Bánk-bán tanulmányok/II. A mese lényege
| ← I. A történet | Bánk-bán tanulmányok szerző: Arany János II. A mese lényege | III. Bánk jelleme → |
Ottó, (meráni herczeg) nénje Gertrúd magyar királyné udvarához jővén, meglátja valahol, s megszereti Melindát, Bánk-bán nádor ifjú szép nejét. Gertrúd beteges öcscse kedvtelését hajlandó elősegíteni, s e czéllal Melindát udvarához hivatja, palotahölgyei közé. Azonban Ottó lassan halad a hódítással: mit nénje már-már unni kezd, s hogy utoljára még alkalmat nyújtson neki, egy udvari vigalmat rendez. E vigalom napján kezdődik a darab.
Ezzel egy időben a királyné ellen, ki a galicziai háborúban távollevő férje helyett kormányoz, országszerte nagy az elégületlenség. Panasz van rá, hogy a magyart mellőzi, honfiait előmozdítja, kik az országot zsarolják, a népet koldússá teszik, s több ilynemű. Az udvarhoz közelebb levő elégületlenek élére Petúr-bán, a bihari ispán veti magát. Ez formaszerinti pártütést akar szervezni a királyné ellen, melynek czélja a Gertrúd megölése, az idegenek kormányának megbuktatása, fentartván maga a király iránti lojális érzelmöket. De hogy a fölkelés annál nyomatékosb legyen. Petúr a nádort, Bánk-bánt is bele akarja vonni. Ez nincs az udvarnál, körútját járja az országban. Ottó czélját a nádor nejével már többen sejtik az udvarnál, ezek közt Petúr. Ez jó alkalom. Bánkot a királyné ellen ingerelni: Petúr tehát gyors követ által, titkon legnagyobb sietséggel az udvarhoz hívja a nádort (hogy lássa a nagy dolgokat, melyek itt történnek), de minden részletesb magyarázat nélkül. Bánk a legnagyobb feszültségben jő, s álköntösben, rejtett ajtón, megjelenik a királyi palotában, épen mialatt a vigalom foly. Petúr összejő vele, meghívja, a haza nevében titkos tanácskozásra, saját házához, s végül tudatja vele, hogy jelszavuk Melinda. E név, mint tőr, hat Bánk szivébe: felfokozott, de még eddig határozatlan érzelmeiből a szerelemféltés kezd kiválni, s e bizonytalanságot nem tűrhetvén: „Világot, itt! világot!” kiált fel, s megy: „a setétben ólálkodókhoz” — a pártütőkhöz, kiktől felvilágosítást remél.
A palotában foly a vigalom. Ottó (egy nála „lézengő” kóbor lovag, Biberach által) Melindát találkozásra kérette fel, épen azon szobába, honnan Bánk eltávozék, s a hölgy igérkezett. Melinda ártatlanságában, még nem is gyanítja czélját e találkozásnak, s midőn Ottó előtte vallani kezdi szerelmét, Bánk, a féltés által üldözve, a rejtek ajtón visszajő s látja, hogy Ottó Melinda kezét hosszasan homlokához nyomja. Bánk szédelegve hanyatlik vissza, a honnan jött; de nem távozik el, hanem kivűl marad. Hallhatja, hallja is tehát, midőn a mind szemtelenebb Ottót Melinda megvető szavakkal utasítja vissza, s ott akarja hagyni, de a királyné jő, Melinda ennek is szemrehányást tesz és távozik; hallja, midőn Gertrúd öcscsét leszidja, nem a csábításért, hanem az ügyetlenségért, s mikor Ottó, nénjét engesztelendő, késznek nyilatkozik Melindáról lemondani, Gertrúd e gyávaság miatt még jobban tűzbe jő, s öcscsét megvetve távozik el. Ottó Biberachot szólítja, tanácsát kérni. Ez azt javasolja, menjen nénje után, kérje meg, mondja, csak próba volt az egész: kérje ki, hogy nénjével s Melindával (holnap úgy is el kellvén utaznia) üríthessen egy búcsúpoharat; egyszersmind porokat ád Ottónak, Gertrúd számára altatót, Melindáéra hevítőt. Ez utóbbi párbeszédet Bánk nem hallhatja, mert Biberach, ki őt már Petúrral folyt jelenete után megpillantotta volt, csak súgva, s a szoba ellenkező oldalán adja tanácsait. Bánk egy magán beszédben tör ki: küzd benne a király iránti hűség, s a királyné elleni bosszú. Ő mindkettőnek eleget akar tenni, „két fátyolt tépni le hazájáról, s becsületéről”. Melinda azonban még ártatlan, az iránt megnyughatik; s így először is a pártütést akarja lefegyverezni.
Ez alatt a békétlenek már össze vannak gyűlve Petúr lakásán, ki a habozókat szilárd eltökélésre buzdítja, s már el van határozva a királyné megbuktatása „ha véresen is”, midőn Bánk érkezik, a békétleneket, Petúron kívül, szép szóval lefegyverzi, ez utóbbit, ki föltételéhez makacsul ragaszkodik, mint a király személynöke, a többiek által elfogni parancsolja; mire Petúr, ki csak a királyné, de nem egyszersmind a király ellen pártütő, Bánk lábaihoz hajol, s a hűségre visszatér. E szerint a lázadás, Bánk erélye által, el volna nyomva, de jő Biberach, ki az Ottónak adott ördögi tanács után jobbnak látja a „magyarsággal tartani”, — s elég világosan tudtára adja Bánknak, hogy mialatt ez a pártütéssel bajlódik, a palotában meg is történhetett Melinda gyalázatja. Bánkban a féltés szörnye ismét feltámad, — s ha még késő nem volna, — mire Biberach némi reményt nyújt, — siet a palotába vissza, előbb kérvén a pártosokat, maradjanak együtt, „ha talán szükség lehetne rájok”. Biberach is utána megy. — Ez, úgy látszik, hamarább elér a palotába, ott találja Izidorát, egy thüringi német kisasszonyt, ki titkon Ottóért eped s mindig nyomában van; s mondja neki, siessen rögtön Melindához, mert Ottó ennek hevítő, a királynénak altató port adott be. Izidóra fut, látja Ottót Melindától rendetlenül kirohanni, s midőn Melinda ajtajához ér, jő Bánk-bán dühösen, hátul megragadja, belöki Melinda szobájába s miután mindent kivallott, amit tud, egy mellék szobába zárja.
Bánk és Melinda találkozásának viharosb része el van rejtve a néző elől. A szín (III. szak.), Bánknak az előtte térdeplő Melindához intézett szavával nyílik meg: „hazudsz!” Nem hiszi, hogy „Ottó és Melinda” nem „egyaránt örűltek”, hogy az utóbbinak beleegyezése nélkül történt; noha ezt Izidóra vallomása is megerősíti. Melinda esd, állítja, hogy bűntelen, kéri, ne mondja meg testvéreinek (Mikhál és Simon spanyol menekültek), kimélje, mert nemcsak feleség, — anya is. E szóra Bánk belök egy oldalajtót s a mellék szobában alvó kis fiára riad: „te átkozott kis alvó, mit mosolyogsz?” Az átkozott szó szíven sujtja Melindát: „atyaátok egy anyáért!” kiált fel, s ettől fogva tébúlás jelei mutatkoznak rajta és elsiet. Bánk, egy viharos magánbeszédben, a királyné megölésének gondolatára bukkan:
És a királyné álmos volt! — Nem-é? |
Ezen gondolat „megizmosodását” elősegíti a zárját feltörő Izidóra, kitől Bánk, hogy Gertrúd bűnös volta felől teljes bizonyosságot szerezzen, kérdi, soká beszélt-e a királyné Ottóval a mulatság után, s válaszul kapja: „és a kegyelméből csaknem kijött: de majd Melinda megbékélteted; elősegíti Tiborcz paraszt, Bánk szabadosa, ki saját osztályának az idegenek általi elnyomatását legsötétebb színekkel festi. Bánk Tiborczot Melinda fölkeresésére küldi, maga pedig kis fiát viszi el, mindkettőt biztos helyen akarván tudni, mielőtt az őt „vérpadra vihető” nagy tett kiviteléhez fogna. A belépett Biberach e szóval fejezi ki Bánk lelki állapotát: „Bánk, őrülést mutat tekinteted” — mire a nádor feleli: „Tudom, tudom; de hallom is közellétét eszem lerontatása hír-kürtjének, és azért kívánom azt használni addig, míg egészen el nem veszejtem.” — Az egyedül maradt Biberachhoz csak hamar lihegve fut be Ottó, tanácsot kérni, hová rejtőzzék nénje haragja elől: de Biberach, miután megtudja tőle, hogy „megesett a dolog” — kijelenti neki, hogy ezennel végkép megválik tőle, sőt bosszantásul azt is, hogy a „dolgot” Bánknak fölfedezte: mire a dühbe jött Ottó kivont karddal fenyegeti, de Biberach hidegen figyelmezteti, ne feledje, „hogy egyedül ő (Biberach) tudja, ki volt Fülöp királynak gyilkolója”. Ottó visszahökken, s a távozó Biberach után menve, kéri, ne hagyja el, de miután az hátra se néz, utólérve ledöfi, s elsiet. A lerogyott Biberach segélykiáltására Myska-bán a királyfiak nevelője, többekkel berohan, s Biberach siet elmondani, hogy Ottó döfte le, s kéri, segítse, gyógyítsa, nagy dolgokat fog fölfedezni, melyek a királynét s hazát illetik. Myska saját házához viteti a haldoklót.
Még az nap, kevéssel naphunyta előtt, a királyné mély gondolatokba merülve űl szobájában. Levelet kapott Pontio di Crucc illír helytartótól, hogy az ország alrészein lázadás készül, változtassa meg kormánya rendszabályit. „Csak szúnyogok, — csak szőnyeget nekik” — mond elbizakodva a hatalomittas nő, ki semmit sem tud arról, hogy közelében is pártütés létezik. Izidóra jő, hónába kéredzik, megvallja, hogy Ottót szerette, de többé nem szeretheti, mert az, Biberach meggyilkolása által beszennyezte lovagi becsületét, egyszersmind elmondja, mi történt vele az éjjel, mit mondott Biberach, hogyan látta Ottót Melindától kifutni, hogyan kényszeríté Bánk mindent bevallani, s hogy menekült a bezárt szobából; mely utóbbi által — hajnalban idegen szobában lenni — szűzi erényét is meggyalázva érzi: egygyel több ok, hogy hazájába vissza menjen. Gertrúdot a fölfedezés nagyon leveri, Izidorát oly reménynyel, hogy kérése teljesülni fog, távozni hagyja: „az egy halál —” fordul meg már elméjében; de úgy látszik, reménye van még a dolgot valahogy elsimítani, hivatja hát először is Melindát, de miután látja, hogy ezzel, kinek tébultságát döbbenve veszi észre, nem boldogulhat, a nádor után küld. Mielőtt Bánk jőne, a rég künn várakozó Mikhál-bán betör. — Ez az ősz öreg spanyol, Simon-bánnal együtt testvére Melindának. Tudta és akarata nélkül a pártütők közé keveredett, s miután czéljokat, a királyné megölését, meghallotta: kérte őket, bocsássák követül a királynéhoz, remélve, hogy esdeklései által azt kormánya megváltoztatására birhatja. De nemhogy czélját érné, sőt oly ügyetlen, hogy a pártütők közül, öcscse Simon nevét kiejti, a miért Gertrúd ezt elfogatni, magát Mikhált is börtönbe hurczolni parancsolja. Az érkező Bánk találkozik Mikhállal az előszobában, és még mindig nála levő kis fiát ennek gondviselésére bízza, arra gondolván, „hátha útja” a királynétól „hóhér kezébe vinné” őt. Belépvén, színlett engedelmességgel közelít a királynéhoz: de midőn ez, „hitveséről” kezd szólni, Bánk azt feleli, hogy ő ugyan házas, de „hitvese nincs”, — s Gertrúd, egy darabig nézvén Bánkot, elsiet. „Jó angyalod súgta ezt” — mondja Bánk, örülve mintegy, hogy még nem kellett elkövetnie a gyilkosságot. De Gertrúd visszajő, hozván Melindát, feleletül Bánk szavaira, hogy nincs hitvese. Bánk, szerencsétlen nejét az utána bekullogott Tiborcztól hazaküldi ősi várába; maga is, Gertrúd parancsára távozni akart, de ez ismét maradni parancsolja: mire Bánk, a gyilkolás kényszerűségét maga előtt látván, felkiált: „vége! vége már neki!” — Gertrúd feljűl akar kerülni, Bánkot számadásra vonni a titkos hazajövetelért, az Izidóra meggyalázásáért stb. Bánk szemrehányások hosszú sorával felel, s midőn a megijedt Gertrúd csengettyűhöz nyúl, ezt zsebébe rejti. A szemrehányás mind merészebbé válik, Bánk gyilkolási szándéka nagyon is szembetűnő lesz, s a királyné segélyt kiált. Erre a mellék szobából jő Ottó, de meglátva Bánkot, visszafut, s az ajtót bezárja, melyet Bánk hiába próbálván feltörni, iszonyú átkokba tör ki a csábító ellen, s azzal végzi: „átkozott a hely, a melyben születtél.” Gertrúd gyilkot kap most, s e szóval: „hitvány, ne bántsd hazámat”, Bánkba akarja ütni, de ez kitekeri kezéből s utolérve agyon szurdalja: hanem kívűl zajt hallván, „elvánszorog”.
Most Myska-bán, ki a házánál haldokló Biberach-tól megtudta a királyné élete elleni összeesküvést, jő, s még kívül kiáltja: „mentsd magad királyné, pártütés!” majd belépve látja, hogy „már késő!” Ez alatt a zendülők már künn „verekednek”. Ugyanis ezek, Mikhál követsége eredményére várakozván, midőn az őszt börtönbe hurczoltatni meglátták, felbőszülve hozzá fogtak véres szándékuk kiviteléhez, s már a királyi palotára rohantak. Ottó, féltében, a királynéhoz menekül oltalomért, s midőn vérében fetrengeni látja, nevét ordítva, mellé rogy. — A haldokló elfordított arczát a földhöz nyomja: „Ottó, Ottó! gyilkosom” kiáltván; mi a jelenlevő Myskát azon gyanúra hozza, hogy Ottó ölte meg a királynét, annál inkább, mert Gertrúd meghal, a nélkül, hogy az Ottóra mondott „gyilkos” szót visszavonná; Petúr kivűl kiált: „az egész nemet kiirtsátok” — mit Myska meghallván, a nevelésére bízott király-fiúkat megmenteni siet; Ottó is elfutna, de szembe jő Petúr s a lázadók. Petúr Ottót az öngyilkosságban meggátolván, „összevágni” parancsolja, de Myska-bán fia, Solom mester, berohan katonákkal s míg a lázadók ezekkel viaskodnak, Ottó elillan; Petúr is társaival keresztül vágja magát, Solom és a királyiak űzőbe veszik.
Mire a királyné teste ravatalra teríttetik, megjő Endre Galicziából. A csapás által nagyon le van verve, de mint király, mérsékelni akarja fájdalmát. A gyilkosság és pártütés részleteit apránkint tudja meg: eleinte senki sem gyanítja, hogy Bánk követte el a tényt. Először Solom jelenti, hogy a bosszuló fegyver elérte a gyilkost, Petúr személyében. Petúr egy házhoz menekült, melyet Solom körülfogatott legényeivel, s Petúrt ő maga levágta, Simon elfogta, s most rabul behozatja. Simon esküvel állítja, hogy nem Petúr ölte meg a királynét: mert ők már halva lelték. Aztán a pártütők által kiszabadított Mikhál jő, a Bánk kis fiával, ki elbeszélvén a rajta történteket, a király mindinkább látni kezdi, hogy nője nem ártatlanul esett el. Mégis el akarja hurczoltatni Simont és Mikhált, az utóbbi tehát Bánk gyermekét a király gondjaiba ajánlja; midőn Bánk maga betoppan. Első tette fiát elkapni a király mellől, kinek bosszújától félti, vak Bélára emlékezvén; aztán nádori nyakláncát „Gertrúd koporsóaljára vágja” — mert „vereslik is még vére rajta” — ezzel jelentvén, hogy ő a tett elkövetője. Elmondja, miért ölte meg. A király nagy belküzdés után el akarja vitetni: de Bánk kijelenti, hogy Endre neki birája nem lehet; mert Árpád és Bor vére közt csak Magyarország — a nemzet — lehet bíró. E közben látszik ablakon át, hogy Petúr-bán s egész háznépe lófarkon hurczoltatik, mi, amint később kisül, Gertrúd idegen kegyenczeinek a műve. Solom, a parancsán kívül történt dolognak végére járni, elsiet, s azzal jő vissza, hogy Petúr már kiszenvedett, s halála perczében Bánkot átkozta mint alattomos gyilkost. Bánk, ki előbb, mintha nemes tettet követett volna el, büszkén emelte homlokát, az alattomos szóra megdöbben, önvádat érez; a király felszólítja vitézeit, ki harczol meg nevében Gertrúdért; s miután senki sem akar megvíni Bánkkal, maga kész kiállani a viadalra. Erre Solom előlép. Atyja, Myska-bán hallotta, úgy mond, hogy a haldokló Gertrúd utolsó szava ez volt: „ártatlan”; ő tehát ősz atyja szavára megví. Épen indulnak a vítérre, midőn Myska-bán belép, s megtudván fiától, hogy Bánkkal víni akar: „megállj — mondja — hát Bánk az orozva gyilkoló?” Az orozva szó ismét lelkébe szúr Bánknak. Midőn pedig Myska elmondja, „hogy a haldokló Biberach megesküdött, ujjait a keresztre téve, hogy Gertrúd ártatlan”, Solom felkiált: „úgy átkozott legyen, ki kardját egy alattomos gyilkos vérébe mártja!” — Bánk erre nem szól, magába sülyed: az előbb büszke Bor-ivadék alattomos gyilkossá törpült. Csak akkor eszmél, midőn hallja egy pásztori síp szomorú hangját közeledni, — ismeri azt, Melinda sokszor enyelge, hogy ha meghal, azt fúvassa sírján. Most Tiborcz fúvatja azt, ki Melinda holttestét, ennek végakaratja szerint, oda viteti, hol Bánk feltalálható. — Melinda halála így esett. A Petúr kezéből menekült Ottó előbb a városban egy polgár lakára rontva embereivel, hol tudta, hogy nénjének nagy összeg pénze van letéve, azt elrabolta, a polgárt halálosan megsebzetté. Aztán emberei Bánk házára rontottak, hol Melinda volt, felégették, feldúlták, Tiborcz szabadította ki a haldokló Melindát is, s kívánságára, miután meghalt, férjéhez hozatta. Bánk fájdalma tetőpontra hág, óhajtja a halált. A király kérdi, mit tegyen ő most. Végre Myska és Solom kérelmére megkegyelmez Bánknak, „úgy is már ennek a kegyelem irtóztatóbb; a büntetés irgalom lenne.” Bánk tört szívvel ennyit kér: engedje a király Melindát tisztességesen eltemettetni; s a király fájdalmas, de engesztelő szavai zárják be az egészet.