Családi boldogság/VIII.
E naptól fogva egészen megváltozott életünk és egymáshoz való viszonyunk. Nem éreztük már oly jól magunkat, ha egyedül voltunk, mint az előtt. Voltak kérdések, melyeket kikerültünk és ha még valaki volt jelen, könnyebben esett egymással beszélnünk, mint ha egyedül voltunk. Mihelyt a falusi életre vagy a bálra fordult a szó, szemeinket mintha füst födte volna el és kellemetlenül esett egymásra néznünk. Mintha mind ketten éreztük volna, merre van a mélység, mely elválaszt bennünket egymástól és féltünk közel menni hozzá. Én meg voltam róla győződve, hogy ő büszke, hirtelen haragos és hogy arra kell jobban vigyáznom, hogy ne sértsem meg gyönge oldalát. Ő meg volt győződve arról, hogy én nem tudok élni a társaságon kívül, hogy a falusi élet nem nekem való, és hogy e szerencsétlen ízlésnek alá kell magát rendelnie. És mind ketten kikerültük az egyenes beszédet e tárgyak fölött és mind ketten hamisan ítéltük meg egymást. Rég megszűntünk egymásra nézve a legtökéletesebb emberek lenni a világon és összehasonlításokat tettünk másokkal és titokban elítéltük egymást. Elutazásunk előtt megbetegedtem és a helyett hogy falura mentünk volna, egy nyári lakba költöztünk, honnét férjem egyedül utazott el anyjához. Midőn ő elutazott, már annyira jobban éreztem magamat, hogy elmehettem volna vele, de ő rábeszélt, hogy maradjak, mert ő nem ugyan egészségem miatt aggódott, de attól félt, hogy nem jól fogjuk magunkat falun érezni; én nem nagyon ellenkeztem és maradtam. Nélküle minden üresnek, magánosnak tetszett, de midőn visszatért, azt tapasztaltam, hogy életemhez ő sem adja már azt, a mit az előtt adott. Előbbi viszonyunk, midőn minden vele nem közlött gondolat és benyomás vétekként tünt föl előttem, midőn minden tettét, szavát a tökély példányképének, tetőpontjának tartottam, midőn az örömtől bármin is nevetnünk kellett, ha egymásra néztünk, e viszonyunk úgy átváltozott észrevétlenül mássá, hogy magunk sem vettük észre, mikor vette ez kezdetét. Mind kettőnknek különös érdekeink, gondjaink támadtak, melyeket már nem igyekeztünk közösekké tenni. Már megszűnt bántani minket az, hogy mindegyikünknek megvan a saját, a másikétól idegen világunk. Hozzá szoktunk e gondolathoz és egy év leforgása után szemeinket sem homályosította már el a füst, midőn egymásra néztünk. Eltűntek végkép velem szemben jó kedvének kitörései és gyermetegsége, eltűnt elnézése és közönye, mi engem az előtt ingerelt, nem volt meg többé mélyen beható tekintete, mely az előtt megzavart és egyszersmind örömet szerzett, megszűntek az együtt való imák és föllelkesülésék, nem is gyakran láttuk egymást, ő folytonosan útazgatott és nem aggódott, nem sajnált engem magamra hagyni; én folytonosan a nagy világban éltem, hol nem volt rá szükségem.
Jelenetek, viták nem fordúltak elő köztünk többé, én igyekeztem kedvében járni, ő minden kívánságomat teljesítette, és mi talán szerettük is egymást.
Ha egyedűl maradtunk, a mi ritkán történt, nem éreztem vele sem örömet, sem felindúlást, sem zavart; úgy tetszett, mintha magamban egyedűl lennék. Nagyon jól tudtam azt, hogy ez férjem, nem valami új, szokatlan ember, de jó ember; férjem, kit úgy ismertem, mint magamat. Meg voltam róla győződve, hogy tudtam mindent, mit tesz, mit mond, miként tekint; és ha ő úgy tett vagy tekintett, a hogy én nem vártam, már nekem úgy tetszett, hogy ezt ő hibázta el. Tőle semmit sem vártam többé. Egy szóval, ő az én férjem volt és egyéb semmi. Nekem úgy tetszett, hogy ennek úgy is kell lennie, hogy más viszony nem létezik és hogy köztünk sem volt soha. Midőn ő elútazott, különösen eleinte, egyedül éreztem magamat és féltem és távollétében jobban éreztem az ő támaszának jelentőségét; ha megérkezett, örömömben nyakába borúltam, ámbár két óra múlva tökéletesen elfeledtem ez örömet és semmiről sem tudtam vele beszélni. Csak a csöndes, mérsékelt gyöngédség perczeiben, melyek köztünk előfordúltak, csak akkor tetszett nekem úgy, hogy valami nincs helyén, hogy valami fáj szívemnek és úgy tetszett, hogy ezt az ő szemeiben is olvastam. Éreztem a gyöngédség azon határát, mely határig ő mintha nem akart volna, én pedig nem tudtam eljutni. Néha ez megszomorított, de én csak ritkán jutottam hozzá, hogy bármi felől is gondolkozzam és azon voltam, hogy a mindig készen álló szórakozásokba temessem e bánatot, melyet e homályosan érzett változás okozott. A társas élet, mely eleinte elszédített fényével és önérzetemnek való hízelgésével, csakhamar egészen hatalmába ejtette hajlamaimat, szokássá vált, rám rakta bilincseit és elfoglalta lelkemben mind azt a helyet, mely az érzelemnek volt fennhagyva. Soha sem maradtam egyedül és féltem helyzetemről gondolkozni. Egész időm, késő reggeltől késő esteiig el volt foglalva és nem az enyim volt még akkor sem, ha otthon maradtam. Ez nekem már nem szerzett örömet, de nem is úntatott, és úgy tetszett, hogy ennek úgy és nem másként kell lenni mindig.
Így múlt el három év, mely alatt egymáshoz való viszonyunk ugyanaz maradt, mintegy megállapodott, megkövült és sem jobbra, sem roszabbra nem változhatott. E három év alatt családi életünkben két fontos esemény történt, de egyik sem változtatta meg életmódomat. E két esemény volt: első gyermekem születése és Szemenowna Tatjána halála. Eleinte az anyai érzés oly erővel ragadott meg, és oly váratlan lelkesedést támasztott bennem, hogy azt hittem, miszerint új élet kezdődik rám nézve; de két hónap múlva, midőn ismét elkezdtem kijárni, ez érzés mind inkább gyöngült, szokássá és a kötelesség hideg teljesítésévé vált. Férjem ellenkezőleg, első fiunk születése óta ismét az előbbi egyszerű, nyugodt, otthon ülő ember lett és előbbeni gyöngédségét és derűltségét átvitte fiára. Gyakran, midőn báli ruhámban bejöttem a gyermekszobába, hogy keresztet vessek éjszakára gyermekemre és ott találtam férjemet is, észrevettem, hogy tekintete mintegy szemrehányólag és szigorú jelentőséggel függ rajtam és lelkiismeretfurdalást éreztem e miatt. Hirtelen elborzadtam gyermekem iránti közönyöm miatt és azt kérdeztem magamtól: hát én roszabb vagyok, mint más nők? De mit tegyek? gondoltam, szeretem fiamat, de nem ülhetek mellette egész naphosszant, ez úntat, hogy pedig tettessem magamat, azt semmennyiért sem teszem. Férjemre nézve anyjának halála nagy bánat volt; neki nehezére esett anyja után Nikolszkojban élni, de, ámbár én is sajnáltam anyósomat és együtt éreztem férjemmel bánatát, ez után mégis kellemesebben és nyugodtabban éreztem magamat falun. E három évet legnagyobb részt a városban töltöttük, falura csak egyszer mentem két hónapra és a harmadik év után külföldre útaztunk.
A nyarat fürdőhelyen töltöttük.
Én akkor huszonegy éves voltam, vagyoni állásunk, mint én hittem, virágzó állapotban volt, a családi élettől nem igényeltem többet azon túl, a mit az valóban nyújtott; mindnyájan, kiket ismertem, véleményem szerint, szerettek engem; egészségem jó volt, öltözékem a legjobb volt a fürdőben, azt tudtam, hogy csínos voltam, az idő gyönyörű volt, a szépség és kiválóság bizonyos légköre vett körül és én igen derült valék. Nem oly módon voltam derűlt, mint egykor Nikolszkojban, midőn éreztem, hogy magamban van boldogságom, hogy azért vagyok boldog, mivel megérdemeltem, hogy boldogságom nagy, de még annak nagyobbá kell lennie, hogy mindig és mindig csak több boldogságot kívántam. Akkor az más volt; de e nyáron is jól éreztem magamat. Nem kívántam semmit, nem reméltem semmit, nem féltem semmitől és életem, úgy látszott, egész és lelkiismeretem, úgy tetszett, nyugodt volt. Azon idény ifjúsága között nem volt egy sem, kit valamiként kitűntettem volna a többi fölött, vagy csak az öreg K. herczeg, a mi követünk fölött is, ki meg szokott engem látogatni. Egyik ifjú volt, a másik öreg, az egyik szőke angol, a másik barna kis szakállú franczia, mindegyik egyenlő volt előttem, de mindnyájokra szükségem volt. Ezek mind egyenként, különbség nélkül olyan emberek voltak, kik együttesen alkották azon derűlt kört, mely engem környezett. Csupán az egy D. olasz marquis vonta magára jobban figyelmemet a többinél azon vakmerőségénél fogva, melylyel irántam bámulatát kifejezte. Nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy velem együtt lehessen, velem tánczolhasson, lovagolhasson, a casinóban lehessen stb. és elmondhassa nekem azt, hogy én szép vagyok. Néhányszor az ablakból láttam őt házunk körűl járkálni és ragyogó szemeinek kellemetlen merev tekintete gyakran kénytetett elpirúlnom és félre fordítanom szemeimet. Ő ifjú volt, szép, ízléses öltözékű, és, a mi fő, mosolya és homlokának kifejezése hasonlított férjeméhez, ámbár sokkal szebb nála. Ő meglepett engem e hasonlatosság által, ámbár a marquisnál egészben, ajkaiban, tekintetében, hosszú állában, férjem jósága és eszményi nyugodtsága helyett valami durvaság, állatiasság mutatkozott. Én akkor azt véltem, hogy szenvedélyesen szerelmes belém és büszke szánakozással gondoltam néha rá. Néha meg akartam őt nyugtatni, be akartam őt vezetni a félig barátságos meghittség hangulatába, de ő élesen visszaútasított magától minden ilyen kísérletet és folyvást kellemetlenül érintett engem ki nem vallott, de minden perczben kivallható szenvedélyével. Ámbár be nem vallottam magamnak, de féltem ez embertől és akaratom ellen gyakran gondoltam rá. Férjem ismerős volt vele, de még hidegebben és rátartóbban viselte magát irányában, mint többi ismerőseim irányában, kikre nézve ő nem volt egyéb, mint nejének férje. Az idény vége felé megbetegedtem és két hétig nem mehettem ki a házból. Midőn betegségem után először mentem ki este a zenéhez, ott hallottam, hogy a régvárt, szépségéről ismeretes lady S. megérkezett. Körülöttem kör alakúlt, örömmel üdvözöltek, de még nagyobb kör alakúlt a megérkezett arszlánnő körül. Körülöttem mindnyájan csak róla és szépségéről beszéltek. Megmutatták őt nekem, és valóban gyönyörű volt, de engem kellemetlenül érintett arczának önbizalma és én ezt megmondtam. Az napon nekem minden unalmasnak tetszett, a mi máskor mulattatott. Másnap lady S. egy kirándulást rendezett a várba, a melyben való részvétemet megtagadtam. Majdnem senki sem maradt velem és szemeimben minden végkép megváltozott. Minden és mindenki ostobának és unalmasnak tetszett, szerettem volna sírni, gyorsan bevégezni a fürdő használatát és haza útazni Oroszországba. Lelkemben valami rosz érzés támadt, de még azt magamnak nem vallottam be. Azt hittem, gyöngélkedem és megszűntem a nagy társaságba járni, csak reggel mentem néha sétálni, egyedűl a forráshoz vizet inni, vagy L. M.-el, egy orosz ismerős nőmmel rándúltam ki a vidékre. Férjem ez időben nem volt velem; ő néhány napra Heidelbergbe ment, várva az én fürdésem bevégeztét, hogy Oroszországba menjünk vissza és csak ritkán jött el hozzám.
Egyszer lady S. az egész társaságot vadászni vitte ki, és én L. M.-el a várba mentem. Míg lépést haladt kocsink fölfelé a kanyargó országúton, a százados vad gesztenyefák alatt, melyek között látható volt a csínos baden-badeni környék, melyet a nyugvó nap sugarai világítottak meg, oly komolyan beszélgettünk, mint azt még eddig nem tettük soha. L. M., kit már rég ismertem, most először tűnt föl előttem jó, okos asszonyként, kivel lehet mindenről beszélni és kivel kellemes barátságos viszonyban lenni. Beszéltünk a családról, gyermekekről, az ide való élet ürességéről, szerettünk volna Oroszországban falun lenni, és olyan bánatosan, de a mellett jól éreztük magunkat. Ezen komoly érzések hatása alatt értünk be a várba. A falak között árnyas, hűs volt, a romok tetején a nap sugarai csillogtak, léptek és beszélgetők hangjai hallatszottak. A kapun keresztül, mintegy keretben látszott a kedves, de ránk oroszokra nézve hideg badeni tájkép. Leültünk pihenni és hallgatva néztük a lenyugvó napot. A beszéd mind inkább tisztábban hangzott és nekem úgy tetszett, hogy családi nevemet hallottam említeni. Én kezdtem hallgatózni és akaratlanúl is meghallottam minden szót. A hangok ismerősek voltak; D. marquis volt és a franczia az ő barátja, kit szintén ismertem. Ők rólam és lady S.-ről beszéltek. A franczia összehasonlított egymással és részletezte szépségünket. Ő semmi sértőt sem mondott, de vérem szívembe tolult, midőn szavait meghallottam. Körülményesen megmagyarázta mi a szép bennem és mi lady S.-ben. Nekem már gyermekem is van, míg lady S. tizenkilencz éves, nekem szebb a hajam, de ellenben termete lady S.-nek kecsesebb, lady S. nagy úrnő, míg, így folytatta, az ön hölgye egyike azon kis orosz herczegnőknek, kik oly nagy számban kezdenek itt mostanában fellépni. Ő azzal végezte, hogy én igen helyesen teszem, hogy nem kísértem meg a harczot lady S.-el, és hogy én végképen el vagyok temetve Badenben.
– Sajnálom őt.
– Hogyha csak önnel nem akarja magát vigasztalni, – tevé hozzá vad, jókedvű kaczagással.
– Ha ő elútazik, én útazom utána, – mondá durván egy olasz jellegű hang.
– Boldog halandó! ő még képes szeretni! – nevetett a franczia.
– Szeretni! – mondá a hang és elhallgatott. – Én nem akarok nem szeretni! e nélkül nincs élet. Az életből regényt alkotni, ez az egy jó, a mit tenni lehet. És az én regényem soha sem állapodik meg a közepén, ezt is végig fogom vinni.
– Bonne chance mon ami, – mondá a franczia.
Többet már nem hallottunk, mivel egy sarkon befordúltak, és mi a más oldalon hallottuk lépteiket. Ők lementek a lépcsőn és néhány perez múlva kijöttek egy oldalkapun és nagyon elcsudálkoztak midőn megláttak minket. Én elpirultam, midőn D. marquis hozzám lépett és borzadály futott végig rajtam, midőn kijöve a várból karját nyújtá. Kénytelen voltam elfogadni karját, és mi L. M. után, ki az ő barátjával ment, a kocsit mentünk fölkeresni. Meg voltam sértve az által, mit rólam a franczia mondott, ámbár titokban beismertem, hogy ő csak annak adott szavakat, mit én magamban éreztem; de a marquis szavai csudálkozásra indítottak és fájdalmat okoztak nekem durvaságuk miatt. Fájt az, hogy ámbár én hallottam szavait, ő még sem fél tőlem. Undor fogott el, ily közel érezve őt magamhoz; nem nézve rá, nem felelve neki és karomat igyekezve úgy tartani, hogy az övét ne érintse, sietve mentem L. M. és a franczia után. A marquis beszélt valamit a szép kilátásról, a váratlan szerencséről, hogy találkozott velem és még egyebet, de nem hallottam őt. Ez idő alatt én férjemre, fiamra, Oroszországra gondoltam; valami miatt lelkiismereti furdalást éreztem, valamin szánakoztam, valamit óhajtottam, és annál jobban siettem haza, a Hotel de Bade magános szobájába, hogy körülményesen átgondolhassam mind azt, mi csak az imént szülemlett lelkemben. De L. M. csendesen ment, a kocsihoz még messzire voltunk és az én lovagom, mint nekem tetszett, megátalkodottan lassította lépését, mintha egészen megállapodásra igyekezett volna engem bírni. ,,Ez nem fog- megtörténhetni!" gondoltam magamban és határozottan gyorsítottam lépteimet. De ő tényleg visszatartott és még karomat is megszorítá, L. M. megkerült egy szögletet és mi egészen egyedül maradtunk. A félelem kezdett erőt venni rajtam.
– Bocsásson meg, – mondám én hidegen és ki akartam karomat szabadítani az övéből, de ruhám ujjának csipkéje az ő gombjába akadt. Ő lehajolt és elkezdte kibontani a csipkét, miközben keztyűtlen ujjai karomat érinték. Valami új érzés, a mi nem volt rémület, nem is elégedettség borzongott végig hátamon. Én azon szándékkal néztem rá, hogy hideg tekintetemmel kifejezzem mind azon megvetést, melyet iránta éreztem; de tekintetem nem azt fejezte ki, hanem rémületet és fölindulást. Égő, ragyogó szemei közel arczomhoz, szenvedélyesen letekintettek rám, nyakamra, keblemre, mind két kezével átszorítva tartotta karomat a csukló fölött, nyitott ajkai beszéltek valamit, azt mondák, hogy ő engem szeret, hogy mindene vagyok, és ez ajkak közeledtek hozzám és kezei erősebben szorították karomat és úgy éreztem, mintha égetnének. Tűz futott végig ereimen, szemeim elhomályosodtak, reszkettem és a szó, melylyel el akartam őt tiltani, torkomon akadt. Egyszerre csókot éreztem arezomon, mire egész testemben reszketve és elhűlve megállottam és ránéztem. Nem levén erőm sem beszélni, sem megmozdulni, elborzadva vártam és óhajtottam valamit. Ez tartott egy pillanatig. De ezen pillanat borzasztó volt! Átláttam rajta egészen e pillanatban. Annyira érthető volt előttem arcza; szalmakalapja alól kilátszó lapos, alacsony homloka, mely férjem homlokához hasonlított, szép, egyenes orra, kitágult orrlikaival, hosszú hegyesre kifent bajusza és a szakálla, simára borotvált arcza és lesült nyaka. Gyűlöltem őt, féltem tőle, annyira idegen volt ő rám nézve; de e perczben erős visszhangra talált bennem az idegen gyűlölt ember indulatja és szenvedélye. Legyőzhetetlen vágyam támadt átadni magamat ezen szilárd, üde száj csókjának, ezen fehér, vékony erekkel ellátott, gyűrűs újjú kezek ölelésének. Erővel vonzott valami, hogy lehajtott fővel rohanjak a tiltott gyönyörök örvényébe, mely előttem ily rögtön megnyílt.
,,Én oly szerencsétlen vagyok, hadd gyűljön hát össze mindig több és több szerencsétlenség fejem fölött."
Ő egyik karjával megölelt engem és lehajlott arczomhoz. „Csak hadd szálljon még több és több szégyen és bűn fejemre."
– Je vous aime, – susogta ő oly hangon, mely férjeméhez annyira hasonlított. Férjem és gyermekem jutottak eszembe, mint rég volt drága lények, kikkel minden összeköttetésem megszűnt. De egyszerre L. M. hangja hallatszott a fordulatnál, engem szólított. Én föleszméltem, kiragadtam karomat a marquis karjából és rá nem nézve többé, csaknem futva értem L. M.-hez. Beültünk a kocsiba és csak ott néztem vissza a marquisra. Ő levette kalapját és mosolyogva kérdezett valamit. Ő nem értette azon kimondhatatlan undort, melyet éreztem iránta e pillanatban.
Életem oly boldogtalannak tűnt föl előttem, a jövő oly reménytelennek, a múlt oly sötétnek látszott. L. M. beszélt hozzám, de én nem értettem szavait. Úgy tetszett, hogy ő csak szánalomból beszélt velem, hogy elfödje a megvetést, mit irántam érzett. Minden szavában, minden tekintetében véltem látni e megvetést és sértő sajnálkozást. A csók szégyenletesen égette arczomat és férjem és gyermekem emléke elviselhetetlen volt. Egyedül maradva szobámban azt reméltem, hogy átgondolhatom helyzetemet, de féltem egyedül lenni. Nem ittam meg a theát, melyet fölhordtak, és magam sem tudtam miért? lázas sietséggel fogtam rögtön a készülődéshez, hogy az esteli vonattal még elútazhassam Heidelbergbe férjemhez. Midőn komornámmal beültünk az üres vaggonba, a gép megindúlt, és az üde lég illatozott rám az ablakból, akkor kezdtem föleszmélni és tisztábban elgondolni múltamat és jövőmet. Egész házas életem, Pétervárra való útazásunktól kezdve, egyszerre új világításban tűnt föl előttem és szemrehányásként nehezedett lelkiismeretemre. Először emlékeztem elevenen az első időre, melyet falun töltöttünk, terveinkre, először jutott eszembe ez a kérdés: vajon férjem örömei miben állottak ez idő alatt? És én bűnösnek érzem magamat irányában. De hát miért nem tartóztatott ő föl engem, miért alakoskodott előttem, miért kerülte a magyarázatot, miért sértett meg? Miért nem használta föl szerelmének hatalmát fölöttem? Vagy talán nem szeretett engem? De bár mennyire ő volt is a hibás, egy idegen férfi csókja ott volt arczomon és én éreztem azt. Minél közelébb és közelébb jutottam Heidelberghez, annál világosabban elképzeltem férjemet és annál félelmetesebbnek tetszett a bekövetkezendő viszontlátás. Mindent, mindent el fogok neki mondani, kísérve a megbánás könyeivel, gondolám én, és ő meg fog nekem bocsátani. De magam sem tudtam, mi az a minden, mit neki mondani fogok, és magam sem hittem, hogy ő meg fog nekem bocsátani.
De alig hogy beléptem férjemhez szobájába és alig hogy megláttam nyugodt, ámbár csudálkozó arczát, mindjárt éreztem, hogy nincs mit mondanom neki, nincs mit bevallanom előtte és nincs miért kérni bocsánatát. A kimondhatlan bánat és megbánásnak egyedül magamban kell elzárva maradni.
– Mi jutott eszedbe? – mondá ő, – én holnap akartam hozzád menni. – De közelebbről nézve meg arczomat, mintegy megdöbbenni látszott.– Mi történt veled? mi bajod? – kérdé.
– Semmi, – felelém én, alig tartóztathatva vissza könyeimet. – Végleg elhagytam Badent. Menjünk bár holnap vissza Oroszországba.
Ő elég hosszasan nézett rám hallgatva, figyelmesen.
– De mondd el hát, mi történt veled? – mondá.
Én akaratlanúl elpirúltam és elfordítám szemeimet. Az ő szemeiben a sértett önérzet és harag csillámlott föl. Megijedtem azon gondolatoktól, melyek benne támadhatnak, és a tettetés oly erejével, melyet magam sem tettem föl magamban, ezt mondtam:
– Semmi sem történt, egyszerűen unalmas és komor kezdett lenni az egyedüllét, és sokat gondoltam életmódunkra és rád. Már oly rég vétkezem irányodban! Miért utazol velem oda, hova nem kívánsz menni? Már rég vétkezem irányodban! ismétlém én, és a könyek ismét szemeimbe tolultak. – Menjünk falura és örökre.
– Ah! kedvesem, kímélj meg az érzékeny jelenetektől, – mondá ő hidegen, – hogy te falura akarsz menni, az igen szép, mert pénzünk is kevés van, de hogy örökre, ez csak képzelődés. Tudom én, hogy te ott nem élhetsz. Igyál inkább theát, az jobb lesz, – fejezte be fölkelve, hogy csengessen a szolgának.
Elgondoltam mind azt, a mit ő gondolhatott felőlem és fájdalmasan sértve éreztem magamat azon borzasztó gondolatok által, melyeket neki tulajdonítottam, midőn hitetlen és mintegy szégyenlős tekintetével találkoztak szemeim. Nem, ő nem akar és nem képes engem érteni! Azt mondva, hogy elmegyek megnézni a gyermeket, kimentem szobájából. Egyedűl óhajtottam maradni és sírni, sírni, sírni.