Családi boldogság/III.
Egyik nap, aratáskor, Katával és Szónyával a kertbe mentünk és kedvencz padunkra ültünk le, a mélyút körüli hársfák árnyékába, honnét az egész kertet és szántóföldeket be lehetett látni. Mihajlics Szergej már három napja nem volt nálunk és e napon annyival is inkább elvártuk őt, mert tiszttartónknak megígérte, hogy megtekinti a gazdaságot. Láttuk, hét órakor, hogy lóháton megérkezett a rozsföldre. Kata cseresznyét és baraczkot hozatott ki, mert ő igen szerette, mosolyogva nézett rám, ledűlt a padra és elszúnyókált. Én egy görbe, lapos, leves levelű és héjú hársfa ágát törtem le, mely megnedvesíté kezemet, és, legyezgetve Katát, folytattam az olvasást, szünet nélkül félbeszakítva azt és végig tekintve a mezei úton, melyen neki jönnie kellett. Szónya egy öreg hárs tövében lúgost csinált babája számára. Forró, szélcsendes nap volt, gőzölt a föld, fekete viharfelhők támadtak, már reggel óta készülődött az égi háború. Én föl voltam izgatva, mint vihar előtt mindig. De délután a felhők kezdtek a láthatáron szétoszlani, a nap kisütött a tiszta égen, és csak egy oldalon mennydörgött, és egy nehéz felhőből, mely a láthatáron függött és a föld porával összevegyült, néha látszottak lecsapódni a földre a villám halavány sugarai. Látni való volt, hogy nálunk legalább az napra elvonúlt a vihar. A kert mögötti út látható részein szakadatlan sorban, majd csendesen vonúltak a kévékkel magasra megrakott csikorgó szekerek, majd ezekkel szemközt gyorsan zörögtek az üres kocsik, ügettek a lovak, csak úgy lobogott sörényök. A sűrű por leszállott, nem lebbent el, hanem térítőként függött a kert fáinak átlátszó levelei között. Távolabb, a szérű felől ugyanazon hangok hallatszottak, és csendesen elhaladva a kerítés mellett, ugyanazon sárga kévék repültek a levegőn át, és szemeim előtt nőttek fel a tojásdad asztagok, készültek el éles tetőik és a parasztok alakjai ott sürögtek rajtok. Elől, a poros szántóföldön szintén mozogtak a szekerek, szintén látszottak a sárga kévék és szintén eljutottak hozzánk a szekérzörgés, beszélgetés és ének hangjai. Egyfelől szélesebb és szélesebbé vált a tarló, rétegenként ürömmel benőtt mesgyékkel átszelve. Jobbra a dísztelenül összehányt lekaszált vetésen látszottak a rikító színű ruhákba öltözött kévekötő asszonyok, kik lehajlongtak, integettek kezeikkel és az összekevert vetés megtisztult és csínos kévék álltak rajta sorban. Úgy tetszett, mintha szemem előtt egyszerre változott volna át a nyár őszszé.Por és hőség terjedt el mindenütt, kivéve a mi kedves kis helyünket a kertben. E porban és hőségben, a nap égető sugarai alatt mindenfelől beszélt, lármázott és mozgott a munkás nép.
Kata oly édesen szúnyokált a fehér batisztkendő alatt, a mi hűvös padunkon, a cseresznye oly levesen, fényesen barnúlt, pirúlt a tányéron, ruháink oly üdék, oly tiszták voltak, a víz az üvegben oly fényes szivárványokat vetett, és én oly igen jól éreztem magamat. Mit tegyek? gondolám, mivel érdemeltem én meg, hogy ily boldog vagyok? De hogy oszszam meg a boldogságot? miként és kinek adjam magamat és boldogságomat?
A nap már leszállt a nyírfasor koronájáig, a por leereszkedett a mezőre, a távolság tisztábban és fényesebben látszott az oldalvilágításnál, a nap sugarai egészen szétszóródtak, a szérűn, a fák között három új asztag hajazatja látszott és a parasztok lejöttek róluk; a szekerek hangos kiáltással vágtattak megtenni az utolsó fordulót; az asszonyok gereblyékkel vállukon és öveiken lógó sarlókkal hangosan énekelve indultak haza felé, de Mihajlics Szergej még sem jött, ámbár már rég láttam, hogy lejött a dombról. Egyszerre a fasor közt, azon oldalról, honnét épen nem vártam őt, feltűnt alakja; (megkerülte a mélyútat). Derűlt, sugárzó arczczal, kalapját kezében tartva, gyors léptekkel közeledett felém. Meglátva, hogy Kata alszik, összeszorítá ajkát, hunyorított szemével és lábujjhegyen jött közelébb; rögtön észrevettem, hogy ő azon különös, ok nélküli jókedvű hangulatban van, melyet én borzasztóan szerettem nála, és mit mi vad lelkesűltségnek neveztünk. Ő ilyenkor valóságos iskolás gyermek volt, ki megszökött az iskolából; egész lénye arczától lábáig elégedettséget, boldogságot, gyermekes pajzánságot lehelt.
– Nos, jó napot, ifjú ibolya, hogy van? jól? – mondá ő súgva, hozzám jőve és kezemet megszorítva. . . – Én kitűnően érzem magamat, – felelt ő kérdésemre, – most nem vagyok több tizenhárom évesnél, szeretnék lovasdit játszani és fára mászni.
– Vad lelkesedésben vagyunk? – kérdém, nevető szemébe nézve, és érezve, hogy e vad lelkesedés reám is elragad.
– Igen, – felelt, egyik szemével intve és mosolyát visszatartva. – Csakhogy minek üt Karlovna Katalinnak az orrára?
Észre sem vevém, hogy, midőn folyton csak őt néztem, az ággal levertem Katáról a kendőt és a levelekkel simogattam arczát.
– És ő azt fogja mondani, hogy nem aludt, – mondám én súgva, mintha Katát nem akartam volna felkölteni; de ez épen nem azért történt, hanem mert nagyon jól esett vele súgva beszélgetni.
Ő hangtalanúl mozgatta ajkait, gúnyolva engem, mintha már én oly halkan beszéltem volna, hogy semmit sem lehetett abból érteni. Meglátva a cseresznyét a tányéron, mintegy lopva vette el az asztalról és a nagy hársfa alá ment Szónyához és leült a babák közé. Szónya eleinte megharagudott, de ő csakhamar kibékült vele, játékot talált ki, melyben Szónyának versenyt kellett vele ennie a cseresznyét.
– Ha akarja, hozatok még, – mondám én, – vagy tán menjünk magunk.
Ő ráültette a babát a tányérra és mi mind a hárman a gyümölcsös felé mentünk.
– Nos, hogy ne volna ön ibolya; – mondá ő nekem még mindig halkan, ámbár már senki sem volt jelen, kit felkölthetett volna, – a mint önhöz értem e nagy por, hőség és fáradtság után, azonnal ibolyaillatot éreztem. És nem olyan illatszer félét, de tudja, olyan korai, sötétes ibolyáét, melynek illata magában foglalja az olvadó hóét és a tavaszi növényét.
– Hát a gazdaságban rendén van minden ? – kérdém én, hogy elfeledjem örömömet, melyet szavai nekem okoztak.
– Tökéletesen; ez a nép mindig a legjobb nép marad. Minél jobban ismeri valaki, annál jobban megszereti.
– Igen, – mondám én, – imént néztem a kertből a munkát, és egyszerre csak fölindult lelkiismeretem azon, hogy ők hogy fáradnak, én pedig oly jól érzem magamat, hogy . . .
– Ne kaczérkodjék ön ezzel, édes barátnőm, – szakított ő félbe, egyszerre elkomolyodva, de hízelgőleg nézve szemembe, – ez szent dolog. Mentse meg az isten attól, hogy ezzel ledérkedjék.
– De hisz' én ezt csak önnek mondom.
– Nos igen, tudom. Hát hogy leszünk a cseresznyével?
A gyümölcsös be volt zárva és a kertészek sehol sem voltak láthatók (Szergej kiküldé őket a munkásokhoz). Szónya elfutott a kulcsért, de ő nem várva be Szónyát, átugrott a falon.
– Nos kell-e? – hallatszott odaátról szava, – adja a tányért.
– Nem, én magam is akarok szedni, megyek a kulcsért, – mondám én, – Szónya nem fogja megtalálni . . .
De egyszersmind akartam látni, mit csinál ő ott, hogy néz ki, hogy mozog, midőn azt hiszi, hogy őt senki sem látja. Igen, akkor egy perczre sem akartam őt elveszteni szemem elől. Lábujjhegyen, a csalánon keresztül a gyümölcsös másik felére futottam, hol a fal alacsonyabb volt, és egy üres kádra felállva, úgy, hogy csak mellemig ért a fal, áthajoltam rajta. Átfutottam szememmel a gyümölcsös belsejét, öreg görbe fáival és fürészes széles leveleivel, melyek közül nehézkesen és függélyesen lóggtak alá a bőlevü, fekete gyümölcsök, és átnyújtva fejemet a falon, egy öreg cseresznyefa kérges ága alól megláttam Mihajlics Szergejt. Ő valóban azt hitte, hogy én eltávoztam és hogy őt senki sem látja. Levéve kalapját és behunyva szemeit, egy öreg cseresznyefa kiszáradt törzsén ült és szorgalmasan gyúrt gömbbe egy darab cseresznyemézgát. Egyszerre felvonta vállait, kinyitotta szemét és mosolyogva mondott valamit. Annyira szokatlan volt nála e szó és e mosoly, hogy bántott a lelkiismeret a miatt, hogy néztem őt. Úgy tetszett, hogy ez a szó: „Mása!" volt. Nem lehet, gondolám. „Kedves Mása" ismételte ő halkabban és még édesebben. De ezt a két szót már világosabban hallottam. Szívem oly erősen kezdett verni és oly izgató, mintegy tiltott öröm fogott el egyszerre, hogy kezemmel a falba kellett kapaszkodnom, hogy el ne áruljam magamat. Ő meghallotta mozdulatomat, ijedten körülnézett, hirtelen levette rólam szemét, elpirult, elvörösödött mint egy gyermek. Akart mondani valamit, de nem tudott, és ismét és ismét csak úgy lángolt arcza. Végre mégis mosolyogva nézett rám. Én is mosolyogtam. Egész arcza sugárzott az örömtől. Ez már nem volt az öreg gondnok, ki czirógatott is, tanított is engem ; ez a velem egyenlő férfi volt, a ki szeretett engem és félt tőlem, és a kitől én féltem és a kit én szerettem. Nem szóltunk egymáshoz semmit, csak néztünk egymásra. De ő egyszerre összehúzta szemöldeit, szemeiből a mosoly és fény eltűnt és hidegen, ismét atyailag fordúlt hozzám, mintha valami roszat tettünk volna és mintha ő magához tért volna és nekem is azt tanácsolná, hogy én is térjek magamhoz.
– Mindenesetre szálljon le onnét, leeshetik, – mondá ő. – Igazítsa meg haját; látná csak, milyen a kegyed kinézése!
– Miért tetteti magát? Miért akar nekem fájdalmat okozni? kérdém magamtól szomorúan. De abban a perczben legyőzhetetlen óhajom támadt még egyszer zavarba ejteni őt és megkísérteni rajta erőmet.
– Nem, magam akarok cseresznyét szedni, – mondám én, és kezemmel a legközelebbi ágakba kapaszkodva, lábammal fölugrottam a falra. Ő nem volt képes föltartóztatni engemet, midőn már leugrottam a gyümölcsösbe.
– Milyen fonákságokat cselekszik! – mondá ismét elpirulva és igyekezve a boszankodás színe alá rejteni fülindulását, – megüthette volna magát. És hogy fog innét kimenni?
Ő még jobban fel volt indulva, mint elébb, de fölindulása most nem okozott nekem már örömet, ellenkezőleg, megijesztett. E fölindulás elragadt reám is, elpirultam és, kikerülve őt és nem tudva mit szóljak, kezdtem szedni a cseresznyét, melyet nem tudtam hova tenni. Szemrehányásokat tettem magamnak, megbántam tettemet, féltem, és nekem úgy tetszett, hogy örökre elvesztettem becsülését magamviselete által. Mind ketten hallgattunk, mind ketten meg voltunk zavarodva. Szónya előhozva a kúlcsot, kiszabadított bennünket e nehéz helyzetből. Ezután sokáig nem szóltunk egymáshoz és mindketten csupán Szónyához fordultunk. Midőn visszatértünk Katához, ki azt erősítette, hogy nem aludt, én folyvást hallgattam és lassanként megnyugodtam, ő ismét igyekezett visszaesni szokott gondnoki, atyai hangulatába, de ez a hangulat már nem sikerűlt neki és engemet nem csalt meg többé. Elevenen visszatért emlékembe ama beszélgetés, mely néhány nap előtt köztünk folyt.
Kata arról beszélt, mennyivel könnyebb a férfinak szeretni és szerelmét kifejezni, mint a nőnek.
– A férfi megmondhatja, hogy szeret, de a nő nem, – mondá ő.
– Nekem pedig az a nézetem, hogy a férfinak sem lehet és nem kell mondani azt, hogy szeret, – mondá Mihajlics Szergej.
– Miért? – kérdem én.
– Azért, mert ez mindig hazugság. Micsoda fölfedezés az, hogy az ember szeret? Mintha bizony, midőn ezt kimondja valaki, valami csettenne, – pattanna – ő szeret. Mintha az úgy volna, hogy mihelyt e szót kimondja valaki, valami rendkívülinek kellene történni, valami jelnek, hogy minden ágyú egyszerre elsüljön. Nekem úgy tetszik, hogy mind azok, a kik ünnepélyesen ejtik ki e szavakat: „én önt szeretem", vagy magokat csalják meg, vagy, a mi még rosszabb, megcsalnak másokat.
– Így hát hogyan tudja meg a nő, hogy őt szeretik, ha ezt neki meg nem mondják? – kérdé Kata.
– Azt én nem tudom, – válaszolá ő, – minden ember saját nyelvén beszél. Ha létezik az érzelem, az megnyeri kifejezését. Ha én regényeket olvasok, mindig előttem van, hogy milyen álmélkodó arcza lehet Meyer hadnagynak vagy Alfrédnak, midőn azt mondja: „szeretlek téged, Eleonóra!" és azt hiszi, hogy rögtön valami rendkívüli fog történni; és semmi sem történik, sem vele, sem Eleonórával; ugyanaz marad az orra, a szeme és az egész ember!
Ebben a tréfában már én akkor éreztem valami komolyat, a mi reám vonatkozik, de Kata nem engedte, hogy ily könnyen elbánjanak a regényhősökkel.
– Örökké csak paradoxok, – mondá ő. – De mondja csak meg igazán, ön talán soha se mondta azt nőnek, hogy szereti őt?
– Ezt soha sem mondtam, se féltérden nem állottam, – felelé ő nevetve, – és soha nem is fogom ezt tenni.
– Neki nem is szükséges azt mondania, hogy szeret engem, gondolám én most, elevenen emlékezve erre a beszélgetésre. Ő szeret engem, azt én tudom. Hiába törekszik közönyösnek látszani! nem vezet engem tévútra.
Ez egész este keveset beszélt velem, de Katához vagy Szónyához intézett minden szavából, minden mozdulatából kiláttam a szerelmet s ezen nem kétkedtem többé. Csak őt szántam, hogy miért tartja szükségesnek a titkolódzást és azt, hogy magát hidegnek tettesse, midőn már úgy is minden olyan világos, és midőn oly könnyű, oly egyszerű lett volna kimondhatatlan boldognak lenni. De engem bűnként kínzott az, hogy beugrottam hozzá a gyümölcsösbe. Mindig úgy tetszett, hogy e miatt megszűnt engem becsülni és haragszik rám.
Thea után a zongora-szobába mentem és ő utánam jött.
– Játszszék valamit, már rég nem hallottam játszani, – mondá ő utolérve engem, mielőtt leültem volna.
– Azt akartam . . . Mihajlics Szergej! – mondám én hirtelen, egyenesen szeme közé nézve. – Nem haragszik ön rám?
– Miért? – kérdé ő.
– Hogy önnek nem engedelmeskedtem ebéd után, – mondám elpirúlva.
Ő értett engem, megrázta fejét és elnevette magát. Tekintete azt látszott mondani, hogy ki kellett volna szidnia engem, de érzi, hogy nincs erre elég ereje.
– Semmi sem történt; mi ismét jó barátok vagyunk,– mondám én, leülve a zongorához.
– Ugyan bizony! – mondá ő.
A nagy, magas teremben csak két gyertya égett a zongora mellett, a többi tér félhomályban maradt. A kinyitott ablakokon benézett a világos nyári éj. Minden csöndes volt, csak Kata lépései csikorogtak váltakozva a homályos nappali szobában, és Szergej lova, mely az ablak alatt volt megkötve, nyugtalankodott és kapálta patkójával a földet. Ő hátam mögött ült, úgy, hogy én nem láthattam őt; de a szoba félhomályában, a hangokban, bennem magamban mindenütt éreztem jelenlétét. Minden tekintete, minden mozdulata, melyet nem láthattam, szívemben visszahangzott. Mozart azon sonata-ábrándját játszottam, melyet ő hozott nekem és melyet az ő kedvéért tanúltam meg. Épen nem gondoltam arra, hogyan játszom, de, úgy látszik, jól játszottam, és úgy véltem, hogy neki tetszik. Éreztem azon élvezetet, a melyet ő, és, nem nézve rá; éreztem azon tekintetet is, melyet ő hátulról rám irányzott. Egészen akaratlanúl, öntudatlanúl folytatva ujjaim mozgatását, visszanéztem reá. Feje kivált az éj homályából. Ő maga, fejét kezébe támasztva, ült hátam mögött és figyelmesen nézett rám fénylő szemével. Mosolyogtam, midőn megláttam e tekintetet és abban hagytam a játszást. Ő szintén mosolygott és szemrehányólag rázta fejét a hangjegyek felé, hogy játszszam tovább. Midőn félbe hagytam a játékot, a hold kivilágosodott, fölemelkedett magasra, és a szobában, a két gyertya gyönge világa mellett, az ablakokból már egy más, ezüstös fény is hatolt be a szobába, végig nyúlván a padlón. Kata mondá, hogy az megbocsáthatatlan, épen a legszebb helyen hagyni el a játszást és hogy roszúl játszottam; de ő ellenkezőleg azt mondta, hogy soha jobban nem játszottam, mint most, és elkezdett föl s alá járni a teremben és a sötét nappali szobában és ismét a termen keresztül, mindannyiszor rám tekintve és mosolyogva. Én is mosolyogtam, sőt nevetni szerettem volna minden ok nélkül, úgy örültem valaminek, a mi mintha csak az imént történt volna. Mihelyt ő az ajtóban eltűnt, megöleltem Katát, kivel együtt álltunk a zongora mellett, és elkezdtem csókolni őt az én kedvencz helyecskémen, gömbölyű nyakán, az álla alatt; mikor ő visszatért, komoly képet csináltam és alig tudtam magamat visszatartóztatni a nevetéstől.
– Mi történt vele? – mondá Kata.
De ő nem felelt, csak reám nevetett. Ő tudta, mi történt velem.
– Nézzék csak, milyen az éj! – mondá ő a nappali szobából, megállapodva a nyitott, kertbe nyiló erkélyablaknál. . .
Mi oda mentünk hozzá, és valóban ez olyan éj volt, milyent soha sem láttam azután. A teli hold sütött a ház fölött hátunk mögött, úgy, hogy magát nem láthattuk, és az eresz, az oszlopok és a sátor fél árnyéka oldalt meglapúlva (en raccoursi) feküdt a homokos úton és a gyepen. Minden egyéb el volt özönölve a harmat ezüstjével és a hold fényével. A magas, virágoktól szegélyzett út, melynek egyik szélén ferdén nyúltak el a georginák és karóik árnyékai, fényesen és hidegen, egyenetlen kavicsaival ragyogva enyészett el a távol ködében. A fák közt látszott a narancs-ház teteje és a mély útból terjedező köd emelkedett. Némely, már száradni kezdő orgona-bokor egész a törzséig fényes volt. Minden harmattal elözönlött virágot meg lehetett különböztetni a másiktól. A sétányokon a világosság úgy összefolyt az árnyékkal, hogy a fasorok úgy tűntek föl, mintha nem fák és útak lennének, hanem áttört, hintázó és reszkető házak. Jobbra az árnyékban a házak mind feketék, tisztán ki nem vehetők, félelmesek voltak. De annyival fényesebben emelkedett ki e homályból a topoly csodásan kiegyenesedő sudara, mely valami különös oknál fogva állott, nem messze a háztól, a ragyogó fényben, és nem repült el valahova, oda messzire, az elenyésző kékes égbe.
– Menjünk sétálni, – mondám én.
Kata beleegyezett, de azt kívánta, hogy felhúzzam sárczipőimet.
– Nem szükséges, Kata, – mondám én, – íme Mihajlics Szergej karját fogja nekem nyújtani.
Mintha ez megakadályozta volna, hogy meg ne nedvesítsem lábamat. De akkor ez mindhármunknak érthető és épen nem volt különös. Ő soha sem nyújtotta nekem karját, de most én magam akasztottam bele az enyémet és ő ezt épen nem találta különösnek. Hárman lementünk a terraceról. Ez az egész világ, ez az ég, ez a kert, ez a lég nem azok voltak, melyeket én ismertem.
Midőn előre néztem végig a fasoron, melyen mentünk, mindig úgy tetszett, hogy oda továbbra nem lehet menni, hogy ott véget ér a lehetőség világa, hogy mind az örökre be fog záródni a maga szépségébe. De mi haladtunk, és a szépség mozgó fala szétnyílt, bebocsátott bennünket, és ott is úgy látszott, a mi ismerős kertünk, fáink, útaink, száraz leveleink voltak. És mi valóban az útakon jártunk, ráléptünk a fény és árnyék köreire, és a száraz levél valóban zörgött lábaink alatt és az üde ágacska érintette arczomat. És ez valóban ő volt, ki egyenlően és halkan lépkedve mellettem, figyelve tartotta karomat; és ez valóban Kata volt, ki csikorgós czipővel ment egy sorban velünk. És valóban ez volt a hold az égen, mely megvilágított minket a mozdulatlan levelek között. . .
De minden lépésnél utánunk és előttünk ismét bezáródott a mozgó fal és én megszűntem azt hinni, hogy lehet tovább menni, megszűntem hinni mindenben, a mi volt.
– Ah! zöld béka! – mondá Kata.
– Ki és miért mondja ezt? – gondolám én. De azután eszembe jutott, hogy ez Kata, hogy ő fél a zöld békától és lábam elé néztem. Kisded zöld béka ugrált előttem és piczi árnyéka látszott az út fényes agyagján.
– És ön nem fél? – kérdé ő.
Én reá néztem. Egy hársfa sem volt azon a helyen a fasorban, a hol épen álltunk, tisztán láthattam arczát. Oly gyönyörű, oly boldog volt az. . .
Ő ezt mondá: „ön nem fél?" és én azt hallottam, hogy ő azt mondta: szeretlek téged, kedves leányka! Szeretlek, szeretlek, erősítette tekintete, keze; és a fény, az árnyék, a lég és minden ugyanazt erősítette.
Megkerültük az egész kertet. Kata egy sorban ment velünk, apró kis lépéseivel és hangosan lélekzett a fáradságtól. Mondá, hogy ideje visszatérni, és nagyon, nagyon sajnáltam szegénykét. – Miért nem érzi ő is azt, a mit mi? – gondolám. – Miért nem fiatal mindenki, miért nem boldog mindenki, mint ez az éj és én ő vele?
Hazatértünk, de ő még soká nem ment el, nem tekintve azt, hogy a kakasok szóltak, hogy a házban mindenki aludt és hogy lova mindig gyakrabban és gyakrabban kapálta patkójával a földet és nyugtalankodott az ablak alatt. Kata nem emlékeztetett bennünket arra, hogy késő van, és mi, a leghaszontalanabb dolgokról beszélgetve, a nélkül, hogy észrevettük volna, reggeli három óráig ültünk együtt. Már harmadszor szólalt meg a kakas és a hajnal már észrevehető volt, midőn elment. Úgy búcsúzott el, mint közönségesen, semmi különöset sem mondott; de én tudtam, hogy a mai naptól fogva ő az enyém, és többé nem fogom őt elveszítni. Mihelyt bevallottam magamnak, hogy szeretem őt, mindent elmondtam Katának. Ő örült és meg volt indulva azon, hogy elmondtam neki, de szegényke el tudott aludni az éjjel, míg én soká, soká járkáltam a terraceon, lementem a kertbe és, megemlékezve minden szóra, minden mozdulatra ugyanazon fasorokat jártam be, melyeken együtt mentünk. Azon egész éjjel nem aludtam és éltemben először láttam a nap felköltét és a kora reggelt. És se olyan éjt, se olyan reggelt nem láttam azután többé soha. Miért is nem mondja ő meg nekem egész egyszerűen, hogy szeret? gondolám. Miért gondol ki különféle nehézségeket, miért nevezgeti magát öregnek, midőn minden oly egyszerű, oly szép. Miért vesztegeti az arany időt, mely meglehet többé már soha sem fog visszatérni? Mondja, hogy szeretlek, szavakkal mondja, hogy szeretlek, vegye kezemet kezébe és fejére téve azt mondja: szeretlek. Pirúljon el, süsse le szemét előttem, és én akkor mindent elmondok neki. És nem mondok semmit, de megölelem, hozzá simulok és sírok. De mi lenne akkor, ha csalódnám és ha ő nem szeretne engem? ez a gondolat fordúlt meg hirtelen agyamban.
Megijedtem saját érzelmemtől; isten tudja, mire tudott volna ez rávinni; az ő és az én zavarom a gyümölcsösben, midőn leugrottam hozzá, ez jutott eszembe, és szivem nagyon nagyon elszorúlt. Könyek csordultak ki szememből és imádkozni kezdtem. És csodálatosan megnyugtató gondolat és remény bocsátkozott le reám. Elhatároztam, hogy mai naptól fogva böjtölni fogok, hogy születésem napján részt veszek az úr vacsorájában és hogy ugyanazon nap menyasszonyává leszek?
Miért? mi okból? hogy fog ez megtörténhetni? mind ezt nem tudtam, de e percztől fogva hittem és tudtam, hogy ez így lesz. Már egészen megvilágosodott és a cselédek kezdtek fölkelni, midőn visszatértem szobámba.