Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 2
Oh barátom! hogy az ember a maga érzéseit annyira megtagadhatja, s utána vetheti a haszonnak s bevett balgatagságoknak! Emlékezel mint örvendénk tavalyi ittléttünk alatt, midőn Halasit és Veszprémi Mariet egymást oly híven szeretni látánk? Nem esküdt volna-e meg a város két harmada, hogy ők egyek lesznek? nem megkészültnek nézte-e a dolgot minden; s íme a szerencsétlen Marie ma consiliárius Nagyfalvi úrhoz eskettetett! — Hogy az a teremtés, melynek a természet, kedvében-e vagy haragjában? legtöbb érzést ada, ily érzéketlen tud lenni! Ime most világosodék ki, hogy az öregek soha nem akarták, hogy gyermekek Halasiné legyen, azon minden tekintetet lenyomó ok miatt, mert Halasinak nincs sokja. Hogy a fiatal pár szereti egymást, azt elnézték; annak mondának, úgy is vége leend, ha Mariet máshoz adjuk. — Gyönyörű kor, melyben az ily esetek mindennapiak! Rettenetes látni, hogy az emberek oly reményeket táplálnak, melyeket nem tudnak, s gyakran nem is akarnak teljesíteni. Esztelenek! nincs-e különben is elég insége az életnek, s ti még akarva szaporítjátok azoknak számokat? Az ily eseteket össze kellene szedni tanúlságul, hogy a tapasztalatlan készülne el jó korán, s kerülne az örvényeket, melyekben nyugalma, s gyakran egész életebeli szerencséje hajótörést szenved. — De hagyd beszélnem a történetet.
Halasi kényére él Mariejának szerelmében, nem tart semmitől és senkitől; azonban consiliárius Nagyfalvi, egy rettenetes formájú vén, de gazdag ember, belé szeret a leányba, s azt szüleitől mégkéri. Mit gondolsz? Egy oly valami, a mit méltóságnak tituláznak, ha merő törzsök is — ez a szerencse nagyobb vala, mint hogy egy óráig is elmélkedni kellessék Veszpréminek és Veszpréminének. Hadd billenjen a ház! S íme a gyermekek boldogságát értő s óhajtó szülék szerencsének tartják, hogy házok egy ily tekintetű uraság által megtiszteltetett, s a leányt oda igérik. Hogy egy dologhoz, mely gyermekeket egészen boldoggá vagy egészen boldogtalanná teheti, magának neki is van szóllója, az nekik eszekbe nem jutott, mert azt édes atyámurámtól s édes anyámasszonytól megtanúlánk, hogy gyermeknek nem szabad akarni, hogy annak engedelmeskednie illik. Előhívatják Mariet, s Veszprémi úr atyai egész hatalmát éreztető tekintetével vezeti jövendő férje felé. Consiliárius úr maga sem mulasztja el, vérrel befutott ábrázzál jelenteni, hogy huga asszonya szépsége, derék magaviselése nem kerülheték el figyelmét, s ő kedves hugaasszonyát elvenni szándékozik. A szegény gyermek, ki ezt meg sem álmodá, elijed, reszket minden teteme, Halasinak emlékezete általszök fején, s a szerelem azt a vétket követteti el vele, hogy ellenkezzék szüléivel. Sír, tördeli kezét, kéri, szánnák meg, ő csak Halasival lehet szerencsés. Bolondságok! a hol a gyermek vak, ott a szüléknek illik szemeseknek lenni. Consiliárius úr eléggé szemtelen és pogány, látni hogy a szerencsétlen gyermek miatta kínoztatik; s. Veszprémi él hatalmával, s midőn a fejes gyermek engedni, teljességgel nem akar, kitagadást, elkergetést harsog. Marie gyenge volt s megadta magát. — Én mind ezekről semmit nem tudtam valamig Halasi megértvén, hogy itt vagyok, bejöve hozzám s szerencsétlenségét elpanaszlá. Szóllani. akartam Veszprémivel, kihez bíztam, hogy más gondolatra fogom vehetni, csak az a csuda mondana le erőszakosan szerzett jusáról, de már késő vala ajánlásom; öszvekelések harmad napra rendeltetett, s Halasi megígérteté velem magának, hogy a lakodalomtól, melyre bizonyosan meg leszek híva, magamat el nem vonom, mert azon ő neki is meg kell jelenni, s szüksége lészen bátorításomra. E szerént tanúja valék egy lépésnek, mely két ember életét örök nyomorúsággá tevé. Hideg borzadás futott végig rajtam, midőn Marie az eltaposott szerelemnek minden kínjaival a pap elébe lépett; s midőn a pap az esketéshez hozzá fogott, s e kérdés alatt: Szereted-e? az ajtó megnyilt, Halasi belépett, s Marie őtet meglátta, elhalványult, s szíve a szerelemnek minden dühével riada a „szeretem” kimondása ellen, s kegyetlen atyja, általellenben állván vele, értette . hallgatását, s elkeményedett tekintettel a szerencsétlen szót belőle kicsikarta s Marie azt a kétségbeesésnek minden kínjai közt nyögte ki, — a szerént állottam ott mintha ég föld rajtam feküdt volna. Oh barátom, mely hang vala az! még most is hallom. Irtózatos! a megfojtott természetnek halotti hörgése volt. E hangja szerencsétlenségbe taszított gyermekednek, embertelen atya, melyet csábulásodban most nem hallál, e hang, majd midőn világosabban látó szemekkel tekintesz azon jövendőbe, mely téged elfogadni készül, csengeni fog füleidben, s jaj akkor neked! Halasi meggyőzte fájdalmát, s nagyságban álla ott, melyet annak érzése ád a szerencsétlennek, hogy nem érdemli esetét. Kevéssel az esketés után eltűnt, s egy barátja által menteté ki magát, hogy viczeispánjától siető parancsolatjai érkeztenek. Mariet kellett volna látnod, midőn ezt hallotta. Szíve megsugá neki miért távozott légyen el Halasi, s minden mozdultán látszott, mely szertelenül boldogtalan. — Miért ád néktek a törvény, miért maga a vallás annyi hatalmat, szülék, ha ti azzal oly kárhozatosan éltek vissza! Gyermekeiteknek szívekbe ütni a kést véteknek tartjátok, de őket oly rabságba vetni, melyből nincs szabadulás, látni, miként vesznek óráról-órára, az előttetek véteknek nem tetszik. Mi jót szülhet az emberi társaságban a víg kedv, a szabad lélek, az egészséges test! és mennyi rosszat az ellenkezők! Magzatjaitok, kiket ti hidegen taszítátok nyomorúságba, betegeskedve vonják egy napról más napra szánást érdemlő, élteket; kínjaikat minden óra öregbíti, s őket használhatlanabbakká teszi a köznek szolgálatjára. — Hah! nem elég tövis van-e éltünk ösvényein? önmagunknak kell-e a magunk napjaikat pokolbeli szenvedésekkel öldösni?