Családi boldogság/IV.
Mária mennybemenetele előtti bojt volt; senkinek sem tűnt föl a házban szándékom, hogy böjtöljek ez időben.
Ez egész héten ő egyszer sem jött el hozzánk, és én nem csak, hogy nem csodálkoztam, nem nyugtalankodtam e miatt, nem haragudtam reá, sőt ellenkezőleg örültem rajta, hogy nem jött, és csak születésem napjára vártam őt. E hét folytán minden nap korán keltem, és míg befogták a lovakat, egyedül sétálva a kertben, az elmúlt nap vétkeit idéztem föl elmémben, és elgondoltam, hogy mit kellend tennem e mai napon, hogy meg legyek elégedve magammal és ne vétkezzem egyszer sem. Akkor oly könnyűnek tetszett nekem bűntelennek lenni. Úgy látszott, hogy csak kissé akarni kell. Előállván a lovak, Katával beültem a kocsiba és elmentünk három versztnyire a templomba. Belépve a templomba, mindenkor eszembe jutott, hogy mindenkiért kell imádkoznom, „kik isteni félelemmel vannak", és igyekeztem ép ily érzelemmel menni fel a fűvel benőtt előcsarnokba vezető két lépcsőn. A tempomban ez időtájt nem sok nép volt, mintegy tíz böjtölő paraszt és cseléd. Kiváló alázatossággal igyekeztem viszonozni köszönéseiket, és magam mentem a gyertyaszekrényhez, a mi valóságos hőstettül tűnt fel előttem, és elvéve az öreg sztaroszta-hadastyántól a gyertyákat, magam helyeztem őket el. A szent kapun át látszott az oltár terítője, melyet mamám hímzett, a szentséget elválasztó fal mellett állott két angyal csillagokkal fejökön, melyek oly nagyoknak látszottak előttem akkor, mikor még kicsiny voltam, és a galamb, sárgás fényével, mely azelőtt annyira feltűnt nekem. A chorus alatt látszott az elkopott keresztelő medencze, melyben annyiszor keresz-teltem a mi cselédeink gyermekeit, és melyben engem is kereszteltek. Az öreg lelkész kijött az atyám koporsója terítőjéből készült ruhájában és elmondta az isteni tiszteletet, ugyanazon hangon, melyen mostanig, a mióta csak visszaemlékeztem mindig hallottam az isteni tiszteletet elmondani házunkban: Szónya keresztelése, atyám requiemje, anyám temetése alkalmával. És a diakonnak ugyanazon reszkető hangja szólalt meg a chorusról, és ott volt ugyanazon öregasszony is, kire emlékszem, valahányszor a templomban voltam, ki minden istentisztelet alkalmával meggörnyedve állott a fal mellett, siró szemekkel tekintett a chorusban levő szent képre és összekulcsolt ujjait egy ócska kendőhöz szorította és fogatlan szájával susogott valamit. És mindez már nem csupán érdekes volt, nem csupán emlékeim miatt hatott rám, mind ez most nagy, szent volt szemem előtt és mély jelentőséggel teljesnek tűnt fel. A könyörgés minden szavára figyeltem, érzésemmel igyekeztem felelni rá, és ha nem értettem, gondolatban kértem istent, hogy világosítson föl, vagy saját imádságot gondoltam ki a nem értett helyébe. Midőn a vezeklési imát olvasták, megemlékeztem a múltról, és ez a gyermeki, ártatlan múlt oly feketének tűnt fel előttem, midőn lelkem jelenlegi fényes állapotához hasonlítottam, hogy sírtam és megborzadtam magamon; de egyszersmind éreztem, hogy mindez meg lesz bocsátva, és hogy ha netalán még nagyobb bűnök is volnának bennem, még sokkal, sokkal édesebb volna a megbánás. Midőn az isteni tisztelet végén ezt mondá a lelkész: „az isten áldása legyen veletek," nekem úgy tetszett, hogy pillanatra az áldottság érzése physikailag szállott meg. Mintha valami világosság és melegség hatolt volna szívembe. Az istentisztelet véget ért, a lelkész kijött hozzám és kérdé nem szükséges-e, vagy mikor kell eljönnie hozzánk az éjjeli szertartás megtartása végett; de én megindulva köszöntem meg neki azt, a mit hittem, hogy érettem tenni akar, és mondám, hogy majd magam fogok eljönni.
– Maga akar ide fáradni? – kérdé ő.
És én nem tudtam, mit feleljek, hogy a büszkeség vétkébe ne essem.
Az istentiszelettől mindig visszaküldtem a lovakat, egyedül, gyalog tértem haza, mélyen, alázatosan hajoltam meg a velem szemközt jövők előtt, és igyekeztem alkalmat találni, hogy segítsek valakin, tanácsoljak valakinek, föláldozzam magamat valakiért, hogy segíthessek valami terhet felemelni, gyermeket ringatni, valakit útba igazítani. Egyszer estve hallottam, midőn a tiszttartó jött jelenteni Katának, hogy Szemen, egy paraszt, deszkát kért leánya koporsojára és egy rublyt a halotti torra, és hogy ő adott neki. – Hát oly szegények ők? – kérdém én. – Nagyon szegények, sójuk sincsen, felelé a tiszttartó. Valami elszorította szívemet és egyszersmind, mintha megörültem volna, midőn ezt hallottam. Megcsalva Katát azzal, hogy sétálni megyek, fölfutottam szobámba, elővettem minden pénzemet (nagyon kevés volt, de mind összeszedtem, a mi volt) és keresztet vetve magamra, egyedül mentem végig a terraceon és kerten a faluba, Szemen kunyhójába. A kunyhó egészen a falu szélén volt, és én, senkitől észre nem vétetve, az ablakhoz mentem, oda tettem a pénzt és egyszersmind kopogtattam. Valaki kijött a kunyhóból, nyikorgatta az ajtót és rám kiáltott; én, reszketve és elhidegülve az ijedtségtől, mint bűnös futottam haza. Kata kérdett, hol voltam? mi történt velem? de én nem értettem, hogy mit beszélt és nem feleltem neki. Minden oly kicsinyszerűnek, oly semmisnek tűnt föl egyszerre előttem. Bezárkóztam szobámba és sokáig jártam föl s alá, nem levén képes tenni, gondolni valamit vagy számot adni magamnak érzelmeimről. Gondoltam az egész család örömére, azon köszönő szavakra, melyeket mondanak annak, ki a pénzt hozta és sajnáltam, hogy nem magam adtam által. Arra gondoltam, hogy mit mondana Mihajlics Szergej, ha megtudná e tettemet, és azon örültem, hogy ezt soha senki sem fogja megtudni. És olyan öröm fogott el, és oly rosznak tetszett előttem mindenki és magam is, és oly szeliden ítéltem meg magamat és másokat, hogy a halál gondolata, mint a boldogság ábrándja szállott meg engem. Mosolyogtam, imádkoztam és sírtam, és e világon mindenkit és magamat oly szenvedélyesen, oly forrón szerettem e pillanatban. Az isteni tisztelet alatt olvastam az Evangéliumot és ez a könyv mind világosabb, érthetőbb, megindítóbb és ez isteni élet története egyszerűbb lett előttem, és borzasztóbbak megfejthetlenebbek az érzelem azon örvényei, melyekre bukkantam olvasása közben. De ellenben oly világosnak, oly egyszerűnek tetszett minden, midőn, fölkelve e könyv mellől, ismét beletekintettem és belegondoltam magamat az engem körűlvevő életbe. Úgy tetszett, hogy oly nehéz nem jól élni, és oly egyszerű mindenkit szeretni és mindenki által szerettetni. Mindnyájan oly jók, oly szelidek voltak irányomban; még Szónya is, kinek folyvást adtam leczkéket, egészen más volt; igyekezett megérteni engem, kedvembe járni és nem búsítani engemet. A milyen én voltam, olyanok voltak mindnyájan irántam. Eszembe idézve akkor ellenségeimet, kikért a hitvallás szerint szintén könyörögnöm kellett, csak egy szomszéd kisasszonyt találtam annak, kit egy évvel ezelőtt a vendégek előtt kinevettem, és ki azóta nem látogatott meg bennünket. Levelet írtam neki és megvallva vétkemet bocsánatát kértem. Ő felelt levelemre és maga kérve bocsánatot, megbocsátott nekem. Sírtam örömömben, midőn ez egyszerű sorokat olvastam, melyek akkor nekem mély, megindító érzelmeket tartalmazóknak látszottak. Dajkám sírva fakadt, midőn bocsánatát kértem. Miért oly jók mindnyájan hozzám? Mivel érdemeltem én meg ily szeretetet? – kérdém magamtól. És akaratlanul eszembe jutott Mihajlics Szergej és hosszasan elgondolkodtam róla. Nem tehettem másként, még sem tartottam ezt bűnnek. De most épen nem úgy gondolkodtam felőle, mint azon éjjel, midőn legelőször megtudtam, hogy szeretem őt, úgy gondolkodtam róla, mint magamról, akaratlanúl egyesítve őt jövőmről való minden gondolattal. Az az elidegenítő hatás, melyet jelenlétében éreztem, egészen eltűnt képzetem előtt. Most vele egyenlőnek éreztem magamat, és szellemi állapotomnak, melyben voltam, magaslatáról, tökéletesen értettem őt. Most világos volt előttem benne az, a mi azelőtt különösnek tetszett. Csak most értettem, miért mondá ő, hogy a boldogság csak úgy lelhető fel, ha másért élünk, és most tökéletesen egyetértettem vele. Úgy tetszett, hogy mi ketten végtelenségig és nyugodtan boldogok leszünk. És előttem nem a külföldi utazás, nem a nagy világ, nem a fény tűntek föl, de egészen más, csendes családi élet falun, örökös önfeláldozással, örökös szerelemmel egymás iránt és örökös öntudatával a szelíd, mindenben segítő gondviselésnek.
Magamhoz vettem az úrvacsorát születésem napján, mint azt föltettem magamban. Keblemben olyan egész boldogság honolt, midőn az nap visszatértem a templomból, hogy féltem az élettől, féltem minden benyomástól, mindentől, a mi megszakíthatná ezt a boldogságot. De alig hogy kiszálltunk kocsinkból a tornáczra, megzördült a hídon az ismerős szekérke és megláttam Mihajlics Szergejt. Köszöntött engem és együtt mentünk be a nappali szobába. Soha mióta ismertem, nem voltam oly nyugodt, oly önálló vele szemben, mint e reggelen. Éreztem, hogy bennem egy egészen új világ keletkezett, melyet ő nem ért és mely magasabb nálánál. Semmi zavart sem éreztem jelenlétében. Ő bizonyosan értette miért van ez így és különösen gyöngéd, szelíd és bensőleg tiszteletteljes volt irántam. Én a zongorához akartam ülni, de ő bezárta azt és a kulcsot zsebébe rejté.
– Ne rontsa el lelki állapotát, – mondá ő, – az ön lelkében most oly zene szól, mely szebb mindannyinál a világon.
Hálás voltam ezért iránta, de egyszersmind kissé kellemetlenül érintett az, hogy ő oly igen könnyen és világosan megérti mindazt, a minek titoknak kellett volna maradnia mindenki előtt lelkem mélyében. Ebéd után kijelentette, hogy szerencsét jött kívánni születésem napjára és egyszersmind elbúcsúzni, mivel másnap Moszkvába utazik. Ezt mondva Katára nézett; de azután futólag reám tekintett, és én láttam, hogy ő attól fél, hogy arczomon fölindulást fog találni. De én nem csodálkoztam, nem nyugtalankodtam, azt sem kérdeztem sokára útazik-e el? Tudtam, hogy ő ezt mondja, és tudtam, hogy ő nem fog elutazni. Hogy tudtam én ezt? Most sehogy sem tudom magamnak megmagyarázni; de ezen az emlékezetes napon, nekem úgy tetszik, hogy mindazt tudtam, a mi volt, és azt a mi lesz. Mintegy boldog álomban voltam, midőn minden, a mi történik, úgy látszik, hogy már volt, és ezt rég tudom, és hogy mind ez csak lesz és én tudom, hogy meg lesz.
Rögtön ebéd után akart elutazni, de Kata elhagyva az ebédlőt aludni ment és ő kénytelen volt megvárni míg fölébred, hogy elbúcsúzzék tőle. A terembe besütött a nap, mi kimentünk a terracera. Alig hogy leültünk, azonnal tökéletes nyugodtsággal úgy kezdtem beszélni, hogy el kellett dűlnie szerelmem sorsának. És se később, se korábban nem kezdtem el beszélni, mint a hogy leültünk és egy szó sem volt az előtt mondva, a beszélgetés egy hangja vagy jellege nem létezett, mely engem akadályozhatott volna abban, a mit mondani akartam. Magam sem értem, hogy volt bennem annyi nyugodtság, határozottság és kifejezéseimben annyi pontosság. Mintha nem én, de valaki más, akaratomtól független lény beszélt volna bennem. Ő szemközt ült velem, rátámaszkodva a rácsozatra és magához hajtva egy orgonaágat, letépte róla a leveleket. Midőn én beszélni kezdtem, ő elbocsátá az ágat és fejét kezére támasztotta. Ez vagy egészen nyugodt, vagy egészen fölizgatott ember helyzete lehetett.
– Miért útazik el? – kérdém én jelentőséggel, szünetekkel és egyenesen rá nézve.
Ő nem felelt rögtön.
– Dolgaim! – mondá, szemeit elfordítva.
Értettem, mily nehezére esik neki előttem hazudni, főleg az ily őszintén tett kérdésre.
– Hallgasson meg, – mondám én, – tudja, hogy mily nap ez rám nézve. Sok oknál fogva ez a nap igen fontos. Ha én kérdem önt, ez nem azért történik, hogy részvétet mutassak (ön tudja, hogy hozzá vagyok önhöz szokva és szeretem önt), de azért kérdem, mert tudni akarom, miért útazik el?
– Nagyon nehéz azt önnek igazán megmondani, hogy miért útazom el, – mondá ő. – E héten sokat gondoltam önre és magamra, és elhatároztam, hogy nekem el kell útaznom. Érti, hogy miért? és ha szeret engem, nem fogja többé kérdezni. – Letörölte homlokát kezével és elfödte vele szemeit. – Ez reám nézve terhes ... és ön érti miért.
Szívem erősen kezdett verni keblemben.
– Nem tudom érteni, – mondám én, – nem tudom, de ön mondja meg nekem, az istennek, e mai napnak kedvéért; mindent nyugodtan birok hallani.
Ő megváltoztatta helyzetét, rám nézett és ismét lehajtotta az ágacskát.
– Egyébiránt – mondá ő kis szünet után oly hangon, melyet hiába igyekezett szilárdnak mutatni, – bármily dőre és szóval lehetetlen legyen elmondani, bár nekem terhemre esik, igyekezni fogok önnek megmagyarázni, – tevé ő hozzá összehúzva homlokát, mint ha testi fájdalmat érzett volna.
– Nos! – mondám én.
– Képzelje magának, hogy létezett egy úr, tegyük fel A., – mondá ő, – öreg és kiélt ember, és egy kisasszony B., ifjú, boldog, ki még nem látott se embereket, se életet. Különös családi viszonyoknál fogva A. megszerette őt mint leányát, és visszaijedt attól, hogy másként is megszeresse.
Ő elhallgatott, de én nem szakítottam félbe.
– De ő elfeledé, hogy B. oly ifjú, hogy rá nézve az élet csak játékszer, – folytatá ő egyszerre gyorsan és határozottan, és nem nézve e közben reám, – és hogy könnyű őt megszeretni másként és hogy ez a leánynak tetszeni fog. És ő elbukott, és egyszerre érezte, hogy egy más érzés, oly terhes, mint a megbánás, vesz erőt lelkén és megijedt. Megijedt, hogy megszakad elébbi barátságos viszonyuk és elhatározta magát arra, hogy elútazik, mielőtt még megszakadt volna e viszony. – Ezt mondva ismét, mintegy öntudatlanul kezdé szemeit végig simítani kezével és behúnvta őket.
– Miért félt ő másként szeretni? – mondám én alig hallhatólag, fékezve fölindulásomat, és hangom meg volt törve; de ő valószínűleg hangomat tréfásnak találta. Mintegy sértett hangon felelt,
– Ön fiatal, – mondá, – én nem vagyok fiatal. Ön játszani szeretne, de nekem másra van szükségem. Játszszék, csak ne velem, mert én el találnám hinni, és én roszúl fogok járni és ön meg fogja bánni. Ezt A. mondta, – tevé hozzá, – nos, de ez mind bolondság, hanem ön érti, miért útazom el. És többé nem fogunk erről beszélni, ha úgy tetszik.
– Nem! nem! fogunk beszélni! – és könyek reszkettek hangomban. – Szerette-e A. őt, vagy nem?
Mihajlics nem felelt.
– És ha nem szerette, miért játszott vele mint gyermekkel? – mondám én.
– Igaz, igaz, A. bűnös volt! – felelé ő sietve, félbeszakítva engem, – de mindennek vége lett és ők elváltak . . . barátságban.
– De ez borzasztó! és nem lehetne más vége! – mondám alig hallhatólag, és megijedtem attól, a mit mondtam.
– Bizonynyal van, – mondá ő, letakarva fölindult arczát és egyenesen rám nézve. – Van két különféle vége. Csak az isten szerelméért ne szakítson félbe és nyugodtan értsen meg engem. Vannak, a kik azt mondják, – kezdé fölkelve ültéből és betegen, nehézkesen mosolyogva, – vannak, a kik azt mondják, hogy A. elvesztette eszét, ész nélkül szerette B.-t és megmondta ezt neki .... és B. csak elnevette magát. B-nek ez csak játék volt, de A-nak egész élete rajta függött.
Megrázkódtam és félbe akartam őt szakítani, mondani, hogy ne merjen helyettem beszélni, de ő visszatartva engem, kezét kezemre tette.
– Megálljon, – mondá reszkető hangon, – mások azt mondják, talán B. megsajnálta őt, azt képzelte szegényke, a ki még nem látott más embert, hogy valóban képes szeretni őt, és beleegyezett abba, hogy neje legyen. És ő, az őrült elhitte, valóban elhitte, hogy az egész élet újra kezdődik rá nézve, de B. maga belátta később, hogy megcsalta őt. . . . Ne beszéljünk többé erről? – zárta be szavait, láthatólag nem lévén elég ereje arra, hogy tovább beszéljen, és hallgatva közelített felém.
Azt mondá: „ne beszéljünk többé erről"; de én láttam, hogy lelkének minden erejével várja szavaimat. Akartam beszélni, de nem bírtam, valami fojtotta mellemet. Rá néztem; ő halvány volt és alsó ajka reszketett. Sajnálni kezdtem. Összeszedtem minden erőmet, széttörtem a hallgatás hatalmát, mely lebilincselve tartott, beszéltem halk, benső hangon, melyet attól féltettem, hogy minden másodperczben megszakad.
– És a harmadik vége, – mondám én, és megállapodtam, de ő hallgatott, – és a harmadik vége az, hogy A. nem szeretett, és a leányt igen, nagyon beteggé tette, és gondolta, hogy helyesen cselekszik, és elútazott és még büszke is volt valamire. Ön tréfál és nem én; én az első nap óta szerettem, szerettem önt, – ismételtem, és e szónál: „szerettem", hangom a halk benső szózatból akaratlanul vad sikoltássá emelkedett föl, mi magamat is megijesztett.
Halványan állott előttem, ajkai mind erősebben reszkettek, és két köny gördült alá arczán.
– Ez rosz! – szóltam, majdnem kiáltva s érezve, hogy megfulladok a ki nem sírható könyektől. – Mire való ez? – mondám, föl akarva kelni, hogy elhagyjam őt.
De ő nem eresztett engem. Feje térdeimen nyugodott, ajkai csókolták és könyei áztatták reszkető kezemet. – Istenem, ha tudtam volna! – mondá.
– Minek? Minek? – erősködtem még folyvást, de lelkem telve volt boldogsággal, örökre eltűnt, soha vissza nem térő boldogsággal.
Öt percz múlva Szónya felfutott Katához, és az egész házban hirdette, hogy Mása férjhez akar menni Mihajlics Szergejhez.