Családi boldogság/II.
Ez alatt elérkezett a tavasz. Előbbi szenvedésem elmúlt és tavaszi ábrándos szenvedéssé változott át: az érthetetlen óhajok és remények kínjává. Már nem úgy éltem, mint a tél kezdetén, hanem Szónyával is, a zenével és olvasással is foglalkoztam; gyakran kimentem a kertbe és hosszasan, hosszasan bolyongtam egyedül a fasorok között, vagy üldögéltem a padokon, isten tudja mire gondolva, mit óhajtva és mit remélve. Néha egész éjszakákon át, különösen ha hold sütött, egész reggelig ültem ablakomban; néha csupán egy kendővel fejemen, csendesen kilopództam Kata mellől a kertbe és a harmatos füvön elfutottam a tóig, sőt egyszer kimentem a mezőre és éjjel, egyedül körüljártam az egész kertet.
Most nehéz emlékembe tisztán visszaidéznem és megértenem amaz ábrándokat, melyek akkor képzelmemet eltöltötték. Még ha visszaemlékszem is, nem hihetem, hogy ugyanazok lettek volna ábrándjaim. Oly különösek voltak azok és annyira távol állottak az élettől.
Május végével Mihajlics Szergej, mint igérte, visszatért, útazásaiból.
Először este jött el, midőn épen nem vártuk őt. A terraceon ültünk és készültünk a theához. A kert már egészen zöld volt s a benőtt sűrűségekben már tanyát ütöttek a csalogányok. Az orgonabokor ágai imitt-amott, mintha felülről valami fehérrel vagy lilaszínnel lettek volna behintve. Ezek a virágok voltak, melyek nyílni készültek. A nyírfasor lombjai egészen átlátszók voltak a lenyugvó nap sugarainál. A terraceon üde árnyék terült el. Erős esteli harmat ereszkedett a füvekre. Kívül, a kert háta mögött a nap utolsó hangjai, a hazaterelt gulya moraja hallatszott; Nikon, a kertészbojtár kerekes hordójával elhaladt a terrace előtt a gyalogúton és a hideg vízsugár, mely az öntözőből ömlött, karikában feketíté meg a fölkapált földet a georginák szárai és karói körűl. Nálunk a terraceon, fehér terítőn, fénylett és búzgott a fényesre tisztított szamovár, készen állott a tejszín, a sütemény, a sült. Kata kövérke kezeivel háziasan mosogatta még egyszer végig a csészéket. Én, nem várva meg a théát és megéhezvén a fürdés után, kenyeret ettem sűrű édes tejszínbe mártogatva. Rajtam vászonzubony volt nyitott ujjakkal és fejem nedves hajam körűl, kendővel volt bekötve. Kata volt az első, ki még az ablakon át meglátta őt.
– Ah! Mihajlics Szergej! – mondá Kata – mi épen önről beszéltünk.
Én fölkeltem és el akartam távozni, hogy felöltözzem, de ő elért engem, épen akkor, mikor már az ajtóban voltam.
– Ugyan minek a czeremonia falun – mondá kendőbe burkolt fejemre tekintve és mosolyogva; – lám, kegyed ezt nem restelli Gergely előtt, és én kegyedre nézve igazán Gergely vagyok. De épen most úgy tetszett nekem, hogy nem egészen úgy nézett rám, mint Gergely tudott nézni, és zavarba jöttem.
– Mindjárt itt leszek, – mondám eltávozva.
– Mi rosz van ebben! – kiáltott utánam, – épen olyan így, mint egy ifjú parasztleányka.
– Mily különösen nézett reám, – gondolám, midőn odafönn sietve átöltöztem. – Hála istennek, hogy eljött, vígabban leszünk! – És belenézve a tükörbe, vígan futottam le a lépcsőn, és nem titkolva el, hogy siettem, pihegve mentem a terracera. Ő már az asztal mellett ült és Katának ügyeinkről beszélt. Midőn reám tekintett, elmosolyodott és folytatta beszédét. Ügyeink, szavai szerint, a legjobb rendben voltak. Most csak még a nyarat kellett falun töltenünk és azután hatalmunkban állott vagy Szent-Pétervárra menni Szónya neveltetése miatt, vagy külföldre útazni.
– Hátha ön velünk jönne külföldre, – mondá Kata – hisz mi ott úgy elveszünk mint a rengeteg erdőben.
– Ah! hisz én önökkel a világot is körülútaznám! – mondá ő félig tréfából, félig komolyan.
– Nem is volna rosz, – mondám én, – útazzuk hát körül a világot.
Mosolygott és rázta fejét.
– Ugyan úgy-e? Hát az ügyek? – mondá ő. – De nem erről van most szó, hanem mondja el, hogyan töltötte el idejét? Talán ismét unatkozott?
Midőn elbeszéltem neki, hogy nélküle is foglalkoztam és nem únatkoztam, és Kata megerősíté szavaimat, megdicsért szóval és hízelgő tekintetével, mint egy gyermeket, mintha neki ehhez joga volna. Szükségét éreztem annak, hogy terjedelmesen és különösen őszintén közöljem vele mindazt, a mi jót tettem és megvalljam, mint gyónáskor, mindazt, a mi talán nem szolgált megelégedésére. Az est oly szép volt, hogy a theát kihozták, és mi kint maradtunk a terraceon, és oly nevezetes volt rám nézve a beszélgetés: észre sem vettem, hogy lassanként elhallgattak körültünk az emberi hangok. Minden felől illatoztak a virágok, bőséges harmat özönlött el a növényeken, egy csalogány csattogott közelünkben az orgonabokorban és meghallva szavainkat, elhallgatott; a csillagos ég mintegy reánk látszott borúlni.
Csak azért vettem észre, hogy már sötétedik, mivel egy denevér hirtelen, zajtalanúl a terrace sátra alá röpült és fehér kendőm körül röpkedett. A falhoz húzódtam és már sikoltani akartam, de a denevér szintén zajtalanúl és gyorsan kiröppent a tető alól és eltűnt a kert félhomályában.
– Mint szeretem én ezt az önök Pokrovszkoejét, – mondá félbeszakítva a beszélgetést. – Egész életemet el tudnám tölteni itt e terraceon ülve.
– Hát üljön itt, – mondá Kata.
– Igen, üljön! – ismétlé ő, – de az élet nem marad ülve.
– Miért nem nősül meg? – mondá Kata. – Ön kitűnő férj lenne.
– Miért? mert szeretek ülni, – nevetett ő. – Nem, Karlowna Katalin, mi ketten már nem házasodunk. Engemet már rég megszűntek olyan embernek nézni, kinek nősülnie lehet. Magam is már rég óta úgy vélekedem, és azóta oly jól érzem magamat, igazán!
Nekem úgy tetszett, hogy ő ezt nem természetes elragadtatással mondta.
– Ez nem rosz! harminczhat éves és már vénnek tartja magát! – mondá Kata.
– És pedig milyen vénnek! – folytatá ő, – már csak ülni kívánok. A nősüléshez pedig más szükséges. Kérdezze meg csak őt! – mondá fejével reám mutatva. – Az ilyeneknek kell férjhez menni, és mi ketten majd örülni fogunk rajta.
Hangjában eltitkolt bánat és feszesség volt észrevehető, a mi nem maradt titokban előttem. Egy kissé elhallgatott; se én, se Kata nem szóltunk semmit.
– Nos, képzelje el, – folytatá, megfordulva székén, – ha én egyszerre megnősülnék; valami szerencsétlen eset következteben, egy tizenhét éves leányt vennék el, talán Alexandrovna Marcs . . . Máriát. Ez igen szép példa, igen örvendek, hogy ez így sült ki ... . mert ez a legjobb példa.
Én elnevettem magamat, és sehogy sem értettem, minek örül ő oly nagyon, és mi az, a mi így sült ki. . . .
– Nos, mondja meg igazán, kezét szívére téve,– mondá tréfásan felém fordulva, – nem volna-e talán kegyedre nézve szerencsétlenség, ha öreg, megvénült emberhez kötné életét, ki csak ülni óhajt, midőn kegyedben isten tudja mi forrong, isten tudja mit óhajt!
Én megzavarodtam, hallgattam, nem tudtam, mit feleljek.
– Hisz' én nem kérem meg kezét, – mondá nevetve,– de igazán, mondja meg, úgy-e nem ily férjről ábrándozik, midőn éjjel egyedül sétál a fasor közt; és úgy-e ez szerencsétlenség lenne?
– Nem szerencsétlenség . . . kezdém én.
– De nem volna jó, – végzé be ő.
– Igen, de én tévedh . . . De ismét belevágott szavamba.
– No lám, most látja; és neki tökéletes igaza van, és én köszönöm őszinteségét és igen örülök, hogy köztünk erről volt szó. Valóban nem csak ő rá, de én reám nézve is nagy szerencsétlenség volna, – fejezte ő be.
– Milyen furcsa ember ön; semmit sem változott, – mondá Kata és kiment a terraceról, hogy vacsorához teríttessen.
Kata távozta után mind a ketten elhallgattunk, és körűlőttünk minden csöndes volt. Csak a csalogány szólt, de már nem mint az előtt este, szakgatottan és határozatlanul, hanem mint éjjel szokta: elnyújtva, nyugodtan zengette be végig az egész kertet, és egy másik csalogány alulról, a mély útból, ez estén először felelt neki messziről. A közelebb eső elhallgatott, mintha hallgatná néhány perczig a másikat és azután még erősebben, még csattogóbban hangoztatta szétáradó, csengő trilláit. És hatalmasan, nyugodtan zengtek e hangok az ő, ránk nézve idegen, éjjeli világukban. A kertész elhaladt mellettünk a narancsházba aludni, vastag csizmáinak léptei mindinkább távolodva csörömpöltek a gyalogúton. Valaki áthatóan füttyentett kétszer a hegy alatt, és elhallgatott ismét minden. Alig hallhatólag esett le egy levél, megzördült a terrace sátra és a légben hullámozva szétömlő illat ereszkedett a terraceon végig áradva. Nekem roszúl esett hallgatni az előbbi beszéd után, de hogy mit mondjak: nem tudtam. Mihajlics Szergejre néztem. Ragyogó szemei a félhomályban rajtam függtek.
– Mily jó élni e földön! – mondá ő. Én sóhajtottam valami ok miatt.
– Mi?
– Jó élni e földön! – ismétlém én.
És ismét elhallgattunk és én ismét megzavarodtam. Mindig az járt fejemben, hogy megszomorítottam őt, midőn igazat adtam neki abban, hogy ő öreg, s ezért meg akartam őt nyugtatni, de nem tudtam, hogyan tegyem.
– De isten önnel! – mondá fölkelve, – anyám vár vacsorára. Ma még alig láttam őt.
– És én egy új sonátát akartam önnek játszani, – mondám én.
– Majd máskor, – mondá ő hidegen, a mint nekem látszott. – Isten önnel.
Most még inkább úgy tetszett, mintha megszomorítottan volna őt és ezt sajnáltam. Katával együtt elkísértük őt a tornáczra és kint maradtunk, nézve az útra, melyen eltűnt. Midőn már elcsöndesedett lovainak dobogása, körűljártam a terracet és ismét kezdtem nézni a kertet, és a harmatos ködöt, melyben az éjjeli hangok zsibongtak, és még soká láttam és hallottam mind azt, a mit akartam látni és hallani.
Ő meglátogatott bennünket másodszor, harmadszor is és ama zavar, mely a köztünk folyt különös beszélgetés miatt támadt, egészen eltűnt és nem is újult meg többé. A nyáron át kétszer, háromszor eljött minden héten; és én annyira hozzá szoktam, hogy midőn soká nem jött, nyugtalan lettem, megharagudtam rá és azt véltem, hogy roszúl bánik velem, midőn így magamra hagy. Úgy bánt velem, mint szeretett fiatal barátjával, kikérdezett, a leglélekbőljövőbb nyíltságra késztetett, tanácsokat adott, serkentett, néha korholt és elhagyott. De minden törekvése mellett, hogy mindig az én fejlettségem színvonalán maradjon, éreztem, hogy azon kívül, mit én megértettem, nála egy egész idegen világ létezett még, melybe nem tartá szükségesnek engem bevezetni, és épen ez tartotta fönn bennem, minden más egyébnél inkább, az iránta való tiszteletet s ez vonzott hozzá. Tudtam azt Katától és a szomszédoktól, hogy azon gondoskodáson kívül, melylyel öreg anyja körűl szorgoskodott, saját gazdaságán és a mi fölöttünk való gondnokságon kívül voltak neki valami féle nemességi ügyei, melyek miatt sok kellemetlenséget kellett tűrnie; de miként vélekedett ő mind erről, mik voltak meggyőződései, tervei, reményei: erről tőle soha sem bírtam megtudni semmit. Mihelyt a beszédet az ő ügyeire vittem át, összevonta homlokát, mintha mondaná: „hagyja el ezt, kérem, nem érdekli kegyedet" és átvitte a társalgást más tárgyra. Eleinte ez sértett engem, de később annyira hozzászoktam ahhoz, hogy mi csak az én reám vonatkozó tárgyakról beszéltünk, hogy ezt már természetesnek találtam. Eleinte sehogy sem tetszett, de később ellenkezőleg, kellemessé vált rám nézve, az ő tökéletes közönyössége, mintegy megvetése, melyet külsőm iránt mutatott. Soha, se tekintetével, se szóval nem fejezte ki azt, hogy csínos vagyok; ellenkezőleg, redőkbe vonta homlokát és nevetett, ha előtte más valaki szépnek mondott. Sőt szeretett hibát találni alakomban és ingerkedett velem e miatt. A divatos ruhák és fejékek, melyekkel Kata ünnepélyes alkalmakkor szeretett engem földísziteni, csak gúnyját idézték elő, mi elbúsítá a jó Katát és eleinte megzavarta értelmemet. Kata elhatározván magában, hogy én neki tetszem, sehogy sem tudta megérteni, hogyan ne lehessen szeretni azt, ha a nekünk tetsző nő a legelőnyösebb oldalról tünteti föl magát. Én csakhamar megértettem, hogy mire volna kedve. Azt óhajtotta elhinni, hogy bennem nincs kaczérság. És midőn én ezt megértettem, valóban még árnyéka sem maradt öltözékemben, fejdíszitésemben és mozdulataimban a kaczérságnak; de e helyett beállott a fehér czérnával varrott ruha, az egyszerűség kaczérsága, akkor, midőn még nem tudtam egyszerű lenni. Tudtam azt, hogy ő szeret engem mint gyermeket, de hogy szeret-e mint nőt: ezt még nem is kérdeztem magamtól; nagyra becsültem ezt a szeretetet és érezve azt, hogy ő engem a világ legjobb leánykájának tart, nem tudtam nem óhajtani azt, hogy bár megmaradna e tévedésben. És én akaratlanúl megcsaltam őt. De megcsalva őt, magam jobbá lettem ez által. Éreztem, hogy jobb reám nézve és illőbb hozzám, ha előtte lelkem legjobb oldalait tűntetem föl és nem testemét. Hajamat, kezeimet, arczomat, szokásaimat, bármilyenek is azok, szépek vagy rútak, meg voltam róla győződve, hogy ő egyszerre meg tudta becsülni és úgy ismerte, hogy én, a tévútra vezetés óhaján kívül, semmi előnynyel sem tudtam megtoldani külsőmet. De lelkemet ő nem ismerte; azért szerette azt, mivel egyszerre kezdett az növekedni és fejlődni, és itt képes voltam őt megcsalni és meg is csaltam. És oly könnyen éreztem magam vele, midőn világosan megértettem őt! Az oknélküli zavarba jövés, mozdulataim feszessége egészen megszűntek. Éreztem, hogy elűlről vagy oldalvást, ülve vagy állva, ő lát engem, hajam ha fel van fésülve, vagy le van eresztve, ismerte egész lényemet és nekem úgy tetszett, hogy épen úgy volt velem megelégedve, a milyen voltam. Azt hiszem, ha ő, szokása ellenére, mint mások teszik, egyszerre csak azt mondta volna, hogy szép arczom van: nem is örültem volna rajta. De ellenkezőleg, mennyire jól esett, mint megvilágosodott lelkem, ha ő valamely kimondott szavam után merően rám nézett és megindult hangon, melynek tréfás színezetet akart adni, ezt mondá:
– Igen, igen, kegyedben lakik valami. Kegyed dicső leányka, ezt meg kell vallanom!
És miért nyertem ilyen jutalmakat, melyek szívemet büszkeséggel és örömmel töltötték el? Azért, mert elmondtam, hogy rokonszenves előttem az a szeretet, melyet az öreg Gergely unokája iránt érez, vagy azért, mert könyekig megindultam egy-egy vers vagy regény olvasásakor, vagy azért, mivel többre becsültem Mozartot Schulhofnál. És bámulatosnak tetszett nekem az, hogy mily rendkívüli ösztönnel találtam én meg akkor mind azt, hogy mi jó és mit kellene szeretni: ámbár én még akkor határozottan nem tudtam, hogy mi a jó és mit kell szeretni. Előbbi ízlésem és szokásaim nagy része nem tetszett neki, és csak szemöldeinek mozdulatával, tekintetével kellett mutatnia, hogy az neki nem tetszik, a mit mondani akarok; csupán a szokásos sajnálkozó, a megvetés némi árnyékával vegyült arczkifejezést kellett mutatnia, s már nekem úgy tetszett, mintha már nem szeretném azt, a mit elébb szerettem. Történt, hogy ő csak tanácsolni akart nekem valamit, és nekem úgy tetszett, mintha már tudtam volna azt, a mit mondott. Ő kérdezett tőlem valamit, mi közben rám nézett és tekintete azon gondolatot vonta ki belőlem, melyet ő akart. Akkori gondolataim és érzelmeim közül egyik sem volt az enyém, míg az ő gondolatai és érzelmei, melyek egyszerre az enyémekké váltak, átmentek életembe és földeríték azt. Egészen észrevétlenül mindent más szemmel kezdtem látni, Katát, Szónyát, cselédeinket, magamat, foglalkozásomat. A könyvek, melyeket az előtt csak azért szoktam olvasgatni, hogy unalmamat elűzzem, most az élet legszebb örömeinek tűntek föl és ez egyedül azért volt így, mert vele beszélgettem a könyvekről, együtt olvastunk és mert ő hozta nekem a könyveket. Ezelőtt a Szónya gondjaviselése és oktatása súlyos terhek voltak rám nézve, s ezt én csupán a kötelesség érzetétől indíttatva igyekeztem teljesíteni; ő jelen volt a leczkéken és nekem Szónya haladását követni nagy örömömre szolgált. Azelőtt azt hittem, hogy egy egész zenedarabot megtanulni lehetetlen, míg most, tudva azt, hogy ő meg fogja hallgatni és talán meg fogja dicsérni, negyvenszer is eljátsztam egymásután egy-egy futamot, úgy, hogy szegény Kata pamuttal dugta be fülét, és én még sem untam meg. Ugyanazon régi sonáták más értelmet nyertek most és egészen másoknak, sokkal jobbaknak tűntek föl. Még Kata is, kit úgy ismertem és szerettem, mint magamat, még Kata is megváltozott szememben. Csak most értettem meg, hogy ő épen nem volt rászorúlva arra, hogy ő anya, barátnő, rabszolga legyen nálunk, a mi volt. Értettem e szerető lény egész önfeláldozását és ragaszkodását, melylyel irántam viseltetett; és még inkább kezdtem szeretni érte. Mihajlics megtanított arra is, hogy egészen más szemmel kezdtem nézni embereinket, parasztjainkat, szolgáinkat, szolgálóinkat, mint elébb. Nevetséges elmondani, de tizenhét évig éltem ez emberek között és idegenebb maradtam tőlök, mint az olyan emberektől, kiket soha sem láttam; egyszer sem jutott eszembe, hogy ezek az emberek is szintén szeretnek, vágynak és búsulnak, mint én. Kertünk, berkeink, földjeink, melyeket oly rég óta ismerék, egyszerre újakká, gyönyörűekké váltak rám nézve. Nem hiába mondá ő, hogy az életben csak egy kétségtelen boldogság van – másokért élni. Nekem ez akkor különösnek tetszett, nem értettem; de ez a meggyőződés, gondolkozás nélkül is, helyet foglalt szívemben. Ő feltárta előttem egész életem örömteljességét, semmit sem változtatván rajta, és magán kívül semmit sem adva hozzá az egyes benyomásokhoz. Minden ugyanaz volt gyermekségem óta és folyvást hallgatott körültem, s neki csak meg kellett jelennie, hogy minden megszólaljon és boldogsággal töltse el lelkemet.
E nyáron gyakran, midőn szobámba fölmentem és lenyúgodtam, a jövőt illető, múlt tavaszi óhajok és remények kínja helyett a jelen boldogságának nyugtalansága fogott el. Nem bírtam elaludni, fölkeltem, odaültem Kata ágya szélére és elmondtam neki, hogy én tökéletes boldog vagyok, a mit, mint most emlékszem rá vissza, épen semmi szükség sem volt neki elmondanom, ő maga is látta ezt. Oly kényszerűnek, oly igazságosnak tartottam azt, hogy minden ember boldog legyen. De Kata az álomra is tudott gondolni, sőt az is megtörtént, hogy haragosnak tettetve magát, elűzött ágyától és elaludt; én meg soká forgattam fejemben azt, a mi miatt oly boldog voltam. Néha fölkeltem és imádkoztam másodszor, saját szavaimmal imádkoztam, hogy megköszönjem istennek mind azt a boldogságot, melynek részesévé tett.
És a szobában csendesség volt, csak Kata lélekzett csendesen, egyenletesen, az órák ketyegtek körülöttem és én megfordultam ágyamban, magamban szavakat susogtam, keresztet vetettem magamra és megcsókoltam a nyakamon függő keresztet. Az ajtók be voltak csukva, az ablaktáblák be voltak zárva, valami légy vagy szúnyog mozgott és zúgott egy helyen. És én azt kívántam, hogy soha se menjek ki e szobából, nem kívántam, hogy eljöjjön a reggel, nem óhajtottam, hogy elszálljon ez a lelki légkör, mely körülvett. Úgy tetszett nekem, mintha ábrándjaim, gondolataim, imádságom élő lények volnának, melyek ott a sötétségben velem együtt élnek, ágyam körül röpkednek, mellettem állanak. És minden gondolat az ő gondolata, minden érzés az ő érzése volt. Én akkor még nem tudtam, hogy ez az érzés szerelem; azt hittem, hogy ez mindig így lehet, hogy ez az érzés ingyen kapható.