Családi boldogság/IX.

A Wikiforrásból
← VIII.Családi boldogság
szerző: Lev Nyikolajevics Tolsztoj, fordító: Szentkirályi Albert
IX.

          A régen nem fűtött üres nikolszkojei ház újra föléledt, de nem éledt föl az, a mi az előtt élt benne. Anyósom már nem élt, és mi egyedűl voltunk férjemmel. De most nem csak, hogy nem óhajtottuk az egyedűllételt, sőt az feszessé tett bennünket. A tél annyival rosszabbúl múlt el rám nézve, mivel beteg voltam és csak második fiam születése után gyógyúltam föl. Viszonyom férjemhez csak oly hidegen barátságos maradt, a milyen városi életünk alatt volt, de falun minden padlódeszka, minden fal, pamlag arra emlékeztetett engem, hogy mim volt ő nekem és mit vesztettem el. Mintegy meg nem bocsátott megbántás választott szét bennünket, mintha ő büntetett volna valamiért és e mellett úgy tenne, mintha észre sem venné. Bocsánatot kérni nem volt miért, szánalmat kívánni nem volt alkalom: ő csak azzal büntetett engemet, hogy nem adta át magát nekem egészen, nem adta át egész lelkét, mint az előtt; de senkinek és semminek sem szentelte ő azt, mintha már nem is volna neki. Néha az a gondolatom jött, hogy ő csak tetteti magát ilyennek azért, hogy kínozzon engem, és hogy benne még él az előbbi érzelem, mit én igyekeztem újra föléleszteni. De ő mindenkor mintha kerülte volna a nyiltszívűséget, mintha engem tartott volna a tettetés gyanújában és mint nevetségestől, félne minden érzésnyilvánítástól. Tekintete és hangja ezt fejezték ki: mindent tudok, mindent, nincs miért beszélned, azt is tudom, a mit akarnál mondani. Azt is tudom, hogy te mást mondasz, mint a mit teszesz. Eleinte sértve éreztem magamat a nyíltságtól való félelme által, de később hozzá szoktam azon gondolathoz, hogy ez nem színlés, de az őszinteség szükségének nem érzete. Nyelvem most nem hajlott volna arra, hogy egyszerre azt mondjam neki, hogy szeretem őt, vagy hogy az imádság fölolvasására kérjem, vagy hívjam hallgatni zongorajátékomat. Köztünk már az illem ismert szabályai voltak érezhetők. Mi mind ketten különvált életet éltünk. Ő dolgaival volt elfoglalva, melyekben nem volt szükség és nem is óhajtottam részt venni, én tétlenségembe voltam elmerülve, mi nem sértette és nem szomorítá őt mint az előtt.
          De elérkezett a tavasz. Kata Szónyával kijött falura nyaralni, nikolszkojei házunkat elkezdték kijavítani és mi átmentünk lakni Pokrowszkojebe. Az öreg pokrowszkojei ház ugyanaz volt terraceával, a világos teremben elhelyezett széthúzó asztalával és zongorájával és az én régi, fehér függönyös szobácskámmal és az én, mintegy itt feledett leánykori ábrándjaimmal. E szobában két ágyacska volt, az egyik, melyben annak előtte én aludtam és melyben esténként keresztet vetettem hánykódó nagyobbik fiamra, és a másik, melyből Ványa arczácskája kandikált ki. Keresztet vetve reájuk gyakran megállottam a csendes szoba közepén és e szögletek, függönyök és falak mögül föltámadtak a régi, elfeledett, ifjúkori álomképek. A régi hangok kezdtek gyermekes dalokat énekelni. És hol vannak ez álomképek? hová lettek e kedves, édes dalok? Megtörtént mind az, a mit egykor remélni is alig mertem. A homályos összefolyó ábrándok valósággá váltak és a valóság súlyos, ügyes-bajos, örömtelen életté lett. Pedig itt minden ugyanaz: ugyanazon kert látszik az ablakból, ugyanazon gyep, ugyanazon gyalog út, ugyanazon pad amott a mélység mellett, ugyanazon csalogányének hallatszik a forrás mellől, ugyanazok az orgonabokrok teljes virágzásukban és ugyanazon hold süt a házra; és mégis minden oly borzasztóan, oly kimondhatatlanúl megváltozott! oly hideg mind az, a mi oly drága, oly rokonszenves lehetne! Csak úgy ültünk Katával csendesen együtt a nappali szobában és róla beszéltünk. De Kata arcza ránczos lett, megsárgult, és szemei nem ragyognak az örömtől és reménytől, de rokonszenves bánatot és sajnálkozást fejeznek ki. Mi nem lelkesedünk érette mint régente, mi ítélünk fölötte; nem bámulunk azon, hogy miért vagyunk oly boldogok és nem óhajtjuk úgy mint régente, az egész világnak elmondani gondolatainkat; mint az összeesküvők suttogva beszélünk egymással és százszor kérdjük egymástól, hogy miért változott minden oly komorrá? És ő mindig a régi, csak szemöldei között mélyebb a ráncz, halántékán több az ősz haj, de a mély, figyelmes tekintetet felhő födi el előlem. Minden ugyanaz, magam is ugyanaz vagyok, csakhogy nincs bennem szerelem, sőt még a szerelem óhaja sincs. Nincs szükség a fáradozásra, nincs önelégültség. És oly távoliaknak és lehetetleneknek tetszenek nekem a régi vallásos lelkesedések és a régi férjem iránt érzett szerelem, és a régi kerekdeden egész élet. Most nem értettem volna meg azt, a mi az előtt oly világosnak és helyesnek tetszett: az a boldogság, mit érzünk, ha másért élünk. Minek másért? midőn magamért sem óhajtok élni?
          Egészen elhagytam a zenét azon időtől fogva, midőn Pétervárra útaztunk; de most a régi zongora és a régi hangjegyek ismét kedvesek lettek előttem.
          Egyik nap gyengélkedtem, egyedűl maradtam otthon; Kata és Szónya férjemmel együtt elmentek Nikolszkojebe megnézni az új építkezéseket. A theaasztal föl volt terítve, én lementem és várva rájok a zongora mellé ültem. Fölnyitottam a quasi una fantasia szonátát és elkezdtem játszani. Senkit sem lehetett látni vagy hallani közelemben, az ablakok a kertre nyíltak és az ismerős, komoran magasztos hangok megszólaltak a szobában. Elvégeztem az első részt és egészen öntudatlanul, régi szokás szerint azon sarokra tekintettem vissza, melyben régente ő szokott ülni, midőn hallgatta játékomat. De ő nem volt ott; a szék, rég meg nem mozdítva, ott állott a sarokban; az ablakban látszott az orgona egy ága a fényes alkonyatban és az est hűse beömlött a nyitott ablakokon át. Rákönyököltem a zongorára, mindkét kezemmel elfödtem arczomat és elgondolkodtam. Sokáig ültem így fájdalmasan gondolva a régire, a vissza nem térőre, és félve gondoltam a jövőre. De előttem mintha semmi sem volna, mintha semmit sem óhajtottam, semmit sem reméltem volna. Talán megvénültem! gondolám, ijedten emelve föl fejemet, és hogy feledjek és ne is gondolkodjam, ismét elkezdtem ugyanazon andantet játszani. Istenem! gondolám, bocsásd meg nekem, ha bűnös vagyok; vagy térítsd vissza mindazt, a mi oly szép volt lelkemben, vagy taníts meg, hogy mit tegyek? miként éljek most? Kerekek zörgése hallatszott a füvön és a tornácz előtt, és a terraceon elővigyázó, ismeretes léptek hallatszottak, melyek ismét elenyésztek. De már nem a régi érzés ébredt föl bennem ez ismerős léptekre. Midőn elvégeztem a játékot, a léptek hátam mögött hallatszottak és egy kéz érintette vállamat.
          – Milyen okosan tetted, hogy ezt a szonátát játszottad, – mondá ő.
          Én hallgattam.
          – Te nem theáztál még.
          Tagadólag ráztam fejemet és nem néztem vissza reá, hogy ne lássék fölindulásom nyoma, mik arczomon még hátra maradtak.
          – Ők tüstént haza jönnek; a ló megbokrosodott és ők gyalog jönnek az országúttól, – mondá ő.
          – Várjuk meg őket, – mondám én, és kimentem a terracera, remélve, hogy ő is utánam fog jönni; de ő a gyermekek után kérdezősködött és hozzájok ment. Jelenléte, egyszerű, jó hangja ismét meggyőzött engem arról, hogy valami elveszett. Mit kívánhatok még? ő jó, szelid, jó férj, jó atya, én magam sem tudom, mi elégíthetne ki engem. Kimentem az erkélyre, leültem a terrace sátra alá ugyanazon padra, melyen eljegyzésünk napján ültem. A nap már lenyugodott, kezdett szürkülni és tavaszi sűrű felhő nehezedett a házra és kertre, csak a fák mögött látszott a tiszta ég egy vékony szegélye az elhomályosodó hajnallal és imitt-amott felvillanó egy-egy csillaggal. Minden fölött a felhő könnyű árnya lengett és minden a csendes tavaszi eső közeledtét várta. A szél elcsendesedett, egyetlen levél, egyetlen fűszál sem mozdult, az orgonavirág illata eltöltötte az egész kertet és terracet oly bőségben mintha az egész lég virágoznék, majd hirtelen meg-gyengült, majd ismét megerősödött, úgy hogy szemeim lecsukódtak és se látni, se hallani nem óhajtottam semmit ez édes illaton kívül. A georginák és a rózsafák még nem virító ágai mozdulatlanúl nyúltak szerte fölkapált fekete ágyaikon, mintha folyton nőnének fölfelé fehérre gyalult karóik mellett, a békák egész erejökből kuruttyoltak együttesen és áthatóan a mélység fölött, mintegy az esőt akarva megelőzni, mely őket bekergeti a vízbe. Egy vékony, meg nem szakított vízi hang uralkodott e lárma fölött. A csalogányok felelgettek egymásnak és hallani lehetett, mint röpkednek nyugtalanúl egyik helyről a másikra. E tavaszon ismét megkísértette egy csalogány elhelyezkedni az ablak alatti bokorban és midőn én kijöttem, hallottam, mint repült el a fasorba, honnét egyszer fölcsattogott és elhallgatott, mintha várna valamire.
          Hiába igyekeztem magamat megnyugtatni és vártam valamire és sajnáltam valamit.
          Férjem lejött és leült mellém.
          – Úgy látszik megáznak a mi embereink, – mondá ő.
          – Igen, – mondám én és mind ketten soká hallgattunk.
          És a felhő szél nélkül mind mélyebbre ereszkedett; mind csendesebb, illatosabb és mozdulatlanabb lett minden, és egyszerre egy csepp esett le és úgy látszott a terrace vitorlasátora alá ugrott, egy másik a gyalogút kavicsára esett; a levelek megzördültek és sűrű, üde, mindig erősbülő eső kezdett esni. A csalogányok és békák egészen elhallgattak, s az a vékony vízi hang, ámbár távolabbnak tetszett az esőben, de mindig hallható volt a légben és valami madár, talán elfeledkezve magáról a száraz levelek közt, nem messze a terracetól, egyenletesen ejtette ki két egyforma hangját. Férjem fölkelt és ki akart menni.
          – Hová akarsz menni? – kérdém tőle. – Itt oly jól esik ülni.
          – Esernyőt és sárczipőt kell küldenem, – felelé ő.
          – Nem szükséges, az eső azonnal elmúlik.
          Igazat adott nekem és mi ketten egyedül maradtunk a terraceon. Én kezemmel rátámaszkodtam a sikamlós nedves karzatra és kihajtottam fejemet. Az üde eső egyenetlenül hullott hajamra és nyakamra. A felhő világosodva és ritkulva kiömlött fölöttünk; az eső egyenletes zúgását fölváltotta az egyes ritka cseppek hullása, melyek fölülről és a levelekről csepegtek alá. A békák alulról ismét elkezdtek brekegni, a csalogányok újra kezdtek mozogni, és a nedves gallyak közül kezdték egymást hívogatni. Előttünk minden megvilágosodott.
          – Milyen szép itt! – mondá ő, ráülve a karzatra és végig simítva kezével nedves hajamat.
          Ez egyszerű gyöngédség szemrehányásként hatott reám, szerettem volna sírni.
          – Mit kívánhat még egyebet az ember? – mondá ő. – Én most oly elégedett vagyok, hogy semmire sem vágyom, tökéletesen boldog vagyok!
           „Nem így beszéltél te nekem egykor boldogságodról," gondolám én. „Bár mily nagy volt is az, te azt mondtad, hogy mindig mégis, mégis óhajtasz valamit. És most nyugodt és elégűlt vagy, míg az én lelkemben mintha kimondhatatlan megbánás és kisírhatatlan könyek volnának."
          – Én is jól érzem magamat, – mondám én, – de elkomorít épen az, hogy minden oly jó, a mi körültem van. Bennem minden olyan összefüggéstelen, olyan félszeg, mindig akarnék még valamit; pedig itt minden oly szép és nyugodt. Vajon te nálad is nem vegyül-e valami bú a természet élvezéséhez, mintha valami elmúltat óhajtanál?
          Levette kezét fejemről és kissé elhallgatott.
          – Igen, ez előtt ez velem is megtörtént, különösen tavaszszal, – mondá ő, mintha visszaemlékeznék. – Sőt éjeket is töltöttem ébren, vágyakozva és remélve, és ezek jó éjszakák voltak! . . . De akkor minden előttem volt és most minden a hátam mögött van; most meg vagyok elégedve azzal a mi van, és dicsően érzem magamat, – fejezé ő be oly meggyőződésteljes őszinteséggel, hogy bár mennyire nehezemre esett is ezt hallanom, elhittem neki, hogy az igazat mondja.
          – És te semmit sem óhajtasz? – kérdém.
          – Semmi lehetetlent, – felelé ő sejtve érzelmemet. – Íme, te töröd fejedet, – tette ő hozzá czirógatva engemet, mint gyermeket és még egyszer fejemre téve kezét, – te irígyled a fák leveleitől és a növényektől azt, hogy őket az eső megáztatja, te is növény, falevél, eső szeretnél lenni. Mig én csak örülök rajtuk, mint mindenen e világon, a mi ifjú, jó és boldog.
          – És nem sajnálsz te semmit, a mi elmúlt? – folytattam én a kérdezést, érezve, hogy szívem mindig jobban és jobban elcsügged.
          Ő elgondolkodott és ismét elhallgatott. Láttam azt, hogy ő egészen őszintén akar felelni.
          – Nem! – felelé röviden.
          – Nem igaz, nem igaz! – mondám én visszafordulva és szeme közé nézve. – Te nem sajnálod a múltat?
          – Nem! – mondá ő még egyszer, – én hálás vagyok érte, de nem sajnálom a múltat.
          – Talán nem óhajtod azt, hogy ismét visszatérjen – mondám én.
          Ő elfordult és a kertre nézett.
          – Nem óhajtom, ép úgy mint nem óhajtom azt, hogy szárnyaim nőjenek, – mondá ő. – Nem lehet.
          – És nincs semmi kifogásod a múlt ellen? Nem teszesz szemrehányást se magadnak, se nekem?
          – Soha! minden úgy volt a legjobban, a hogy volt.
          – Hallgass ide! – mondám, megérintve kezét, hogy rám nézzen. – Hallgass ide, miért nem mondtad te nekem soha, hogy én úgy éljek, a hogy neked tetszik, miért nem adtad tudtomra akaratodat, melyet én nem tudtam hasznomra fordítani, miért szűntél meg engem oktatni? Ha csak akartad volna, ha engem másként vezettél volna, semmi, semmi se történt volna, – mondám én oly hangon, melyben mindig erősebben fejeződött ki a hideg bánat és szemrehányás, nem pedig a régi szerelem.
          – Mi nem történt volna? – mondá ő csudálkozva fordulva hozzám, – hiszen nincs semmi baj. Minden jól megy. Nagyon jól, – tevé hozzá mosolyogva.
           „Talán ő nem érti, vagy a mi még roszabb, nem akarja érteni," gondolám én és a könyek szemeimbe tolultak.
          – Nem történt volna az, hogy semmit sem vétve ellened, büntetsz közönyöddel, sőt megvetéseddel, – mondám én hirtelen. – Nem történt volna az, hogy minden hibám nélkül, te egyszerre elvetted tőlem mind azt, a mi drága volt előttem.
          – Mit mondasz, édesem? – mondá ő, mintha nem értené, mit beszélek.
          – Nem, hagyd kibeszélnem magamat. ... Te elvontad tőlem bizalmadat, szerelmedet, sőt becsülésedet; azért nem hiszem már, hogy most szeretsz engem, ha ahhoz hasonlítom a mi előbb volt. Nem, egyszerre akarok elmondani mindent, ami oly régen kínoz, – szakítottam újra őt félbe. – Talán bűnös vagyok abban, hogy nem ismertem az életet és te engedted, hogy magam jöjjek rá. . . . Talán bűnös vagyok abban, hogy most, midőn magamtól megtudtam, hogy mi a jó, midőn én, már több esztendeje igyekeztem hozzád visszatérni, te visszataszítasz, mintha nem értenéd, hogy mit akarok és mindig úgy, hogy semmi szemrehányást sem lehet neked tenni, és hogy én nemcsak bűnös, de szerencsétlen is vagyok. Igen, te ismét azon életbe akarsz engem kitaszítani, mely én és a te szerencsétlenségedet fogná okozni.
          – Ugyan mivel mutattam én ezt neked? – kérdé ő őszinte ijedtséggel és bámulattal.
          – Nem te mondtad-e tegnap este, sőt nem ismétled-e szünetlenül, hogy én itt nem tudok megélni, és hogy télire ismét be kell mennünk Pétervárra, mely város gyűlöletes előttem? – folytattam én. – A helyett, hogy támogatnál engem, kikerülsz minden őszinte vallomást, minden nyiltszívű gyöngéd szót. És azután, ha végkép el fogok bukni, te szemrehányást fogsz nekem tenni és örülni fogsz buktomon.
          – Hallgass, hallgass, – mondá ő szigorú és hideg hangon, – az nem helyes, a mit te most mondasz. Ez csak azt mutatja, hogy roszúl vagy hangolva irántam, hogy te nem . . .
          – Hogy nem szeretlek téged? mondd ki, mondd ki! – fejezém én be és könyeim elboríták arczomat. Leültem a padra és elfödtem kendőmmel szemeimet.
           „Íme, most megértett!" gondolám, igyekezve visszatartani zokogásomat, mely fojtogatott. „Elmúlt, elmúlt régi szerelmünk," mondá egy hang szívemben. Nem jött oda hozzám, nem nyugtatott meg. Megsértve érezte magát az által, a mit mondtam. Hangja nyugodt és száraz volt.
          – Nem tudom mit akarsz szememre hányni, – mondá ő, – hacsak nem azt, hogy nem úgy szerettelek mint az előtt.
          – Szerettelek! – mondám én a kendő mögött és keserű könyeim még bőségesebben hullottak reá.
          – Ebben hibás csak az idő és mi magunk. Minden korszaknak megvan a maga módja szeretni. . . . Ő elhallgatott. . . . És megmondjam neked az egész igazságot? ha már őszinteséget kívánsz? Épen úgy, mint azon évben, midőn megismertelek, éjeket töltöttem álmatlanúl rád gondolva, és magam alkottam szerelmemet, mely szerelem nőtt folyton szívemben, épen úgy Péterváron és a külföldön nem aludtam borzasztó éjeken át és töprenkedtem, széttéptem e szerelmet, mely kínozott engem. Nem irtottam ki a szerelmet, csak azt, belőle a mi kínzott, megnyugodtam és mégis szeretlek, csakhogy más nemével a szerelemnek.
          – Igen, mert te ezt szerelemnek nevezed, pedig nem egyéb az fájdalomnál, mondám én, – miért engedted meg nekem, hogy a nagy világban éljek, ha neked az oly károsnak tetszett, hogy a miatt megszűntél engem szeretni?
          – Nem a nagy világ miatt volt az, barátom, – mondá ő.
          – Miért nem használtad fel befolyásodat rám, – folytattam én, – miért nem kötöztél, miért nem öltél meg? Nekem most jobb volna, mint nélkülözni mind azt, a mi boldogságomat alkotta, jól érezném magamat, nem szégyenleném magamat.
          Ismét zokogásban törtem ki és elfödtem arczomat.
          Ekkor Kata és Szónya, vígan és vizesen, hangos beszéd közben jöttek a terracera, de meglátva minket, rögtön elhallgattak és kimentek.
          Sokáig hallgattunk, midőn ők kimentek; én kisírtam könyeimet és megkönnyebbülve éreztem magamat. Férjemre tekintettem. Ő fejét kezeire támasztva ült és akart valamit mondani feleletül tekintetemre, de csupán mélyen sóhajtott és ismét lehajtá fejét.
          Én hozzá mentem és eltávolítottam kezeit. Tekintete gondolatteljesen fordúlt felém.
          – Igen, – mondá ő, mintegy folytatva gondolatait. – Mindegyikünknek, különösen nektek nőknek szükséges átélni az élet összes dőreségeit azért, hogy visszatérjünk a valóságos élethez; ebben másnak hinni nem lehet. Te még akkor koránt sem élted át azon bájos, kedves dőreséget, mely után én beléd szerettem, és én engedtem neked azt átélni és éreztem, hogy nincs jogom ahhoz, hogy ebben megakadályozzalak, ámbár én rám nézve már rég elmúlt azon idő.
          – Miért élted te át velem és hagytad nekem átélni ezen dőreséget, ha szerettél engem? – kérdém én.
          – Azért, mert ha akartad volna is nem tudtál volna nekem hinni; neked magadnak kellett rájönnöd és rájöttél.
          – Te sokat okoskodtál – mondám én. – De keveset szerettél.
          Ismét elhallgattunk.
          – Ez kegyetlenség, a mit te most mondtál, de igaz, – mondá ő, hirtelen fölkelve és elkezdve föl s alá járni a terraceon, – igen, ez igaz. Én hibás voltam! – mondá ő, megállapodva előttem. – Vagy nem kellett volna megengedni magamnak azt, hogy szeresselek, vagy őszintébben kellett volna téged szeretnem.
          – Feledjünk el mindent, – mondám én félénken.
          – Nem a mi elmúlt, az már vissza nem tér, soha vissza nem tér, – és hangja meglágyult, midőn ezt mondta.
          – Minden visszatért már, – mondám én, vállára téve kezemet.
          Eltávolítá kezemet és megszoritá azt.
– Nem, én nem mondtam igazat, midőn azt mondtam, hogy nem sajnálom a múltat; én sajnálom, én siratom azon elmúlt szerelmet, mely megszűnt már lenni és mely nem lesz többé soha. Ki a hibás ebben? nem tudom. Maradt szerelem, de nem az, megmaradt a helye, de az egészen meggyengült, nincs már benne erő, lényeg, megmaradt az emlék és a háladatosság; de ...
          – Ne beszélj így, – vágtam én közbe. – Hadd legyen ismét minden, mint ez előtt. . . . Úgy-e lehet? igen? – kérdém én szemei közé nézve. De szemei tiszták, nyugodtak voltak és nem néztek mélyen az enyémbe.
          Már akkor, midőn beszéltem, éreztem, hogy az lehetetlen, a mit én óhajtok és a mit kértem tőle. Ő mosolygott nyugodt, egyszerű, mint nekem tetszett, öreg mosolygással.
          – Mily ifjú vagy te még és én már milyen öreg vagyok – mondá ő. – Bennem már nincs az meg, a mit te keressz; minek csaljuk magunkat? –mondá ő, folyton mosolyogva.
          Hallgatva állottam mellette és nyugodtabban éreztem magamat.
          – Nem fogunk azon törekedni, hogy az életet ismételjük, – folytatá ő. – Nem fogunk hazudni magunknak. Hogy pedig nem létezik régi nyugtalanság és rosz indulat, annak hála isten! Nekünk nincs mit keresnünk, nincs miért izgatni magunkat. Mi már megtaláltuk a boldogságot és részünkre abból elég nagy rész jutott. Most már nekünk munkálkodnunk kell és útnak indítanunk ezt ni, – mondá ő, a dajkára mutatva, ki eljött Ványával és megállott a terrace ajtajában. – Úgy van az kedvesem, – mondá ő, magához hajtva fejemet és megcsókolva azt.
          Nem szerető, de régi barát csókolt meg engemet.
          A kertből mindig erősebben és édesebben emelkedett az est hűvössége, mindig ünnepélyesebbé váltak a hangok és a csend és az égen gyakrabban gyúltak fel a csillagok. Férjemre néztem és egyszerre megkönnyebbülve éreztem magamat; mintha kivették volna belőlem azt a beteg erkölcsi ideget, mely szenvedést okozott nekem. Egyszerre villágosan és nyugodtan éreztem, hogy amaz időbeli érzés visszatérhetetlenűl elmúlt, mint elmúlt amaz idő és hogy újra fölidézni azt nem csak hogy nem lehetséges, de terhes is lett volna. Végre is oly nagyon jó lett volna azon idő, mely oly boldognak tetszett nekem? És ez már mind oly régesrégen volt. . . .
          Itt az ideje theázni! – mondá férjem, és mi együtt mentünk az ebédlőbe. Az ajtóban ismét találkoztam Ványával a dajka karján. Karomra vettem a gyermeket, beburkoltam meztelen piros lábacskáit, magamhoz szorítám őt, és alig érintve ajkaimmal megcsókoltam. A gyermek mintegy álomban mozgatta karjait és szétterjeszté ránczos újjacskáit, kinyitotta homályos szemeit, mintha keresne valamit vagy emlékeznék valamire; egyszerre e szemek rajtam maradtak függve, a gondolat egy szikrája ragyogott föl bennök, vaskos, szétnyílt ajkai összehúzódtak és egy mosolyban tárultak föl. „Enyém! enyém! enyém!" gondolám én boldog feszültséggel minden tagomban, keblemre szorítottam őt, és alig bírtam megtartani magamat, hogy neki fájdalmat ne okozzak. És elkezdtem csókolni hideg lábacskáit, mellét, kezeit és hajjal alig benőni kezdő fejecskéjét. Férjem hozzám jött, én hirtelen eltakartam a gyermek fejét és ismét kitakartam.
          – Szergejics Iván, – mondá férjem, ujjával álla alatt érintve őt. De én ismét hirtelen eltakartam Szergejics Ivánt. Senkinek sem volt szabad kívülem őt sokáig nézni. Ránéztem férjemre, szemei nevettek, midőn az én szemeim közé néztek és nekem hosszú idő óta először okozott örömet és először esett könnyen az ő szemei közé nézni.
          E naptól fogva megszűnt regényem férjemmel; a régi érzés vissza nem térő emlékké vált, és a gyermekeim és gyermekeimnek atyja iránti új érzése a szerelemnek más, de egészen másként boldog élet kezdetévé lőn, melyet még át nem éltem egészen a jelen perczig. . .