Sajó
Mi rémjelek borongnak az égnek sátorán?
A végitélet napja közelg-e vészlován?
Egyszerre, mintha fátyol borítná az eget,
Nap és hold elborúlnak a Kárpátok felett.
A sűrü, éji fátyol nem éjnek fellege,
Az égre a tatárnak borítja serege,
Mely szép hazánkra hozván rettentő táborát,
Mérföldre fölkavarja az út szálló porát.
Mi az, mi a nagy égen, mint szörnyű vérvonal
Hosszan, végig piroslik szikrázó lángival?
Az a tatárseregnek lángzó szövétneke...
Dult városok s falvaknak világitó tüze.
S te felsüvöltő szélvész mi szörnyen orditasz!
Nem, nem! tatárüvöltés s haldoklók jaja az,
Mi mint orkánüvöltés dugúlt fülekbe zúg,
Mi minden kőszikláról mint visszhang visszabúg.
És már a tűz világa, s a vész orkánszava
Erdélytől a Tiszáig s onnét Pestig juta:
Ott Béla, a vesző hon sujtolt királya jár,
Hadakra a hazából s segédsergekre vár.
Tőn véd- és támadásra lépést a fejdelem,
Mint a hazának atyja, mint hős vagyon jelen.
Királyi köntösére pánczélát ölti föl
Példája vagy gyémántja, mely inkább tündököl?
Hiába! mert az átok megint megújula,
Nemzet s király között a hasonlás angyala!
Az ország főzászlósi sértett érdek miatt
Bélát közös veszélyben ott hagyják Pest alatt.
Mások, hiú gyanúból s féltékenység miatt,
Hogy kegygyel nézi Béla a hősi kúnokat,
Vak dühvel a kunoknak gyilkolják ezreit,
Kiket közös seregben ő a tatárra vitt.
Igy áll viharban a tölgy a róna síkjain,
Mig nap sütött, kerestek enyhűlést árnyain,
De most, midőn sudárán villámok dörgenek,
Messzére elkerűlik a gyávák s hűtlenek.
De az megedzve állja a zápor ostromát,
Felfogja zöld sudára a villám lángkarát;
Igy Béla a tatárral vérengző síkra kel,
S tábort üt a Sajónál királyi népivel.
Túl rettentő sokával a nagy tatársereg,
Mint áradat közelb és közelbre hempelyeg;
Vezére a viharnak a khán, Batú, maga,
Mint üstökös ragyog ki gyémántos kalpaga.
Kezében a vezérkard mint villám tündököl,
Mely megcsillámlik, czikkáz, lesujt és öldököl.
Jaj, a hol a halálnak e rém kaszája jár,
Ott pusztulást s veszélyt szór egy millió tatár.
És már a támadásra jelt ád a szörnyü kard
Véres tusára látni fölkelni a magyart.
Mint két üvöltő szélvész, mindkettő iszonyú,
Ront egymás ellenébe hős Béla és Batú.
Keletről jő az egyik, nyugatról jő emez,
A tengeren mindkettő egymás hajába vesz,
Alattok a hullámok rongyokká hullanak,
Fölöttök a nap és hold rég elborúltanak.
Vad lárma és üvöltés jelentik a vihart,
Sürű nyil-föllegekben tüzes villám a kard,
A dárda s pajzs recsegnek, az élet és halál,
Egymást övön ragadva, véres tusában áll.
Kálmán királyi herczeg halálra sebesül,
A hid, hiába védé, tatárkézre kerül,
A vad raj elborítja Bélának táborát,
Isten karának érzik elsujtott ostorát.
Hiába van csatájok, a meggyőzöttek ők,
Hiába van futások, elérik az üzők!
Két napnyi messzeségre nincs más mint holttetem
A harcznak aratása Sajónak mentiben.
Halotti közt két érsek, sok püspök és apát
A hon nemességével vegyíti hült porát;
A köz halottak számát ki számíthatja meg?
A tenger fövényében ők a homokszemek.
Csak Béla, a király fut had nélkűl, úttalan,
Királyi lelke törve nincsen, csak sujtva van,
Az alkony végsugára gyászában látja őt,
Hozand-e hajnalával honának jobb jövőt?