Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/X. Bíbor, a bűbájos asszony

← IX. Idegen titok

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú szerző: Tormay Cécile X. Bíbor, a bűbájos asszony

XI. A csend felel →

X.

Egy magányos ember futott bele a szürkületbe. Öklét a mellének szegte. Két könyöke görcsben feszült hátra. A haja visszalobogott a homlokából és ő futott, futott, mintha már csak ez az eszeveszett vad futás lenne a világon.
    Akik szemben jöttek, félreugrottak előle. A sikátorban ődöngő tehenek és birkák a fal mellé takarodtak az útjából. Egy markos legény hajolt ki a mészárszék ajtaján. A bűzhödt átjárók alatt legyek és disznók riadoztak a sárban. A halpiacon bámészkodva néztek utána a halászok.
    Szokatlan volt ez, felsőbb rendből való embert ilyen futásban látni, fegyvertelenül, fedetlen fővel, mintha valami nagy erős parittyavető hajította volna neki a világnak.
    Iramodó alakja mellett már eleresztették egymást az összekapaszkodó zeg-zugos fekete faházak. Sövények szaladtak felé, ólak, düledező csűrök. A járókövek sem ugráltak fel többé az útból.
    Ung rohanó lába alatt keményen, szárazon csattogott a föld. Úgy csattogott, mintha a saját futása kiáltoznék utána.
    Szaladni, rohanni, kitörni a tehetetlen zsibbadt iszonyatból. Belelódítani a kétségbeesése erejét ebbe a lélekzetvesztő, vad futásba. Arcával szaggatni, testével tépni a levegőt, belebódulni az inaszakadt sebességbe, gázolni, tiporni, rohanni.
    Már a sík mezőnek szaladt neki. Ragadta magával a saját iramodása.
    Ott, a vesztőhelynél, a keresztúton túl...
    A komáromi bitófák sötéten ugráltak elő a fiatal tavaszból. Errébb az erdőszélen felborított kormos üstféle bukkant fel. Elfeketült, púpos szalmatető... egy kunyhó. Az lehet...
    Összehúzott szemmel futott arrafelé. A szíve elszorult.
    ...Hát már csak ettől a kiközösített szegény viskótól vár ő segítséget? Itt, a vesztőhelynél... Ez lett az utolsó reménység?... Nekiesett az ajtónak és keserves dühvel megcsapkodta a korhadt fát a jelzőkalapáccsal.
    Zörgetésétől egy magányos kis erdei állat surrant odébb a sűrűben.
    Megint zörgetni kezdett. Megint hallgatózott. Lesoványodott nyakán szakadásig feszültek az inak. A melle úgy járt, mint a sebesült vadé. A szája keserves szitkokat hajigált. Már a sarujával rúgta, két öklével verte az ajtót.
    A kunyhóban nem mozdult semmi. Csak a saját maga hörgő lélekzete hallatszott a szürkülő tájban. Valami ismét elfacsarta a szívét. Talán nincs is itt, aki őt meghallja. Egyedül van, olyan egyedül... Egyszerre kimondhatatlanul elfáradt. Nekidűlt a földbesüppedt kis ajtónak és a bálványfának támasztotta a fejét. A kenderkócon fityegő fakalapács még egyet kalimpált a könyöke mellett, aztán sokáig tartott a csend.
    Odakinn a keresztútnál, mint három hajlott fekete vándor, lassan beleindultak a bitófák a növekvő homályba.
    Már nem tudta, mióta nézi ezt. És miért nem megy vissza Kingához? Talán eszméletre tért ezóta és hívja őt a négy ágyoszlop közül, hívja magához a homályos kamrába. Összerázkódott. Nyomorultul rettegett, hogy ott majd megint irtóznia kell attól az ijesztő, idegen arctól, amelyik már senkié és mégis mindíg ott fekszik a Kinga összegyömöszölt vánkosán a romlott, szörnyű levegőben.
    Olyan nagy volt a szenvedése, hogy nem lehetett többé elviselni. Ki a megmondhatója, mi ez ő benne? Lehetséges-e egyidőben szerelem és iszonyat, vágy és undorodás? Lehetséges-e a tébolyodott viaskodás azért, hogy Kinga éljen, akárhogy, csak éljen és a homályos, borzasztó kívánás, bár végeszakadna mindennek és a szegény ne szenvedne tovább, neki pedig ne kellene már a kínját látnia.
    Lassú szédülés fogta el.
    Mikor volt, hogy utolszor evett, mikor aludt utolszor? Tiltakozón kiáltott fel, ellene akart szegülni a kimerültségének, de a térde mégis előre rogyott, a háta lefele csúszott az ajtófán. Aztán nem értette, miért ül ott a küszöbön.
    Tüstént feláll és visszamegy. Tüstént... csak egy keveset vár. Hátha mégis előjön a házból valaki. Nyilvánvaló, hogy ezért ül ő itt... dehogy is iszonyodik a Kinga kamrájától. Ő most csak vár... Mióta?... Talán már ez is régen tart és kétségbeesett önmaga felett.
    Attól az éjtszakától kezdve, mikor két karjában vitte Kingát a rémületes ágyra, semminek sem tudta többé megmérni az idejét. Egyszer volt-e azóta nappal? Egyszer éjtszaka? Vagy sokszor harangoztak a barátok? Homályosan emlékezett, hogy Nagypéntekre elnémultak a tornyok és szent Húsvétra megint feltámadott az úr. Úgy tetszett neki, közben ő felhúzott térddel mindíg a földön ült a szőnyegnek terített farkasbőrön, az ágy lábánál, a háta meggörbült, a szeme kiégett a virrasztástól és már egészen megöregedett.
    Hallgatózva hajlította oldalt a fejét az idegen küszöb felett.
    Valaki jajgat! Kinga hangjával jajgat és a szél viaskodik a viaszkolt kenderszőttessel az ablaknyílás torkában, mintha bagoly huhogna odafenn. A halász meg csak dobja, minden éjjel dobja az udvarfalnak a kavicsot. Ilyenkor Kinga felijed. Ders nagy fekete lováról beszél, s hogy a patkója csattan és kérdi: — „Hallod-e?... Értem jön!...” — Ezt mondja a szegény kis hang. Amaz éjtszakán is egyre mondta, mikor a betegsége kezdődött és ő még mellette térdelt, az asszonyházban pedig már egyéb dolgok történtek. Milyen szörnyű volt... A folyosón lépések kezdődtek... Elmennek? Nem... többedmagukkal visszatérnek. Hogy topognak a garádicson...
    Ung felnyögött ott a kiközösített, árva viskó előtt vergődő félálomban, lehúnyt szemmel mindent újra látott. Mint akkor éjjel...
    Kinga ágyas kamrájának az ajtaja nyílik. Nyílásában sebesen virrad egy mécsvilág. Az ingó fényben gonosz karvalyarc hajlik befele az alacsony szemöldökfa alatt. Fenyegetőn gúnyos lesz a szeme, mikor őt asszonya ágyánál meglátja és tátogó, foghíjas sárga csőre rávijjog: — „Úr Ders halotti torára tértetek be ide beste parázna vitéz?...” Ő pedig nem üti le, csak az ágyra mutat. A mécses emelkedő világa a négy ágyoszlop között éppen a fehér fejaljára esik... Nem, már nem Kinga arca volt az ott... az ember keze olyan hideg lett ettől, mint a vas... Talán valaki más feküdt oda. — És ő most itt újra álmodná azt az éjtszakát? — A karvaly némber felsikít, elszörnyedve hátrál egyre sikít, s mögötte az ajtótorokban mennyi arc! Mind befele néz. Sok rémült arc, és egyre több... már egyre kevesebb és mire a reggel bedereng, már csak egyetlenegy. Az ott marad, azóta bólogat a küszöb felett és mondja, hogy ő kolontói rabszolga, lakodalomkor onnan hozták el ide, Jószágnak hívják és tud egy jó kis imádságot, egyetlenegyet, amit még a monostorbeli jámbor donátáktól tanult. Jó kis imádságot tud. Úgy morzsolja, mint patak vize a kavicsot. Mondja, mondja, akkor is, mikor a kútból merít, mikor ecetes ruhával mosogatja Kingát, inni ad neki, tüzet éleszt a kamra szegletében, vagy szagos venyigét éget az udvaron az ágyaskamra ablaka alatt... A sok tisztító füsttől hogy megaszalódott ezekben a napokban Jószág képe, egészen ráncos és kicsi lett. Gyulladt szeme szüntelen nedvez, mint az égett seb és a feje helybenhagyólag egyre bólogat. Ettől ordítani lehetne... Helybenhagyólag, most... Hé! kinek adsz te még itt igazat?... De a kolontói rabszolgaasszony nem felel és mindíg újra kezdi, ami nem segít. Már semmi sem segít. Hiába hurcolta oda szent László füvét, koporsódeszkát, balzsamot és mindent, amit a betegek ispotályában adtak. A barátok sok íres kenete, sem az ő sok imádkozásuk nem segített, még a sánta ráolvasó sem, aki fekete kecskebakot terelt az ágyhoz, hogy az venné magára a kórságot. Akkor mondotta Jószág titkolódzva, hogy balkéz felől a vesztőhelynél van egy kunyhó... akkor mondotta először a bűbájos asszonyt, akit pogány névvel Bíbornak hívnak.
    És ő egyebet nem is kérdezett, csak futni kezdett. Fedetlen fejjel, mint az őrült, fegyvertelenül futott, futott s most itt ül és vár és valami fenevad tépi a mellét, mint régen egyszer vadászaton, mikor a vadkan belemart, a vére pedig ömlött az avarra. Hogy marja a szívét, nem tud mozdulni, kínjában nyöszörög, a vére meg csak egyre ömlik s lassan ringatózva úsztatja őt.
    Zsibbadtan nyujtotta el a lábát, két karja befelé forduló ököllel a feje fölé feszült:
    — De rosszat álmodtam... nyergeljetek, hé... a kardom...
    Maga mellé kapott, a keze a korhadt küszöbbe ütközött. Miféle gonosz bűbájoskodást bocsátott rá ez a hely? Elkínzottan nyitotta fel a szemét. Nem, most nem a vadkan szaggatja. Sokkal szörnyűbb fájdalom marcangolja a szívét. Már megint mindent tudott, amit emberi erővel végiggondolni nem lehetett. Gyorsan, hamar... Rémülten fogta fel, hogy elaludt.
    Közben a bitófák egészen beleenyésztek a növekvő sötétbe.
    „Mit keresek még itt?”... Reménytelen tekintete a komáromi révhely irányába fordult. Visszamenni, visszamenni így?... Különös kis zörej kapott hozzá. A korhadt faház, mintha a hosszú csendben nekibátorodott volna, óvatosan, lassan nyílni kezdett ekkor. A hántatlan fatörzsekből összerótt falban lyuk támadt és a lyukon kidugta fejét egy asszony. Nagy dióbarna szeme bizalmatlanul kémlelte az ismeretlent. A haja olyan sűrű volt, mint kettéhasított fénylő fekete sisak. Kemény arcán valamilyen régi büszke szépség elhamvadt tüze sötétlett. Ung meglepetten nézte:
    — Kinek szólítsalak? Te vagy az, kit Bíbornak neveznek?
    — Mi járatban vagytok itt, úr vitéz? — kérdezte az asszony sok hallgatástól berozsdásodott, mély hangon. — Ne háborgassatok, mert én nem cselekedtem a Krisztus hite ellen...
    — Nagy bűbájosnak mondanak!
    — Csakis együgyű és tanulatlan asszonyember vagyok és tiltott dolgokban nem mesterkedem, még ha a klastromos atyafiak küldtek is el leselkedni ide.
    — Az atyafiakhoz semmi közöm, — felelte Ung nyersen, — bármiket is cselekedtél volna, nem jöttem, hogy perbe fogjalak. Azt sem bánom, ha a sátán hitére esküdtél, vagy ha az ördög a harmadik ujjával nyomta rád az ő jelét. Semmit se bánok, csak jöjj el most vélem, jó szolgálatjára egy nehéz betegnek, akihez hívlak.
    Az asszony ajka közül, mint a ragadozóknak, fenyegetően villant ki a foga:
    — Mind e csúfságokért és szidalmakért menjek veled és a bosszúságokért, amiket mondottál, mikor is mondottad, hogy az ördög tette rám az ő jelét...
    Mialatt beszélt, felvonta nehéz, kékes szemhéjjait s úgy nézett Ungra, mintha szegény rongyaiban valahonnan magasból nézne lefele.
    — Jól vegyétek észbe, úr vitéz, sem az ördögöknek, sem a szerzeteseknek az ő jószáguk nem vagyok. Ti pediglen ezeknek utána menjetek el tőlem.
    Ungnak a homlokába lobbant a vér, de olyan nagy volt a nyomorúsága, hogy mégis engesztelő szóra kényszeredett:
    — Nem akartalak bántani, jó asszony.
    Bíbor oldalt billentette a fejét, mintha hallgatóznék:
    — Nekem... nekem mondottátok? — durva ingét belülről valami sebesen mozgatta a mellén és konok szája hullámot vert, mint a gyerek szája, mielőtt sírni kezdene. — Nekem mondta... jó asszony... nekem... de nagyrégen hallottam ily nyájas beszédeket.
    Ungnak eszébe jutott ettől, hogy otthon is, Kolontón, mennyivel többet győzött a robotosnép az ő kedvéért, mint a serkentő béresek ostoráért. És Vutuk és Pünkösd is mily nagy igyekvéssel szolgálták, semmiért, csak a szeme nézéséért, vagy talán a hangjáért. Nem lehetett ezt bizonyosan tudni. Most mégis kívánta volna, hogy Bíbor is az ő kedve szerint tegyen és valahogyan a szívével eloszólította magából azt a nevezhetetlent, aminek ilyen hatalma volt az emberek felett.
    Szép aranyfényű szeme rákönyörgött az idegen asszonyra:
    — Segítsd meg őt!
    Bíbor ekkor vette észre, hogy a jövevény vitéz fegyvertelen és szomorú és milyen fiatal. Önkénytelen mozdulatot tehetett felé. Ung is közelebb, hajolt. Senki sem mondta neki, mégis érezte, hogy ez az asszony nem azok közül való, akiknek parancsolni lehet, s most már egész erejéből, csak úgy némán, akarni kezdte, hogy Bíbor is azt akarja, amit ő.
    Az asszony egy darabig kíváncsian, ellenszegülőn nézte őt. Aztán elhatározta magában:
    — Mégis elmegyek ama nehéz beteghez...
    — Eljössz! — Az élet és a reménység visszaömlött Ung hangjába.
    Bíbor kikönyökölt a nyíláson:
    — Mondjátok csak, úr vitéz, bélpoklos lenne-e, kihez hívtok? Avagy a dög...
    Ung arca megvonaglott. Olyan szörnyű volt ez a szó. Először mondták úgy, hogy Kingához tartozott. Nem tudott felelni.
    Később valahol egy madár kiáltott. Felnéztek mind a ketten. Úgy hangzott, mintha gyötrelmében ember kiáltott volna a sűrűség felett.
    A sötét hallgatást Bíbor bolygatta meg:
    — Most pediglen jó türelemmel legyetek, míg elkészülök az ő gyógyítására.
    — Siess!
    A nyílás becsukódott a ház falában. Kint a vizeknél már elszórt vöröses derengéseket vetettek maguk fölé a parti halásztüzek. A kunyhó mellől hosszú, száraz neszeléssel láthatatlan kígyó siklott bele a tavalyi avarba. Aztán ez is elmult.
    Ung homloka mögött dobolni kezdett egy szó, ami még azelőttről maradt ott: siess, siess, siess... A gallyak résein át most már a révhely felől is a szemébe lappangtak zavaros apró világosságok. Ott, szent András felett... az ott talán a Kinga ablaka és bentről kihallatszik a jajgatása.
    Felordított:
    — Hé, bűbájos asszony! Hiszen meghal!
    Már megint őrjöngve döngette az ajtót.
    Bíbor szemből, az út irányából jött ekkor felé. Megfoghatatlan volt, hogyan került oda. Nagy nesztelen lépésekkel közeledett. A kezében füstös agyagkorsót hozott és egy kis nyaláb rügyező ágat.
    Aztán nem szóltak egymáshoz, csak gyorsan menni kezdtek, mintha megegyeztek volna. Jó ideje haladtak így a révhelynek kanyarodó marhacsapáson, mikor Bíbor kérdezte:
    — Kihez hívtok?
    Ung mentében sietve felelte:
    — Az úr Ders udvarába!...
    — Hozzá? — Bíbor hirtelen megállt. A dereka előrehajlott és ijesztő, lassú nevetéssel belenevetett az alkonyatba. — Hát őt is megkívánta már a dögmirigy... Hé, te! És elevenül rothad Ders úr az ő udvarán? Mit? Hogy nem ő? Hogy máshoz hívnál? Semmit ne szólj! Semmit, úgysem hiszem és hozzá nem megyek. Had vigye a dög a dögöt. Vigye...
    Ung dermedten látta Bíbor félelmes elváltozását. Már hiába mondta, hogy Ders meghalt, hiába mondott bármit is, az asszony féktelenül, süketen, vakon kiáltozott:
    — Vigye... vigye a dög! Ha száz halálnak halálával hal, az se lenne nékie elég bűnhödés. Ide nézz... ide...
    És feltépte az inget a mellén.
    Ung indulatos ellenszenvvel fordult felé. Undorodott tőle. Sötét bőrén, két elszáradt melle között még a homályban is látszott valamiféle csúf vörös heg.
    — Menjünk!
    De Bíbor meg se hallotta.
    — Tudod-e, miért tették ezt rám? Bizony betegeknek gyógyításáért, akikhez hívtak. A monostori atyafiak rontással vádoltak, ők adtak Ders udvarbíró kezére. András-egyház pitvarán böjtöltettek és ennek teltével, miképpen boszorkányokat, a templom tüzesített kulcsával megbilyogoztak a keresztnek képére. Csúfságra... itt a hátamon is...
    — Ne háborogj most ezen, — kiáltott rá Ung ingerülten, — ne vesztegelj!
    Bíbor elnézett felette. Az alakja idegenszerű, sötét gőggel növekedni kezdett:
    — Jobb ágyban születtem én, mint ők. Hiába tagadják. Foglaló szabadok vére vagyok, ezért is az ő bilyogjukat mindenestől kiégettem. Parázsra feküdtem, úgy égettem, hogy ne lássék, — diadalmasan fellángolt a hangja: — nincs többé rajtam a keresztnek jele! Csak a tűznek jele van rajtam... a régi szent tűznek jele...
    Már egész magasságában állt ott az útfélen, mínt egy eltiltott régi bálványkő.
    Ung szeme megakadt rajta. Végtelen messzeségek rejtélyes ereje érintette meg. Nem tudta, mi volt ez, de egyszerre hinni kezdte, hogy e világon már csak a bűbájos asszony tudná Kingát megmenteni. Magányos szenvedésében beszélni vágyott volna vele a gyötrelméről, most, végre, egyetlenegyszer, mindenről, aminek a szavát sem tudta. És mintha azt a mindent mondaná, belejajdult a hangja a tavaszba:
    — Mentsd meg őt, hiszen szeretem...
    Ez a hang felrezzentette Bíbort kövültségéből:
    — Kiről beszéltek? De hát akkor kihez hívtok engem?
    — Kinga asszonyhoz hívlak, — felelte Ung és kettétört fuldokló szava, — hozzá, a megholt Ders udvarába...
    Bíbor döbbenve pillantott a révhely felé.
    — Ő lenne ama nehéz beteg?... Hát őt is megkereste a fekete dög?... Bizony, veszedelmemre fordulhat amiket tőlem kivántok, mert ha most harmadízben is megfognak, mindenestül tűzre vetnek a poroszlók. — Elnyomott iszonyat rázta meg. Aztán kihúzta magát. — De azért hozzá, én szegény galambocskámhoz, mégis elmegyek.
    És mintha fejedelmi ajándékot akarna adni, elindult az úton.
    Kétoldalt az alacsony bokrok, mint guggoló alakok ugráltak a hátuk mögé. Gyors menésük közben Bíbor hangja sötéten fel-fellihegett:
    — Ismerem őt, — megint mentek egy darabot, — akkoriból ismerem, mikor a tüzesített kulccsal ama csúfságot cselekedték rajtam a templom pitvarán...
    Ung saruja egyre sebesebben csattogott az úton. Bíbor elfulladva beszélt:
    — Akkor, a szégyenből jövet mind a sikátorbeli latinusok kövekkel hajigáltak és menedéket senki az ő házában nem adott, csakis Kinga asszony egymagában. Az ő udvarán már nem bántalmazhattak, jóllehet kívül erősen fenyegetőzött a más nyelvben született sokaság. Ő pediglen mindez idő alatt érettem imádkozott. Imádkozott a galambom és kívánta, hogy azonképpen én is imádkozzam. De én vonakodtam ezt cselekedni, miért is ő felette elszomorodott.
    Ung nagy, feléledő tekintettel nézett rá és bár egész úton szinte futva jött, hirtelen megállt. Megint az a megfoghatatlan rejtélyes messze erő érintette meg, amely mióta csak emlékezni tud, mindíg viaskodik érte, hogy az életét a hatalmába ejtse. Most egy szempillantásra még Kingától is elrántotta a gondolatát. Suttogva kérdezte Bíbort:
    — Eleink pogány hitén lennél?...
    Az asszony csökönyösen nézte maga előtt a fogyó utat.
    — Ki bátorkodnék a jelenvaló időkben, — egy darabot mentek előre, mire folytatta:
    — Jóllehet, öregapám még amazok módjára élt és közülük való volt, kik jártak délen Koppány ősi tartományában, az ő nagyhatalmas véréből sarjadt táltos fejedelemnél.
    — Kiről beszélsz? — riadt fel Ung. De az asszony nem erre felelt:
    — Ezért is a bírák kezére adták öregapámat, — mondotta sötéten, — noha nem cselekedett ő egyebet, csak a haját nyiratta, miképpen azok, kik a régi hiten voltak, oszt madárszóból meg pernyéből jövendölt, élő fákhoz ment és kútfőkhöz, nem pedig a klastromos atyafiak egyházába, miértis eltemették élő elevenen. Én pediglen gyermekségemben nagy siralommal néztem, miképpen mozgolódik felette a föld. Derék, sudár ember létére hányta, vetette magát még a rög alatt is és a klastromos atyafiak azonközben szünetlenül énekelték az ő templomos éneküket...
    Bíbor váratlanul megállt és elmaradt, mintha nem tartoznék az ifjú emberhez.
    Szemben emberi alakok bukkantak elő a homályból. Elvétett szavak hallatszottak a hűvös tavaszi alkonyatban. De azok is megijedtek a találkozástól, sebesen szétváltak és az út két oldalán beletűntek a sűrűbe.
    Mikor már megint csak a kettőjük lépése verte a sík csendet, Ung, mintha egész idő alatt ezen gondolkozott volna, unszolva kérdezte a bűbájos asszonyt:
    — Hiszed-e, hogy meggyógyítod őt?
    — Amiket cselekedni tudok érette, azokat cselekedni fogom, — felelte Bíbor. — Szent élőfáról hoztam ágat és a tiltott kútfő vizéből merítettem a korsómmal.
    — Hát te nem izsóppal és ráolvasással gyógyítasz? És kútban nőtt fűvel sem bűvösködöl?
    Bíbor feje megvetően egyenesedett fel:
    — Én nem tudom az ördöngösök hatalmát és nem tudom az új Isten embereinek a hatalmát. Én csak a tűz és a víz hatalmát tudom. Mert e világon mindeneket csak a tűz és a víz gyógyít meg. A naptűz és a földön égő tüzek és a folyók és a források ereje...
    Valamerről megint beszéd hallatszott. Egy csapszék nyitott ajtaján szurtos vörös világ esett a fűre. Visító borzas leány szaladt ki. Dülöngő részeg férfiak vetették utána magukat.
    Az út lakott helyek közé szorult. A zeg-zugos fekete faházak alatt egyre szűkebb és sárosabb lett. Bíbor ismét elmaradozott. Nagy nyugodt lépései úgy csattantak a járóköveken, mintha egészen magányosan járnának. Ungnak pedig ekkorra már megint csak a Kinga háza látszott az egész világból. A magas nádtető, az útra kémlelő egyetlen kis ablak és a szállingózó ritkás füst, amint az öreg cserfa rügyezésébe akadozott. Olyan erős és elhasználatlan volt benne az élet, hogy Kinga halálos veszedelmét nem tudta mindíg felfogni. Ok nélkül újból reménykedni kezdett. Talán már nincs úgy, mint mikor elment, talán jobbra fordult minden, miközben odajárt...
    De a ház nem adott életjelt.
    A sikátor torkából hallgatagon összeverődött népségek néztek arrafelé. Szegény emberek voltak, a Kinga szegényei és Bíbort nem bántotta közülük senki sem. Egy siránkozó púpos alulról felnyúló reszkető kezével még küldte is:
    — Az Úr Jézus megáldjon, Bíbor... Gyógyítsd meg őt nekünk, ha tudod.
    — Azonközben vigyázunk idekinn, hogy az atyafiak, avagy a poroszlók meg ne lepjenek...
    Az udvar tájéka messzire egészen kihalt és néptelen volt. Eltűnt a karvalyarcú némber, a cselédnép elbújt vagy szétfutott, csak az ólakban rángatta fel-felbődülőn valami menekülni akaró állati rémület a fékláncokat.
    Az iszonyat már kijött a házból és körben ólálkodott mindenütt.
    A kapudorong a földön hevert, a kapu nyitva volt. Nem tért már be oda senki sem. Ung mellére rázuhant a hely rettentő, árva szomorúsága. Pillanatra szorongva megállt.
    Váratlanul, sötét alak cammogott ki ekkor a szomszéd udvartelek mögül. Ung öntudatlanul Bíbor elé hajlott, hogy eltakarja. Mi jut eszébe? Ez az ember tartóztatná fel őt? De hiszen olyan gyámoltalanul botorkál, mintha már horgadtan a kasza elé dűlne.
    A keserűség felnyögött Ungban.
    Mégis Kinga fekszik odafenn és ez a horgadt megyen odébb, holnap is megy majd és holnapután is. A koldusnépség pedig a sikátor torkában, a Kinga szegényei, nem irtóznak ettől, de tőle félnek, akinél szebb senki sem volt ezen a helyen... Ung ekkor, mintha szemközt jönne, szinte látta galambszürke világos tekintetét, szép, fiatal testét, leányos kis fejét patyolat fátylak lobogásában, míg a háza előtt nagyot került bűzhödt rongyaiban a horgadt öreg és befogta az orrát a kezével.
    Nekifutott, hogy leüsse, aztán csak visszagörbült a karja és két öklét a homlokának vágta, hogy kívül is fájjon, amit belül már nem lehet többé elviselni.
    — Bíbor! Hé...
    Fejvesztetten szaladni kezdett a ház felé, oda, ahol már minden ajtó nyitva volt.