Bánk-bán tanulmányok/IV. Gertrúd jelleme
| ← III. Bánk jelleme | Bánk-bán tanulmányok szerző: Arany János IV. Gertrúd jelleme | V. Szereplők köre → |
„Gertrúd nem egészen érthető” — mondotta húsz évvel ezelőtt Vörösmarty a királyné jelleméről. Azóta e színmű sok ízben adatott, diadallal járta be hazánk különböző színpadjait, jeles színészek és színésznők vetélkedtek jellemei felfogásában, a napi sajtó figyelemmel kísérte az előadásokat, észrevételei, útbaigazításai nem hiányzottak; úgyhogy ma már tán csak én vagyok, ki magamat a húsz év előtti referens álláspontjára helyezve, Gertrúd jellemében itt-ott homályt veszek észre, s annak eloszlatását megkísérteni szükségesnek gondolom. De ha egyrészt e primitív álláspont nem nagy ajánlatúl szolgál következő fejtegetésemnek: másrészt megvan az az előnye, hogy bármennyire hiányos legyen felfogásom egyéb tekintetben, nem áll egy vagy más szereplő befolyása alatt, s így a darab jellemeit tisztán magából a műből ítélhetem meg. Lehet, hogy így sem mondok valami újat, vagy érdekest: de legalább, amit mondok, saját vizsgálatom eredménye lesz.
Mennyire akarta szerző Gertrúdot Melinda gyalázatjának bűnrészesévé tenni? Nem teljesen. Lássuk előszavát. „Ilyen nevelésű öcsék közt — úgymond — Gertrúdist se reméljük igen angyalnak; nem is szolgálhat nagy védelmére az, hogy ő anyja egy szent szűznek (Erzsébetnek), mert az nem neki köszönheti neveltetését, amidőn még kicsiny korában elvitték a thüringiai herceg számára s egy klastromban nevelődött. Csak mély tiszteletre méltó állapotja az, mely engem valamennyire mentségére kénszeritett.” Tehát nem volt czélja szerzőnek, hogy Gertrúd egészen az Ottó aljasságáig sülyedjen; mentségére kényszeríté „a mély tiszteletre méltó állapot”, hogy királyné s egy szent szűz anyja; de még inkább az, amit Katona elhallgat ugyan, de művébe nyilván belefektetett: Bánk tragicai bűnhődése. Láttuk, hogy ez csak azon meggyőződésben volt képes a vértettet elkövetni, hogy a királyné teljes mértékig részese a Melindán esett gyalázatnak, e hitben tette magát önbírájává, s ebben áll tragikai fellázadása a létező világrend, a törvény, a társadalom ellen, melyért bűnhődnie kell. Ezért van Gertrúd kevésbbé vétkesnek tüntetve föl, mint Bánk gondolja. — Mennyire hát bűnös?
A prologban (11. l.) Ottóhoz intézett szavai egyszerűen a vigalomra is vonatkozhatnak. Mondhatom neked, hogy ez ma (érthetnők a bált) udvaromban az ily esztelenkedések közt utolsó fog lenni; — mert... hogy tégedet herczegem örvendezőbbé tegyelek, soha jobbágyaim kedvét nem áldozom fel.” „Jobbágyaim, kedvét”, azon elégületlen magyarokra is mondhatja, kik pazar vigalmain az országos nyomor közepette megbotránkoztak. Bánk vagy Melinda nevezve nincs: s ha utóbbi jelenetében Ottóval (37. l.) így dorgálja öcscsét:
nem tiltottam soha |
majdnem azon gondolatra jövünk, hogy Gertrúd beteges öcscse felvidítására, kész ugyan mulatságokat rendezni, azt sem bánja, ha szeretkezik, de nem tilos úton, nem férjes nővel, legkevésbé egy Melindával. Azonban ily felfogás mellett Gertrúd igazán „nem érthető” maradna. Mert, ha megengednők is, hogy Bánkot merő jóságból vette rá nejének az udvarhoz küldésére, ami nincs úgy, említett jelenete Ottóval (35-40. ll.) mi kétséget sem hagy fel, hogy öcscse szándékát tudta, elősegélte, annak nem sikerültén boszankodik. És így önmagának ellentmondana, olyasmiért dorgálván öcscsét, mire maga készíté az utat. Már első szavai a herczeghez (prológ. II. l.): „Ottó, jőj, látod leereszkedem s magam jövök hozzád...” s végül: „Te holnap utazol...” mélyebb czélzattal bírnak, hogy sem csupán a szándéklott vigalomra értsük. Egy királyné, egy Gertrúd, nem „ereszkedik” így le, nem keres fel valakit nyomós ok nélkül: s az „elútazás” kényszerűsége sem állna be, ha csak mindennapi udvariasság volna szóban. Igen is! a királyné tudja öcscse szándokát, tudva segélte azt elő, midőn Melindát udvarához hozatta; Ottó azonban oly lassan boldogúl, hogy nénje már unni látszik, büszke, hiú lényét sérti az öcscsében tapasztalt férfiatlanság, ezért akar, a vigalom mámorában, még egyszer s utoljára alkalmat nyújtani a gyávának. Az alkalom kedvező: Ottó s Melinda találkoznak (32. l.): de a csábító gyalázatosan útasíttatik el. Ekkor lép be Gertrúd asszonyaival. (35. l.)
A királyné egy ideig „megáll a háttérben” s nézi hol a „bosszús Melindát, hol a magát feltalálni nem tudó Ottót”. Éles szeme azonnal észreveszi, mi történt: tán hallgatta, talán épen leste is a kimenetelt; ez rögtöni megjelenését kiszámítottnak fogná feltűntetni. De ha ezt, mint egy királyné méltóságával össze nem férőt elvetjük, s egyedűl a véletlennek rójuk is föl hirtelen beléptét: annyi bizonyos, hogy a tényállással tisztában van, mielőtt szólana. Öcscse modora, (tán ügyetlen erőszaka is) Melindát bosszúra tüzelte; így a czéltól messzebb van, mint valaha: ez a tény. Ha látná Gertrúd, hogy a pásztoróra szépen foly, egész csendességgel vissza vonulna; vagy föltéve, hogy hallgatózott, — be sem nyit vala, kivált asszonyokkal (újabb ok, hogy megjelenését kiszámítottnak vegyük). — De így érdekében van oly színt adni a dolognak, mintha csakugyan történt volna valami; érdekében, a megkísérlett csábítást megesettnek tűntetni föl. — Az érdek, látszólag, Ottó álbecsülete, az az hódítási képessége, melyet nem irtózik, kegyetlen morállal, egy ártatlan hölgy jó neve árán menteni meg; Ezért úgy színli, mintha édes találkozást vélne megzavarni, melyet botrányosnak tart:
Hogy sokszor oly hivatlan érkezik |
kiált föl színlelt meglepetéssel; aztán, folytatva szenteskedő szerepét, a nőjellem ama sajátos vonása szerint, hogy mindig kevésbbé hajlandó ily botlást ön nemének elnézni, mint egy férfinak, Melinda ellen fordul, „indulattal” kérdve: „mi volt ez itt?” Nehogy azt véljük, mintha Bánk nejét ily nyilvánosan azért feddné e szavakban, hogy ellenállt, hogy felbőszült csábítója ellen. Sőt inkább: ez indulatos kérdés arra van számítva, hogy Melindát asszonyai szemében ellenkező világításban tűntesse föl, mi teljesen sikerül is, ha Melinda szó nélkül zavarodva távozik; de keserű gúnyos válasza, és elég érthető czélzásai az erénye ellen maga a királyné által kivetett hálóra, meghiúsítják Gertrúd szándokát; ezért mondja, ajkát harapva a ‘szinte illetlenül elsiető” Melinda után: „a kis majom harap!” — de nem akarván, hogy Melinda célzásai a jelenlevők előtt valami fontos dolog színében tűnjenek föl, csekély sérelemként veszi azokat, s elégli büntetésül, hogy Melinda negyed napig elébe ne bocsáttassák. így fogom én föl e rövid, de pregnáns jelenetet.
Ami most következik, tisztán mutatja Gertrúd erkölcsi sülyedése fokát. Miután asszonyait elküldte, s Ottóval négyszem közt maradt, ingerülten vonja kérdőre öcscsét: „Ottó! hát mi volt ez? — mi ingerelte oly nagyon fel őtet?” s midőn Ottó válaszolja: „szivem”, — kifakad.
Ottó Mi lelt? |
s alább:
Ki vagy te? is ki én? |
Ottó vastag esze nem érti nénje bosszankodását. A jelenet elég világos, hogy szórt figyelem is észre vehesse, mikép Gertrúdot nem a megkísérlett csábítás, hanem annak nem sikerülte bántja. Miért? Ha kimondott szavainál tovább menni nem akarunk, szégyenli a királyné, hogy oly gyáva, férfiatlan öcscse van, ki egy asszonyt nem bír elcsábítani. A becsület álfogalma, mint az főleg romlott udvaroknál nem egyszer vala uralkodó, így is eléggé indokolná bosszús kitöréseit. De ez csak héja a dolognak. Gertrúd nem az a nő, ki valódi érzelmeit hímezetlen kimondja. Más rejlik itt az álszégyen köntöse alatt: félelem a következményektől. Tekintsük helyzetét: az mindent megmagyaráz. Maga fejezi ki e szavakban (38. l.)
Itt áll im a gyűlöltetett (Ottó) s az a |
De nemcsak „kerüli”; ez még nem volna nagy baj. Bánk a hatalmas nádor, a király személynöke, rövid nap visszatérhet, s akkor Melinda panaszszal fog borulni keblére. A bukott, a csábnak engedő Melinda nem volna veszélyes, titkát, szégyenét óva rejtegetné férje szemei előtt: a győzedelmes, ki ép erénnyel szabadult ki a bűn hálóiból: ez nagyon veszélyes, nemcsak Ottóra, de a királynéra is; hiszen Melinda tudja, imént hányta szemére, hogy öcscsének ő nyujta segédkezet. Innen csak egy a kigázolás.: Melindának el kell bukni, mielőtt férje visszajőne. De nem úgy, mint ahogy Ottó később elejti, erőszak, hevítő szerek által, — semmi sem volna ellenkezőbb a királyné czéljaival, — hanem önkint. Ezért nem tetszik neki, midőn bárgyú öcscse le akar mondani Melindáról; ezért biztatja, hogy végezze be amit elkezdett és azért lesz magánkívül dühében, mikor látja, hogy Ottó nemcsak nem érti, sőt ostoba tanácskérései által azt árulja el, hogy képtelen ily hódításra. Dühösen taszítja el magától a gyávát, s átkozódva hagyja ott.[1]
Ezekből tisztán érthető, mennyire vétkes a királyné Melinda irányában. Vétke először a laza erkölcsi fogalom, mely szabadosnak, udvari hanghoz tartozó játéknak veszi az erény behálózását. Innen „indúlva ki, elősegéli öcscse bűnös vágyait, amennyire azt egy asszony, egy királyné teheti. De Ottónak férfiatlan gyávasága által, (mert ügyes csábításnak ellenállható női erényben Gertrúd nem hisz,) oly helyzetbe szorúl, hogy ami előbb játék vala, most kényszerűség: Ottó félúton meg nem állhat, hogy magával őt is el ne rántsa. S így midőn ezt a győzelemre képtelennek ismeri föl, nem látván menedéket, dühös átokban tör ki. De bár mennyire óhajtsa Melinda bukását: ennél tovább nem mehet. Képtelenség volna Ottónak erőszakra segédkezet nyújtania, vagy ezt tudva csak meg is engednie. Hisz miért szeretné Melindát megejteni? hogy hallgasson, hogy férje előtt vádlóul ne lépjen fel. A vétkes Melinda hallgatna is, de a csábszer s így erőszak, által tönkre tett Melinda nem fogna hallgatni, sőt ezerszer súlyosba tenné a vádat, melynek következményeitől mostan retteg.
Így fogva fel Gertrúd helyzetét, nem találunk ellenmondást abban, ami következik. A dölyfös, haragos asszony, ki csak most hagyá el öcscsét megvetve s megátkozva, csak imént száműzé Melindát személye köréből, néhány perc múlva mindkettővel nyájasan találkozni fog. Ottó, Biberach tanácsára, nénje után megy, hogy megkérlelje, s mondja azt, hogy az egész csak próba volt, mely által a magyar nők kikiáltott hűségét akará megkísérteni, s kérjen búcsútalálkozást, mivel úgy is holnap elutazand. Gertrúd e kérésnek szívesen enged: vajjon oly ostoba-e, hogy elhigyje Ottó silány ürügyét? Oh nem, de érdekében van a történt botrányt elsimítani, vagy Melindát oly helyzetbe hozni, hogy arról panaszkodni ne merjen. Ottó új kívánata ez érdeknek szolgál: vagy sikerül a kopasz mentséggel Melindát eláltatni, s kiengesztelve hallgatásra bírni, vagy, ha mint Gertrúd hiszi, Melinda Ottónak nem czélja, csak modora ellen lázadt fel, a hódítást megint foganatba tenni. Szóval reménye van így vagy úgy, kimenekedni a hínárból: ez fejti meg, hogy az előbb dühös, büszke asszony oly könnyen engesztelhető. E találkozás nincs színre hozva, csak elbeszélés után tudjuk, hogy megtörtént: Ottó, Biberach tanácsából, Gertrúdnak altató, Melindának hevítő port kevert italába, s amaz fekünni ment. Más kérdés, hogy a felingerült Melinda hogyan volt ily összejövetelre bírható: de ennek vizsgálása akkor lesz helyén, ha majd Melinda jellemét fejtegetjük.
Gertrúddal csak a negyedik szakasz elején találkozunk ismét. Este van, ugyanazon nap estéje, melynek reggelén a III. szakasz játszik. A királyné saját szobájában asztalnál űl, mélyen gondolkozva. Mi lehet tárgya mély gondjainak? — Mögötte udvarnok áll, kezében egy „világtörténet könyvvel”, — mit ugyan a néző épen nem tudna, ha Gertrúd alább e könyvre vonatkozólag Solont és Lycurgust nem emlegetné. E könyv aligha nagyon foglalkoztatja most lelkét, úgy látszik csupán szórakozást keresett benne. Az udvarnok kezében egy nyitott, s már olvasott levél is van. A levél, mint végre (121. l.) megtudjuk, Ponti o di Cruce, templomvitézek nagymesterétől s illyriai helytartótól jött. Tudósítás van benne az ország alrészein kitörni készülő lázadásról, egyszersmind tanács, hogy a királyné változtassa meg kormánya rendszabályait. De e levél sem nagy részben okozza Gertrúd mély gondjait. „Csak szúnyogok — csak szőnyeget nekik” — mond kicsinyelve a lázadást. Mi aggasztja tehát? Nyugtalanul kérdi magában: „De hol van Ottó? — Törnek ő rá, mert öcsém.” Mély gondolkozása eszerint arra irányul, ami fő cselekvénye a darabnak. Ottót már a III. szakasz folytán kerestette, (77. l.) de az rettegve bujkál hatalmas nénje előtt, azt hivén, hogy mindent tud: pedig Gertrúd azért keresteti öcscsét, hogy megmentse. Jellemző egyébiránt a föntebbi szavakban, hogy Gertrúd szerint csak azért törnek Ottóra, mert öcscse. A rögzött gonosz jellemvonása ez, ki az igazság elvében nem hivén, a vétek méltó megtorlását csupán személyes indokból magyarázza. Mert hiszen, ha többet nem tud is annál, ami lefekvéséig történt, még sem mondhatja el jó lélekkel, hogy öcscse ártatlanul üldöztetik.
De nem tud-e többet? Nem tudná-e, hogy öcscse czélhoz ért? Tekintve ennek kaini rejtőzését, valószínű, hogy eltitkolta nénje előtt. Azonban a harmadik szakasz folytán értesültünk, hogy midőn Gertrúd Ottót keresteti, Melinda a királynénál volt. (77. l.) Melinda ugyanis, csakhamar azután hogy Bánktól őrjöngve elfutott, a királynéhoz ment. Nem vette volna észre Gertrúd Melinda szavaiból, s mint képzelhetni, szemrehányásaiból, hogy a merény nemcsak megkísértve, de végre is van hajtva? — Hogy eziránt magunkat tájékozhassuk, szükség a következő két jelenést figyelembe vennünk, melyek elsője Gertrúd és Izidóra, másika Gertrúd és Melinda közt foly le.
Izidóra azért jön a királynéhoz, hogy tőle engedélyt nyerjen hazájába visszatérni. Kérelmét oly felfedezésekkel indokolja, melyek Gertrúdra nézve egészen újak és megdöbbentők. Bevallja, hogy Ottót szerette, de már nem szeretheti, mert az „félénk gyilkossá” lett, orozva, lovagiatlanul megölvén Biberachot. Felfödözi, hogy Ottó az éjjel Gertrúdnak altató, Melindának hevítő port adott. Tőle hallja Gertrúd először, hogy Bánk itthon van, s e szóra „megmerevedik”, sokára halkan mondja: „A nagyúr?!” Izidóra elbeszélése után az is világos, hogy Bánk nemcsak hazajött, de neje gyalázatát is tudja, mert épen Izidóra kénytelen volt neki „mindent” bevallani. Annál rettentőbb. „Bánk itthon,” — ismétli a királyné, jeléül, hogy e gondolat nagy súlylyal nehézkedik lelkére. Azontúl alig hallja többé Izidóra szavait. „Ottó!” „Meránia!” „Berchtold nemzete!” ezek egyes felkiáltásai, vonatkozván a gyalázatra, melybe öcscse az egész meráni fajt keverte: „dicső kinézéseim!” a lehetőségre gondolva, hogy nagyravágyó álmai Ottó merénye által megsemmisülnek; végre megátkozza öcscsét, s miközben Izidórát elbocsátja „valamin nagyon láttatik gondolkozni” s ez eszmére bukkan: „az egy halál —”.
Izidóra eltávoztakor egy udvarnok lép be, s Gertrúd parancsolja: jöjjön Melinda. Aztán, hogy sötét eszméit eloszlassa, nagyravágyó álmaiba merül, de fenhéjázó magánbeszéde végén, ismét e fagyasztó gondolatra bukkan: „átkozott! mitől foszthatsz meg, Ottó, még tán engemet!” Ekkor jő Melinda.
Már belépése olyan, hogy elárulja elmezavarát. „Hirtelen jő, megáll, merően néz.” „Ez a magyar királyné?” kérdi eszelősen. Gertrúd, mintegy csodálkozva felel: „kérdezed?” Az egész jelenet eleje arra mutat, hogy Gertrúd nem tudja Melinda őrültségét. Igaz ugyan, hogy sértő szavaira mondja egy párszor: „eszelős” „eszeveszett” — de csak akkor „néz rá ijedve” — csak akkor kiált fel: „Ha! istenem — Melinda!” mikor beszéde felötlően zavaros lesz, kétségtelen, hogy csak most veszi észre Melinda lélekbaját. Igazolja ezt az is, hogy Melindát hivatta magához, tehát czéljának kellett lenni vele. De mi czélja lehetne egy őrülttel? Semmi, ha ezt tudja, bizonnyal, nem is hivatta volna; a mihelyt észreveszi, hogy Melindával nincs mit beszélni, csenget és Bánk után küld. Czéljait könyven sejthetjük: előbb Melindát hallgatásra bírni, s miután ezzel nem boldogul. Bánkot valahogy kiengesztelni, önmagát kimosni.
Ha most tesszük fel a fönebbi kérdést: alig lehet más feleletet adni, mint, hogy a királyné e szakasz elején mit sem tud a lefekvés után történtekről. Nem: hogy Ottó szerek által győzött, hogy megölte Biberachot, hogy Bánk itthon van, hogy Melinda megőrült. E nem tudás két körülménynyel ütközik egybe. Először: Melinda már volt egyszer a királynénál, így említtetik a III. szakaszban. (77. l.). Ha ez áll, fel kell tennünk, hogy Melinda első ízben semmi jelét nem mutatta lelki zavarának, vagy csak oly mértékben, hogy Gertrúd azt indulatláz kitörése gyanánt vehette. De ez alig valószínű, tudván hogy Melinda kevéssel azután ment a királynéhoz, midőn Bánktól őrjöngve futott el. Azonban fogadjuk el a föltevést, hogy Melinda akkor nem mutatta eszelősségét: nem kellett-e emlegetnie képzelhető szemrehányásai közben oly dolgokat, melyekből Gertrúd a tényre, s a kivitel módjára stb. következtessen? Nem ismételte-e, amit a III. szakasz elején Bánknak mondott vala: hogy „ő ártatlan”, hogy „pokoli tűz ége csontjaiban” s több efféléket? Nem emlegette-e férjét Bánkot, hogy itthon van? Másik körülmény azon időhézagban fekszik, mely a III. szakaszt a IV-től elválasztja. A harmadik szakasz, mint már említettem, hajnalban kezdődik, s folyton foly színváltozat vagy egyéb megszakadás nélkül, s így legfölebb a reggel óráiban vége szakad. A negyedik kevéssel nap hunyta előtt veszi kezdetét. Lehetséges-e, hogy Gertrúd a palotában történt oly nagy dolgokat csak este tudjon meg? Szerző valószínűleg úgy képzelte, hogy a III. szakasz betölti az egész napot, s annak közvetlen folytatása a negyedik. De lehetséges-e az időnek ily kínyújtása? Összevonni az időt, hosszabbról rövidebbre, könnyű: a képzelet villámgyorsan ugorja át a hézagot: de azt képzelni, hogy ami előttünk szakadatlan foly le, egyik szereplő a másiknak adván az ajtót, tehát a mi a felvett időközben valósággal is megtörténhetett, az jóval nagyobb időre nyúljék, — az lehetetlen. Ha pedig szerző, a két szakasz folytonosságából indulva ki, úgy vette (pedig alkalmasint úgy) miszerint Melinda nem is kétszer jelen meg a királynénál, hanem a harmadikban elfutván Bánktól, a IV-dikben megy Gertrúdhoz: akkor a szerkezet még hibásabb, mert Ottó már a III. szakaszban említi, (77. l.) hogy Melinda nénjénél van.
Legegyszerűbben úgy volna segítve e bajon, ha Melindának Gertrúdnál léte a III. szakasz folytán nem is említtetnék. Akkor megfoghatóbb lenne, hogy Gertrúd előtt új események mind azok, melyek lefekvése után történtek, s tisztábban állna előttünk Gertrúd helyzete a IV. szakasz elején. így is volna oka az aggódásra, így is megfejthetnők, miért keresteti Ottót. Ha nem tudna is többet annál, mi lefekvése előtt oly nyugtalanná tévé, ez elég indok arra, hogy Ottót, ha már diadalához reménye nincs, megszöktesse a vihar elől.
Azon percztől fogva, hogy észreveszi Melinda roncsolt lelki állapotát, Gertrúd viselete megváltozik e boldogtalan nő iránt. Szánalommal tekint rá, mi becsületére válik romlott szívének. Melinda bukását könnyelmű udvari morállal segíté előidézni, azután a kezdett ösvény el nem hagyása főbenjáró érdekké vált: de mindig oly föltevéssel, hogy Melinda — mert asszony — hajlandó lesz bűnt és gyalázatot játékból megosztani. Most visszadöbben az eredménytől és sajnálva tekint az áldozatra. De a szánalom nem nyomhatja el, sőt neveli a veszély érzetét: minél teljesebb Melinda romlása, annál nagyobb a vész, mely Bánktól fenyeget. Gertrúd, szellemi erejében bízva, bátorságot vesz e viharral szembe nézni, egyenesen, rögtön, mielőtt annak egészen kitörni ideje volna. Csenget és hivatja Bánkot.
A jelenés, mely Bánk érkezte előtt, Gertrúd s a betolakodó öreg Mikhál közt lefoly, ez utóbbi jellem tárgyalásakor lenne alkalmasb helyen bonczolandó: itt csupán a hatásra szorítkozom, melyet e jelenés Gertrúd kedélyén hátrahagy, s ennyiben a nádorral a találkozást előkészíti. A fogságba hurcolt ősz Mikhál e szókkal vál meg a királynétól:
...Jó éjtszakátl te nagy |
Bármily eszélyesen, méltósággal, nyugodt önuralommal s politikai szívtelenséggel viselte magát a királyné e jelenet folytán Mikhál iránt: egészben e szín lehangoló benyomást tőn kedélyére. Az engedelem nélkül berontó ősz ember, ki elől az őrült Melinda kétségbe esetten szalad, elrejteni gyalázatát, s ki nem tudja még, miért fut el szerető húga, — s ha tudná, tán szíve repedne meg — oly látvány, ami szélesb körben mutatja Gertrúdnak a bűntény horderejét; mely saját könnyelműsége által idézve föl, most áldozatra áldozatot kíván; — az őszinte hűség, s szeretetből ellene emelt vád, s kérelme, hogy javítsa meg rendszabályait, a prófétai hang, a térdre hulló öreg Mikhál, ki nem magáért, hanem ő érette reszket: kit lehetlen meg nem szánni s hűtlennek, gonosz indulatú pártosnak tekinteni (90. l.), de a kit mégis, miután érzelmei túlárjában öcscsét Simont elárulta, ezzel együtt befogatni politikai kényszerűség, ha a pártütést el akarja nyomni; végre maga azon fölfedezés, hogy nemcsak távol az ország szélein, de itt is forr ellene a lázadás, — forr pedig most, midőn a nádorban sem bízhatik, sőt oka van ettől legjobban rettegnie: mind ez, ismétlem, összehat arra, hogy Gertrúd ne feledje könnyen Mikhál végszavait: „Reszkess szerencsédtől.” — És nem feledi: visszhangzik e szó lelkében, miután Mikhál eltávozott, visszhangzik még akkor is, midőn Bánk jelentve van (100. l.), de még nem lépett be, s a lemenő nap látásával együtt újra a halál eszméjét költi benne. Az önbizalom, határozottság, mellyel Bánkot hívatá vala, Mikhál jelenete folytán csüggedésnek adott helyet; midőn az udvarnok jelenti a nádort, Gertrúd türelmetlen döbög: „ne még:” csak miután magát kissé rendbeszedte, veti utána: „jőjjön”. — Talán azt hiszi, hogy már eléggé ura érzelmeinek; talán átallja az udvarnok előtt, mintha ez belátná gyöngeségét, hogy akit maga hivatott, most nem meri elfogadni; azért ad a: „ne még!” után: „jőjjön!” parancsot. De csalódott, ha magát Bánk ellenében erősnek hitte: nem állhatja ki a belépő nádor tekintetét, „remegve néz a földre” s annyira szórakozott, hogy feledi, hogy Bánk az ő parancsa folytán jelent meg. Mert hogy ez valódi szórakozottság, nem csak színlett, kétségen túl esik: hisz Bánkkal szemben most, ha valaha, teljes lelkierőt, nyugodtságot kell mutatnia, nem csüggeteg szórakozást, mely bűntudatot árulna el. Ez elfogultság tart a rövid párbeszéd folytán is (101. l.):
Gertrúd. |
„Egy ideig nézi végre elsiet.” Állapodjunk meg e helynél, mert ha van homály Gertrúdban, ez az. Mit nézett Bánkon? miért siet el? A magyarázat, mely először feltolakodik, ez: Gertrúd Bánk külsején remegve látja a belül gyilkos szenvedélyt, s annak kitörése elől keres a gyöngébb nem védelmet ösztönszerűleg. Igazolná ezt elfogultsága, mely Bánk jelenlétében erőt vőn rajta; igazolná Bánk tette, ki a nő távoztával kardját félig kirántja s felkiált; „jó angyalod susogta ezt neked!” — igazolná, amit Bánk később (110. l.) mond: „Te engemet magadhoz hivatál, szikrát okádó vérem éktelen dühében.” E szikrát okádó vér, ez éktelen düh, bármint elfojtva is, kell hogy kifejezze magát Bánk viseletén a belépéskor: eszerint Gertrúd távozása meg volna fejtve. Azonban e felfogásnak ellent mond az, hogy Gertrúd nem sokára visszajő, nemcsak, sőt Melindát is hozza, mintegy feleletül Bánk szavára, ki azt monda, nincs hitvese. Ha látta a gyilkos szándékot, a szikrát okádó vér éktelen dühét, s, attól ijedt meg, hogy mer visszajönni — és pedig Melindával, a szétroncsolt áldozattal, melynek látása Bánkot ezerszer jobban felbőszítheti? Ez oly merész játék volna, mely által még Gertrúd jelleme is elvesztené a valószínt. Vagy talán arra számit, ami csakugyan be is következik, hogy a felbőszült férj, boldogtalan neje láttára oly fásultságba fog esni, hogy képtelen lesz a már-már aczélján lebegő gyilkosságot azonnal végrehajtani? A jelenet, midőn Gertrúd Melindával visszajő, valóban ily „elfásító” — vagy inkább ellágyitó hatást gyakorol Bánkra, mi annál természetesb, hogy ezt megelőzőleg ideje volt a „szikrát okádó vért” egy hosszú magánbeszédben szellőztetni. De ily hatás minden emberi számításon kívül esik: és hogy Gertrúd a bősz indulat meglohasztását ily módon remélje eszközleni, az nem lehetséges. Mert ki kezeskedik, hogy Melinda látása nem épen ellenkező hatást tesz a dühében már is magánkívül levő férjre? vagy — ha percznyi ellágyulás állna is be, — hogy nem követi azt még nagyobb kitörés, mely első perczben véráldozatot kíván? — Eszerint se a rémület, se a kiszámítás nem fejtvén meg előttünk Gertrúd távozását, s visszajöttét Melindával: csaknem azon útszéli gondolatra jövünk, hogy miután Bánk azt mondta: „nincs hitvese” — a királyné csupán e szó megczáfolása végett távozik el. De ne sértsük Katonát ily gyermekes felfogással: nem ok nélkül adja ő színpadi utasításúl, hogy Gertrúd „egy ideig nézi” Bánkot s azután „siet el”. Csak arra emlékezzünk, hogy valahányszor Bánk az indulat legmagasán hányatik, külsején mindannyiszor delírium jelei vehetők észre. így már a III. szakaszban (67. l.) Izidóra ijedve mondja:
Bán, bán! mi lelt téged? — Nagy úr. mi lelt? |
és nem sokkal lejebb Biberach (76. l.): „Bán őrülést mutat tekinteted.” Daczára a látszó hézagnak, melyet a III. és IV. szakasz közt ismételve megjelöltem, minden arra mutat, hogy Bánk Melinda szobájából, hol utoljára Biberchhal találkozott, egyenesen, vagy nem sok késedelemmel, jő a királynéhoz; hisz kis fia is, kit onnan magával hozott, egész a királyné ajtajáig mind vele volt. Az örülés jelei tehát, melyeket Biberach észre vőn, még nem tűntek el arczáról, külsejéről, midőn a királynéhoz belép, sőt indulatát, ha lehetséges, még fokozta az öreg Mikhál sorsa, kit az előszobán keresztül börtönbe látott hurczoltatni, fokozta az a körülmény, hogy belviharát Gertrúd előtt el akarta fojtani. Szerintem ama rövid jelenetnek egyedűl helyes felfogása ez: Gertrúd Bánk jöttével remegve néz a földre, csüggedt, szórakozott, de midőn felkiállt: „miféle hitvesem” döbbenve néz rá: „Nagy úr!” — majd Bánk különös beszédére: „Való, hogy én házas vagyok, de hitvesem nincsen” — egy ideig nézi, s szavait, külsejét egybevetve, azt gondolja, hogy ez is a megőrülés pontján van. Csak így lehetséges, hogy Melindával vissza mer jőni. Bánk rögeszméje, úgy hiszi Gertrúd, az, hogy nincs hitvese: ha Melindát megmutatja neki, őrjöngő dühe lecsillapul. E csalódás természetesen eloszlik, mihelyt Bánk összefüggően beszél: — azonban egy más körülmény neveli Gertrúd biztosságérzetét. Bánk, kit már neje látása némi fás hangulatba ejtett, majd a gondolat, hogy Melinda őt kis fia megölésével gyanúsítja, apai érzékenységét zaklatta föl, most ablakon keresztül megpillantja ősz süvét, Mikhált, kit az utcán börtönbe visznek. A látvány egész a könynyezésig ellágyítja őt, úgy hogy a királyné parancsára engedelmesen távoznék, és nem volna ereje a gyilkos tettet most végrehajtani. Gertrúd látja ezt, s ily érzelemmel szemközt nem tartja veszélyesnek Bánkot marasztani. Még a búcsúzási érzékeny jelenet van hátra Bánk és Melinda közt, mely Gertrúd biztosságát méginkább növeli, úgy hogy ez feljül kerekedik, s a nádort ő fogja kérdőre. Tekintélyét veszi elő, hogy azzal a jobbágynak imponáljon. De hiába: a nagy-úr elfojtott s ellágyult dühe fokozatosan elétör; s egy reflexió álarczában (106-107. l.) már oly határozottan nyilatkozik, hogy Gertrúd ijedve kiált föl: „Istentelen! távozz!” De Bánk közelebb lép, s tudtára adja, hogy parancsa nélkül is itt maradt volna, mire Gertrúd még egyszer kísérti meg használni tekintélyét: „Jobbágy!” — hanem most Bánk egyenesen kimondja, hogy e tekintélyre mit sem ad: ő nem jobbágy, hanem ura, birája, s Endre távollétében királya is Gertrúdnak. Ekkor nyúl Gertrúd csengettyű után.
Mielőtt tovább mennénk, itt lesz helyén visszatekinteni az érzethullámzásra, melyben Gertrúd keble a szakasz elejétől fogva hányatott. Nyugtalan aggodalmak a megkísérlett merény következményei miatt, megdöbbentő fölfedezések, egyre súlyosbíták helyzetét, koronkint a halál elősejtelme, de még bizalom önmagához, szellemi felsőségéhez, hogy mindent jóvá tehet. Elszánt merészség a veszéllyel szembe nézni, de mely ismét, Mikhál jósigéi folytán, csüggedéssé lohad, s Bánk beléptével egy perczre teljes elfogultságnak ad helyet. De noha Gertrúd remeg Bánk előtt, s nem állja ki annak tekintetét, arra nem gondol, hogy ez egyenesen gyilkolási szándékkal jött. Elébb zavart elméjűnek gondolja, s azért hozza Melindát. — aztán észreveszi ugyan, hogy Bánk nincs megháborodva, de lágyult érzelmei biztossá teszik őt, hogy önszemélye nem forog veszélyben; ezért meri nemcsak marasztalni, sőt szemrehányással is illetni, megelőzendő mintegy, hogy Bánk ő ellene vádat emelhessen. Hanem Bánk nem hunyászkodik meg, sőt vakmerőbb lesz. Gertrúd még most sem gondol arra, hogy Bánknak feltett czélja volna őt meggyilkolni, s hogy ily szándékkal jött volna ide; azt hiszi csupán, az indulat heve ragadja, s reménye van őt illő korlátok közé utasítani. Bánk a csengettyűt elkapta, zsebébe rejté, Gertrúd segélykiáltását félig kivont karddal elnémítá — s a királyné még egyre nincs kétségbe esve. Csak midőn Bánk határozott, s aránylag nyugodt hangon mondja neki:
Ah. büszke lélek, fel nem érted észszel |
akkor „sárgúl el” Gertrúd és „támaszkodik egy asztalra”, különben elesnék. Bánk hideg gúnnyal folytatja: „ugyan ne gondoskodjék egy eszes atya, gyermekéről?” s a királyné „székbe rogyik” felkiáltva: Bánk! mit akarsz velem! Eddig azt hitte, indulatos emberrel van dolga, kinek hevét kormányozni lehet: most látja, hogy Bánk azon eltökélt szándékkal jött hozzá, hogy megölje. E pillanattól kezdve Gertrúd elveszti önuralmát, csak vergődik a rémület és düh közt. — Előbb félénken viseli magát, majd Bánk lovagiasságára hivatkozva, mint nő esdekel kíméletet: de midőn Bánk kimondja, hogy ily nő iránt nincs kötelezve lovagiasságra — mert kenőcsli testét lelkét, — ezt nem tűrheti: a női hiúság fellázad, főkép a kenőcslés vádja ellen, s kitörő dühhel kiáltja: „Gonosz hazug! ki tette azt?” — Kétségbeesve szabadulása felől, nem akar veszni boszúlatlan: előbb a gúny fegyveréhez nyúl, s Melinda esetét udvari nevetséges „cronique scandaleuse” színében emlegeti, de Bánkra nézvén megbánja s engesztelőén végzi beszédét (112. l.):
Bánk. |
Higyjünk-e ezen szánalom őszinteségében? Vagy csak ijedésnek tulajdonítsuk a hirtelen fordulatot? Bánk arczán olvashatja szavainak hatását és a halál perczének közel léte megdöbbentheté. De szerző nem mondja: „ijedve néz Bánkra”, csak „komoran”. A halálra, mint láttuk, már fönebb elő volt készítve, megkísérté Bánkot kiengesztelni, belátta, hogy erre nincs remény, s midőn előbb átkokban tör ki (111. l.), aztán a gúny nyilait veszi elé, már a végsőre szánta el magát. Mindazáltal a percz ittléte, mely Bánk mimikáján olvasható, oly iszonyú, hogy visszarettenhet az elől. Azonban a szöveg ezt nem mondja. Ne sajnáljuk Gertrúd jellemétől az engesztelő vonást, melyre a költő czélzott. „Komoran néz Bánkra” ki előbb annak legszentebb érzelmeit gúnyolá. Jobb természete szólal föl a gúny ellen, melylyel dühe Bánkon meg akarta bosszulni magát. Jobb természete, s a lelkiösmeret szava: egy általa tönkretett családi boldogságon csúfolódni, ezt mégis kegyetlennek érzi. Innen a szánalom engesztelő vegyülete.
De Bánkra ez nem hat többé; az ő lelkében csak a gúny hangzik vissza. „Szörnyeteg! kész lennél te is kaczagni?” kérdi oly hangon s mimikával, hogy Gertrúd a halál perczétől megiszonyodva, segély után kiált: „Emberek!” — A kiáltásra csak Ottó jön, de Bánktól megijedve, nyomon visszafut s elzárkózik; s mialatt a hozzá nem férő Bánk átkokban szellőzteti dühét, Gertrúdnak alkalma volna elillanni. Miért nem teszi ezt? Fönebb megjelölém a pontot, melyen túl a királyné nem ura többé érzelmeinek, csupán vergődik, hányatik hullámról hullámra: kétségbeeső átok, gúny, szánalom, ijedtség a halál perczében, ezek hirtelen változó érzései. Most, öcscse láttára „undorodva rogy székébe”. — Ottó aljassága föllázítja nem ártatlan, de finom nőiségét; majd „ablakhoz szalad,” hihetően, hogy segélyt kiáltson, de eszébe jut, hogy most az ajtón is menekülhet, „használni akarván az alkalmatosságot, el akar sietni” — azonban „Bánk utolsó szavára” melylyel Ottó ellen szórt átkait végzi: (115. I).
Örökre átkozott légy, átkozott! |
„mint egy tigris, neki dühödve, tőrt kap, és Bánkba akarja ütni:”
Hitvány, ne bántsd hazámat! |
Tehát a honleányi, megint engesztelő vonással szelídítve, a különben önvédelmi tett. Ez jól van így, hanem, mint indok fölösleges. Azon percztől fogva, midőn Gertrúd a Bánk gyilkos szándékát belátta, helyzete az önvédelem minden lehető eszközére felszabadítá. Az erős és gyönge viszonya állt be közöttük. Most a gyöngének alkalma volna elfutni, igaz, s Gertrúd e perczben választhat élet és halál közt. Menekülni, kilátást nyújt az életre; de bosszúlatlan menekülni: az nem fér össze Gertrúd jellemével. Bánk „megfordulván kitekeri kezéből a gyilkot”, Gertrúd „sikoltva fut, az asztalig” ott Bánk „utóléri s agyon szurdálja”. Csupa színpadi utasítás. Gertrúd, a Bánk feleletére: Én? kerítő! (én vagyok hitvány?) csak sikolt és fut a kerítő nevet elnyeli, vagy nincs ideje visszafelelni, bár meg sértetlen; mikor pedig Bánk „agyon szurdálja” e szókkal: „sziszegj, sziszegj kígyó! te itt maradtál!” lerogyva csak ennyit ejt ki: „Ah!”
De agyon szurdálva, azaz megölve még nincs. Bánknak nem felel többé, de midőn ez eltávozott, „fel akarna emelkedni” (tehát nem sikerül) s felkiált:
„Meghalni — nem királyi széken — ah!” |
Bánk azért sietett el, „mert kívül zörgés és több kiáltás” hallatszott: „Hamar!” Myska-bán jő: hív udvari ember s a királyfiak nevelője. Szavát hallja még kívülről, s megismeri Gertrúd a hangot: „Mentsd meg magad, királyné! pártütés! ezt mondta a haldokló” — Biberach (lásd 133. l.), de azt is, hogy a királyné semmit sem tudott „Ottó izetlenkedéseiről”, tehát ártatlan. Myska szentül hiszi ezt, s midőn Gertrúd, a végső perczben, egy anyai enyhítő vonással, gyermekeire gondol, nem hiába szorítja s emeli ég felé kucsmáját, s tesz egy banális felkiáltást. Myskának a gyilkos kilétéről sejtelme sincs, valami pártütőre gondol; Gertrúdis az Ottó nevét ejti ki, Myska talán hallja, de „kívül lárma verekedés” vonja magára figyelmei, majd Ottó fut be, nénjétől oltalmat rimánkodva, „ordítva rogy mellé midőn meglátja”, Gertrúd pedig elfordított ábrázattal rebegi még: „Ottó! Ottó! Gyilkosom! ” Myska már másodszor hallja ezt, s kérdi is: „Ottó? (a gyilkos)” aki ugyan erősen szabadkozik: „Nem, az! nem az!” de a királyné nem bír, vagy nem akar mellette bizonyítani, s midőn Myska feljajdul is: „Nagy királyné! így kell kimúlnod?” végszava a haldoklónak csak ennyi: „így, — ártatlanul”.
Kíméletből hallgatta-e el Gertrúd gyilkosa nevét. s hárítá Ottóra a gyilkosság gyanúját? Róla ezt föltenni alig lehet. Bánk tette oly nyilvános, hogy Gertrúd nem látja szükségesnek azt konstatálni, nem is gondol erre, miután azt hiszi, hogy Bánk az összeesküvés feje. De öcscsére haragszik, kinek kedvéért magát így feláldozta, s gyilkosának nevezi nem azért, hogy környezetét félrevezesse, hanem szemrehányásból, mint az egész bajnak okozóját, így fogom fel, mert a haldoklót e perczben nem tartom képesnek afféle ravaszságra, hogy az egész Bánk-Melinda tragédiát akarná örökre titokba burkolni az által, hogy a gyilkosságot saját öcscsére keni. Csak Myska-bán együgyűsége okozza, hogy e gyanú rövid időre lábra kap.
Egyébiránt Gertrúd szerepének nincs vége a halállal. Az egész V. felvonást végig játszsza, mint néma személy. E felvonás, ahányszor én e drámái színpadon előadva láttam, csak tableau-szerű fontossággal látszott bírni, mely alatt a közönség már kendőjét kalapját szedte, s oszlani készült. Pedig éppen itt fejlik ki Bánk tragikai bűnhődése, mint fentebb előadtam.[2]
- Megjegyzés