A hon helyreállítója

IV. Béla
(XX. király 1235-1270)
szerző: Garay János
A hon helyreállítója

Egy férfi lépdel, vándorbot kezében,
Árpád honában völgyön, ormon át,
Vállán biborból elviselt palást csüng,
Fején tövisből hordoz koronát.
Hős Béla tér, a magyarok királya,
Nagy bújdosásból vissza dúlt honába.

S a merre jő, a merre néz szemével,
Romlás a mit lát, gyász és pusztaság.
"Vagy nem hazám e föld s nem ismerek rá,
Vagy nyomtalan kihalt itt a világ!"
Szól és tovább megy és minél tovább ér,
Ajkán eláll a szó, szívében a vér.

A gazdag Alföld áldott rónaságán,
Hol hónaljig nőtt a dús gabnaszár,
Hol zöld mezőben száz gőböly tanyázott,
Száz ménes ugrált, puszta a határ.
Mérföldre holtak és csontok hevernek,
Vad farkasoknak s éh hollóseregnek.

Az elhagyott út járatlan terűjén
Pergő szekérnek nem hallod zaját,
És mérföldekről mérföldekre nézvén,
Embernek, lónak nem látod nyomát.
Tört nyil, hasadt pajzs födte el a pályát,
Vagy gyepfü rázza szélben gyomszakállát.

A városok s faluk hová tünének?
Csak égett, csonka tornyok látszanak,
Ház és lakásnak csak helyét találod,
Hol vértül áznak a feldúlt falak.
Mint a siroknak nincs élő lakójok;
Szél és vihar lett puszta siratójok.

Ember csak itt-ott szédelg bújdosásban,
Kémkedve jár s rettegve néz körül,
S karddal kezében vijja kenyerét ki
Éh farkasoknak rabló körmibül,
Mi szörnyü vésznek járt itt rémes ára?
Mely annyi gyászt borított e hazára?

A vad tatárnak dult itt szörnyü hadja,
Mely irgalmat nem ismer, nem kegyet;
Mely a csatának csak vérét kivánja
Vitéz tusán nyert hősbabér helyett.
Mely mint a hernyó szállván a virágra,
Nem hagyja, mignem össze-vissza rágja.

Eljöttek ők, égettek, pusztitának,
Kezökben a kard hóhérkés vala,
Az asszony is, szelíd nemét tagadva,
Bőszül: kezekkel asszonyt gyilkola.
S a gyermek - ég és földnek iszonyára -
Gyermekfejeket tűzdelt dárdajára.

És a mit ők még el nem pusztitának,
Elpusztitotta azt az éh halál,
Mely annyi inség s veszteség után is
Végső csapásul a hazára száll.
Mióta isten népeket teremtett,
Nem volt ekképen még büntetve nemzet!

De a királynak lelke nem törik meg,
Gyémántból alkotá azt a nagy ég;
Magas tökéllet lángja kél szivében,
Tökélletében esküt esküvék.
Rákos mezőjén mondá el imáját:
"Ujjá teremtni hamvából hazáját."

Alant repűl, sarat horzsol a fecske;
A fellegig száll a királyi sas;
Igy Béla lelke, tettpályát keresvén,
Azt nézi a mi nagy, dicső, magas!
Mik Herkules munkái a regében,
A munka mellett, a mit Béla tészen?

Miként a pásztorkürtnek hangzatára
Az elszéledt nyáj egyben összefut:
Erdők s hegyekből a király szavára
Az elriadt nép ujra vissza jut.
Ásót, kapát vesz, szánt és vet vagy épit,
Mint hangya rakja, hordja fel hajlékit.

S mint jótevő esőre föld öléből
Zölden mosolygva a vetés kibú:
A lelkesítő fejdelem szavára
Föléled újra város és falú.
Az emberek tanyát ütnek; közikbe
Új szorgalommal új lét költözik be.

Magának a hős, Pestnek ellenében,
A hegytetőn emel fényes lakot,
Onnan tekint el lelke örömében
Az új hazára, melyet alkotott.
S kulcsolt kezekkel kér áldást reája:
"Soká viruljon a magyar hazája."