Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 31
| ← Bácsmegyei Marosihoz | Bácsmegyeinek öszveszedett levelei szerző: Kazinczy Ferenc Bácsmegyei Marosihoz | Bácsmegyei Marosihoz → |
Ma nyugodtabb szívvel írhatok, s elbeszélem, miként vevék búcsút Teréztől. — Lévai Kassáról kiküldé lovait, melyeken eddig jöhessek. Teréz valahova kifordult volt. Én azalatt búcsút vevék az öreg Csengeritől, s épen a kertbe akarék lemenni, hogy míg Teréz haza jő, ott mulassak; s midőn a grádicsra léptem, meghallám, mint kérdi kiéi a lovak, s mit akarnak. Megértvén cselédemtől, hogy a bátyám Budára érkezett, s miatta kell sietve indulnom, elholt. Megfogá kezemet, s minden szó nélkül vive szobájába. — S az úr megyen? az úr elhágy? monda mély sóhajtással s elhalványodott képpel, melyen a szánakozás, a legszívesebb barátság és az elszakadás gyötrelmei valának festve. — Hogy talán szeret, ez a gondolat úgy lobbana föl lelkemben mint valamely láng az éj homályában, s egyszerre el is tűnt. De ismét újra reám rohana, s mindig valóbbá, bizonyosabbá, s egyszersmind mindig gyötrőbbé is vála; s midőn fortepianója mellé vetette le magát, s phantasiejének szárnyain az érzés mélyeibe hatott, felszöktem a székről; s elmerűlve jártam föl s alá a szobában. Az ő hajlandósága, az ő szerelme, bár mely kicsinynek akarám is azt képzelni, igen nagyon megilletett, s láttam, mely terhes leend az elválás. Teréz felkölt, s egy ablakba vonszott. A nap hanyatlani kezde, s az eget a legszebb est borította el. Szótlan állánk ottan sokáig. — Bácsmegyei! monda ekkor; ily szép leend-e életünknek is estéje? — Higyjük azt, jó Teréz, mondám neki, ajakimhoz vivén kezét. — Higyjük! monda hirtelen és a legmélyebb fájdalom kifejezésével, s ezt kérdé: hát az úr, édes barátom, hiszi-e, hogy bírni fogja Nincsijének jobbját? Szívemet valamely előttem ismeretlen s meg nem magyarázható vigasztalás ereje futotta el. Ha esténk ily tiszta nem lesz, ily szelíd nem lesz; annál szebb lesz az estvét követő reggel; s egy lélegzése annak a másik jobb életnek, annak az ott ragyogó napnak egy sugára, el fogják feledtetni ez inséget itt. — Elhallgatott. Láttam mint tusakodék magával. — Jőjjön kedves barátom! mondá; mindketten, el vagyunk keseredve; enyhítse bánatunkat im ez! s fortepianojára mutatott. Gondolat nélkűl látszott egy ideig némely hangot ütni rajta; de most egyszerre az epedésnek szívet olvasztó hangjaiba csapott, s el kezdé verni s dallani: Homályos bánat dulja lelkemet. — Ily indulattal, ily hajlékony csapodár édes hanggal még nem hallám énekelni. Az utolsó strophában kicsapott, a oly phantasiekben veszté el magát, hogy fortepianoja énekével együtt látszott elhalni. Végét érvén a dalnak, megfogá kezemet. Még nem tértem volt magamhoz andalgásomból, melybe indulatos éneke szenderíte. Bácsmegyei! úgy mond; az úr itt hágy engem. Mikor látjuk meg ismét egymást? s mit hagy nekem? Forró hálás tiszteletemet, barátságomat. — Az utolsó szónak hallására elfordítá fejét, s egy könyűt törle ki szemeiből. — Nékem ugyan nincs emlékeztetőre szükségem, ugy mond; de mégis, ne tagadjon tőlem meg egy kérést! — küldje meg nékem képét! Elijedék, mert tudom mennyit ártanak az effélék. De ki állhatott volna ellene azon tekintetnek, melylyel azt kívánta? Elővevém zsebkönyvemet, s kikerestem azt a festést, melylyel összekelésteknek napján a te Kláridat készültem megajándékozni. Ugy csókolja a jámbor zarándok az ereklyét, mint Teréz most az én portrémat. De ezt én csak néked mondom, s nekem ezt csak neked kell mondanom. — Azon pillantatban belépe a cseléd jelenteni, hogy minden kész. Teréz egész erejét összeszedé. Menj! úgy mond; de jusson eszedbe, hogy Tornán egy leányt hagyál, ki magányában kevély örömmel fog utánad siránkozni, — Teréz! mondám; nagysád-e énutánam? — Hogyan, nemesszívű férfi? monda felbátorodott hanggal; s te álmélkodhatol ezen? ennyi édeskeserü pillantás, ennyi szívetható scéna után nem kell-e tenéked az én szívem előtt kedvessé lenned? sokkal kedvesebbé, mint valamit valaha láttam, ismertem? — Elfásulva állék előtte, s érzéseimnek megfoghatatlan zavarjában meglepe a Nincsi emlékezete, ki engem ily mérték és határ nélkül teve szerencsétlenné, s Teréznek kék szemei, melyek mennyei pillantásokkal a Nincsi bájos szemeire emlékeztetének, megnyiták szívemet, hogy sírhaték. Teréz elővevé kendőjét, s felszárasztá ázott orczáimat. Kedven Bácsmegyei! monda: ennyi köny közül nincsen-e egy énérettem sírva? — Mind, mind! tisztelt Teréz! felelék. Jó; úgy tehát szívemen fogom hordani e nékem ezentúl oly igen kedves, ezt a te könyűid által megszentelt gyolcsot; monda. — Szívem tele volt; láttam a veszélyt, melyben lebegtem, megszorítám kezét, rányomtam forró csókomat, főm megszédült, átöleltem Terézt, s ajkaink egymáson pattantak széjjel. Már hallánk jőni az öreget. Menj, monda; e csók engem örökre összeszőtt veled. Az összetódult fájdalmak legindulatosabb zivatarjában rohantam fellépő atyjának karjai közzé, s egy néma ölelés után, mely bizony mind kinyomá azon hálát, melylyel ezen jó öreg iránt szívem örökre eltölt, lélegzet nélkül mentem a kocsi felé. — Már messze valék a helységtől, midőn magamhoz tértem. Teréz a bástya ablakán könyöklött, s kendőmmel ada jelt, hogy néz utánam. Én süvegemmel intettem néki, midőn hirtelen ő, a kastély s az egész hely eltűnt szemeim elől, s a lovak sebesen vivének le a dombon.