Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 16
Nagy indiscretio bennem, magam is látom én azt, barátom, hogy én neked, boldog szeretőnek panaszlom azon kínokat, melyek szegény szívemet marczangolják, Ha szíved érzéketlen volna, kevesebb indiscretio volna panaszaimban. De midőn még a felkelő hajnal mindég kedves nappalt, s a lehanyatló nap mindig csendes éjt igére nékem, akkor, ha szívem szűk vala boldogságom teljének, te kedves, kiterjesztéd karjaidat, s megengedéd, hogy áradozó szívemnek habjait kebledbe öntsem ki. Marosi! mondám olykor, Marosi! nyitva lesznek-e nékem e karok, ha szerencsém elváltozik? s te azt szent szívreszorulással esküvéd nekem; s íme most, midőn eltépett szerelmemnek öldöklő gyötrelmeit többé nem hordhatom egyedül, megemlékezem fogadásodra, s szívem, midőn magamat vádlom, megnyugtatást talál. Érzem én, hogy nem sokára panaszaim ki lesznek sírva, ki lesznek panaszolva. Hagyd meg a viaskodó természetnek, mely enyhülést lel fakadozásaiban, kevés időre még jusait!
Tovább a bál felől. — Az a szála ezer emlékezeteket ébreszt bennem; s oh! bár ne kellene látnom soha többször! mindjárt a hogy beléptem, annyi egy és más rohana reám, hogy csak nehezen tudtam vánszorogni a kanapéhoz. S mint rezzenék meg, midőn itt egy asszonyi alak megálla előttem, s azon kérdéssel riaszta fel andalgásomból, hogy miért nem tánczolok. Oda levék, midőn a legédesebb zengésű szózat azt mutatá, hogy a kérdő Nincsi volt. Az a szultánöltözet vala rajta, melyet tőlem kapott, midőn először együtt menénk alakos bálba, s én neki rózsalánczokba vert rabja, követém lépéseit. Ekképen játszik a szerelem! ekképen igyekszém neki ezer apróságok által bizonyítgatni szívem érzéseit, melyeket annál inkább nem fejezheték ki minél inkább nevekedtenek. Elakadtam a feleleten, s végre egy fonák mentséggel akartam megszabadulni tőle. Nincsi az erőszakig vitte tolakodását, s az útat ki nem hagyá mutatni magának. Ez még inkább megzavart. S tudja-e nagysád, kivel szól? kérdém erőltetett s csaknem elkeseredett hangon. Sklávommal! felele. Nincsi! mondám, nagysád kegyetlen! Mint az úr igazságtalan és kemény, úgy mond, s a maga hasonlíthatatlan természetes voltában hátravetette a hosszú szép fátyolt. — Ez kelle még! Ezt érzi a szerelmes ifjú, ki lyánykáját csak a szép estéken láthatja, midőn a sok esős éjjelek után ismét egész fényében látja a holdat a fellegtelen csillagos égen emelkedni. Ily név nélkül való érzés rezge végig egy pillantatban lelkemen. — Oh, ha karjaim közzé szoríthattam volna, ha megmondhattam volna neki, hogy hitszegését megbocsátom, ha e forró szívreszorítással mondhatnám neki még egyszer, hogy őtet szívem végtelenül szereti; vég nélkül fogja szeretni! És bizony, Marosi! bizony, ha kimondhatám vala a mit szívem e pillantatban érzett, Nincsi engemet ismét szeretett volna, elszakaszthatatlanul szeretett volna! — Egy egészen resignált vágyás az ő birtoka után! egy csak pillantatig tartó utána kívánkozás! őutána! egyedül csak őutána! szíves odaengedésével, megvetésével mindennek egyébnek, a világ minden csillogásának! — oh, nem mondhatom ki mit érzettem. — Ha nagysád kegyetlen s kegyetlenségében azonfelül még kevély nem volna, mondám a legmélyebb elkeseredés hangjával, úgy én most nem volnék nyomorú, s nagysád nem fogná nevethetni inségemet. — Elhagyott minden erő; ki kelle fujnom magamat, s így jónak láttam elfordúlni s hazajövék. Leszedtem rablánczaimat, melyeket egykor gyönyörködve, kevélykedve hordottam volt, széttéptem ízről-ízre s kiszórtam az ablakon. A szél felkapta őket, s egyenesen vitte a Dunának. Hah! kiáltám, bár minden örömeidnek emlékezetét, bár önmagadat szórhatna el így a szél, hogy ne maradna ittlétednek semmi nyoma, mint ím e rózsáknak nem maradt!