Bánk-bán tanulmányok/III. Bánk jelleme
| ← II. A mese lényege | Bánk-bán tanulmányok szerző: Arany János III. Bánk jelleme | IV. Gertrúd jelleme → |
A Petúr által titkon visszahívatott Bánk akkor jelenik meg először (21. l.[1]), midőn a vigalom már vége felé van. „Utolsó táncz”, kiáltá épen egy udvornik. Színpadi utasítás szerint „úti köntösben, zavarodva mutatja magát egy zugajtón. Nemes méltóság, mindenben gyanakvó tekintet; fojtotl tűz, mely minden pillanatban kitörni láttatik; és minden körülmény azt árulja el, hogy mindenkor nagyobb indúlat dühösködik belülről.” E gyanakvó tekintet, fojtott tűz, s belől dühöngő indulat azonban még nem a szerelemféltés. Biberach ugyan később (59. l.) mondja neki, hogy már akkor, midőn szép nejét az udvarhoz felhozta, „dörömbözött szerelme féltő nagy szíve” — de miután Petúr semmi olyat határozottan nem izent, a féltés e pillanatban csak mint homályos alap, vagy mint dispositió lehet jelen a többi érzelmek hátterében. Mostani kedély állapota 1. bosszankodás a miatt, hogy míg a nép ínségben jajong, az udvarnál pazar vigalom van napirenden; mert hogy ez nem első, kitetszik a királyné szavaiból (11. l.): „ez ma udvaromban az ily esztelenségek közt utolsó fog lenni”; 2. bizonytalan feszültség a titok miatt, melyért őt Petúr oly sietve hivatta az udvarhoz. — Az első érzelmet fejezi ki, mindjárt megjelenésekor: „Ha! hogy mindent így kelletik találnom!” — és alább: „Hazánk különböző vidékein jajt s bánatot találtam; s itt, ime, ellenkezőt találok, s nem tudom, melyik tehet rémítőbbé.’’ (21. l.) A második érzelem nyilatkozik, valamint mindjárt külső megjelenésében, úgy e szavakban is: „Petúr, miért hivattál te engem vissza, még pedig titokban! ” S midőn Petúr, rejtelmesen kezd „e titokról” beszélni, „e titokról, még pedig sötétben, és hogy abba Bánk is belé van keverve, s ha veszteségre jön a dolog, övé lesz a nagyobb”: Bánk feszültsége mindinkább fokoztatik, s midőn csaknem tetőpontját érte, Petúr megadja a végső döfést, e szavakkal hagyván el Bánkot:
Jöjj még ez éjjel — itt ha eloszlanak — |
Erős boszankodás a királyné, az udvar viselete ellen; fokozott feszültség a titok miatt, meglepetés az éji összejövetek hallásán: és most egyszerre, mint jelszó Melinda neve! Miért épen ez? „Melinda!?” kiált föl, fájdalmas kérdéssel, aztán „sok ideig nem tudja magát szóra venni”.
Az — Melinda — jelszavok! |
E rejtély miatti feszültség, aggodalom foglalja most el egész valóját. Midőn a lopni utána besurrant Tiborcz paraszt nevéről szólítja: „e!árultattam?” kiált föl, czélozva titkos megjelenésére, de hihetően azon titokra is, melylyel e perczben küszködik lelke. Megriad, mintha rajta érnék a gondolaton, hogy Melinda irányában ok lehet a féltésre. E szót még nem mondta ki, de maga az indulat mind határozottabb alakot ölt keblében. Csakhamar felkiált (24. l.):
Melinda! és mindig Melinda… |
Tehát el kellett Melinda „törhetlen éltének”, jó hírének, szeplőtlen ártatlanságának „omlania”; különben nem jutott volna abból a „gazoknak”;— mely címmel, királya iránti hűségében, az éji titkos gyülekezőket, Petúrt és társait, tiszteli meg. A féltés e jelenetben gyorsan növekszik, a nélkül, hogy Bánk tudná, mi specificus ok van arra. „Ki lenne az? ki lenne az?” riad fel; „Világot itt! világot!” s hogy a gyötrő bizonytalanságtól szabaduljon a „sötétben ólálkodókhoz” Petúr s a békétlenekhez indul, mint kiktől egyedül remélhet felvilágosítást.
Elindult tehát Petúr házához, hová meg van híva. De, úgy látszik, még az útból visszatért, előbb, hogysem Petúrral vagy békétlen társaival összejött volna. Pár jelenet után megint mutatkozik a kis zug-ajtón. „Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?” szól magában (34. l.). A vad indulat mi volna más, mint a szerelemféltés. Petúrhoz indult, hogy ettől bizonyost tudjon: de útközben a távozás onnan, hol Melinda személye maradt, oly gyötrelmessé vált, hogy vissza kellett térnie. Melinda az udvarnál, a vigadók közt: s ő hogyan távozzék? Mi történhetik azalatt, míg ő távol lesz. Visszatérése tehát nem léha szinpadi fogás, hanem a szenvedélyből, a hánytvetett lélek állapotjából folyó szükségesség.—Azon perczben érkezik, midőn Ottó Melindának „lecsüggő keze után hajol s azt hosszasan homlokára nyomja”. Bánk látja ezt, s tenyerét e kiáltással tapasztja szemére: „Oh véghetetlen szent könyörületesség!” Erre a színpadi utasítás következő: „erős muzsika; Bán megijedve szédeleg ki, vissza az ajtón”. — Az „erős muzsika” a vendégek oszlását jelenti: de miért ijed meg Bánk? Azért, hogy az oszló vendégek által fölismertetik? Az utasítás szavaiból majdnem azt lehetne következtetni. Midőn e darab 1839-ben a pesti színpadon először adatott, a közönség s ítészét úgy látszik, oly kevéssé fogta fel Bánknak e jelenetét, hogy Vörösmarty ezt jegyzi meg rá athenaeumi bírálatában: „kihagyatni kívánnék azt, midőn Bánk-bán együtt találja Melindával Ottót (ha egyébiránt ezen megjelenés nem a szinész tévedése (!!) volt) s ahelyett, hogy (mint valószínű) megrohanja, visszamegyen.” És visszamegy első tekintetre azért, hogy az oszló vendégek által föl ne ismertessék. Nagy hiba volna, kétségkívül. Azonban Katona e hibát nem követte el. Külső és benső ok harczol, hogy lehetetlen így érteni. Külsőnek elég az, hogy a Bánk „zug-ajtaján” egy vendég sem fog távozni, s ezt ő tudja, hisz maga is azért választotta titkos bejárónak. De miért is félne oly nagyon a fölfedezéstől, miután annak ránézve semmi gyanítható rossz következménye nem fogna lenni: legfölebb megtudnák, hogy visszajött, itthon van. De a benső okot is jelenti szerző, e szóval: vissza szédeleg. Nem a fölfedeztetés miatti ijedség veri őt annyira le, hogy szédelegve hanyatlik vissza; ez képtelenség: hanem az, amit látott, amire pathetikus felkiáltása vonatkozik. Az „erős muzsika” Melindának figyeltető, vegye észre helyzetét egy ifjúval magánosan maradni; ezért felkiáltásai: „Ah, oszlanak!” s mingyárt alább: „bocsáss!” — Ottó-nak, ki még eddig a hódításban kevésre haladt, serkentő, bátorító, hogy már most nagyobb tűzzel — mert akadály nélkül — vallhatja szerelmét; Bánknak végre csak kábító külhatás, mely társul szegődik benső levertségéhez, azon villámcsapáshoz, mely a látott jelenetre lesújtotta. S épen ez magyarázza meg, miért nem rohan Bánk e perczben a csábítóra, miért „szédeleg ki, vissza az ajtón”: — nincs annyira magánál, hogy azt tehesse; előbb össze kell szednie magát.
Bánk „visszaszédeleg” hát a kis ajtón; el azonban nem megy. Elmennie képtelenség, lélektani lehetetlenség volna. De nem is gondolhat oly kicsinyes célra, hogy majd hallgatózzék. Hihetően, mihelyt eszmélete annyira visszatér, be fogott rontani, a csábítót semmivé tenni. Erre mutat, hogy rejtekében kivonta kardját, s így jelenik meg utóbb (41. l.). De az eszmélet perczében, figyelmét olyasmi ragadja meg, mely őt további rejtekben maradásra kényszeríti. Ottó szerelemvallását (34. l.), érzelmi tompultságában talán nem is hallotta; vagy ha igen, várja Melinda feleletét. Hisz mi van most inkább érdekében, mint megtudni, vajon Melinda igazán hütlen-é. A hölgy válasza: „Bánk. Bánk, emlékezem szavadra” (35. l.) s ami erre következik, megnyugtató Bánkra nézve. Melinda megvetéssel utasítja vissza csábítóját. Változás történik Bánk indulatjában: Melinda hűsége iránt nyugodtabb, csak a szenny gyötri még, melyet a — bár nem sikerült — kísérlet neje „szép mocsoktalan nevén” s családi becsületén hátrahagyott; ezt kell még lemosnia. Vérrel, rögtöni gyilkossággal-e? Lehet, hogy már ekkor lovagiasb bosszúra gondol; de ha nem is, dühének kitörését, mely Ottót véráldozatúl kivánná. késlelteti a királyné megjelenése. (35. l.) Hallja ennek gúnyos szavait Melindához, s Melinda csípős válaszát, melyben egyenest a királyné vádoltatik, mint aki Ottó czéljait elősegélte. Új fölfedezés Bánknak: hogy rontaná el a dolgok ily meglepő fejleményét dühös megjelenése által! Gertrúdnak Ottó ellen intézett szemrehányásai, melyekben ezt lehordja gyávaságáért, noha „kétértelműek” Bánk előtt, mégis felnyitják szemét annyira, hogy most már nem Ottó a főszemély, ki becsületének elégtétellel tartozik, hanem maga a királyné. Miután hát Gertrúd elment, s Ottó egy kis korig egyedül maradt is (40. l.), Bánk nem rohan elő azt meggyilkolni: ezzel csak magát tenné tönkre, a nélkül, hogy teljes elégtételt nyerne becsületének. Im ez a lélektani fejlemény, mely Bánk hosszas rejtekben maradtát megfoghatóvá teszi, sőt belszükségnek mutatja elő.
Ami ezután következik: Ottó jelenetét Biberach-hal, midőn ez amannak hevítős altató porait Melinda és a királyné számára átadja, ezt nem hallja Bánk; mert hogy ne hallja, Biberach előrelátása gondoskodott. Az udvariak közül csak Biberach tudja, hogy Bánk visszajött, tudja pedig, mert már előbb (23. l.) véletlenül megpillantotta volt: ő hát most, félve, hogy Bánk leskődhetik, Ottót a szín elejére, a kis ajtóval ellenkező oldalra vonja, s ott is csak súgja neki ördögi tanácsait. Eszerint Bánk mit sem tud a Melinda erénye ellen, fizikai szerekkel intézendő új támadásról.
Ily felfogás után érthetőbbé lesz előttünk a homályos magánbeszéd, melylyel Bánk az I. szakaszt (felvonás) bezárja. Miután a szín megürült, Bánk előjön a rejtek ajtón. Utasítás szerint „meztelen fegyverrel; magánkívül sok ideig tipeg-tapog”. Mire a meztelen fegyver? hisz tudja, hogy már senki sincs a teremben. Oly pont, hol a magas pathoszt hajszál választja a nevetségestől. Csak az kell, hogy az előadó szinész hadonászva, fenyegetve jöjjön kardjával, s Bánk Falstaff-szabású vitézzé törpül, kiben a merészség csak az ellenfél távozásával vet lobbot. Pedig ez mélyen gondolt utasítás, mely kulcsot ad Bánk hosszas rejtekben maradtához, egyszersmind előbbi fejtegetésemet igazolván. Azt jelenti vele a költő, hogy Bánk, mihelyt künn annyira magához jött, kardrántva be akart rohanni, de a jelenetek folyama visszatartóztatná. Most kivont kardját öntudallanúl hozza kezében, mert lelke annyira el van foglalva, hogy nem figyel külső viseletére.
Hogy e tetem fagyos, hogy e szemek |
e szavakban tör ki rég elfojtott indulata. Látott, hallott mindent, a Melinda ellen tervelt új támadáson kívül. Melinda hűsége nyugtatólag hata reá, ama feszült bizonytalanság is eloszlott, tudja, hányadán van. Ezért mondja:
Megint lehellhetek, megint, |
De rögtön feljajdul sebzett becsülete, mely elégtételt kiván. Ez elégtétel nagysága, — s következményeitől mintegy eliszonyodva kiált fel:
Irtóztató kiállás a jövő |
Fölösleges érinteni, hogy bár a királyné megölése — a darab szerint — valóban másnap megtörténik, itt nem erre van czélzás. Csak a metaphorát folytatja: „felébredék” — ami ezentúl következik, irtóztató. Semmi körülmény nem mutat arra, hogy Bánk agyában már megszületett Gertrúd megölésének gondolatja. Sőt aligha viseltetik Ottó ellen is ily szándékkal, most. Nem hozom fel a védelmet, mellyel (a II. szakaszban 47–57. ll.) a királynénak Petúr és zendülő társai ellenében pártját fogja; ez lehet politika is; meg azt is mondhatni rá, hogy Bánk monopolizálni akarja a bosszúállást, kivált ha e kérdését
S mit véte nektek e meráni asszony? |
a nektek szó megnyomásával olvassuk. Nektek nem vétett, nekem igen, az én dolgom lesz elbánni vele. Nem ezt hozom tehát fel, hanem a mi utóbb, Biberach jöttével, történik. E „lézengő Ritter” elég világosan gyaníttatja Bánkkal (58–60. ll.), hogy a gyalázat aligha már meg is nem történt: s Bánk dühe mégsem a rögtöni bosszúállásra irányúl, hanem törvényes elégtételt szomjaz:
El, a királyhoz — a császárhoz — a |
Igaz, mondja később: „meggyilkolom a bíboros gazembert” (Ottót), de hogy gondolatinak főiránya a törvényes elégtétel volt, kitetszik abból, hogy midőn Biberach figyelmezteti (61. l.) ez eljárás sikeretlenségére, ő ezt feleli:
Német! te megnyitottad a szemem! |
De most sem egyenes gyilkolásra, hanem cselre gondol, melyet azonban nem látunk kifejlődni:
Szeggel szeget! hisz a tilalmas és |
Mind ez, mondom, annak bizonyítására, hogy Bánk az I. szakasz végén nem foglalkozik még a királyné megölése eszméjével. Más elégtételt akar. Ily eszmére csak a III. szakasz folytán, akkor is ijedve bukkan (66. l.):
És a királyné álmos volt! nem-é? |
De mi hát tulajdonkép, amit Bánk az I. szakasz végén, magán beszéde által kifejez? — Először is helyzetét akarja higgadtan átgondolni s eszélyes cselekvésre készíti magát. „Bizalom” ártott neki, ebből óhajt kiábrándulni, hogy többször ne csalódjék. Hogy az „emberi vak bizalom”, melyet itt levetkőzni kíván, főleg Gertrúdot illeti, kitetszik a felkiáltásból, melyre közvetlenül fakad: „És egy ily asszony őröz meg, oh magyar hazám!” (42. l.) A haza szó, honfi tisztét juttatja eszébe, jelesül a kötelességet, mely reá mint nádorra, mint a távollevő király helyettesére néz, most midőn tudja, hogy pártütés „ólálkodik a sötétben”. „De hát Melinda!” jajdul egyszerre föl. Hogyan engedje ezt csak egy perczig is, „a fertelmes asszony” körében, „kit hogy ördögi érzéseiben meg ne lephessen a jobb ember, érthetetlenül beszéli kétféleképen gondolatjait?” Bánk itt Gertrúdnak Ottóval folyt jelenetére céloz (35. l.), melyet kihallgatott, a királyné „kétféleképen” beszélte gondolatait, de Bánk nem azt mondja a fönnebbiekkel, hogy ő nem értette meg. Miért fakadna ki ellene, miért nevezné „ördögi érzésű fertelmes asszonynak?” — Sőt igen is jól értette, noha „kétféleképen” beszélt: annál méltóbb bosszújára. De ő ezt, a bosszút, el akarja nyomni. Higgadtan, részrehajlás nélkül, pártatlanul akar eljárni kettős tisztében: mely 1. a királyi ház s a hon megmentése, 2. Melinda megszabadítása az udvar dögvészes legétől s becsületének visszaküzdése. „Két fátyolt szakasztok el — úgymond — Hazámról és Becsületemről”. Hogy ezt elérhesse, hideg, szenvedélytelen vérre van szüksége s az érzés mámorában azt véli, hogy ily hideg meggondolásra szert tehet, épen mint a részeg, ki azzal mutatja leginkább gyöngeségét, hogy magát józannak hiszi.
Szedd rendbe, lélek, magadat, és szakaszd |
Ügy állj meg. pusztán. Hitvesedet, családodat ne szeresd annyira, hogy miattok csak egy perczig is késsél a pártütés miatt veszélyben forgó királyi szék megmentésére sietni; de a királyi széket se szeresd annyira, hogy a családi szennyért elégtételt ne követelj, s ha nem nyersz, véreddel is ki ne vívd azt. Erre vonatkozik: „A bocsánatot hörgés közt is mosolygom, ha ölettetésem ezekért lészen”’ (42. l.), azaz, akármelyik tisztem teljesítésében kész vagyok feláldozni életemet: de jóhíremet sem úgy mint honfinak, sem úgy mint családapának, a halál le nem törülheti.”
Bánk kettős czélja, ha ellenmondás nincs is benne, nem egyforma határozottságban tűnik föl. Mert míg egyik, a pártütést elnyomni, határozott, világos; a másik, becsülete megtorlása, bizonytalan, homályos, határozatlan. Ölni maga nem akar, láttuk: mit akar tehát? Ezzel nem vagyunk tisztában: mert ö nincs. Csak azt érzi, hogy meg kell bosszulnia becsületét valahogy, s e szándékát fenjen kiáltja, ezért meghalni is kész, de anélkül, hogy tudná, mikép fogja végrehajtani. Ez gyöngeségre mutat jellemében: de ne feledjük, hogy Melinda hűségét csak most tapasztalta és ez lelohasztá előbbi dühét. Királynéját, csak a szándokért, meggyilkolni, ezt a loyalis Bánk nem teheti. Elégtételt akar, igenis, de annak mivolta iránt még nincs tisztában. Most két sietős dolog vár rá: Melindát az udvarból hazavinni és a lázadást elnyomni. Az elsőt, tudva Melinda hűségét, halasztja addig, míg a pártütéssel dolgát végezi, mi a II. szakaszban történik.
A jelenet, midőn Bánk a békétleneket lefegyverzi s magát a vad Petúrt is engedelmességre hajtja (47–57. ll.), Bánk jellemét a legszebb világításban mutatja fel. Neje hűsége iránt megnyugtatva, Gertrúd elleni gyűlöletét egy kis időre feledve, vagy elfojtva, érzelmeiben oly lucidum intervallum áll be, mely tisztán engedi látnunk Bánkot, a tetterős férfiút, a magyar hazafit, a király hívét s távollétében most személynökét. Férfias belépte, s hogy már a köszöntéskor álmodottnak nevezi a titkos gyülekezet czélját, merészségét bizonyítja; még inkább az, hogy midőn az öreg Mikhál, ki tudta nélkül vegyült ily társaságba, ótalomért hozzá siet: „Bánk! kedves édes öcsém!... Te ments meg engem e haramiák közűl”, ennek védelmére kardjához kap: majd. megtudván az öregtől, hogy ez ily kiáltásra ébredt: „Le a királyi székből! Pártütés!” egészen kirántja kardját, noha egyedül van, szembe annyi pártütővel. De csöndesedik, midőn Petúrtól hallja, hogy nem a király, csak a királyné ellen akarnak föllépni; annál inkább, mert Petúr a családi sérelemre is tesz czélzást, mely Bánkot e királyné környezetéből érte. Békén hallgatja végig Petúr vádjait Gertrúd ellen, csak néha tesz egy-egy ellenvetést s midőn az magát kibeszélte, mint lehetetlenséget tünteti föl: a királynét megölni s a király iránt hív maradni:
És így hazátok elbúsultjait |
Erre Petúr a törvény és szokás szentesítette alkotmányon a királyné által ejtett sérelmeket hozza fel, s Bánk így felel:
Ezen szokást tekintve, mi |
mi által, „mintha hályog esnék le a pártütők szeméről” — átlátják, hogy van törvényes út mód a sérelmek orvoslását eszközleni. Bánk, hogy őket még inkább meggyőzze, a polgárháború veszélyeit rajzolja, majd a királynénak, habár bűnös voltát elismeri, kel védelmére, s még arra is talál mentséget, hogy az „ön felekezetét” jobban szereti, mint a magyart:
— Ha németek |
A nemzeti büszkeségre számított ezen ügyes fordulattal a békétleneket teljesen lefegyverezve kimondja, hogy ő nem akarja titkos összeesküvés által érni el célját, mert:
Hogy Bánk leüljön a setét szövetség |
Tehát egy esetben mégis pártütő lenne. A bánki sértődés, nem egyéb, mint ama nagy sérelem, mely e perczben csak megkísértve, de végrehajtva nincs: Melinda tényleges gyalázata. Ha így van, Bánk e szavakkal olyat anticipál, mi csak később fog kifejleni, s ez hiba. Itt nem Bánk, itt a szerző beszél, mint aki tudja, mi fog következni. Ha Bánk ilyesminek csak lehetőségére gondolt is: hogy nem ragadta ki Melindát azonnal a veszélyből, midőn tehette; hogy engedte egy percig is az udvarnál maradni? De ő nem gondolt erre. Melindát a kisértés ellen erősnek találta s ez mostanra megnyugtatá őt. Hogy hasonló kísértésnek elejét vegye, szándéka hölgyét az udvartól eltávolítani, ami nem épen oly sietős, hogy néhány percznyi vagy órai haladékot ne szenvedjen. Van hát ideje a lázadókkal végezni; de nem volna akkor, ha a „bánki sértődést” csak gyanítja is. Mondom, ez itt hiba, másként Bánk egész jelleme szétomlik. Hiszen csak nem gondolhat ilyet: most még nem leszek lázadó, mert a sértés nem elég nagy arra; bevárom, hogy a gyalázat tettleg elkövettessék s akkor „leülök a setét szövetség gyász asztalához” én is. — Ezt a szerző gondolta így, Bánk nem.
Eltekintve e hibától, mely három sor kihagyásával jóvá tehető. Bánk jelenete a békétlenekkel művészileg van kivíve. Ez utóbbiak, a nádor beszéde által legyőzve, már szét akarnak oszlani, midőn Petúr, még mindig nyakasán állva feltételében, esküjökre kényszeríti őket, hogy maradjanak. Bánk kéri Petúrt, hagyja őket békén oszlani, különben „ő fog kivánni tőlök egyet”; de Petúr dühösen tartja vissza társait, vérszomjas átkokat lehelvén a királynéra, mi Bánkot erélyesebb föllépésre kényszeríti, ez alkalommal jellemének egy szép vonását is feltüntetvén, hogy t. i. ment a nemzeti elfogultságtól; midőn így felel Petúrnak:
Wárdán, belőled most a nemzeti |
A „magyarok” indulnak; Petúr is, elszigeteltsége miatt, drasztikus kitörésekre fakadva s kimondva, hogy „maga is tud hóhérja lenni azon utálatosnak”, el akar menni: de Bánk méltóságos állásba teszi magát s „kívánja az egyet”, mire előbb figyelmezteté:
Ezen haza- s felség-árulót |
Petúr, loyalis érzelmében fejedelme iránt „Bánk lábaihoz hajol” s hódolva annak, ki Endre képét viseli, megadja magát: „királyom!” De Bánk nem elégli csak megtörni a pártos főurat, ő szivét is meg akarja nyerni. Elhurcoltathatná, célja így is el volna érve: de nem teszi azt, hanem (elérzékenyedve emeli fele a térdelőt:
„Petúr, Petúr, kedves bátyám, ölelj meg” (56. l.) |
aztán eszébe juttatja régi hűségét Endréhez, hogy már az Imre király elleni testvér-háborúban a mellett harcolt, miért jószágait is elvesztette, bujdosó lett; eszébe juttatja, mit mondott akkor atyja sírján:
„igazad vala. |
úgy hogy az elérzékenyült Petúr, Bánk „nyakába esve”, ismétli e szavakat, visszatér a hűségre, s Bánk méltó önérzettel kiált fel:
Oh Endre! győzedelmeskedj te bár |
E gyönyörű napfényes epizód után, mely Bánkot legnemesb oldaláról mutatja, ismét elsötétül minden. A lézengő Ritter, Biberach jő; s már a „Melinda” jelszóra megint felpattan Bánk sebe. „Hol loptad el húgomnak a nevét?” kérdi Mikhál a némettől s ez úgy felel, hogy Bánk szivébe nyilaljék a szó: „Ahol magát más lopta: a királyné dombérozó mulatságában”. Bánk ezért a kóbor lovagra riad; ki színlett nyugalommal czélozgat arra, mikép vették rá Bánkot, hogy „szép együgyű feleségét” az udvarhoz vigye s hogy „ezt a regét sokan tudták”, — de ő, Biberach, „véletlenül azt is kitanulta, mit szorgalommal sem tudtak sokan” — jelesül, hogy mióta Bánk itt gyűlésez, azóta is történt valami; s Petúrhoz fordulva, — folytatja:
Ispán uram, te oly merőn tekintesz |
Rövid félbeszakítás után Bánk részéről („fattyú! megöllek!”), a ritter hidegvérrel teszi hozzá:
„Ládd Bán... hogy egyikének |
s az így eleve kifőzött ármányra mondja Bánk:
hiszen |
nem magára a megkísértett csábításra, melynek füles szemtanúja volt. (34. l.)
Bánk szenves kifakadása, mely itt következik, az indulat hevében, sokkal zavartabb, hogy sem benne határozott eltökélést kereshetnénk; de ha az őrültek beszédiben is van valami logika: nem csalódunk, ha ez indulatos kitörésből lelke irányára vonunk következtetést. Első ösztöne is nem a királynét meggyilkolni; hanem a „királyhoz, — császárhoz, — pápához’ menni, szóval, törvényes elégtételt követelni — s ezt „hideg vérrel, állhatatosan” nyiltan:
hogy merően |
Igaz, hogy rögtön átcsap: „Meggyilkolom ott előtte (a király, pápa stb., vagy épen királyné előtt?) a biboros gazembert” (Ottót): de Gertrúd megöléséről itt sem szól s Ottót is nyiltan — s talán csak azon esetben, ha törvényes elégtételt nem kap — akarja megölni; s ha ezért vesztő padra viszik, fenjen kiáltani, hogy „hitvese virtusát bosszulta meg”. Erre mondja Biberach, hogy törvényes elégtételt ne várjon; mert „csóka csókának szemét ki nem ássa” — a gyilkot is hiába feni, mert útját állják; vesztő helyen sem fogja méltó bosszúját hirdethetni, mert „az ily rikoltozót” titokban oltják el. Bánk igazat ád ritternek: „Német, te megnyitottad a szemem: s ily kábaságot akartam tenni?” Tehát semmi kilátás nyílt, törvényes bosszúra: cselhez kell folyamodnia. De a nyílt, őszinte Bánk nem az az ember, ki cselt tudjon szőni s így e szándék teljesedésbe nem megy: hacsak később, a királyné jelenlétében szinlett alázatosságát s egy kis ideig elfojtott érzelmeit annak nem vesszük. — Most egy reménysugár lövell szivébe: „Megmenthetem talán még, nemde?” kérdi Biberachtól, s ez biztató talánnal felel: mire Bánk egészen átadja magát ez édes reménynek, de kéri mégis Petúrt társaival, ne oszoljanak szét, hogy megtalálja őket, hahogy talán szükség lehelne rájok. Szükség csak ama nem várt esetben fogna lenni, ha Melindát már meg nem menthetné; de erről most alig kétkedik, ezért a nagyon feltételes mondat: hahogy talán lehetne. Majd Mikhálhoz, a nyugalmat óhajtó öreg Mikhálhoz fordul és saját keble érzelmét, a reményt, melytől önmaga éled, fejezi ki, midőn mondja annak:
ősz, remélj |
Sőt a remény, hogy Melindát megszabadítja, bosszúját is lenyomná, nem beszél többé arról; Ottót, a gyáva herczeget, csak kaczagni akarja, megveti, s a királynétól csak menekülni óhajt:
Csak egyszer ötet a kezem közé |
nem bosszúlni, csak menekülni s magányba vonulva boldog lenni kíván. — Ily érzülettel siet az udvarhoz s Biberach követi oda.
Hogy a III. szakasz elejét megérthessük, szükséges a közben történteket elmondani. Midőn Bánk az udvarba ért, Melinda szobája ajtajánál, kívül találta Izidórát, a német udvarhölgyet s azt vállon ragadva, belökte a szobába s kérdőre vonta, mit keres ottan. A megijedt Izidóra megvallá, hogy imént „lihegve jött eléje Biberach s megtudván tőle (a leánytól), hogy a királyné lefeküdt, kérte, menjen Melindához, mivel mind a királynénak, mind Melindának italt adott Ottó, amannak altatót, ennek mást.” Izidóra szaladt és látta Ottó herczeget rendetlenül futni ki Melindától. Bánk e vallomás után Izidórát egy mellékterembe zárta s hihetően közte és neje közt viharos jelenet volt, melynek eleje, igen jó tapintattal nincs színre hozva. A III. szakasz nyiltával csak végét látjuk már e jelenetnek: Bánk asztalnál áll s kezére bókoltan kiáltja Melindának:
Hazudsz! — |
De minő hazugsággal vádolja Melindát? — Ez nem tagadja, hogy megtörtént az eset, csak azt, amivel Bánk vádolja e szavakban: „Ottó s Melinda egyaránt örültek! (65)”, hogy t. i. ő szándékosan követte el a bűnt. „Pokolbeli tűz ége csontjaimban — mond alább (66. l.) — és a királyné alunni ment — álmos volt”. De miért nem hiszi ezt el Bánk, midőn már Izidóra is tanúskodott? Izidórát hihetően bűnrészesnek tartja, azért is bánt vele olyan durván. Féltésdühe gyanakvóvá tette minden iránt. Azonban mégis megszánja az előtte fetrengő Melindát, fölemeli, könnyein ellágyul: de ismét erős akar lenni, megint nem hisz annak. S midőn neje kíméletért esd, mert hisz nemcsak feleség: anya is: Bánk félig öntudatlanul löki be az ajtót, hol kis fia alszik: „Te átkozott kis alvó, mit mosolyogsz”. Az átkozott szó szívén találja az anyát, de Bánk, noha ez nem volt nála czélzatos átok, elfásultságában nem vonja azt vissza, hanem egy bombaszttal felel; mely körmondatos hasonlat oly lelki állapotban, mint az övé, nem illik a helyzethez:
Mint vándor a hófúvásokban, úgy |
E határtalan kétséget sokkal jobban fejezi ki Bánk egyéb szavai s tettei, mint e nagyon is öntudatos bombaszt által. Midőn Melinda őrjöngés jeleivel távozik, a fásultság közönyével mondja férje: „Menj, menj, hová a történet viszen”; de legott Melinda szavai zúgnak fülében: „alunni ment, — álmos vala” s hánytorgó agyában most először fogamzik meg a királyné meggyilkolásának eszméje (55. l.).
„Épülj fel, izmosod] meg, gondolat!” |
És valóban e gondolat szemünk láttára épül fel, izmosodik meg, oly jelenetek következvén, melyek a királyné elleni bosszúnak gazdag tápot nyujtnak. Elébb Izidóra szakasztja fel ajtaját s kérdőre vonja a nádort, hogy merte őt, nagy család ivadékát, bezárni. A felelet, melyet Bánk erre ad, dagályosnak látszik, de csak látszik. Dagályos akkor, ha azt egészben Izidórához intézettnek olvassuk: így a puffadt előrész s a sovány, gúnyosan udvarias utórész csaknem nevetségesen üt el egymástól. Urceus exit. De nem ok nélkül adja költőnk színpadi utasításul, hogy Bánk: „csak maga elébe néz”. Jelenti ezzel, hogy Bánk önlelkével foglalkozik, nem Izidórával. Csak most bukkant a királyné megölése eszméjére: s ez őt inkább elfoglalja, hogy sem Izidórát számba venné. E gyilkos gondolattal eltelve, mondja:
Ha engemet Prometheusom csak egy |
következnék: akkor sem tűrhetném bosszúlatlanul e gyalázatot; akkor is vérét kellene ontanom a királynénak; de észrevévén, hogy nem egyedül van, az elkezdett körmondatot Izidórához intézett szavakkal végzi be:
— úgy |
Izidóra e megvetést visszautasítva, figyelmezteti, hogy ő a királyné barátja: Bánk maga elé mutat s a szenvedélytől zavartan mondja: „Nézd, nézd az árnyékot...” (előttem csak árnyék, halott már az, akinek barátságával kérkedel) „Hallgass oroszlán (dühös indulat), az a királyné” — (ne merd bántani). „Oh hazug! csak árnyék”. — Izidóra e szavakra, melyeknek összefüggését nem érti, Bánkra ijedve néz, háborodottnak gondolván: „Bán, Bán, mi lelt téged? Nagy úr, mi lelt? könyörűletességből felelj” — Bánk ráriad: ki innen! s Izidóra menni akar, de Bánk e kéréssel állítja meg:
Egy szót csak, irgalmas lélek, hiszem |
Bánk a felől akar tisztába jönni, vajon a királyné, ha csakugyan altatót kapott, miként azt már Izidórától tudja, nem kicsinált czéllal vette-e azt be, hogy magát mindenből kimoshassa. Mert azon esetben, ha a királyné tudtán kívül vette be az altatót, Bánk nem tekintené oly vétkesnek, hogy megölje. Hallotta ugyan Gertrúdnak Ottóval folyt jelenetét, melyben ezt gyávaságáért leszidta; de a megkísértett csábítást akkor sem tartotta elegendő oknak a gyilkosságra. Most is azon tépelődik, hogy bár a királyné czéljai bűnösök valának, magában az elkövetett tényben ártatlan lehet; tudta, és — tekintve Ottó iránti előbbi viseletét — most már akarata ellen is mehetett véghez. Hisz ha beleegyezett volna, mi szükség volt úgy altatóra. E kétség gyötri Bánkot; ezért kérdi Izidórától, hogy a mulatság után beszélt-e még Ottóval a királyné: nem együtt főzték-e ki a támadást Melinda erénye ellen ily módon, hogy a királyné valami — színleg altató-por bevétele után fekünni menjen s Ottónak szabad kezet adjon. Izidóra, ki előbb a Bánk eszelősnek látszó beszédén megdöbbent s megsajnálta őt, e kérdésből látva, hogy nincs semmi olyas baja, meg akarja magát bosszulni a bezáratásért, — különben is szerelemféltő Melindára — s csípős feleletével úgy intézi, hogy Bánk érezze azt:
És a kegyelméből csaknem kijött: |
Bánk érzi a fulánkot: fel is jajdúl: „kigyói nyelv!” — aztán a felelet szavai zúgnak lelkében. „Megbékélt” — mondja, gondolván: tehát a királyné kegyelméből Ottó azért jött ki, hogy ez a csábításban nem boldogult; hanem miután Melinda magát feláldozta, megbékélt. A két felkiáltás: „megbékélt: álmos is volt!” így függ össze; meg is békélt: azaz önkint beleegyezett; álmos is volt! azaz, tettette magát, mintha az egészről mit sem tudna, sőt hogy gyanúba se lehessen fogni, valami port vett be s fekünni ment. Ezért folytatja Bánk így:
Szépen kidolgozott csalárdkodás — |
előre kifőzött terv s ez ármányért jellemzi a királynét a következő sorokban oly vastag színekkel.
Ezek szerint Izidóra rövid jelenete nagyfontosságú Bánk véres elhatározására; s hogy „a gondolat megizmosodjék”. Ha a királyné altató-port vett s nem előleges cselből vett: nem akarná megölni. De Izidórával e jelenete Bánkot az ellenkezőről győzte meg.
Ami hát Bánk személyes vagy családi sérelmét illeti: kész az ok tette végrehajtására. Most következik, hogy a nemzet, a nép sérelme szólaljon fel. Ezt eszközli Tiborcz jelenete. Bánk ez alatt folyvást saját lelkével foglalkozik ugyan, de azért hallja Tiborcz panaszát, ki saját osztályának, a népnek, Gertrúd és az idegenek általi nyomatását legsötétebb színekkel festi. Midőn Tiborcz azt gondolva, hogy Bánk ő rá nem is hallgat, figyelmezteti: jelentően válaszol ez:
Beszélj, beszélj; igen |
A családi sérelemhez a nép, a nemzet sérelme is hozzájárul, ami Gertrúd megölését annál igazságosabb büntetéssé emeli Bánk szemében.
Nem szükség érinteni, csak a kevésbbé figyelmes olvasó kedvéért jegyzem meg, hogy Bánk e jelenete Tiborczczal nem rendes párbeszéd, melyben t. i. amaz ennek szavára felelgetne. Bánk lelke a gyilkosság eszméjével küszködik; tudja, látja ugyan Tiborcz jelenlétét, hallja szavait, de csak mintegy gépileg, s amit ennek mond, az is főleg saját lelki állapotára vonatkozik. Így, midőn Tiborcz köszöntésére felkiált: „Útonálló!” majd így: „Minek is becsület az emberek között!” némi homályos emlékezet lebeg előtte, hogy Tiborczot ez éjjel már látta egyszer s ez akkor valami lopásról beszélt; de az is ködlik elméjében, hogy ez a paraszt eddig becsületes volt: innen felkiáltásai Tiborcz irányában. De ugyan e szavak befelé is fordulvák: ő, ki eddig oly becsületes volt, most kénytelen gyilkolni, mint egy útonálló, mert becsülettel semmire sem boldogul. Hogy e magyarázat igen valószínű, mutatja a következő, bár töredék-mondat: „azért teremttettem” — mely határozottan első személybe van áttéve. A közelebbi válasz: „Munkálkodó légy, nem panaszkodó”, már egyenesen Tiborcznak szól; nem azért, mintha Bank nem tudná, hogy a nép nyomora honnan származik, hanem e közönyös vigasszal mintegy le akarja rázni magáról Tiborczot, ki zavarja némileg lelke benső működését. S ez így foly tovább: Tiborcz festi a maga és osztálya ínségét, melyet rájok a királyné kegyenczei hoztak; Bánk — folyvást saját gondolatján tépődve, — hallja a panaszt is: lelkébe szívja mintegy öntudatlanul s táplálja vele a véres bosszút. Csak ezt találom kissé inkább vígjátékba, mint ily magas pathoszhoz illő helynek:
Tiborcz. |
Nagyon is öntudatos játék az ellentéttel, a franczia klasszikus drámák s a régi verses vígjátékok dialógusa ez; Bánk helyzetéhez épen nem illik. Mintha Helénát s Hermiát hallanók a „Midsummernights-dream-ben”:
Herm. The more I hate, the more he follows me. |
A jelenet vége felé, egy szép sugár, a háládatosság Tiborcz iránt, tör át a vastag ködön, melybe most Bánk szelleme burkolva van; egyszersmind megható vonással festi az úr és paraszt közötti patriarchális viszonyt. Bánk a hű parasztot Melinda fölkeresésére küldi, hogy ezt aztán haza, Bánk házára, kisérje. Tiborcz búcsúzáskor „Atyánk” szóval nevezvén Bánkot — a szó fiát hozta eszébe, ki még mindig a mellékszobában alszik; ezt meg kell mentenie, biztos helyen tudnia, mielőtt valamihez fogna: s a belépő Biberachhal, ki rajta örülés jeleit lát, keveset szólván, fiával eltávozik.
Bánk innen, úgy látszik, egyenesen a királyi udvarba megy: vagy ha nem, akkor nem tudni, hol töltötte a napot. Mert nejével jelenete, a III. szakasz elején, hajnalban kezdődik s a scenák szakadatlanul folynak, úgy, hogy midőn Bánk eltávozik Melinda szobájából, legfölebb reggelnél nem képzelünk nagyobb időt. A kis Soma is, Bánk fia, még mindig aludt, úgy kellett atyjának felköltenie, hogy elvigye. A IV. szakasz elején Gertrúd már így kiált fel: „Nap-est!” — Bánk tehát Melindától csak nagy fictióval mehet egyenesen a királynéhoz. Talán a pártütőkkel tanakodott? Igaz, hogy midőn az előbbi jelenetben Tiborcz említi a titkos szövetséget (70.), Bánk felkiáltott: „Ha! — ezt hogy feledhetem — Istenem!” — de ezen az egyszeri megemlékezésen kívül nem látszik, hogy a békétlenekkel egész nap köze lett volna. Ide mutat, hogy fiacskáját a királyné előtermében adja Mikhálnak, midőn már ez fogságába hurczoltatik, holott ha előbb találkozott volna a pártütőkkel — kik között Mikhál is napolt — még ottan át fogta volna neki adni. De ide mutat az is, hogy Tiborczot a III. szakaszban Melinda felkeresésére küldvén, az öreg paraszt jelenti Bánknak, hogy Melinda a királyné szobájában van s e jelentés és a királyné hivása folytán megy Bánk oda. „Itt van Melinda, azt mondád Tiborcz?” ez első szava, midőn belép. — Tehát a III. és IV. szakasz közt kitöltetlen hézag maradt, egy egész nap, reggeltől estig; holott épen úgy lehetne ez amannak közvetlen folytatása.
Bánk a királynéhoz indul, mert Tiborcztól hallá, hogy Melinda ott van, de egyszersmind Gertrúd is hivatta. Ez utóbbi nélkül talán nem ment volna egyenesen oda, hogy megölje, talán inkább a „setét szövetség gyász asztalához” űlt volna le, a pártütőkkel vitte volna ki bosszútervét. Szemére is veti a királynénak alább (110. l.): „Te engemet magadhoz hivatal, szikrát okádó vérem éktelen dühében”. Tán ezért maradt el a „megengedhető csalárdkodás”, melyről fentebb szó vala.
A „szikrát okádó vér éktelen dühét” azonban, beléptekor elfojtja: engedelmességet színei, csak midőn Gertrúdis a hitvesét említi, mondja: Miféle hitvesem? s alább: „Való, hogy én házas vagyok; de hitvesem nincsen”. Gertrúd „egy ideig nézi, végre elsiet’”. Bánk kardját félig kirántja s mond: „jó angyalod susogta ezt neked”.— Azon perczen volt, hogy megölje, mintegy örül, hogy azt meg nem tette. Tiborczot kiáltja elő, ki a háttérben áll: miért? talán csak azért, hogy ne legyen maga. (Tiborczot az elfojtott éktelen düh annyira megcsalta, hogy ura viseletét hidegnek találja: „Uram! iszonyú ezen hideg magad viselete!” — De miért mondja ezt Tiborcz? tudná Bánk czélját? vagy csak azt várta, hogy Bánk az elnyomott nép érdekében fel fog szólalni a királyné előtt? Az utóbbi inkább valószínű; Bánk nehezen közölte vele bosszúczélját, melybe maga is inkább csak sodortatik, mint öntudatosan megy.) — Most a királyné távollétében egy hosszú monológban szellőzteti „a szikrát okádó vért” — s ez, úgy látszik, lohad is egy keveset, mert a királyné visszajöttével nem ott kezdi, hol távoztakor hagyta volt, nem a gyilkosságon. Gertrúdis Melindát hozza: „Itt van” mintegy válaszúl Bánk szavára, hogy hitvese nincs. Az őrjöngő Melinda felkiált: gyermekem! majd: hol van Soma; azt hiszi, megölte Bánk. De ez iszonyodva hárítja el e vádat s az ablakon kinézve, Mikhált mutatja, ki épen tömlöczbe hurczoltatik. Annak kezénél van a fiúcska, mondja. Az ártatlanul börtönbe hurczolt ősz Mikhál sorsa meghatja, sírásig lágyítja Bánkot; s bár ez egygyel több ok a királyné ellen dühödnie, a meglágyulás perczében Gertrúd parancsára: „Távozzatok!” — igazi vagy színlett engedelmességgel Bánk is elmenne s legalább most nem hajtaná végre a véres tettet. „Jobbágyaid vagyunk” — mond, meghajtván magát, indulnak, ő, Melinda és Tiborcz: de a királyné parancsolja, hogy Bánk maradjon. E szóra, látván a gyilkolás elkerülésének lehetetlenségét, a „falhoz támaszkodva” kiált fel: „Vége! vége már neki!” nincs mód, hogy meg ne öljem; itt maraszt. „Tiborcz vezesd hát asszonyod”, nekem maradni, nekem nagy dolgot kell végrehajtanom. „Menj csak! a nap — a természeti nap — elnyugtával az örvendezők is elnyugosznak”. A királyné nem éli túl az estét. Következik a búcsú Melindától: s azok távoztával mintegy ijedve s szórakozottan kérdi Gertrúd: „Bánk itt maradt?” — Ö parancsolta s most nem tudja. Gertrúdis — mint a vétkes hatalom rendesen szokott — feljül akar kerekedni, kérdőre vonja Bánkot titkos visszajövetele, Izidóra elzáratása stb. iránt: „illik-e ez?” kérdi mindannyiszor, mire Bánk fásult rövidséggel felelget: nem. „Becsűlet-e ez?” kérdi Gertrúd.
Bánk. |
E néhány sorban vértette indokait monda el. Melinda meggyaláztatása, Mikhál ártatlan fogsága, a nép és nemzet nyomora, mind ennek szerzője a királyné. A következő hosszas beszéd, melyben elmondja mi sorsa van a becsületesnek — elleneken a becstelennel — nem csak általános reflexió, bár annak látszik, mert az helyzetéhez nem is illenék. Szenves beszéd az, reflexió álarczában; annyira szenves, hogy midőn elvégzi, a királyné réműlve kiált fel: „Istentelen! távozz!” — De Bánk, ahelyett hogy távoznék, leveti álarczát, közelebb lép, s eltökélve mondja: „Nem. Avagy azt hiszed, hogy nem maradtam volna itt parancsolásod nélkül?”, — de ebben maga is kétkedik: „Meglehet” — folytatja és „magában” szól: „Tán nem maradtam volna még is itt!”
„Nagyasszonyom! Melinda helyett köszönni kell.” |
Melinda helyett. Melinda, szegény, nem tud köszönni. Miért nem tud? ki tette háborodottá? Érezzük, de a királyné is érzi, miféle köszönetre czéloz Bánk, azért figyelmezteti alattvalói helyzetére, a tiszteletre, melylyel királynéjának tartozik: „Jobbágy!” — De Bánk túl tette magát ezen:
„Nem úgy van asszonyom. Én urad |
Gertrúd ebben, ha nem rögtöni gyilkos szándékot is, de olyat lát, hogy Bánk ő felette ítéletet akar tartani; hogy ezt ne tehesse, egy parancscsal híveihez, kik az udvarnál vannak, ártalmatlanná tenni készül. Az udvarnál mindenki engedelmeskedik neki; a palotaőrök Bánkot elfoghatják, vagy megölhetik, mielőtt veszélyes tervei kiviteléhez fogna. Gertrúd hát csengettyű után nyúl, de Bánk elkapja, zsebébe rejti, s midőn Gertrúd Udvarnik után kiált, kardját fenyegetve félig kirántja, s torkába fojtja a segélykiáltást. Azt is tudatja vele: hiába kiált most, mert Bánk, a királyhelyettes, megparancsolta, hogy senki bejönni ne merjen. Gertrúd elhallgat; Bánk elkezdi szemrehányásait: az ínséget, melyet kőrútjában talált, s mely Gertrúd kegyenczeinek müve; az alkotmány s törvények lábbal tiportatását, — a lázongó hajlamot, mely az ország nagy részén el van terjedve; s ez utóbbira mondja Gertrúd elbámulván „Talán úgy?” talán Bánk is egyike azon lázadóknak, kikről részint Pontio di Cruce leveléből, részint Mikhál vallomása után tudomása van. Végre Bánk magán panaszára fordul, csak egy sorral érinti ezt: de ez egy sor fájdalmasabb, mint a többi összesen, s legott a boszú siettetését eszközli:
— Végtére egy követ |
„Nőm gyalázata az, amit nem reméltem.” Erre szünetet tart, fájdalmas szünetet, mely után a királynénak értésére adja, mi szándékkal jött ő ide:
Ah, büszke lélek, fel nem érted észszel. |
Gertrúd e rögtöni bosszúra még nem gondolt. Voltak nehéz sejtelmei, de a halált ily közel nem vélte. Elsárgulva támaszkodik az asztalra, majd székébe rogyva kiált: „Bánk! mit akarsz velem?” — Bánk heves invektivákba tör ki. — Gertrúd a lovagiasságra hivatkozik, melylyel levente a nő iránt viseltetni köteles, de Bánk, fokozott dühében erre sem hajt most, nem tart egy ily nőt lovagi bánásra méltónak, aki... kenőcsli testét, lelkét. — Itt a női hiúságon ejte mély sebet, ezt nem tűrheti Gertrúd, a kenőcslés vádja ellen egész nőisége felforr, s „megsértett büszkeségének legnagyobb dühével felugorván”, — megátkozza Melindát, Bánkot, Ottót. — Bánkot dühe mind közelébb hajtja a gyilkossághoz, Gertrúd már segélyért kiált: „emberek!” s Ottó jő a mellékszobából. Ez kellett még, hogy Bánk dühössége tetőpontját érje el. Ottó rögtön visszafut s az ajtót becsapja s bezárja maga után, Bánk rohan de hiába küszködik, hogy az ajtót betörje, — s isszonyú átkokba fakad ki a csábító ellen. E felfokozott indulat már maga is elég volna, hogy a vértettre ragadja, de költőnk még ezzel sem elégszik meg. — Midőn Bánk mondja: „átkozott a hely, melyben születtél”: Gertrúd gyilkot kap, s e szóval: „hitvány! ne bántsd hazámat!” Bánkba akarja ütni, de Bánk kitekeri kezéből, kergeti, s elérvén leszúrja. „Vége! volt nincs” mondja, erős pathosszal; de mindjárt utána teszi: „de ne tapsolj hazám — ni reszket a bosszúálló”. — Kívül zajt hallván, elvánszorog, nem ugyan megfogatástól félve, de mert a tető mindjárt reá szakad; — szabad légre van szüksége. Azon perczben, midőn a tett végre vala hajtva, midőn Bánk vérbosszúját kielégítette, már a lelkiismeret vádja is fölébredt. Ezért mondja: „de ne tapsolj hazám” — „és ni reszket a bosszúálló”. — Majd, kívül zajt hallván, mint közönséges gyilkos, mint Kain, megijed, biztatásra van szüksége, ezért kiált fel: „Örvendj becsületem!” stb. De ez erőltetett vigasztalás nem képes megnyugtatni: „ki, ki! a tető mindjárt reám szakad” — fojtó a szobalég, hol a vérbűnt elkövette. — Később elhallgattatja lelkiösmeretét, erőszakolja a büszke érzést, hogy joga volt ezt tenni, becsülete érdekében, s midőn (V. szakasz) a király előtt, Gertrúd holtteste mellett megjelenik, büszkén emeli fejét, s vallja be a gyilkosságot. Azon meggyőződéssel hallgattatá el a lelkiösméret szavát, hogy Gertrúd csakugyan bűnrészes volt magában a tettben, mely indokból származott a gyilkosság is, mint fönebb láttuk. Büszkén sorolja hát el vádjait a király előtt, s midőn ez fogságba akarja vitetni, önérzettel hivatkozik nemzetségére, mely Endrénél nem alább való:
„Árpád és Bor vére közt |
azaz: párbajt kell vivniok, a királylyal vagy ennek lovagjával.
De e büszke önérzet eltűnik lassankint, a lelkiösméret elnyomott vádja mind hangosabbá lesz, s Bánk, önmaga szemében is gonosztevővé sülyed alá, midőn hallja, hogy a haldokló Petúr átkot mondott az „alattomos gyilkosra”. Itt Bánk összehasonlítja Petúr nyílt, férfias fölléptét — melyért mégis lófarkon hurczoltatott — saját eljárásával, s magát a mellett eltörpülni érzi. Nem is feledheti e szót, kétszer is ismétli: „Petúr engem átkozott alattomos gyilkosnak”: — Majd Myska-bán jő: orozva gyilkolónak mondja Bánkot, ez is lelkiösmeretére támad: „Orozva?” kérdi fájdalmasan, aztán elhallgat. Sokáig hallgat, s oszlop módra áll, földre szegzett szemekkel. — Bánkkal, a király helyett, Solom mester akart megvívni, Myska-bán fia, — de apja nem engedi: hisz Bánk nem méltó arra, hogy vele lovagias ember megvívjon, mert Biberach, ki a Myska házánál halt meg, haldokolva megesküdt, hogy a királyné ártatlan, mit sem tudott „Ottó ízetlenkedéséről”. — Solom elveti kardját: „úgy hát átkozott legyen, ki a nemes kardot bemártja egy alattomos gyilkos vérébe!” — Ime Bánk hová sülyedt: a büszke Bor ivadék, most ön és mások vádja által megsemmisülve áll, s ez Bánk büntetése, iszonyúbb a halálnál, meg ami következik, Melinda gyászos vége.
Gertrúd magában a tényben ártatlan volt.
Bánk azon meggyőződésben ölte meg, hogy magában a tényben is részes. A mint a tettet elköveté, már belvádat érzett, de még nem tudja miért.
E belvád fejlik az V. szakaszban boszuló mardosássá.
- Megjegyzés
- ↑ Idézve mindenütt az 1821-ben, a szerző gondjai alatt megjelent első kiadást, mint amely szerző intentióit leghívebben feltünteti.