Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/IX. Idegen titok

← VIII. Szent András egyház miséje

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú szerző: Tormay Cécile IX. Idegen titok

X. Bíbor, a bűbájos asszony →

IX.

Ekészültél az útra?
    Ung berántotta maga mögött az ajtót. Odakintről elleneszegült és birkózott vele a szél. Egész nap sivalkodott a tető felett, visszavágta a füstöt a házba, a tűzhelyen lelapult tőle a láng.
    A lábasmécses csak gyéren világította meg a füstszagú pitvarkamrát és az ő kettőjük homályos árnyéka sokáig egyetlen összemosódott árnyék volt a falon. Később kevéssé eltávolodtak. Elfogódva, kiváncsian nézték egymást, szinte mintha előkészületlenül most maradtak volna életükben először így kettesben egyedül. Olyan megfoghatatlan volt ez. Minden megszűnt, minden elmúlt, ami eddig elállta őket egymástól. És Kinga hangja fénylett, csengett, mikor mondta:
    — Követlek Ung!
    Számára csak azóta halt meg Ders, amióta ma reggel a templomlépcsőn elhitte a halálhírét. Akkor oldozódott fel a hittevésétől és azóta kezdett egyenesedni, lassan, vissza-vissza torpanón, mint aki sokáig meghajolva állt alacsony, nyomott boltozat alatt.
    Ebben a megható felegyenesedésben Ung kivánatosabbnak látta, mint szegény, riadt rabságában, mégis tartózkodóbb volt hozzá, mint eddig. Már a magáét is kímélte benne.
    Aztán lehajolt és megcsókolta a kezét. Mialatt csókolta, egymásután lehúzta a gyűrűket az ujjairól:
    — Ezek a karikák még a rabláncodból maradtak a kezeden, — és elgondolkozva táncoltatni kezdte a gyűrűket a tenyere medrében.
    Kinga odahajolt:
    — Mi ez a hasítás itt a csuklód felett? Tegnap nem vettem észre.
    Ung szórakozottan felelt:
    — Semmi ez... ama naszádosok megtartották maguknak a dereglyét. Fákat döntöttem hát a Dunánál, hogy a halászok új dereglyét ácsoljanak ma éjtszakára.
    Már egyre ingerültebben táncoltatta tenyerén a csörrenő aranykarikákat. „Ders adta neki...” és nem értette, hogyan tudjon embert úgy haragítani az, ami már mindenestől elmúlt. Hirtelen düh lángolt fel a szemében s régi vásott fiúmozdulattal belehajította a gyűrűket a tűzbe.
    — Szebbet adok, kék kövűt, zöld kövűt, mindent én akarok adni néked.
    Kinga rápillantott és elnevette magát. Először történt ezekben a napokban, hogy nevetett.
    — Semmit sem viszek el innen, — mondta s odaszorította a fejét Ung vállához, — nézd, csakis amaz avult kis ködmönömet készítettem ki az útra. Onnan hazúról, lánykoromból hoztam, télen vasárnap templomban viseltem. Csakis ezt viszem, semmi egyebet.
    Ung a térdére vonta és a szeme elfátyolosodott egy pillanatra, oknélkül, magától, mert Kinga arca olyan szokatlanul halvány volt. Reggel is észrevette már a sápadtságát, mikor ott fenn állt a templomkapuban, de közben elfelejtette.
    A váratlanul támadt csend felrezzentette Kingát:
    — Mondjad, miért nem indulunk?
    — A házakban még ébren virrasztanak az emberek.
    — Virrasztanak? El is feledtem, — Kinga lassan bólintott. — Mi ketten boldogok vagyunk, ők pedig sokfele meghalnak. — Elnyomott borzongás futott át rajta. Felállt. — Menjünk innen. A házakban amúgy sem hallják a jajgatástól, ami kint történik. Vígy el messzire. — Nyugtalanság látszott a szemében. Most már ő sietett volna.
    — Hol késik ilyen sokáig... az a tegnapi embered jön megint? Azt hiszed? Nem hagynak cserben? Igen... dehát akkor...
    Ung megütközve pillantott rá.
    — Tegnap azonképpen kivántad, hogy udvarbeli népeidnek miatta még én is bevárjam a csillagot.
    Kinga bágyadtan, idegenszerűen megint bólintott. Közben lefele húzta a kezét a nyakán:
    — Mily különös volt ez most... de már elmult, — alig észrevehető erőfeszítéssel emelte fel a fejét, — hát mondjad, hová is megyünk mi ketten?
    — Át a Dunán, — felelte Ung és olyan fiatal és boldog volt ebben a percben, — el Kolontónak, valamerre, — ezt már bizonytalanabb hangon mondta és egy ideig a levegőbe tétovázott, — valamerre, amerre még lehet...
    Eddig csak azért küszködött, hogy elvigye innen Kingát, most egyszerre marokra fogta a szívét a külső világ nagy bizonytalansága.
    Törődnék is vele, ha magányosan menne, de asszonnyal, fegyveres kiséret nélkül ily időkben ismeretlen utakon, idegen veszedelmekben?... Valamiféle borús érzés szakadt rá. Olyan volt ez, mintha megint a Vágvölgyében lenne a monostori menedékhelyen, miután a csallóközi ispánt kiszólították és ő lett mindenért felelős...
    Megcsúszva ült a lócán, nyakszirtjével a falat támasztotta, állát a mellének szegte, az arca gondtelt volt. Mikor észrevette, hogy Kinga figyeli, hetykén fütyörészni kezdett és egymásután többször fát vetett a tűzre. A láng lelapult és fellobbant a tuskók körül. Ekkortól kezdve szótlanul nézték a fény kapkodását a falon.
    Odakinn nem lesz tűzhely és nem lesz mécsvilág.
    Kinga félt a sötétségtől, védelmet kereső kis mozdulattal visszabújt Ung mellé:
    — Már nagy szörnyűségeket híresztelnek a pogány tatárok sok dühösködéséről.
    — Semmit ne félj, vívhatatlan a birodalomnak ereje, ha mind az ő seregeivel hadbaszáll a király.
    — És te? — kérdezte Kinga nyugtalanul. — Erről nem beszélsz, de én tudom miket forgatsz elmédben.
    Ung felegyenesedett a szavától:
    — Szégyenben onnan el nem maradok! De téged elsőbben biztonságos helyre viszlek. Engem pediglen ne félts. Nékem csillagom van. A kolontói öregpásztor is mondta. Diadalt hozok azokról a mezőkről az öledbe.
    Kinga úgy érezte, mintha Ung mozdulatlanul távolodnék tőle mialatt ezt mondja. A keze után kapott:
    — Tudtam, hogy hamarsággal elmégy oda tőlem...
    — Majd visszatérek, — felelte Ung félhangon, de nem gondolt oda. Átkáprázott a vérén a vad hősi álom, a régi vágy: dicsőséget és hírt szerezni! Új csillagot akart ő az égre tenni a magyar csillagok közé... Mondja-e Kingának, vagy ne mondja? Férfiak dolgai ezek... És a feje kis rándításával belefordította szóranyitott száját a kedvese tenyerébe:
    — Mily igen meleg a kezed...
    — Itt ültem, amíg csak jöttél, közel a tűzhöz.
    Ung egyre kifele hallgatódzott. Később szólt megint:
    — És gondoltál rám?
    — Rád gondoltam.
    — Csak én reám?
    — Te rád... és az életemre is, — elfeledkezetten Kinga is az ajtó irányába nézett, aztán sóhajtott és szép lassú hattyúmozdulatával visszafordította a fejét:
    — Hogy miket gondoltam? — pillanatig habozott, — miért szomorítsalak? Nehéz élet volt az enyém. Mindig csak azt vártam, hogy múljék. Vártam, hogy este legyen és este a reggelt vártam. És olykor vártam, talán mégegyszer eljössz és átvetsz egy csipkerózsát a falon. Ez volt a legszebb, amim volt. Erre gondolni lehetett, mikor férfivigadozáskor felette csunyán kurjongattak Ders sok lerészegedett cimborái és ő maga is nagy fennszóval kurjongatott, keresvén engem erős káromlásokkal és én féltem és elbújtam előle a fonóba, szürkülettel menekedvén az egyházba...
    Egész idő alatt olyan görcsösen szorította egymásba a két kezét, hogy a körmei alatt pirosan szaladt össze a vér.
    — Ung, de hát hol késik ama halász? Talán kitekintek?... Nem, te maradj, majd én, — már a küszöbön állt és sebesen feltárta az ajtót.
    Odakinn ekkor, mintha teménytelen kísérteties orsó búgott volna fel az éjtszakában. A mécses lángja inogni kezdett az asztalon. Mint egy világos láng, Kinga alakja is megingott a sötét nyílásban.
    — Jó eme külső hűvös... Uram Istenem, — két gyűrűtlen kis keze megfogódzott az ajtófélfában. — Ung, miért bujdostak el a mi utunk fölül a csillagok? Kietlen mind az egész világ. Félni lehetne, ha nem lennél velem... Hallod, hogy fúj a szél?... Tegnap kellett volna elmennünk innen és te akartad is, de keserű szót mégsem ejtettél ellenem, noha különben nem hunyászkodol meg senki előtt. Jó voltál hozzám, kedvesem. Mily igen szerethetsz, hogy oly békességestűrő voltál, — a hangja elszakadt, mintha elkószált volna tőle, aztán megint megkerült, — nem, semmi...
    Már visszaegyenesedett, a tenyere lesiklott a csípőjén és furcsán elcsukló kis szisszenéssel nevetni próbált.
    Ung rámosolygott, amint most közeledni látta őt maga felé a kamrán át.
    — Mit is akartam mondani? — Kinga szeme keskenyre húzódott, mintha keresne valamit, — igen... hogy tegnap kellett volna elmennünk innen, tegnap, akárhová... De én féltem. Ders lova még nem tért meg akkor, nem hittem néked, pedig emlékszel-e, mikor otthon a tiszai földön a pogány halomról megláttad, hogy lángolnak a puszták? A többiek rád se hallgattak, csak én nem kételkedtem. Aztán akkornap mondottad először, hogy szeretsz, mert hiszek tebenned.
    Ung a kert felé figyelt:
    — Valaki kiált odakint!
    — A halászod?... Siessünk, hamar, — Kinga nem mondta tovább, a hangja megint félbenmaradt és egyensúlyvesztett mozdulatokkal futott az ajtónak. Ung csak az udvarfalnál érte utól. A kövek fölé hajolva állt. Lefele hallgatódzott.
    Valahol tompa kolompolás vetődött fel az éjtszakából.
    — Nem a halász, — mondta Ung kedvetlenül, — ama kolompolással pediglen ne törődj, kínvallatásra, avagy bitóra visznek némi latrokat.
    — Temetnek, — suttogta Kinga s a hangja alig hallatszott a szélben, — ilyenkor... minden éjjel...
    Az elmenekült főemberek telkei közül füstben ingó szövétnekvilág suhant fel a falra. Tisztán látszottak a kövek, a fák. Kinga arca megfoghatatlanul idegen volt a kísérteties lobogásban. Keskeny sötét szemöldöke magasra húzódott a homlokában, a szája kevéssé megnyílt. Ung nem tudta levenni róla a tekintetét és az ő kitágult mozdulatlan szemében látta az elhaladó fáklyák fényét, egyiket a másik után, mintha valami mindig újra vérezni kezdett volna benn a szemefehérében.
    — Kinga...
    — Jönnek!
    Lenn az úton már kikanyarodott a menet. Legelől sötét cammogó emberforma lóbálta a kolompot. Egy botorkáló kereszt mögött kámzsás barát alakja mozgott. Elnyújtott éneklés lassú közeledésében fekete láda himbált elő. A vízszintesen úszó deszkák között élettelen püffedt test dombosodott ki. Alatta nyugtalan árnyékok igyekeztek, mintha a testet meg-megroggyanó óriási bogárlábak vinnék emelve. Valamelyik szövétnek világa egy bekötött orrú arcot emelt ki a hintáló láda oldalán.
    Kinga megfogódzott Ung karjában.
    — Láttad?...
    Az ingó fénnyel együtt tűnt el az arc. A püffedt domb is eltűnt, az úszó láda is a sok cipekedő bogárláb felett. Az éjtszakában már csak a kolomp rezes üvöltözése folytatódott, kanyarogva, lefele a sikátoron, messze halkulón. A szél felbúgott az üres sötétben, az öreg cserfa aszott ágai rekedten verődtek egymásnak.
    Egy elhajított kavics csattant az udvarfalon.
    — Úr vitéz!
    — Jövünk! — kiáltotta felszabadultan Ung és nagy szabad vizek szagát szagolta a szélben. Leoldozódott róla minden borzalom. Mint más régi veszedelmekben, megint tőle függ az élet, s ami elleneszegül, az csak rossz varázskodás. Legázolja, összetiporja. Végre! És ismét érezte, hogy milyen erős és fiatal.
    Ekkor mondta Kinga:
    — A ködmönömért szaladjunk! És imádkozzunk az Úr oltalmáért, te is velem,... a feszület előtt...
    Mialatt a kerten átfutottak, Ung egyre hallotta füle mellett vergődni a hangját.
    — Már egyedül csak ő... Úr Jézus! Talán még megsegít...
    Hirtelen elmult ettől a bizakodása. A siető kis lépés furcsán botladozni kezdett az oldalán. Mikor a kamrába értek, Kinga kormányozatlan kapkodással tépte magára a ködmönét, szinte fejvesztett iramodással indult a feszület felé. Ekkor történt... mintha orozva hátba döfték volna, egész alakja magasba meredt, a szempillái fennakadtak:
    — Jaj! — két keze a lágyékába markolt és kínban ágaskodó teste erőtlenül visszacsuklott önmagába.
    Ungnak a fejébe nyilait a mozdulata. Már látta ezt, mielőtt a kertbe szaladtak, az előbb is így tett, de akkor nem figyelte meg. Felmarkolta az asztalról a mécsest és lélekzetvesztve belevilágított a Kinga arcába. A mécses megingott. Az árnyékos szürke szemekből égő tűzben, ijedt idegen titok meredt rá, az elkékült száraz ajkak nem hasonlítottak többé Kinga szép piros ajkára.
    A rémület letépte ekkor Ung szívét.
    Kinga felsikoltott és begörbült ujjakkal a szájához kapta remegő kezét.
    — Ung, az áldott Jézus irgalmára, úgy nézel rám, mint a Tiszaparton, a füzesből, mikor engem nászágyra vitt Ders, és lobogtak a sok lakodalmas fáklyák. Így... ilyen szörnyű búcsúzással... Ung, nem lehet ilyen búcsúzást kétszer elviselni...
    Ung nem értette a szavát. Leszakadt szíve zörögve vert, de nem a régi helyén. Egész testében, az egész házban vert és egy rossz zsibbadás olyan tágra feszítette a szemét, hogy ez talán mindig így marad, lehúnyni se tudja már, elfordítani se, szüntelenül látnia kell a vörös foltot Kinga fehér nyakán. Látnia kell, amint terjed, púposodik és nem tehet ellene semmit, pedig ő, szegény, úgy néz rá, mintha tőle várná, hogy ezt a borzalmat feltartóztassa.
    Kínjában felordított. Ordításától felszakadt a mozdulatlan rémület. Előrevetette magát és két karjába fogta Kinga roskadozó testét.
    — Vígy az ágyasházamba, — tördelte ő alélt hangon, — ama halászoknak mondjad, majd holnap...
    És Ung, miközben vitte, magához szorította a félájult kedvest, odaszorította, ahol a fájdalomtól leszakadt a szíve.
    Kinga hátracsüggő feje gyönge mozdulatával jelölte az irányt:
    Erre... a folyosón... garádicsfok, le, még egy fel, vigyázz, meg ne üsd magad...
    Ung lekapta a fejét az alacsony gerendák alatt. Homlokán kidagadtak az erek és oldalt hajolva betaszította félvállal az ágyaskamra ajtaját.
    Csak a zsarátnok virrasztott odabenn a tűzhelyen. A mennyezetes négy faoszlop között homályosan tornyosodott a felvetett ágy. A falon bizonytalan kis világosságok felhőztek.
    Ung megbotlott a szőnyegnek terített farkasbőrben. Lódulásában az ágyra ejtette Kingát és egyensúlyvesztetten maga is mellé zuhant. Aztán kábultan így maradt vele, kettesben... s a szívében hangtalanul fuldoklott az iszonyat és a fájdalom... Hát ez lett az ő nászágyuk, ez a szörnyű ágy?... De azért bénult szédülésében még mindig ott feküdt. Ha legalább meghalhatna, mielőtt megint tovább kell élnie... Ezt gondolta, mialatt a teste tudtán kívül tiltakozón, ferdén, egyre jobban elhajlott s növekvő kínban, irtózó szánalomban érezte Kinga felé vonagló csipőjének a melegét. Közel, egészen közel érezte az elérhetetlent, aki eddig megtagadta magát tőle.
    Halálhideg verejték ült ki a homlokán. Mellette egy lázas, forró asszonyi kéz tapogatva keres az ágyon. Őt keresi, őt... a mozdulatlant, feltarthatlanul, elháríthatatlanul közeledik. Már rátalál, hozzáér... két karral öleli, fülledt lélekzete a szemébe lehel, könyökre támaszkodva ráhajol... most...
    A lányos kis fej egyensúlyt vesztve előrebukott és Kinga egy soha nem adott, elszabadult csókban, zokogva az ajka közé itta Ung száját.
    Pillanatig se tartott.
    — Mit tettem! — rémülten lökte el magától. — Ó mit tettem, hiszen én... — a hangja elszakadt, nem merte kimondani, amit már mind a ketten tudtak. A nyakát tapogatta, a hóna tájékához kapott. — Eredj, ne lássad ezt, mondják így kezdődik el... szólítsd szolgálóimat, a monostori páterért szaladj... nem, semmit ne tégy, csak fuss, menekülj tőlem, én édes szívem.
    Gyönge két tenyerét erőlködve taszította a levegőnek, mintha még most is Ungot akarná óvni magától. Pedig ő ekkor már elhúzódva az ágyoszlopnál állt és a keze megismétlődő gyors mozdulatával letörölte Kinga csókját a szájáról.
    Letörölte...
    A fejében megdermedt a gondolat. Egy kicsiny láng fellobbant és kilobbant a zsarátnokon.
    Kinga félhangon imádkozni kezdett:
    — Ó, én Uram, oltalmazzad meg őt a halálnak e kapujában... reám érkezzék minden haragod...
    Ung megértette. Őérette imádkozik még most is, érte, aki letörölte a csókját. És keservesen rázuhant a tudat, hogy az a mozdulata, mint a tüzes bélyeg, szégyenfoltot tett az életére, beleégetett a szívébe, mindígre, amíg meg nem hal.
    A fel-fellihegő zsarátnokból ködszerű vörös világosságok derengtek el Kinga hanyatt nyúlt teste felett. Még mindíg imádkozott és egész idő alatt csak egyetlenegyszer emelte fel a kezét. A szeméhez nyúlt, mintha valamit letörölne. Nem akart már soha többé sírni, hiszen az Úr meghallgatta. Kettőjük közül reá hozta a próbát. Érette, helyette, viseli, akit egész életén át szeretett.
    A csenden át csodálatos elváltozás ereszkedett az arcára. Szeme a lihegő zsarátnok ködszerű világánál Ungot kereste. Mikor egymásra lelt a kettőjük tekintete a néma, nagy találkozásban, rekedt, darabos sírás zokogott fel Ung melléből. Két térdre rogyott az ágy előtt és a kezébe temette az arcát.
    — Ung, — suttogta Kinga, mintha álomban, távolodón szólítana álomjelenést, — ne sírj, én kedvesem, már elkészültem az útra...