Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/XI. A csend felel

← X. Bíbor, a bűbájos asszony

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú szerző: Tormay Cécile XI. A csend felel

XII. A csallóközi hattyú →

XI.

A sötétség megnövekedett a házban, mióta odajárt.
    Csak a pitvarkamrában az asztal szélén pislogott egy mécses, egészen az asztal szélén pislogott, mintha sietségében tette volna le oda valaki.
    Ungnak a szemébe szúrt az árva fény és maga sem tudta miért, minden ok nélkül már jóformán semmit sem remélt.
    Mi történt közben odabenn? Rettegni kezdett, hogy ezt most meg kell tudnia.
    A világtalan folyosóban kétszer is megállt. Ujjai a falat tapogatták, előrenyujtott lába a garádicsot kereste, aztán lekapta a fejét. Az átjáró alacsony gerendájához ért és a levegőtlen csendben, mintha megint a Kinga hangját hallaná: „vigyázz... meg ne üsd magad”... Még akkor is vele törődött, nem magával, mikor a két karjában erre vitte, talán meghalni vitte azon az éjtszakán.
    Elzsibbadt keze szabódva tolta befele az ágyaskamra ajtaját.
    Ecetszagú, romlott levegő ütötte meg, rászakadt a gyomrára, visszalökte a testét. Szédülve kapott az ajtófélfához. Minden a fejére dűl már, a sötét ágyoszlopok is dűlni kezdenek...
    Később ez valahogyan mégis abbamaradt. A fedeles nászládáról a szemébe világított egy mécses. A szegletben tűz égett a füstlyuk alatt és Jószág is ott volt. A kolontói rabszolga kinyujtott kezében kövült lemondásban tartotta az ecetes edényt, de a feje azért a mécses lobbanása szerint szanaszét mégis több helyen bólogatott a kamrában, az ágynál is, a falon, olykor a mennyezeten is.
    Mikor Ungot meglátta, állati megadással kezdte mondani:
    — Hiába mosogatom ecetes ruhával, mán csak úgy él, mint vizen a bugyborék, rajta semmi sem segít. Napköltekor a főasszony kedvelt lovából is kimúlott a pára. A hajlottszarvú tehén idétlent ellett. A veder is magától leszakadt a kútba. Nagy rossz jelentések ezek, miértis hamarsággal kimúlik mán ő e világból.
    A négy oszlop közül fojtott nyöszörgés hallatszott. Errébb még egy árnyék támadt a falon. Bíbor, mint sudár fa, állt a mécsvilágban. Pillanatig semmi sem látszott tőle, csak ő látszott az egész kamrában. Idegenszerűen nagy volt a gerendás mennyezet alatt s most ráhajlott Kinga ágyára. Mennyi idő telt? Egy kés hasított az Ung halántékába. Nem, nem is kés volt! Valaki felsikított. És a kolontói rabszolga is a füléhez kapta a két kezét.
    Kinga sikított:
    — Te vagy, bűbájos asszony! Ki hívott ide? — a hangja már jajgatva könyörgött: — Üzzétek el, menjen... irgalmas Isten... ne ő... az Úr Jézus szolgája jöjjön...
    Bíbor keményen felegyenesedett. Még ott volt, még nem ment el az ágytól, az alakja mégis olyan sötéten magányosnak rémlett, mintha nem tartoznék többé oda.
    Ung előregörnyedve nézte őt:
    — Ne menj el, maradj, segítsd meg, még ha nem is akarja.
    De Bíbor karja elutasítóan emelkedett, aztán, mint egy bárd, átzuhant a levegőn és valamit elvágott:
    — Nincs mit keresnem itt, beteltek az ő napjai...
    Már a küszöbön látszott a körvonala. Már üresen tátongott az ajtótorok. Eltávolodó nagy, nyugodt lépések mögött valahol lenn Jószág futamodása hallatszott a kihalt házban.
    — Ő sem segít... senki többé, — mormolta Ung és reménytelen magányában erőszakkal hurcolni kezdte kimerült testét az ágy felé.
    — Ung...
    Hallgatózva, ferdén hajolt oldalt. Szívébe markolt a hang, az utolsó, ami Kinga szépségéből még megmaradt.
    — Ung, te vagy? Nem látlak, valami elveszi a világomat... Míly forróság van itt, mily igen sötét van itt... Gyujtsa meg Jószág mind a gyertyákat és lámpákat a házban és te hozzad közelebb a ládáról a mécsest. Jer,... nem, ne hallgass rám, ha kérlek... A kezemtől tudom az arcom elváltozását. Nem szabad többé rám tekintened. Te csak arra emlékezzél, aki voltam...
    Ezalatt az ágyon valami kísértetiesen emelkedni kezdett a félhomályban. Már előrehajlik, hegyesen kimeredő két könyöke felett erőtlenül ide-oda inog keze közé fogott feje.
    — Ung... eszembe jut, amit tegnap is akartam... Az Úr Jézus irgalmára, mégis vedd ama mécsest, vedd... csak az egyszer, utolszor, hamar az arcodhoz tartsad... de azonközben a szemedet erősen húnyd le, hogy engem ne láss és téged én... mégegyszer lássalak.
    Ung borzadva visszahőkölt:
    — Ilyent kívánnál tőlem?
    — Kedvesem... hiszen soha többé nem kérek én már tőled egyebet...
    Mint egy utolsó halálos bűvöletben érezni kezdte ekkor Ung, hogy a szenvedés és a szánalom olyan mozdulatokat parancsol rá, amelyeket nem ő akar. Már ott állt Kinga ágyánál, kezében az égő mécsessel, lehúnyt szemmel állt a csendben, mozdulatlanul. A szaggatottan remegő fény megvilágította kínban felemelt fejét, beesett arcát, a szája vértelen, fájdalmasra feszült vonalát. Ezt is el kell viselnie... És állt, mint a kőből faragott kép és várta, hogy a szíve meghasad.
    — Ne... ne nyisd ki a szemedet!
    Lassú, súrlódó neszelés csúszott ekkor felé. Kinga előbbre hajlott az ágyon.
    — Ung... te... mivé lettél?... Mily igen megvesszőzte az Úr a te arcodat... Hová múlt el a te szép ifjúságod?... Avagy csak az én szemem csalatkozik? — a kezét tördelte és erőlködve nyujtotta előre lesoványodott nyakát, — kevéssé látlak. Fogytán van az olaj a lámpában... Nem, ne jöjj közel hozzám, és felnyöszörgött, — már tisztábban látok... És te sírsz, aki mindent bátran elviselsz... Ung, tartóztat a siralmad. Inkább mosolyogj, ha tudsz és ezenképpen bocsáss el a boldogoknak helyére...
    Ung erőszakosan lezárt szemét tágra tépte ekkor a fájdalom.
    De Kinga már elfedte az arcát két felismerhetetlen szegény kezével.
    — Most hát küldj a monostori testvérekért...
    A magasba emelt mécses alatt Ung előrehajlottan meredt le az ágyra, ahol Kinga hangjával az a szörnyű, elkékült rém beszélt, amelyik egészen idegen volt és kettőjükről mégis mindent tudott.
    A szava már alig hallatszott:
    — Fuss, küldjed a cselédszolgákat, oltáros papot hívjanak... imé kiérdemeltem az utolsó útravalót...
    A kín elhomályosította Ung eszét. Nem megy! Hiába akarja. Nem adja oda a barátoknak. Kell még valaminek lennie az ellen, ami Kingával az ágyon történik, ami leveszi szép arcáról azt az ijesztő, kelevényes idegen arcot. Kell még valaminek lennie... hiszen felnyitná érte az ereit, hogy a maga vérét adja neki.
    Kinga összekulcsolta a két kezét:
    — Ne hívj már vissza én édes életem... Ezentúl is utánam jössz te majd... szállást csinálni én mindig előtted megyek...
    Ung homlokát hideg verejték lepte el. Miért beszél így, mint valaki öreg, aki messziről gyerekhez beszél?
    Nem mondta ki, Kinga mégis felelt:
    — Már régen élek... ezért az Úr sok megpróbáltatással adta nékem tudtul kegyelmét, — zavarosan, félhangon számolni kezdte az éveit, — bizony, nagy idő betelt már... Tizenkilenc esztendő forgott el felettem és most vinni akarnak...
    — Kik akarnak elvinni tőlem?
    — Hát te nem látod az angyalokat?...
    Ung odanézett, de az angyalokat nem látta.
    — Nagy tündöklésben a felülvaló lakóhelyre akarnak vinni, — suttogta Kinga titokzatosan. — Számosan vannak... itt körülöttem... szárnyuk a mennyezetig ér, nagy fehér szárnyaiktól nem térnek a kamrában... Várják, hogy a siralmad elbocsássa az én szívemet...
    A révedező kis hangot pillanatra valami eltépte ekkor. Elváltozottan, ijedten felkönyörgött:
    — Siess, most már a gonoszok lelkei akarnák megszállni a házat. Viaskodnak érettem, űzzétek el őket... Adják fel rám a viaticumot... Siess, sokakat meggyógyít ezenképpen az Úr...
    — Ezenképpen, meggyógyít? — Ung csak ezt hallotta. Hát tudna a Megfeszített ily csodát mívelni? Felzaklatott szívében megint rohanni kezdett az elakadt vér. Mégegyszer feléledt benne a remény. Hamar, hamar... A folyosón már zihálva ütközött a hangja a falak között:
    — Jószág, hé! Asszonyod szolgálatjára légy!
    A cselédház felé is kiáltott, de onnan senki sem felelt. A halántékában doboltak az erek: — Pokol tüzére valók vagytok, miképpen gazdátok! — Bizony a Ders cselédei ezek! Holnap karóba huzatja valamennyit... Jól esett most erre gondolni. Dühösen visszarázta homlokába csapzott haját. A kardja, a kopjája... Mintha hirtelen szélvész sodorta volna át az udvaron, bele a növekvő éjtszakába.
    A sikátorból kis utcatűz fénye karmolt a szemébe. Lobogásában emberi alakok guggoltak. A falnál egy ködmönös támaszkodott. A szurtos átjáróból kinézett valaki, de egyikük sem tartóztatta fel.
    A sötétből ekkor már sebesen jött felé szent András egyháza és odabenn most mondja a Pater nostert a kaputartó barát. Milyen soká tud tartani egy Miatyánk...
    A monostorajtón egy laikus testvér hajolt ki.
    — Benedicite... Hogy soká várakoztatok? Mi is felette kevesen vagyunk már itt. Alig egynéhányan, elfáradottak... És ti kihez hívtok pátert ily éjtszakai órában? Mit mondtok?...
    Pillanatig hallgatott.
    — Hozzá?...
    A fráter már nem kérdezett egyebet.
    Ung arca előtt sietős súrlódás hideg szelet csapott. A monostorajtó visszatért a helyére.
    És ő fázott és kívül volt, kívül mindenen. Előrevetett tenyerével öntudatlanul, hiábavalón befele nyomta a mozdulatlan kaput, aztán abbahagyta. Mereven ideoda kezdte húzgálni mutatóujját a vaspánton. A pánt hideg éle kellett most neki. Ide-oda... Egyszerre ráeszmélt, hogy mit tesz. És ezalatt Kinga várja őt, ott a szörnyű ágyon. Elkapta a kezét. Inkább egy Pater nostert mondhatna. Az lesz a legjobb, az még használhat is s mire a végére ér az ember, a kapu is kinyílhat talán.
    A szája meg-megrándult, egyre-másra könnyek csurrantak le az állán a bőrujjasára. És a mutatóujjával remegve tovább rajzolta a kapupánt vonalát.
    Mintha a háta mögül valaki siettetőn szólította volna ekkor, hirtelenül arccal fordult a térnek.
    De a piactér reménytelenül elhagyatott és sötét volt. Csak odaátról, a monostorházhoz toldott szurtos kis ispotályból vetődött ki a sárra valamelyes szederjes fény. A megvilágított ablaknyílásban egy szerzetes-atyafi mozgolódott. Ung látta, amint a földre szórt szalmán fetrengő emberi formákhoz egyre lehajolt.
    Ettől a megismétlődő, szegény mozdulattól csodálatos vádoló fájdalom nyilalt belé. Ezek itt, idegen beteg népségekhez is lehajolnak, akiktől mindenki elszalad. A bélpoklosokhoz is kimennek, mikor kereplővel járnak a városfalak alatt, hogy eleséget vessen és meneküljön a nép. A szerzetes atyafiak sohasem menekülnek, még a megkövezett fekete ember mellé is letérdepeltek és elmennek a haldoklókhoz is. Ő pedig... egész idő alatt mit tett Kingáért? Megsimogatta-e vagy egyszer is a homlokát? Lemosta-e róla a forróságot ecetes ruhával? Csak a csókját törölte le... Pedig nem félti a saját életét. Hiszen Kinga mindene e világon és mégis megborzad, ha feléje nyúl...
    Odabenn az ispotályban megint lehajolt a szerzetes atyafi egy beteghez. De hát miféle ereje is van ezeknek, hogy ilyent tudnak tenni?...
    És kint a piactéren, ő, aki fiatal, erős fegyveres volt, egy pillanatig fegyvertelennek érezte magát.
    Aztán jóformán észre se vette, mikor a monostorajtó kinyílt. Mögüle világosság csapott bele a külső sötétbe és a füstös fáklyafényben egy páter csuklyás feje tűnt elő. A felvont csuklya árnyékában viaszszerű keskeny arc látszott, a mozdulatlan száj valamikor sokaknak parancsolhatott. Kemény álla alatt nyakbaakasztott bőrtarisznya lógott a mellén.
    A Szentséget hozta a bursában. Ung letérdelt a földre:
    — Ave Pater reverendissime.
    A páter pillanatig meglepetten nézett rá. Aztán odább ment és gyors haladásában imádkozni kezdett.
    Mindössze csak egy szolgáló barát járt előtte magasba tartott fáklyával. Feje felett visszafele lobogott a szurkos láng. A nyugtalanul hintáló fényben ijesztő lendülésekkel ugrott át a csuklyás páter egyik járókőről a másikra.
    Ungot szíven lökte ez. Már látta így... egészen így...
    Ezt a barátot haldoklóhoz hívják...
    Névtelen iszonyat rázta meg. Mintha újra akkor este lenne, mikor a városba bejött... de a fegyveres ember, aki a barátot kíséri, most ő maga. Az árnyéka ott mozog a földön, árnyékkezében átnyúlik a dárdanyél a piactéren és feketén, egyenesen oda mutat, ahol Kinga lakik...
    Fent a toronyban pedig megszólal a lélekváltság kis harangja, hogy valaki útrainduló lelkét elkisérje.
    A szegleten az utcatűznél némán, nehézkesen térdeltek le a guggoló alakok. A ködmönös ember is letérdelt, aki az előbb a falnál támaszkodott. A sötét átjáróból előretolódott néhány elmosódott körvonal. Mind odafele fordultak. Az alsó város irányából kolompolás hallatszott.
    A barátok közeledtére Kinga kis kertjéből nagy menekülő lépések enyésztek bele az udvar sötétjébe.
    Ung tudta, hogy Bíbor volt.
    A fáklyafényben már emelkedni kezdett a páter karja, a kámzsa bő ujja visszacsúszott a mozdulattól, keskeny, előkelő keze szinte az alacsony szemöldökfáig ért.
    — Pax huic domui, — mondotta, mikor átlépte a küszöböt és megáldotta a haldokló házat. Aztán a válla felett fáradtan hátranézett. Némán parancsoló szája nem mozdult, Ung mégis megértette, hogy nem szabad tovább követnie.
    A laikus fráter is rátekintett ekkor. Mintha csak most látta volna meg, hogy ismeretlen ember hívta őket ide, úgy elbámészkodott ezen, hogy ágaskodó nagy szőrös keze közben nem a helyén kereste a falon a szövétnektartó vasat. Mire beletalált a fáklyanyél a vasba, a fráter rosszalóan morgott valamit Ung felé, aztán összehúzódott az egész ember és osonó macskalépéssel, mint aki ismeri a járást, ő is eltűnt a házban.
    Ung undorodva nézett utána. Mit keres ez itt? De a másik... Ki az a csodálatos barát? És hiábavaló kínban arra gondolt, utána futna, elállná az útját. Nem... hiszen nem is állná el az utat, már olyan alázatos lett, mint soha életében. Csak a fal mellé húzódnék a folyosón a garádicsnál, az alacsony gerenda alatt, hogy mondja néki: vigyázzon... mint Kinga mondta... akkor... A szája remegni kezdett: „Vigyázzatok...” ezt mondaná és mélyen meghajolna. Földig is lehajolna, úgy esedezne hozzá, ha van benne iránta szánalom, tegyen valamit, tegye meg azt, amit ő mindentől könyörög, még a füvektől is, a fáktól, a víztől, a tűztől... Bíbortól is.
    Mentsék meg őt... tegyenek csodát!
    Hiszen már ők uralkodnak az egész házban. Megszálltak minden helyet. Kingát is elveszik tőle és őt nem engedik hozzá, pedig itt olyan egyedül van. Szomorú tekintete tévetegen körbe-körbe járt az elárvult kamrában. Szeme megakadt a zsámolyon... Az ő kis padja... ott ült, térde körül kulcsolt kézzel, fehér szépségében a boldog éjtszakán, akkor, először. És azóta hová jutott... Minden egyéb a helyén van még, a guzsaly árnyéka is a falon, csak ő nincs itt többé és a tűzhely is kihűlt. Régen betakarhatták a parazsat, a parázs meghalt a hamu alatt. Oda dobta a Kinga gyűrűit, amiket mindíg az ujjain viselt. Bűnbánóan letérdelt a tűzhely elé, keresgélni kezdett a régi hamuban. Ha megtalálná, az jót jelentene... Már kétségbeesetten hányta szét az üszköt, mintha egész élete ettől függne. Felkiáltott. Az egyik gyűrű a kezébe akadt... De hiszen ezt leánykorában is viselte. Mégsem szólt, mikor ő a tűzbe dobta, csak nevetett. Akkor még nevetett... Ha majd visszaadja néki, megint nevetni fog, nevetni fognak mind a ketten. Óvatosan lefújta a gyűrűről a hamut és a kisujjára húzta.
    Mi volt ez? Kábultan felállt. Beszédet hallott odakintről. Lépések jártak a ház előtt, türelmetlen hangok kiáltoztak fel. A barátokat keresték, hívták őket, siessenek. Bentről, az útranéző ablakból a laikus testvér kiáltott vissza nekik. Ung nem értette hogy mit, de a valóság megint mindenestől rászakadt és zavaros pillantással keresni kezdett valamit, amibe megfogódzzék.
    Csak később eszmélt rá, hogy a falüreg Krisztus keresztjébe fogódzik bele a szeme.
    Összerezzent.
    Ezt a keresztet tette Kinga kettőjük közé az ő éjtszakájukon. Az úr képével védekezett ellene, mikor akarta őt, mikor egyetlen egyszer szerethették volna egymást. Az Úr Jézust, aki mindig ott szenved a keresztfán.
    Lassan közeledni kezdett felé. Felvont szemöldökkel, mereven nézte a máskor ijesztő szenvedést. Most nem volt ez neki idegen és egy pillanatig ott a kereszt előtt oldalt csüggesztett fejjel, a kín örök mozdulatában, kinyílott a karja a levegőben. Aztán kimerülten megingott a teste, a falnak dőlt és Krisztus felé emelte két összekulcsolt kezét:
    — Úr Jézus tartsd meg őt az én szívem vigasztalására és én hinni fogok ezért Te benned és nem kételkedem többé a Te hatalmadban, tiltott dolgokon sem elmélkedem többé Uram, és a Te vitézed leszek és monostort rakatok a Te szolgáidnak, kelyheket s ezüst edényeket, füstölőt és sok lámpákat viszek be szent egyházaidba a Te dicsőségedre, Uram...
    Már felriadt. Hátamögött, a kert felől mintha Bíbor szólt volna be ekkor a nyitott ajtón.
    — Hiába kéred, Ő nem segít!
    A sötét, mély hangból Ungot ragadozó sas szárnya csapkodta meg. És odabentről... képzelte-e, vagy igazán hallotta... a páter hangja mint galamb szárnya, szelíden zsongítón szállt át a házon:
    — Ego te absolvo...
    — Feloldozta, — suttogta hangtalanul Ung. A falnak dűlve a válla tengelyén kifele fordult. — Feloldozta... És ekkor olyant érzett, mintha ez most eltiltaná tőle Kingát s eltörölné, ami eddig közöttük volt. Aztán megfoghatatlan, tompa szavak ezdtek terjedni.
    — Kyrie eleison... Christe eleison, orate pro ea...
    Ki mondta ezt? Miért imádkozzák itt a haldoklók imádságát?... Csak arra eszmélt, mikor a folyosóajtóból belejött a mécsvilágba a páter alakja.
    — Úgye élni fog? — sajgott feléje a hangja, mintha kegyelemért könyörögne.
    — Az örökkévaló boldogság mennybéli országában, — felelte fojtottan a barát és lehajtott fejjel, sebesen elhaladt mellette. De a küszöbön, mintha valami feltartóztatta volna, ami nem is látszott, lassú fejmozdulattal mégis visszanézett reá.
    Ung lesoványodott teste idegenszerűen merevre nyujtózva dűlt a falnak. Az arca beesett volt, mintha belülről kétoldalt beszívták volna, a szeme világában meghalt a fény.
    A laikus testvér barátságtalanul pislantott oda és róla mondhatott valamit, mert suttogva közel hajolt a másikhoz. A páter szótlanul az ajtó felé intett a kezével és sok szenvedést látott szomorú tekintete úgy nézett az ismeretlen fiatal emberre, mintha ilyen szenvedést még nem látott volna soha:
    — Hát oly igen szeretted őt?
    Ung vértelen ajka megmozdult, de hangot nem adott. Kissé megnyílva úgy maradt a szája és a falnak hanyatlott fejnek ez még fájdalmasabb kifejezést adott.
    — Uram Istenem, — a páter leeső keze megcsörrentette az övkötelébe akasztott olvasót.
    Csend volt egy pillanatig.
    — Szegény, — mondotta ekkor a barát olyan halkan, mintha ezt végtelen szánalommal befele, magának is mondaná. És a szeme összehúzódott, mint aki messzire visszanéz, oda, ahol egykor maga is járt.
    Aztán sötét kámzsájában megint csak egy fáradt, idegen pap volt és a hangja is egészen idegen lett:
    — A vigasztaló szent Lélek irgalma legyen véled!
    — Megálljatok páter, — riadt fel Ung s utána botlott, — megállj...
    A laikus fráter kiemelte az égő fáklyát a szövétnektartó vasból. Csak ő felelt:
    — Várjatok jó türelemmel. Nekünk még sietős utunk van, imént hívtak egy haldoklóhoz. — És futtában kiáltotta vissza a kertből: — Mielőtt pirkad, eljövünk érte a halotthurcolókkal!
    Ung torkában elrekedt, rémült suttogás fuldoklott:
    — Meghalt? Nem igaz! — Ekkor felordított: — Nem ment ő el így éntőlem! — A lába mintha nem lett volna az övé, ellene szegült. Az ajtót sem találta már ott, ahol azelőtt volt, a zavaros sötét folyosó is elmozdult, a garádicsok is elmentek a régi helyükről. Másutt volt minden és ő mindenbe belebotlott.
    Mikor Kinga ágyaskamrájához ért, kétoldalt az ajtófélfába fogódzva támasztotta fel a testét. Így állt egy darabig ingadozva, aztán mintha előre bukna, a felső teste lassan befele hajlott.
    A zsarátnok még élt a kis tűzhelyen, a nászláda fedelén még égett a mécs. Semmi sem változott, minden úgy volt, mint azelőtt, csak a csend lett más, valami hiányzott belőle.
    — Kinga...
    Hallgatózva, lábujjhegyen indult át a kamrán. A térde az ágynak ütközött, mire megállt. De a csend most is folytatódott és még mindig hiányzott belőle a Kinga lélekzete. Már hiányzott az egész világból.
    — Kinga, kedvesem... felelj!
    Ung szívében valami ijesztően buggyant ekkor.
    A csend borzasztó lett.
    Először volt, hogy Kinga nem felelt.