Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 15
| ← Bácsmegyei Marosihoz | Bácsmegyeinek öszveszedett levelei szerző: Kazinczy Ferenc Bácsmegyei Marosihoz | Bácsmegyei Marosihoz → |
El akarom szórni magamat, de sikeretlenek igyekezeteim. Valahová megyek, ott kínoz, ott gyötör a történet Nincsinek jelenlétével, mint valamely bosszús démon. Ha bálba megyek, ott van. Ha a játékszínben a leghomályosabb szögben vonom meg magamat, s az aktok közhézagjaik alatt a muzsika elszenderít, megszokott tekintetem a nélkül, hogy azt tudnám, felreppen a lózsiba s ott leli Nincsit, s úgy tetszik, mintha rám nézne s nekem mosolygana. Ha így álmodozom, s az időt említem, mikor ottan együtt ülék mellette, keze kezemben nyugodott, s tekintete — ah! az a tekintés! melylyel csak ő, csak ő tudott tekinteni! — inkább bájola el, mint Reháknénak közönségesen csudált actiója — mikor mindez elterjed szemeim előtt, oly eleven, oly csábító színekkel, mintha most is úgy volna: — megyek, futok, s néma cseppek jegyzik a helyet, hol a szerencsétlen álla.
Hasztalanok valának mentegetőzéseim; el kellett mennem Megyerihez, ki, miért-miért nem, ő tudja, alakbált adott. Szalainál reám köték magokat; mennem kellett. A jó emberek! látják mit szenvedek, s nem sejtik meg mint nevelik enyhítések által gyötrelmeimet. Az ángyom, ki spanyol donna-alakba öltözék s engemet tengeri-rabéba rejtett el, és én, mi ketten együtt menénk. Úgy véltem, senki nem fog reám ismerni, s minden reám ismert. Tedd a mit akarsz, a szerencsétlen szeretőt minden maszk alatt kiismerik. A lankadó lélek minden mozdulatban festi magát. Szavának zengése, állása, járása, minden felfedi belső kínjait. Kikötém vala az ángyomnál, hogy fel legyek szabadítva minden táncztól; s alig lépék fel, s egész reggeligre ki valának rendelve tánczosai; ekkor nyíltak meg szemeim, hogy a dolog kicsinált játék volt, s hogy neki reám nem vala szüksége. Kényére eresztém, s kifejtőzve nyügéből leülék egy szögben, hol magamat kesergésemnek nekiereszthetém háborítás nélkül. Minden kiholt víg érzés felélede bennem, minden Nincsire emlékeztete. A tág szálában nem vala hely, hol vele nem álltam, ültem, nem sétáltam, nem tánczoltam. Amott nyújtotta nekem szép kezét, midőn csendes elragadtatásban hosszan ültem mellette; ott törte kétfelé édes nyájassággal a piskótát, melyet tőlem vett, s maga tevé számba felét, hogy forró könyűim pajkosan elkapott szép kezére cseppenének. Forrók, mondá ilyenkor, ezek a te könnyűid; s én feléje hajlottam, s érzéseimnek teljét az ő szép karjain sírtam ki. Itt felszökött mellőlem, mikor elmerülék, s reám veté kendőjét, hogy nem tudám mi lel, s ezt kiáltván: Harag neked! karon ragadta a legelső tánczost, kit előkapa, hogy el nem érhetém; s ha látá, hogy táncza végét várom, oly hosszan tánczola, hogy kénytelen valék magam is tánczosnét kapni. S mikor sokára abba hagyánk, s ismét összeülheténk, oh! miket s mennyit nem tudtunk akkor mindketten mondani egymásnak! — Igy lesz ezer meg ezer aprólék a legvalóbb örömeknek forrásává a szerelem kelyhétől boldogult részeg ifjunak. A hidegvérű öreg neveti az ő örömeit; pedig ezek az örömek való örömek, s az életnek legtisztább, legédesebb örömei, s oly örömek, melyekre pályánknak vége felé is derült kedvvel tekinthetünk. Nevezzétek őket gyermekieknek, ízetleneknek, ti bölcsek, kik, a mit bennetek az eltelés és csömör, vagy a meghült vér szül, ész sugallatának akarjátok tartatni; mutassatok egyet örömeitek közül, mely ily tiszta forrásból fakad, a szívet ily jóvá, ily nemessé teszi, s mind azzal a mi alacsony és rút, ily ellenkezésben légyen, s megadom magamat s szánni foglak. — A boldogtalanok! mint szédelgenek akart csalódásaikban! — De ez igy tón, barátom! Mivel az ily öröm nem jól fér össze az ősz haju philosophusok bölcseségével, mert a természet minden kornak kiszabta a maga örömeit, tehát a grávis urak gőggel pillantanak alá az ifjak boldog örömeikre. S bár tudakozd meg bölcs uraságokat s asszonyságokat, élteknek melyik szakát vélik legszebbiknek, s azt fogják felelni, hogy ifju esztendeiket; s menj beljebb detailba, kérdd, mi tette ezen korokat oly széppé, s látni fogod, hogy épen e gyönyörűségek, melyeket most kaczagnak, gyaláznak, kárhoztatnak, tilalmaznak. Egy tekintetem, mely véletlenül Nincsimnek portréjára reppent — Nincsimnek-e?! — elzárja a szívet, mely oly hév ömledezésekre fakadott irántad.