Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Nincsihez Bácsmegyei 3
Tegnapi rettenetes napomat rettenetes éj követte — ismét egy áldozatot láttam az oltár előtt De arról szóval. — Nincsi! ha való találna lenni ez éji álmom! Úgy látszott, hogy valamely ismeretlen kiterjesztett karral közelíte feléd, hogy téged megcsókola, s hogy te édes mosolygással tekintettél neki szemeibe, s én egy szögben, távol tőletek, hosszú fehér lepelbe öltözve állottam, s reszkettem. Az idegen másodízben is megcsókola, s te neki kibeszélhetetlen bájjal simultál mellére. Ki akarálak tépni karjaiból, feléd szaladtam, de ah! csak árny valék, mely körülted szélylyelfolyt, s nem vala erőm elrántani. Kiáltani akarék, s nem vala hangom. E rettenetes csüggedésben lábaidhoz rogytam, s álmom eloszlott. — Nincsi! ha ez az álom előérzés volna! — Ezer gondolatok tolakodnak lelkemre; nem tudom mit mondjak. Ah, vedd elő képemet, s emlékezzél rólam, midőn azt nézelled, s mondd magadnak, hogy nincs ember, a ki téged oly híven, oly valón, oly forróan szerethessen, mint én. Emlékezzél vissza együttélt boldog óráinkra, s érezd, hogy mi egymásért vagyunk teremtve, érezd hogy ha boldog akarsz lenni, enyémnek kell lenned. Ne tépd el csábulásodban a köteléket, mely lelkeinket összekapcsolva tartá még minekelőtte testbe költöztenek. Ha te engem elhagynál, Nincsi, magányosan sóhajtoznám utánad, elfonnyadnék, s ideje előtt lépnék sírba; mert nékem csak egy szivem van, s az.tiéd; csak egy életem, s az néked van szentelve. Én ama boldog este néked áldoztam szívemnek minden érzéseit, minden indulatját, s meg nem szegem hitemet. — Te nékem nem írsz. Nem tűrhetem tovább hallgatásodat. Kérlek, szóllj, mi lelt? mi tartóztathat, hogy írj? Ha elhidegültél irántam, engedd tudnom. Ne hidd, hogy téged azért vádolni foglak. Birtokod engem eddig oly felette boldoggá teve; szerelmed felébreszté szunnyadó indulataimat, szivemet érzékenynyé tette mind az iránt a mi szép, nagy és nemes. Neked köszönöm ezt, s neked fogom köszönni örökké, neked köszönném, ha szivemben irántad nem égne is szerelem, forró, kibeszélhetetlen szerelem. Korán kóstolám meg azon boldogságot, melyet ember kóstolhat; s íme mind éltem azzal, a mit az ég a maga legkedveltebb szülöttjeinek engedhet. Örömeimnek mértéke teljes vala: hadd teljen meg tehát poharam keserűséggel is. Engem kevés napok megérlelhetnek a halálra. — Halálra? Nincsi! halálra? Nem ez ragadja-e ki az embert a társaság közül, mely nekem kedves, oly igen kedves volt, mert benne találtalak tégedet? nem keskeny sírba veti-e a szívet, mely szerelemmel akarná általfogni az egész világot? — Halál! — Nincsi, hagyd félbe szakasztanom e gondolatot! Alatta meghűl az érzék, és minden enyész szemeim előtt.
Fogjad e levelet, Nincsi! Ezer könyűk mennek vele s név nélkül való érzés. Olvasd meg másodszor, s harmadszor, s tollhoz hamar!