Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Endrédi Marosihoz 1
Hogy levelem nem egyenesen hozzád, hanem tiszttartódnak borítékja alatt megyen, már gyanítathatja veled, hogy a hír, melyet hoz, nem lehet örvendetes. Vigyázz, hogy azt hitvesed elkészülés nélkűl meg ne lássa; a hír bátyját illeti.
Hasztalanok voltak igyekezeteim elvonni őtet budai útjától, hol be nem hegedett sebeit ezer emlékezeteknek kelle föltépni; oly makacsul ellene szegzé magát tartóztatásaimnak, hogy legjobbnak láttam neki magamat megadnom. Minden lépés, mely bennünket Budához közelebb juttatott, szemmel látható zavarodást szüle lelkében, s Dorogon, hol szekerünknek megigazítása miatt nem meheténk mindjárt tovább, oly szertelenül élessé leve, hogy reszketnem kelle egészségeért. Sokáig tartó kedvtelenségéből a postamester gyermekeinek nyájaskodásaik föl kezdék vala már vidítani, midőn kürtölést hallánk, s kevés pillantatok mulva — képzeld a történetet! — Szentpéteri s felesége a szobába lépének. A megháborodás ezekben csaknem oly nagy vala, mint a mi szegény barátunkban, de ezek csak első pillantattal voltak megzavarva; a váratlan látásból eredő megszeppenést a legszívesebb, legforróbb örvendés váltotta fel, s mind Szentpéteri, mind felesége nyájassággal, barátsággal üdvezlék Bácsmegyeinket. Ez renge egész testében. Nincsi mind azt a mit a legbarátibb indulat s egykori szerelmének emlékezete, férje, valamint a legszentebb hűség és a hála érzései mondathatnak, azon hévvel ömledezteték, melyet természetessé tehete annak érzése, hogy a Bácsmegyei inségének ők az okai. De ez a nyájasság, ezek a gondok még ingerlették a szenvedő gyötrelmeit, s Bácsmegyei az elkeseredésnek legmélyebb lépcsőjére sülyede. Nincsi próbát tett, ha fiának előmutatásával, kit cselédje karján tartott, szerencsétlen barátját fölvidíthatná-e, s nevén szóllítá a gyermeket, kit a Bácsmegyei nevére s férjéére s onkeljéére Sándornak neveztetett, s fölnyújtotta azt a mi barátunk csókjára. Ennek lelke nem birta súlyát, s kénytelenek valánk őtet ágyba tenni. Szentpéteri éle az alkalommal, s magunkban hagya. Nincsi veszteg maradt, a legszívesebb részvéttel igyekezett barátja szenvedéseit enyhíteni; vigasztalta, hizelkedett gyöngeségeinek, s erőlködött titkolt reszketések alatt elfojtani könyűit, melyek egyszerre rohanának elő, s csöndes szenvedései jajgatássá váltak. Ez Bácsmegyeit magához hozta; felszökött ágyáról; régi erejét visszaadá a fölriadt szerelem; s Nincsinek lábaihoz rogyott. Ajkaik véletlenül összeforradtak, s Nincsi tartózhatlanul sírt. S te sírsz, örök barátnéja lelkemnek? kérdé Bácsmegyei, fölemelkedvén s karjai közzé fogván a szép sírót. Nincsi, te sírsz? Oh sírj! sírj! véremmel érdemeltem ez enyhítést. Ekkor újra megölelé őtet, s mindketten összerogytak volna, ha nem siettem volna segédjekre. — Ez életben el vagy rabolva tőlem, mondá most neki több eszmélettel, több erővel, nagyobb csenddel: de Nincsi, jön egy más élet, egy más jobb élet, s te ott nekem vissza lészesz adva. — Kocsisunk jelt adott, s én emlékeztetém Bácsmegyeit, hogy mennünk kell. Merően néze szemeimbe. Nincsi zsebkendőjébe rejtette el ázott arczát. Szentpéteri bejött. — Utolszor ez életben! monda Nincsihez, s együvé fogván őtet és férjét, megcsókolá mindkettőjöket, s eljövénk.
Budáig eltiltott a beszédtől, s magába sülyedve ült a szekérben. Rettegtem életéért, mely ezen rázkodtatás által sokat szenvede. Az orvos újabbi vérindulástól tart. — Minden postával fogod venni tudósításaimat.