Ugrás a tartalomhoz

Családi boldogság/I.

A Wikiforrásból
Családi boldogság
szerző: Lev Nyikolajevics Tolsztoj, fordító: Szentkirályi Albert
I.
II. →

          Gyászt viseltünk anyánkért, ki őszszel halt meg, és az egész telet falun töltöttük egyedül, Katával és Szónyával.
          Kata házunk régi barátnője volt; nevelőnőnk, ki mindnyájunkat dajkált és kire emlékeztem és kit szerettem mindig, mióta eszméletre jutottam. Szónya testvér-húgom volt. Zord és szomorú életet éltünk régi elszigetelt kastélyunkban. Az időjárás hideg, szeles volt, a hófúvások az ablakon fölül emelkedtek, az ablakok majd mindig be voltak fagyva, át sem lehetett rajtok látni, és mi majd az egész télen sehova sem mentünk. Ritkán jött hozzánk is valaki; a ki jött is, nem növelte házunkban a jó kedvet és örömet. Mindnyájok arcza szomorú volt, halkan beszéltek, mintha attól félnének, hogy felköltenek valakit; nem nevettek, csak sóhajtottak és gyakran sírtak, ha vagy reám vagy a fekete ruhába öltözött kis Szónyára néztek. A házban mintegy érezhető volt még a halál: a halál gyásza és borzalma a légben volt. A mama szobája be volt zárva, és én megborzadtam és valami mintha erővel húzott volna, hogy benézzek ebbe az üres, hideg szobába, midőn aludni mentem el mellette.
          Akkor én tizenhét éves voltam; s anyám épen halála évében szándékozott átköltözni a városba, hogy engem bevezessen a világba. Anyám elvesztése nekem nagy bánatot okozott, de a bánaton keresztül azt is éreztem, hogy én fiatal és, mint mindnyájan mondták, csínos vagyok, és íme már a második telet töltöm hiába, egyedül itt falun. A tél vége felé a magányosság kínjának és az unalomnak ez érzése oly magas fokra hágott, hogy ki nem mozdultam szobámból, föl sem nyitottam a zongorát és könyvet sem vettem kezembe. Midőn Kata rá akart beszélni, hogy foglalkozzam egygyel vagy mással, azt feleltem: nem tetszik, nem akarok, és lelkemben azt súgta valami: minek? Minek tegyek valamit, mikor így hiába vész el legszebb korom? Minek? És ezen „minek"-re nem volt más felelet, mint a könnyek.
          Azt mondták, hogy azon időben megsoványodtam, megcsúnyultam, de erre egyáltalában nem figyeltem. Minek? Kiért? Nekem úgy tetszett, hogy egész életemnek így kell lefolyni e magányos elzárkozottságban és tehetetlen kínban, melyből saját magamnak, egyedül, nem volt erőm, sőt akaratom se kiszabadúlni. Kata a tél végével félteni kezdett és elhatározta, hogy bármibe kerüljön is, külföldre indúl velem. De ehhez pénz kellett, és mi alig tudtuk, mi maradt meg birtokunkban anyánk után, s napról napra vártuk gyámunkat, kinek el kellett jönnie rendbe hozni dolgainkat.
          Márcziusban megérkezett a gyám.
          – Hála istennek! – mondá egyszer Kata, midőn én, mint árnyék, foglalkozás, gondolat s akarat nélkül húzódtam az egyik sarokból a másikba, – Mihajlics Szergej megérkezett, átküldött hozzánk tudakozódni felőlünk és nálunk kívánna ebédelni. Szedd össze magadat, Másácskám, – tevé hozzá, – különben majd mi véleményben lesz felőled? Tudod, annyira szeretett mindnyájatokat!
          Mihájlics Szergej közeli szomszédunk és boldogúlt atyánk barátja volt, bár sokkal ifjabb nála. A mellett, hogy megérkezése megváltoztatta terveinket és megadta azt a lehetőséget, hogy faluról eltávozhassunk, már gyermekségem óta megszoktam őt szeretni és tisztelni, és Kata azt tanácsolván, hogy szedjem össze magamat, jól tudta, hogy minden ismerőseink közül épen Mihájlics Szergej előtt esnék nekem legroszabbúl kedvezőtlen világításban tűnni föl. A mellett, hogy én, mint a házban mindnyájan, kezdve Katától és Szónyától, keresztleányától, az utolsó kocsisig, hozzá voltunk szokva őt szeretni: reám nézve különös jelentősége volt egy szó miatt, melyet anyám jelenlétemben mondott. Azt mondta, hogy ilyen férjet kívánna nekem. Akkor ez nekem csodálatosnak, sőt kellemetlennek tetszett; az én hősöm egészen más volt. Az én hősöm vékony, soványas, halavány, bús volt; Mihájlics Szergej pedig már nem volt fiatal, magas, izmos és, mint nekem látszott, mindig jókedvű; de ezt nem tekintve, anyám ama pár szava mély hatást gyakorolt képzelmemre, és már hat évvel előbb is, midőn még csak tizenegy éves voltam és ő engem „te"-nek szólított, játszott velem és „ibolya-leánykának" nevezett, nem minden rémület nélkül kérdeztem néha magamtól, hogy mit fognék én tenni, ha ő rögtön el akarna venni feleségűl?
          Ebéd előtt, melyet Kata habos csemegével és sóskamártással toldott meg, elérkezett Mihájlics Szergej. Láttam az ablakból, midőn kicsiny szánon a ház elé hajtatott, de a mint befordúlt a sarkon, siettem a nappali szobába, és azt akartam tettetni, hogy épen nem vártam jöttére. De hogy meghallottam az előszobában lábai kopogását, erős hangját és Kata lépteit, nem bírtam tartóztatni magamat és magam mentem elébe. Ő, Katát kézen tartva, hangosan beszélt és mosolygott. Meglátva engem, megállapodott és egy ideig üdvözlet nélkül nézett reám. Én zavarba kezdtem jönni és éreztem, hogy elpirultam.
           – Ah! valóban kegyed az? mondá határozott és egyszerű modorával, kinyújtván kezét és felém közeledve. Lehetséges-e így megváltozni! Mennyire megnőtt! Íme az ibolya! Kegyedből egész rózsatő lett.
          Megfogta nagy kezével kezemet, megszorította oly erősen, oly becsületesen, hogy majdnem fájt. Azt hittem, meg fogja csókolni kezemet és hogy lehajlik hozzá, de ő még egyszer megszorította kezemet és szilárd, víg tekintetével egyenesen szemem közé nézett.
          Hat éve, hogy nem láttam. Nagyon megváltozott; megöregedett, megbarnúlt és megnövesztette szakállát, a mi neki épen nem illett; de ugyanaz maradt egyszerű modora, nyílt, becsületes, vastag vonású arcza, okos, ragyogó szeme és udvarias, majdnem gyermekes beszéde.
          Öt percz múlva megszűnt vendég lenni, és mindenikünk előtt a régi lett, még a cselédség előtt is, a kik, szolgálatkészségükről ítélve, különösen örültek megérkeztének.
          Épen nem úgy viselte magát, mint a többi szomszédok, kik a mama halála után jöttek látogatóba és kik szükségesnek vélték, hogy hallgassanak és sírjanak addig, míg nálunk ültek; ő ellenkezőleg, beszédes volt, jókedvű és egy szót sem szólt a mamáról, úgy hogy eleinte e közöny csodálatosnak tűnt föl előttem, sőt illetlennek is tetszett olyan ember részéről, a ki oly közel állott hozzánk. De később megértettem, hogy ez nem volt közöny, hanem kímélet, és hálás voltam érte. Este Kata a theát kiönteni, régi helyére ült le a nappali szobában, mint ez a mama idejében szokott lenni; mi Szónyával mellette foglaltunk helyet; az öreg Gergely behozta az általa fölkeresett, régi dohánynyal megtöltött pipát, és ő, mint régente szokta tenni, kezdett föl s alá járni a szobában.
          – Mennyi borzasztó változás van ebben a házban, ha elgondolja az ember! – mondá megállapodva.
          – Bizonyára, – szólt Kata sóhajtva és, bezárva a szamovárt kis födelével, reá nézett, készen arra, hogy sírva fakadjon.
          – Kegyed, úgy hiszem, emlékszik atyjára? – kérdé ő tőlem.
          – Keveset, – felelém.
          – Mily jó volna most kegyedre nézve, ha az élne! – mondá halkan és gondolatokba merülve nézett fejemre, szemeim fölé. – Én igen szerettem atyját, – folytatta még halkabban, és nekem úgy tetszett, mintha szemei ragyogóbbakká váltak volna.
          – Az isten őt magához vette! – mondá Kata, és rögtön letette az asztalkendőt az asztalra, fölemelte zsebkendőjét és sírni kezdett.
          – Igen, borzasztó változások történtek e házban! – ismételte ő elfordulva, – Szónya, mutasd meg játékaidat, – mondá néhány percz múlva és kiment a terembe. Könynyel telt szemekkel néztem Katára, midőn kiment.
          – Milyen kitűnő jóbarát! – mondá Kata.
          És valóban, bizonyos melegség, jó érzés fogott el e különös és jó ember rokonszenve láttára.
          A teremből áthallatszott Szónya sipítása és az ő lármája. Kiküldtem neki a theát; és hallatszott, mint ül le a zongora mellé és mint üti Szónya újjacskáival a billentyűket.
          – Alexandrowna Mária! – hallatszott hangja.– Jöjjön ide, játszszék valamit.
          Én örültem neki, hogy oly barátságos kényszerítéssel fordult hozzám; fölkeltem és oda mentem hozzá.
          – Ezt játszsza, – mondá, fölnyitva Beethoven szerzeményeinek füzetét, a quasi una fantasia sonata adagiójánál. – Lássuk, miként játszsza ezt! – tette hozzá és theájával a terem egyik sarkába húzódott vissza.
         Valami ok miatt éreztem, hogy neki ezt nem lehet megtagadnom és nem hozhatom fel ürügyűl, hogy roszúl játszom; alázatosan leültem a zongorához és elkezdtem játszani, a hogy tudtam, ámbár féltem ítéletétől, tudván, hogy ő érti és szereti a zenét. Az adagio illett amaz emlékek hangúlatához, melyeket a theánál folytatott beszélgetés által keltett föl, és én, úgy látszik, helyesen játszottam. De a scherzót nem hagyta játszanom. – Nem, ezt kegyed nem jól játszsza, – mondá hozzám jőve, – ezt hagyja el, az első nem volt rosz. Kegyed, úgy látszik, érti a zenét. – E kimért dicséret annyira megörvendeztetett, hogy majdnem elpirultam. Oly új, oly kellemes volt az rám nézve, hogy ő, atyám barátja, velem komolyan beszélt, és nem úgy bánt velem, mint gyermekkel, mint azelőtt. Kata fölment lefektetni Szónyát és mi egyedül maradtunk a teremben.
          Mesélt nekem atyámról; arról, mint találkozott vele először, mily vígan éltek együtt akkor, midőn én még könyveimmel és játékaimmal voltam elfoglalva; és atyám az ő elbeszéléseiben tűnt föl előttem először egyszerű gyöngéd férfiként, milyennek mindeddig nem ismertem őt. Kérdezte tőlem azt is, hogy én mit szeretek, mit olvasok, mit szándékozom tenni és tanácsokat adott. Ő reám nézve nem volt most tréfás és bohóskodó, ki ingerel és játszik velem, de komoly, őszinte, szerető ember, ki iránt akaratlanúl tisztelettel és rokonszenvvel viseltettem. Jelenléte rám nézve kellemes volt, de e mellett akaratlan feszességet éreztem, ha vele beszéltem. Féltem minden szavától; úgy szerettem volna magam megérdemelni szeretetét, mely már meg volt érdemelve az által, hogy atyám leánya voltam.
          Lefektetvén Szónyát Kata, ismét hozzánk csatlakozott és elpanaszolta közönyömet, melyről én neki semmit sem szóltam.
          – A legfőbb dolgot nem mondta hát el, – mondá Mihájlics Szergej, mosolyogva és szemrehányólag csóválva fejét.
          – Mit mondjak erről? – felelém, – nagyon unalmas dolog ez, és majd elmúlik. (Nekem valóban úgy tetszett most, hogy kínjaim nemcsak hogy el fognak múlni, de hogy már el is múltak, és hogy soha nem is léteztek.)
          – Az nincs rendén, ha valaki nem bírja elviselni a magányt, – monda ő; – nem úrhölgy-e kegyed?
          – Természetesen, hogy az vagyok, – felelém nevetve.
          – Nem; rosz úrhölgy, ki csak akkor tud élni, ha látja, hogy tetszést arat, de ha egyedül marad, elhagyja magát, és semmiben sem leli kedvét; minden dolga csak úntatásra van számítva, önmagáért semmit sem tesz.
          – Ugyan jó véleménynyel van felőlem! – mondám, – csakhogy mondjak valamit.
          – Nem! – felelt rövid hallgatás után – nem hiába hasonlít atyjához; kegyedben lakik valami, – és jóindulatú, figyelmes tekintete ismét hízelgett nekem s valami kellemes nyugtalanságot okozott.
          Csak most vettem észre, első tekintetre jókedvűnek mutatkozó arczán, ezen, egyedül nála tapasztalt tekintetet, a mely eleinte ragyogott, később mindinkább figyelmessé és kissé komorrá vált.
          – Kegyednek nem kell és nem lehet únatkoznia, – mondá; – kegyednek rendelkezésére áll a zene, a melyhez ért, a könyvek, a tanúlmány; előtte van még az egész élet, melyhez most lehet és kell előkészülnie, hogy később meg ne bánja a mulasztást. Egy év múlva már késő lesz.
          Úgy beszélt velem mint atyám vagy nagybátyám, és én éreztem, hogy szünet nélkül erőlteti magát arra, hogy velem egyenlő maradjon. Sértett az, hogy ő alantabb fokon állónak tartott magánál, de tetszett az, hogy egyedül értem tartja szükségesnek azt, hogy másnak igyekezzék magát mutatni, mint a milyen valóban volt. Az est hátralevő részében ügyeinkről beszélt Katával.
          – Nos, isten önökkel, kedves barátnőim, – mondá fölkelve, és hozzám közelítve, megszorítá kezemet.
          – Mikor látjuk viszont egymást ? – kérdé Kata.
          – Tavaszszal, – felelt, el nem eresztve kezemet; – most Danilovkára (másik birtokunk neve) utazom; megnézek ott mindent, elintézek a mit lehet, onnét megyek Moszkvába saját dolgaim után látni, és a nyáron majd viszont látjuk egymást.
          – Miért olyan nagyon sokára ? – mondám én borzasztóan elkomorulva; és valóban, én már azt reméltem, hogy minden nap fogom látni, és egyszerre úgy sajnáltam a hallottakat és úgy megijedtem, hogy szenvedésem ismét vissza fog térni. Ez valószínűleg tekintetemen és hangomon is észrevehető volt.
          – Igen; foglalkozzék többet, ne únatkozzék, – mondá, mint nekem tetszett, nagyon hideg, őszinte hangon. – És tavaszszal majd vizsgát fogunk tartani, – tevé hozzá, eleresztve kezemet és nem nézve reám.
          Az előszobában, hol őt kikisérve állottunk, sietett bundáját fölvenni és ismét rám vetette tekintetét. – Hiába törekszik! – gondoltam magamban. – Talán azt hiszi, hogy az nekem már olyan nagyon kedves, ha rám néz? Ő jó ember, igen jó . . . de ennyi az egész.
          Ez este Katával sokáig fenn voltunk és sokat beszélgettünk, nem ugyan ő róla, de arról, hogy miként fogunk élni a következő nyáron és hol leszünk jövő télen. Ama borzasztó kérdés: minek? már nem jutott többé eszembe. Nekem igen egyszerűnek és világosnak tetszett az, hogy azért kell élnünk, hogy boldogok legyünk és a jövőben föltűnt előttem a boldogság. Régi, komor, elszigetelt házunk egyszerre, mintha megtelt volna élettel és világossággal.