Bánk-bán tanulmányok/I. A történet
| Bánk-bán tanulmányok szerző: Arany János I. A történet | II. A mese lényege → |
II. Endre király 1213-ban a galicziai s lodomeriai tartományokba indult seregével. E hadjárat egy előbbinek volt következménye. Misztiszlavics Dániel, Galiczia és Lodomeria fejedelme, az oroszok és lengyelek támadása ellen Endréhez folyamodott vala segélyért, s a király 1206-ban haddal ment Galicziába, Dánielt Lo birtokában megerősítette, Galiczia kormányával a szuszdali orosz fejedelem fiát kínálta meg, s mindkét tartomány nevét királyi czímei közé sorozta. De a magyar felsőség ezen tartományokban csak névleges volt, Endre mondott hadjáratával korántsem szilárditá azt meg; az általa megerősített fejedelem, Dániel, nem sokára kénytelen volt felzendült alattvalói dühe elől Magyarországba menekülni, s Endre nem igen törődött visszahelyezésével; csak midőn a fejetlenség tűrhetetlenné vált, miután a fellázadt galicziaiak két más fejedelmet, Vladimirt és Románt, 1212-ben megöltek, gondolt a rend helyreállítására, s így létesült az 1213-diki hadjárat, mely még 1214 elején is távol tartá Endrét országától. Ez alatt történt a véres episod, a királyné megöletése.
Gertrúd királyné, Endre neje, leánya volt Bertholdnak, Merania herczegének. Egy Merania, Meran, Tirolban fekszik, az Etsch vize mellett, s az e nevű várost ma minden turista ismeri. De derék Szalaynk megtanít, hogy a magyar történelemben szereplő meráni herczegek neve nem ezen tiroli Merantól veszi eredetét, hanem a dalmát-albániai tengerpartnak hol Maronia, hol Merania, Mirania nevek alatt előforduló hegyes vidékétől (tehát a mai Montenegró táján), mely Kálmán óta a magyar koronától függött, s hűbérileg a Dachan és Andechs, Istriában is birtokos két bajor nemzetségre volt bízva, melyek innen „Dux Meraniae” s váltva „Dux Dalmatiae” címmel, mint egy jelentésűvel, szoktak élni. Ily meráni herczeg, s ennyiben a magyar korona hűbérese volt Berthold, kinek leányát Endre, talán akkor, midőn, mint Dalmát- és Horvátországok herczege, vele szomszédi viszonyban állott, feleségül vette.
Hogy az Imre király s öccse Endre közt megmegújuló villongásokat részben a Gertrúd nagyravágyása idézte elő, szította, vagy legalább Imre így volt meggyőződve, mutatja az a tény, hogy midőn Imre pártos öcscsét a kheenei erősségbe záratta foglyúl, Gertrudot nem tartá tanácsosnak megszenvedni országában, hanem haza küldte szüleihez, honnan az csak Imre halála után jött ismét vissza. Távolléte alatt Imre kibékélt öcscsével, kibocsátotta fogságából, sőt érezvén közel végét, fiának, az öt éves Lászlónak, gyámjává tette. Endre nem látszott idegennek a gyermek iránt: de Gertrúd megjelenése felforgatta a jó viszonyt; úgy hogy Konstanczia, Imre özvegye, kénytelen volt fiával s a koronával Leopold ausztriai herczeghez futni, s ennek fegyveres oltalmától várni vissza-helyeztetést országába, de a gyermekkirály, a hadi készületek alatt (1205) meghalván, Endre lett a király, s Gertrúd nagyravágyása jogszerűleg érte el azt, mi után eddig törvénytelen utakon áhítozott.
A hatalmas asszony „ki a női gondolkozásba férfias lelket sző vala”, tüstént belemarkolt az ország gyeplőibe, mi sehogy sem tetszett a nemzet főbbjeinek. Nevelte az elégületlenséget, hogy a királyné öcscsei egymás után nénjök szárnyai alá vonulva, s ennek kegyeire támaszkodva, parancsoló hangot kezdettek vinni az udvarnál, majd a gyönge Endre által, neje ösztönzésére, főfő hivatalokkal lőnek elhalmozva. — Négy fivére említtetik: Eckbert, babenbergi püspök, Henrik, isztriai határgróf, Ottó, meráni herczeg és Berthold. Az utóbbi mindjárt nénje trónra jutásakor feltűnik az udvarnál, s úgy látszik ő volt legifjabb a testvérek közt, mert még 1206-ban nemcsak teljeskorú vala, de közel sem járt a teljes korhoz. Mindazáltal, daczára ifjúságának s tudatlanságának, Bertholdot Endre (1206-ban) kalocsai érsekké választotta, s három év múlva Dalmát- és Horvátországok bánjának nevezte ki. Bertholdot, az udvarhoz nyomban követte Eckbert püspök, pápai küldetésben ugyan, de egy darabig ott maradt, s a királytól terjedelmes földbirtokot nyert adományul a Szepességen. Később hivatala visszakívánta Németföldre, de miután az 1208-ban orozva meggyilkolt hohenstaufeni Fülöp német császár megölése miatt ő és testvére Henrik, isztriai határgróf, gyanúba jöttek, ismét nénje udvaránál keresett és talált menedéket, honnan csak 1211-ben térhetett vissza püspöki székébe. És így 1208 óta három kegyelt testvér volt az udvarnál: Berthold, Eckbert s a hasonlóan oda menekült Henrik. Ottóról, a negyedikről nincs emlékezet, de utóbb (1217.) ez is követte Endrét a szentföldre, s így hihető, hogy ő sem maradt ki nénje kegyosztogatásiból.