgozott. A templomban nem vala senki, ki megsejtse, hogy szemeim a szép ártatlanon lebegtek; ki érthette volna itt, hogy az az ősz ember csak festői szemmel nézé a gyönyörű, a. gondokat még most nem ismerő teremtést? Irigylém Socinnak és az oly ifjaknak, a melyeket itt láték, ezt az ő tanítványkáját.
Vége vala a tanításnak, s a deák már le akara szállani a papolóból, midőn még megálla, s buzdítást teve híveihez, hogy egy Luther-templom felsegélésére adakozzanak. Alig mertem füleimnek hinni, s kérdést tevék prédikátor úrnál, mint szedetik itt idegen felekezet számára segély. Erdélyben a templomot építeni akaró, de erre magát elégtelennek érző gyülekezet bejelenti szükségét a kormányszéknél, és ha ott engedelmet nyer a segélygyűjtésre, bár melyik felekezethez tartozzék, az kihirdettetik az országnak minden religióbeli templomaiban, s ennek tudása érdemlé, hogy életemnek két óráját itt minden haszon és minden öröm nélkül elvesztem.
Rector prof. Szabó Sámuel urat még templom előtt keresém, de nem lelem. Mostan tehát predik. Gyöngyösi úrhoz szólottam be, s ezt sem találtam. Communio napja volt, s a roskadt öreg betegeihez vivé ki a lelki vigasztalót. Most örvendek igazán, hogy minap, ha kevés pillantatokig is, láthattam.
Az idő szép vala, s az út nem oly nehéz, mint midőn itt elmenénk, s így kiesebbnek tetszék a tündéri táj. S kivált annak örülék, felérvén a Feleki tetőre, hogy Kolozsvár most előttünk fekvék a maga fellegvárával, s nagy helyt elborító külvárosával. Mert a midőn először valók itt, az esőben s egész fedelű szekeremből ezt meg sem pillanthatám.
Consil. Kenderesi elbeszélteté velem, miket és kiket láttam, s némely jegyzéseim megigazításokra láttatá velem Benkönek specziális erdélyi geographiáját. Benkő nagy könnyűséggel, de vigyázassál dolgozott, s csín nélkül, mint a mi Kovachichunk; s rendes, hogy a kettőnek kézírása is nem hasonlatlan. A kik őt ismerék, tisztelettel szólanak felőle; s hagy dicsérete neki, hogy lelke sugallása ellen soha nem szóla, vagy soha nem úgy, hogy lelkesb olvasóit megtéveszthesse. Örök szegénységben élt, s mint egy új Diogenes jelene meg Batthyáninál, a püspöknél, s sok egyéb nagyjainknál, írásait olykor egy abrakos tarisznyában tévén elikbe. Vég esztendei szomorúak valának, de dicsősége nagy láng fellobbanásával aludt el. A kir. tábla elébe idéztetek valamely házassági esketés miatt. A tett nem szenvede tagadást, s Benkő arra magát nagynak érzette. Én nem büntetést érdemlek honomtól, monda, hanem hogy a Prytaneumban holtomig tápláltassam. Bírái azt tudták, mint ő maga, de ott nem az vala a kérdés, hogy munkás élete mit érdemel, hanem, hogy a rendelések áthágása mit kiván. Pénzbüntetésre vala kárhoztatva, de a pénzt birái fizették le helyette.
Ki valának terítve előttem a munka két kötetei, midőn egy valaki jelentést teve a consiliariusnál, hogy nem tudom, mely lépése némelyeket megbántott, és hogy a dolognak reá nézve kedvetlen következései lehetnek. Ujjaim közt pillanték a consiliariusra, úgy tévén mintha Benkö vonta volna magára minden figyelmemet, s nem is hallottam volna a szót. Változást arczában, állásában nem sejték, de mind maga, mind vendége elnémulának. Látám, hogy a portentosus elnémulást csattanás fogja követni, s a mit óhajtottam, a mit vártam, megleve. Mert: „én bizony vele nem gondolok”, mondá dörgő szózattal, „de lelkem érzése ellen soha semmit nem cselekszem! Az a bölcseség férfia, ki azért tevé jelentését, hogy a consiliáriust az okosság szava hallására hajthassa, elszégyenülve vevé kalapját, s ment, s mi neveténk a bölcseség férfiát, ki egész életében nem szóla ily szépen vadul, de nem is üté meg homlokát, mint Kenderesi, a küszöbbe.
Kenderesi nem tartozik azon egyszínű kis nagyok közé, kik nevetni nem mernek.
Narratur et prisci Catonis |
A hol ő vala, a tüzetlen is tüzet kapott.
A consiliarius egész házával gróf Toldalaghy Lászlóné, szül. báró Korda Anna asszonyhoz vala ebédre meghíva s engem magával vitt. Az özvegy, éltes, beteges grófné szeret vendégelni, de maga vendégeihez soha ki nem jő. Ekkor Gyárfás és Sebes kormányszéki titoknok urak ettek itt, sok ifjakkal; mert a grófné mindent szívesen fogad, a ki önkényt jő, s a beszélgetést a szomszéd szobában, éve hallgatja. A két secretarius urak nagy ismereteket gyűjtöttek a világ és a hon történeteiben, s a beszélni tudó s beszélni szerető consiliariussal oktatóvá s mulattatóvá tevék óráimat.
És aztán azok az elmésségek, melyeket kedvem volna a lélek perczengésinek nevezni, azok az apró, s nem ritkán bohó történetecskék, melyek papirosra vetve, nyomtatva holtak, alacsonyok, visszalökök, de élő szóval s az öröm helyén elmondva, életünk legszebb pillanatit teszik, s többet érnek, mint az őrzött órák feszes bölcsesége! Engedj próbát tennem egynek kettőnek elmondása által, ha téged oly formán hathatnának-e meg, melylyel engem szinte megrázkódtatának.
Egy szívére s lelkére nézve tekintetet érdemlő, de különösségeket szerető valaki bővebben költe, mint szokás, s egyik rokona jónak látá meginteni az abnormis sapienst, hogy élne, mint más. A levél nagyocskán fogta érzetni a tanácsló felsöségét, s az általam szívesen szeretett vétkes azt gyertya-világnál tevé. Ez megolvasván azt, a gyertya felibe tartotta, s hamuvá égette. Rettenetes nyugalmában vevé tollát, s ezt írá vissza: „Megismerem, hogy a tanács igen bölcs, s egyenesen az én hibám, hogy nincsen sikere. Ha az ily szívből eredő intést ifjabb esztendeimben volt volna szerencsém venni, nálam is volt volna haszna. Épen jut eszembe, hogy excellenciádnak még közelebbi rokonai is vannak, mint én, hogy ők ifjabbak, mint én, s épen oly gondolatlanok, mint én. Bizonyos vagyok benne, hogy ha a tanács nekik dózisonként fog beadatni, nagy sikerét tapasztalhatják. Mire nézve a levelet hamuvá égetve itt küldöm vissza tisztelettel és hálával. Rajtam többé semmi nem fog; öregebb vagyok, mint hogy egyéb tudhatnék lenni, mint eddig voltam.”
A költés sequestert vona jószágaira. Azonban bizonyos örmények jelentést tevének egy talán újabb adósság iránt, s magokat a kéznél hagyott részből kivánák kielégíttetni. A rendelés kiment kívánságok szerint. Nem sokára a vádlott megtevé jelentését, hogy sötét arczú hitelezőit ennyi s annyi czigányainak által eresztése által teljesen kielégítette. Jelentését megtoldá azon okok előszámlálásai által, hogy miért épen czigányokkal. Azért, úgymond, 1. mert a törvény úgy kívánja, hogy valamíg az adósnál mobilis portéka találtatik, az vétessék executióba, már pedig mobilisabb portéka a világon nincs, mint a czigány. A több okai közt a czigányok fekete színét és a humanitást sem felejtette, franczia könnyűséggel s causticus epével.
És még egy történetet. Főispánjaikat, vagy székelyesen szólván: főtisztjeiket a székelyek magok választják. Meghalálozván ez az udvarhelyi székben, hol egy nagylelkű, s már kora, mint birtoka által is tiszteletes báró Kordáné tekintetbe hozta magát, egy lakója ennek a földnek erőnek erejével Kordánét akará főkirálybírájokká választatni. Hiába mondák neki, a kiknél óhajtásának pártfogást kerese, hogy az képtelenség, mert asszony nem lehet főkirálybíró. — „De bizony, ha országokat is kormányozhattak asszonyok, még pedig dicséretesebben, mint sok férfiak: egy széket is kormányozhatnak”, felelé a természetnek ez a jámbor gyermeke.