Családi boldogság/VII.
| ← VI. | Családi boldogság szerző: Lev Nyikolajevics Tolsztoj, fordító: Szentkirályi Albert VII. | VIII. → |
Szent-Pétervárra való menetelünk, rokonaink, új szállásunkba való elhelyezkedésünk, az út, az új városok, emberek, mind ez úgy eltűnt, mint egy álom. Mind ez oly különféle, új, derűlt volt, mind ez oly melegen, oly fényesen volt megvilágítva az ő jelenléte által, hogy csöndes falusi életünk valami rég elmúltnak, semmisnek tetszett nekem. Nagy csodálkozásomra a nagy világi büszkeség és hidegség helyett mindenki oly őszintén, előzékenyen bánt velem (nemcsak rokonaink, de az idegenek is), hogy úgy tetszett, mintha mindnyájan csak én velem foglalkoznának, csak engem vártak volna azért, hogy jól érezzék magokat. Szintén váratlanúl tünt ki az is, hogy férjemnek a nagy világi körökben és pedig, mint én hittem, a legjobb körökben sok ismerőse volt, kikről ő nekem soha sem tett említést; és gyakran különös és kellemetlen volt tőle szigorú ítéletet hallani oly emberek fölött, kik nekem oly jóknak látszottak. Nem tudtam megérteni, miért viseli magát irányukban oly szárazon és miért igyekszik kikerülni oly sok ismeretséget, melyek oly kellemeseknek tetszettek nekem. Én azt tartottam, hogy annál jobb, minél több jó embert ismerünk, pedig ők mind jók voltak.
– Megmondom, miként fogunk mi berendezkedni, – mondá ő, mielőtt elhagytuk falusi lakásunkat, – mi itt kis Kroesusok vagyunk, de ott épen nem leszünk gazdagok, és ezért mi a fővárosban csak húsvétig maradhatunk és nem fogunk a világba járni, különben ügyeink összezavarodnak; már csak érted sem akarnám. . .
– Minek a nagy világ? – felelém én, – csak járjunk el a színházakba, látogassuk meg rokonainkat, hallgassunk meg egy-egy operát és hangversenyt, és még húsvét előtt is visszatérhetünk falura.
De alig értünk Szent-Pétervárra, e tervek feledségbe mentek. Egyszerre oly új, boldog világban találtam magamat, oly sok öröm ért, annyi új érdek mutatkozott előttem, hogy én egy pillanat alatt, ámbár öntudatlanul, egész múltamtól és e múltban készített terveimtől elszakadtam. „Az csak mind csupa tréfa volt; még akkor nem kezdődött; de íme, most itt van az igazi élet! Hát még ezután mi fog következni!" gondolám magamban. A nyugtalanság és a komorság, mi falun kínzott, itt egyszerre, mintegy varázslatra eltűntek. Férjem iránti szerelmem nyugodtabb lett és itt soha sem gondoltam arra, vajjon nem szeret-e ő engem kevésbbé? Sőt nem is kétkedhettem szerelmében, minden gondolatomat azonnal kitalálta, érzelmemet osztotta és akaratomat teljesíté. Nyugalma itt eltűnt vagy legalább is többé nem izgatott fel. E mellett éreztem, hogy elébbi szerelme mellett itt még inkább belém szeret. Gyakran valami látogatás, vagy új ismerkedés, vagy nálunk tartott estély után, midőn én, attól féltemben, hogy elhibázok valamit, reszketve teljesítém a házi asszony kötelességét, gyakran mondá ő ilyenkor: „Helyes, édes leányom! nagyon jól van! ne félj semmit. Igazán jól viszed szerepedet!" És én ennek nagyon örültem. Nem sokára megérkezésünk után levelet írt anyjának és midőn felszólított engem, hogy én is írjak utána valamit magamról, nem engedte elolvasnom azt, a mit ő írt; ennek folytán természetesen én akartam, és el is olvastam. „Meg sem ismerné Mását" írta ő, valamint én magam sem ismerek rá. Honnét veszi azt a kedves, kecses önbizalmat, affabilitást, nagyvilági elmésséget és szeretetre-méltóságot? És ő e mellett őszinte, kedves, jólelkű. Mindnyájan lelkesednek érte, magam is nem győzöm eléggé bámulni és ha lehetséges volna, még jobban szeretném mint eddig."
„Ah! ilyen vagyok hát én!" gondolám magamban. És úgy örültem rajta és oly jól esett nekem, azt hittem, hogy még jobban szeretem őt. Minden, ismerőseinknél aratott sikerem egészen váratlan volt rám nézve. Minden oldalról csak azt mondogatták nekem, hogy itt különösen megtetszettem nagybátyámnak, ott nagynéném bolondul belém szeretett, amaz azt mondja, hogy Szent-Péterváron nincs hozzám hasonlítható asszony, ez biztosít arról, hogy nekem csak akarnom kell és a legkeresettebb nő lehetek a társaságban. Különösen férjem unokahúga D. herczegnő, már nem épen fiatal hölgy, egyszerre belém szeretett, valamennyinél több hizelgő dolgokat mondott, melyek elszédítették fejemet. Midőn először szólított fel a cousine, hogy bálba menjek, és ezt férjemtől is kérte, ő hozzám fordult és alig észrevehető ravaszsággal mosolyogva kérdé: akarok-e menni? Én beleegyezésem jeléűl intettem fejemmel és éreztem, hogy elpirultam.
– Mint valami bűnös kivallja, hogy mi kellene neki, – mondá férjem jólelkűleg nevetve.
– Hiszen te azt mondtad, hogy nem járhatunk a világba, és te nem is szeretsz oda járni, – felelém én mosolyogva és könyörgő tekintettel nézve rá.
– Ha nagyon szeretnél menni, hát elmegyünk, – mondá ő.
– Igazán, jobb volna talán nem.
– Szeretnél? nagyon? – kérdé újra.
Én nem feleltem.
– A nagy világ magában még nem okoz bánatot, – folytatá ő, – de a nagyvilági ki nem elégített óhajok azok a roszak és csúnyák. Minden esetre el kell mennünk, és el is fogunk menni, – fejezé be határozottan.
– Hogy az igazat megmondjam, még a világon semmit sem óhajtottam annyira, mint e bálba elmenni.
Mi el is mentünk és az élvezet, mit ott tapasztaltam, minden várakozásomat fölülmúlta. A bálban még inkább, mint az előtt, úgy tetszett, hogy én vagyok a központ, mely körül minden forog, hogy csupán értem van kivilágítva e nagy terem, s csupán miattam szól a zene, gyűltek össze az emberek, kik velem együtt el vannak a jó kedvtől ragadtatva. Mindenki, a fodrásztól és komornától kezdve tánczosaimig és az öreg urakig, kik végig mentek a termen, úgy látszott ezt mondják, vagy azt adják értésemre, hogy szeretnek engem. A közvélemény ítélete, mely rólam e bálon keletkezett és melyet férjem unokahúga közölt velem, az volt, hogy én épen nem hasonlítok a többi nőkhöz, hogy van bennem valami különös, falusi, egyszerű és bájos. E siker annyira hízelgett nekem, hogy nyiltan megmondtam férjemnek, miszerint ez évben még két, még három bálba akarok menni, „és ezzel aztán végképen ki is leszek elégítve", tevém hozzá, elrejtve lelkem gondolatát.
Férjem szívesen beleegyezett és eleinte látható kedvteléssel jött velem, örülve sikeremnek és úgy látszott, egészen elfeledte, vagy megtagadta azt, mit az előtt mondott.
Későbben észrevehetőleg kezdett unatkozni és terhére kezdett lenni az az életmód, melyet folytattunk. De én ezzel nem gondoltam, sőt ha észre vettem is néha figyelmesen komoly tekintetét, mely kérőleg volt rám irányozva, nem értettem annak jelentőségét. Annyira el voltam szédülve e hirtelen támadt, minden idegennek, mint én hittem, szeretete, e kiválóságok, élvek és újdonságok légköre által, melyet itt először szívtam be, hogy itt egyszerre megszűnt férjem erkölcsi hatása fölöttem; e világban oly kellemes érzés volt magamat hozzá hasonlítani, melyben nemcsak egyenlő voltam vele, de fölebb állottam nála és ezért még jobban, önállóbban szerettem őt mint az előtt, úgy hogy nem bírtam fölfogni, hogy mi kellemetlent láthat ő részemre a nagy világi életben. Éreztem az előttem eddig új érzéseket, a büszkeséget és önbizalmat, midőn, belépve a bálba, minden szem rám irányúlt és férjem, mintegy lelkiismeretfúrdalást érezve azt bevallani, hogy én az övé vagyok, sietve hagyott el engem és vegyűlt a frakkok fekete tömegébe. „Megállj csak!" gondolám gyakran, szemeimmel fölkeresve a terem valamely szögletében észrevétlen, néha unatkozó alakját, „megállj csak!" gondolám, „majd ha haza fogunk menni, te is meg fogod látni és érteni, kinek a kedvéért igyekeztem én szép és ragyogó lenni, és kit szeretek én mind azok között, kik ma este engem körülvettek." Nekem magamnak őszintén úgy tetszett, e sikereim csak azért okoztak nekem örömet, hogy azokat neki föláldozhassam. Csak egy van, a miért a nagy világi élet rám nézve veszélyes lehetne, gondoltam magamban, és ez az volna, ha egyikébe azon férfiaknak, kiket a világban láttam, beleszeretnék és férjem féltékeny lenne; de ő annyira hitt bennem, oly nyugodtnak és közönyösnek látszott, és mind ezen ifjú emberek oly semmiseknek látszottak nekem, ha ő vele hasonlítottam őket össze, hogy a nézetem szerint egyedűli veszélye a nagy világi életnek, nem tetszett előttem félelmesnek. De nem tekintve ezt, a sok ember által irántam tanúsított figyelem jól esett nekem, hízelgett önérzetemnek, azt hitette el velem, hogy van valami érdem férjem iránti szerelmemben, és azt eszközölte, hogy iránta való magamviseletem önbizalmasabb, mondhatnám hanyagabb lett.
– Én láttam ám, hogy te igen élénken beszélgettél N. N.-el; – mondám neki egykor hazatérve egy bálból, megfenyegetve őt újjammal, és egy ismert pétervári hölgyet nevezve meg neki, kivel valóban beszélgetett az este. Ezt én azért mondtam, hogy kissé fölizgassam őt, mert különösen hallgatag és unatkozott volt.
– Oh, miért beszélsz ilyent? És ezt te mondod, Mása! – tevé ő hozzá, összevonva szemöldeit, mintha testi fájdalmat érzett volna. – Mennyire nem illik ez sem hozzád, sem hozzám! azok a hazug viszonyok elronthatják a köztünk létezőt is, de én még reménylem, hogy az még vissza fog térni.
Szégyenltem magamat és hallgattam.
– Vissza fog térni Mása? mit gondolsz?– kérdé ő.
– Az soha sem változott meg és nem is fog megromlani, – mondám én, és nekem akkor valóban úgy látszott.
– Adja isten, – mondá, – de itt volna az ideje, hogy visszamenjünk falura.
De ezt ő csak egyszer mondta, azután nekem úgy tetszett, hogy ő is csak oly jól érzi magát mint én, és én oly derűlt, oly víg voltam. Ha únja magát néha, nyugtattam meg magamat, én is úntam magamat érette falun; ha megváltoznék is némileg egymáshoz való viszonyunk, az ismét vissza fog térni a régi kerekvágásba, mihelyt együtt fogjuk tölteni a nyarat Szemenowna Tatjánánál nikolszkoji házunkban.
Így rám nézve észrevétlenül múlt el a tél és mi terveink ellenére a húsvétot is Péterváron töltöttük. Húsvét után való héten, midőn már az indulásra készültünk, már minden el volt helyezve, és férjem, ki már az ajándékok, falusi tartózkodásunkhoz szükséges tárgyak és virágok vásárlásával volt elfoglalva, különösen gyöngéd és derült hangulatban volt. Ekkor unokahúga váratlanúl betoppant hozzánk és elkezdett kérni bennünket, hogy maradjunk még szombatig és menjünk el R. grófné estélyére. Azt mondta, hogy R. grófné igen kéret, hogy menjek el, hogy az akkor Péterváron tartózkodó idegen királyi herczeg M. már a múlt bál óta szeretett volna velem megismerkedni, hogy csak is ezért megy az estélyre és hogy én vagyok a legszebb asszony Oroszországban. Az egész város ott lesz, és egy szóval kimagyarázhatatlan lenne, ha én ott hiányoznám.
Férjem a nappali szoba másik felén volt és beszélt valakivel.
– Tehát elmegy Mari? – kérdé a cousine.
– Mi holnapután falura akartunk menni, – felelém én határozatlanúl férjemre nézve. Szemeink találkoztak, ő sietve fordúlt el.
– Én rá fogom venni, hogy maradjon, – mondá a cousine, – és mi elmegyünk szombaton a főket elszédíteni. Igen?
– Ez megzavarná terveinket, mi már be is pakoltunk, – felelém én, elkezdve engedni.
– Hagyja inkább mindjárt ma este menni őt a királyi herczeg hódolatára, – mondá férjem a szoba túlsó feléről visszafojtott dühvel hangjában, milyent még nem hallottam tőle.
– Ah! ő féltékeny, íme ezt most látom először, – jegyzé meg a cousine. – Hiszen nem a herczeg kedvéért, hanem mindnyájunk érdekében beszélem őt rá, Mihajlovics Szergej. Mennyire kérette R. grófné, hogy jőjjön el!
– Ez egészen ő tőle függ, – mondá férjem hidegen és kiment.
Láttam azt, hogy ő jobban föl van indulva, mint közönségesen; ez nyugtalanított és semmit sem igértem a cousine-nak. Mihelyt eltávozott, bementem férjemhez. Ő gondolatokba merülve járt föl s alá, midőn lábújjhegyen beléptem a szobába.
„Már ő látja képzeletben a kedves nikolszkoji házat," gondoltam én, midőn rá néztem, „és a reggeli kávét a világos nappali szobában, szántóföldjeit, parasztjait és estéit a pamlagszobában és a titkos vacsorákat". „Nem!" határoztam én el magamban „minden bált, minden herczeg hizelgését oda adom az ő örömteljes bámulatáért és csendes gyöngédségeért." Akartam neki mondani, hogy nem megyek az estélyre, nem is óhajtom, midőn ő hirtelen visszafordult és, meglátva engemet, összevonta homlokát és megváltoztatta szelid gondolkodó arczkifejezését. Ismét észlelő figyelem, bölcseség és tiszteletet parancsoló nyugalom kifejezése jelent meg arczán. Ő nem akarta, hogy én őt őszinte embernek lássam; ő mint egy félisten talapzaton akart mindig előttem lenni.
– Mit kívánsz, kedvesem? – kérdé ő, hanyagul és nyugodtan fordulva felém.
Én nem feleltem. Rosszul esett, hogy ő titkolózik előttem és nem akar az maradni, a milyennek én szerettem őt.
– Akarsz menni szombaton az estélyre? – kérdé.
– Akartam volna, – felelém én, – de neked ez nem tetszik és már be is van minden pakolva, – tettem hozzá.
Soha ő oly hidegen nem beszélt velem, soha oly hidegen nem nézett rám.
– Nem fogok útazni keddig és kipakoltatom a holmit, – mondá, – e miatt elmehetsz, ha akarsz. Kérlek menj el az estélyre, én nem útazom.
Mint mindig, midőn fel volt izgatva, egyenetlen léptekkel járt föl s alá és nem nézett rám.
– Valóban, én nem értelek téged, – mondám, megállva helyemen és szemeimmel követve őt, – te azt mondod, hogy te mindig oly nyugodt vagy (ő ezt soha sem mondotta). Miért beszélsz velem ily különösen? Érted kész vagyok föláldozni ez élvezetet és te oly gúnyorosan, a mint velem még soha sem beszéltél, kívánod tőlem, hogy menjek el a bálba.
– Nos hát! Te áldozatot hozasz nekem (ezt a szót különösen kiemelte) én is azt hozok neked, mi kell ennél több? A nagylelkűség harcza. Van-e ennél nagyobb családi boldogság?
Először hallottam tőle ily kegyetlenül gunyoros szavakat. És gúnyora nem szégyenített meg, hanem felbőszített, és kegyetlensége nem ijesztett meg, hanem reám is átment. Ő mondta-e ezt, ki mindig kerülte a nagy szavakat egymásközti viszonyunkban, mindig őszinte és egyszerű volt? És mi okból? Azért, mivel valóban föl akartam érte áldozni az élvezetet, miben semmi roszat sem tudtam látni, és azért, hogy csak egy perczczel ez előtt annyira szerettem és értettem őt. Szerepeink ki voltak cserélve, – ő kikerülte az egyenes és őszinte szavakat, én kerestem azokat.
– Te igen megváltoztál, – mondám én sóhajtva, – mit vétettem én ellened? Nem az estély, de valami más, régi fekszik szíveden. Miért nem vagy őszinte? Nem magad féltél-e az előtt a tettetéstől? Mondd ki egyenesen, mivel vádolsz engemet? „Valamit majd csak mond," gondolám magamban, önérzettel tekintve arra, hogy semmit sem vethet szememre, egész téli magamviselete miatt.
A szoba közepére léptem, úgy hogy közel kénytelen volt elmenni mellettem és rá tekintettem. Ő hozzám jön, megölel és mindennek vége lesz, ez jutott eszembe és szinte sajnáltam, hogy elmúlik az alkalom arra, hogy bebizonyítsam,, miszerint neki nincs igaza.
– Te még most sem érted? – mondá ő.
– Nem.
– Nos hát majd megmondom én.
– Én undorodom, először életemben undorodom attól a mit érzek és a mit nem vagyok képes nem érezni. – Ő megállapodott láthatólag mégíjedve szózata durva hangzásán.
– De hát mit jelent ez? – kérdém én, szemeimben a harag könnyeivel.
– Undorodom attól, hogy a herczeg téged csinosnak talált, és hogy te e miatt futsz elébe, megfeledkezve férjedről, magadról és a női tisztességről, és nem akarod érteni azt, hogy mit kell érezni miattad férjednek, ha benned magadban nincs meg az önméltóság érzete; ellenkezőleg te azt hozod fel férjednek, hogy áldozatot hozasz, vagyis „ő fenségének tetszését kinyerni ugyan rám nézve nagy szerencse, de én ezt föláldozom neki."
Minél tovább beszélt, annál jobban megharagudott saját szavai hallatára, és hangja mérgesen, kegyetlenül és durván hangzott. Soha sem láttam őt így és nem vártam, hogy így fogom látni; vérem szívemhez tolúlt, féltem és egyszersmind a meg nem érdemlett szégyen és megsértett önérzet érzése hozott fölindulásba és meg akartam magamat rajta bőszülni.
– Már régen vártam ezt, – mondám én, – beszélj csak, beszélj.
– Nem tudom, mit vártál, – folytatá ő, – én csak a legroszabbat várhattam, mindennap látva téged e szennyben, ünnepek, fényűzés és ostoba társaság között, és megértem . . . Megértem azt, hogy ma oly fájdalmat éreztem és úgy szégyeneltem magamat, mint még soha; fájdalmat éreztem magamért, midőn a te barátnőd szennyes kezeivel belemarkolt szívembe és elkezdett beszélni féltékenységről, az én féltékenységemről, ki iránt? egy oly ember iránt, kit sem én, sem te nem ismerünk. És te mintegy készakarva nem akarsz megérteni engem és áldozatot akarsz hozni nekem, mivel? . . . . Szégyenlem magamat miattad, a te lealjasodásod szégyen!... Áldozat! – ismétlé ő.
„Íme! ez tehát a férfi fölénye," gondolám én. „Megsérti és lealacsonyítja a nőt, ki semmit sem vétett. Ez tehát a férfi előjoga, de én meg nem hajolok előtte."
– Nem, én semmit sem áldozok föl neked, – mondám én, érezve a mint természetellenesen tágult orrom és a vér elhagyta arczomat. – Elmegyek szombaton az estélyre és minden esetre el fogok menni.
– És adjon isten neked sok élvezetet, csakhogy köztünk mindennek vége! – kiálta ő már visszatarthatatlan dühének kifakadásában. – Bolond voltam, hogy .... kezdé újra, de ajkai rángottak, és látható erőfeszítéssel tartóztatta vissza magát, hogy ki ne mondja azt, a mit elkezdett.
Én féltem tőle és gyűlöltem őt e perczben. Sokat akartam neki mondani és meg akartam boszúlni sértéseit: de ha felnyitottam volna szájamat, sírva fakadtam volna és megaláztam volna magamat előtte. Hallgatva mentem ki a szobából. De alig szűntem meg hallani lépteit, midőn egyszerre elborzadtam attól, a mi köztünk történt. Rettentő volt az rám nézve, hogy örökre elszakadjon e viszony, mely összes boldogságomat alkotta és vissza akartam térni. De eléggé megnyugodott-e már arra, hogy megértsen, ha hallgatva nyújtom feléje kezemet és szeme közé nézek? gondolám. Meg fogja-e érteni nagylelkűségemet? Hát ha bánatomat tettetésnek fogja nevezni? Vagy ha az igazság öntudatával és büszke nyugalommal fogadja megbánásomat és úgy bocsát meg? És miért, miért? ő, kit én annyira szerettem, oly kegyetlenül miért sértett meg engem?
Nem hozzá, hanem saját szobámba mentem, hol sokáig maradtam egyedül és sírtam, borzadva emlékeztem vissza minden szavára a köztünk lefolyt szóváltásnak, fölcserélve azon szavakat másokkal, adva hozzájok másokat, jobbakat és ismét réműlve és a sértődés érzetével emlékeztem vissza arra, a mi történt. Midőn este kijöttem a theához és Sz. előtt, ki vendégünk volt, találkoztam férjemmel, éreztem, hogy a mai naptól kezdve egy mélység nyílt meg közöttünk. Sz. kérdé tőlem, hogy mikor utazom el? Nem voltam képes felelni.
– Kedden, – felelé férjem,– még R. grófné estélyére elmegyünk. Úgy-e el fogsz menni? – kérdé tőlem.
Megijedtem hangjának egyszerű hangzatán és félénken tekintettem férjemre. Szemei egyenesen rám voltak szögezve, tekintete gonosz és gúnyoros, hangja sima és hideg volt.
– Igen, – feleltem én.
Este, midőn egyedűl maradtunk, ő hozzám jött és felém nyújtá kezét.
– Feledd el, kérlek, mind azt, a mit mondtam, – mondá.
Megfogtam kezét, arczomon reszkető mosoly ült, és könnyeim a kicsordulásra készen állottak szemeimben, de ő elvonta kezét, és mintegy félve az érzékeny jelenettől, helyet foglalt egy karszékben, meglehetős távolságban tőlem. „Talán még mindig azt hiszi, hogy igaza van?" gondolám én, és a kész magyarázat és kérelmem, hogy ne menjünk az estélyre, fönnakadt nyelvemen.
– Meg kell írni anyámnak, hogy elhalasztottuk az elutazást, – mondá, – mert ő e miatt nyugtalankodnék.
– És mikor gondolod, hogy jó lesz útaznunk? – kérdém én.
– Kedden, az estély után, – felelé.
– Reménylem, hogy ez nem miattam van, – mondám én, mi közben szeme közé néztem, de szemei csak néztek és nem mondottak semmit, mintegy el voltak fátyolozva előlem. Arcza egyszerre öregnek és kellemetlennek tűnt föl előttem.
Elmentünk az estélyre és köztünk, úgy látszott, a jó, barátságos viszony ismét helyre állott; de e viszony egészen más volt, mint az előtt.
Az estélyen a hölgyek körében ültem, midőn a herczeg hozzám jött, úgy, hogy föl kellett állanom, hogy beszéljek vele. Fölállva, akaratlanúl kerestem szemeimmel férjemet és láttam, hogy ő a terem másik feléről nézett rám és elfordúlt. Én egyszerre úgy elszégyenlettem magamat és oly fájdalom fogott el, roszúl éreztem magamat és arczom és nyakam is elpirúlt a herczeg tekintete alatt. De állva kellett maradnom és meg kellett hallgatnom, mit mondott, mi alatt felülről nézett rajtam végig. Beszélgetésünk nem soká tartott, neki nem volt helye, hova leülhetett volna mellém és valószínűleg érezte is, hogy nem kellemes érzést okoz a vele való beszélgetés. Beszéltünk az utolsó bálról, kérdezte, hol töltöm a nyarat, stb. Elválva tőlem azt az óhaját fejezte ki, hogy szeretne férjemmel megismerkedni, és én láttam, mint jöttek össze és beszéltek együtt a terem másik felében. A herczeg valószínűleg rólam mondott valamit, mert beszéd közben mosolyogva fordúlt felém.
Férjem hirtelen fellángolt, mélyen meghajtotta magát, és ő hagyta el a herczeget. Én is elpirultam és szégyenlettem, ha elgondoltam, minő véleményben lehet a herczeg felőlem és különösen férjem felől. Azt hittem, hogy mindenki észre vette ügyetlen feszességemet, midőn a herczeggel beszéltem és hogy észre vették férjem különös tettét is; isten tudja mire magyarázhatják majd ezt; talán tudják már férjemmel folyt szóváltásomat is? Férjem unokahugával mentem haza és az úton beszéltünk vele férjemről. Én nem bírtam tartóztatni magamat és elmondtam mindent, a mi köztünk e szerencsétlen estély következtében történt. Ő megnyugtatott engem, mondá, hogy ez épen semmit sem jelentő, igen sokszor előforduló vita, mely semmi nyomot sem hagy maga után; kifejtette az ő szempontjából férjem jellemét; úgy találta, hogy ő igen kevéssé közlékeny és büszke; én igazat adtam neki, és úgy tetszett, hogy nyugodtabb lettem és most magam is jobban értem férjemet.
De azután, miután ketten egyedűl maradtunk férjemmel, e fölötte kimondott ítélet mint bűn nyomta lelkiismeretemet, és éreztem, hogy a mélység, mely bennünket egymástól elválasztott, még nagyobbá vált.