Béla futása
Csillag futott-e végig az égnek szőnyegén?
Vagy lánglövellő villám rohant át föllegén?
A csillag és a villám a földre leszakadt;
A magyarok királya tatár elől szalad!
Kicsiny kiséretében csak két vitéz üget;
A többi, hű népével, Sajónál ott veszett.
Jobb oldalán az egyik, a másik fut balul;
Utánok a tatárság közelb, közelb nyomul.
A két vitéz: Forgách volt s Rugacs, két hősi vér,
Mindkettő halni készen a fejedelemér'.
"Elő, elő! - kiáltják - van még, uram, remény!"
De a király alatt rogy, s kidől a harczi mén...
Egy percz is veszteség itt; nem gondolnak soká:
S Forgách lovát odadja a bús király alá.
"Fuss, fuss! a szent hazáért még néked élni kell;
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!"
Szól, és a hű bajtársnak már csak kezével int;
S az és királya szállnak mint szél s vihar megint.
Ő, mint a zúgó árnak a szikla gátot ád,
Perczekre bár, feltartja az űzők táborát. -
Hiába! a tatárság közelb, közelb nyomúl,
Nyil éri Béla ménét s a mén a földre húll.
Egy percz is veszteség itt, segély egy pillanat,
S Rugacs, Forgách hű mása, nem tűnődik sokat,
Lepattan ön lováról, rá tolja a királyt,
S utána biztatólag szent hűséggel kiált:
"Fuss, fuss! a szent hazáért, még néked élni kell;
Éretted és hazámért, hadd, én veszhessek el!"
S az árözönnek ő is egy új sziklája áll;
S ujabb lován megmentve van Béla, a király!
Igy ér Pozsony várába, Pozsonyból Bécsbe fut.
De itt - farkastorokból tigriskörmökbe jut.
Amott a nyilt ellenség feldúlta táborát,
Itt kincse és javától megfosztja ál-barát.
Szomszédja, Fridrik császár, a nyújtott menhelyért,
Három megyét vesz tőle s gyalázatos hűbért.
S áll Béla, mint viharban hajótört gálya áll,
Mely a vészből kimentve kalóz kezére száll.
Egy kincse van szegénynek és egy reménye még:
Lelkének öntudatja, s melyben bizott, az ég.
S meglelni a végekben nejét és gyermekét,
A bújdosásnak újra felölti szőrmezét.
Utjára két barátja maradt: az éji vész,
S mely sujtolá és edzé lelkét, a szenvedés.
Igy jut Dalmátiáig, egy tört, zuzott hajó....
Királyi sors! jó s rosszban emberként osztozó!