Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/VIII. Szent András egyház miséje

← VII. Az ő éjtszakájuk

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú szerző: Tormay Cécile VIII. Szent András egyház miséje

IX. Idegen titok →

VIII.

Szent András tornyai felett foszlott szürke felhők kapkodtak egymásba. Lenn a piactéren lappangó kis füstök kigyóztak az éjtszakai tüzek üszkéből. A tegnapi lábnyomokba gyűrődött sáron új nyom nem járt. A nyitott templomkapun csak a szél osont be. Megfújta a szenteltvizet a kőmedencében és bent mélyen, a szentély homályában, elhajlította a gyertyák lángját.
    Az oltárlépcső alján két imádkozó barát mozdulatlan feje látszott.
    Ung visszafordult a küszöbről. Korán jött el az álmatlan éjtszakából.
    A téren egyre erősödött a szél. Rángatni kezdte a rókaprémes köpönyeget. Már a fákat is ingatta a monostor udvarán.
    Arrafelé fordította a fejét.
    Az udvarban egy laikus fráter kézimalmon búzát őrölt és a morzsolókő forgása szerint csendesen zsoltárt énekelt. A monostorházból is zsoltáréneklés hallatszott. A barátok konyháján egy másik atyafi kecskelábú dagasztóteknőben épp ekkor vizet vegyített a búzaliszthez. A tűzhelynél albába öltözött barát alakja látszott. Ez a barát ostyát sütött a szabad lángon. Mialatt a keze egyenletes rándulásától a kerekfejű nagy vaskanálban fel-felvetődve fordult az ostyalap, ájtatosan ő is zsoltárt énekelt.
    Ung nézte és nem tudta megérteni. Az Úr testévé lesz ez a kovásztalan kenyér! Végighúzta kezét a homlokán. Így tanítják az ő papjai, ezt veszik magukhoz szent mise közben, mindenki ezt veszi, aki keresztény. Őt áldozzák magukért és nem magukat érette...
    A láng felett megint fordult az ostya a vaskanál fekete tenyerén. Szép fehérsége mintha vérzett volna a tűzfényben.
    A Krisztus keze is így vérzik a feszületen, mégsem tesz ellene, csak tűri, pedig ha akarná, páncélosan, karddal, nagyhatalmas vitéz képében is lehetne, de ő neki elég, hogy szegény kolduskenyér képében legyen. Milyen messze volt tőle ez az alázat. Hiába tanították, sohasem tudta ésszel felfogni.
    És Kinga még mindíg nem jött misére. A magasban csak hallgattak a tornyok.
    A kézimalom mellől felegyenesedett ekkor a szolgáló atyafi. A búzaszemek tánca mégegyszer körbe perdült a kerek vályúban, aztán csikorogva megállt a morzsolókő. A laikus fráter piszkos kámzsájának az ujjával megtörölte az arcát. Mikor a karját leeresztette, Ungra tévedt a szeme:
    — Sok ostya kell. Ilyen vészben több kell közönséges napokon, mint egyébkor feriák idején, — a templom körüli temető irányába pillantott, — ma éjjel is temettünk... minden éjjel, — mormogta félig öntudatlanul, hogy ez az ismeretlen vitéz is féljen és ő ne legyen egyedül a félelemben.
    A tér szegletén vízhordó ember fordult ki ekkor. A vállán görbe rudat vitt emelve. A rúd két végén fülesveder himbálódzott.
    — Mit prédikálsz atyafi, — vetette oda elmenőben, — a dög jobban Istenhez téríti a népeket, mint a ti prédikációtok.
    Ung nem tudta, hogy bólintott. Az arca keskenyebb volt, mint különben, a szemében elfáradt tegnap óta a fény. Már nem tudott egész erővel a hely iszonyata ellen küzdeni.
    Most jutott eszébe: még ma éjjel sem hagyta őt békében a tegnapi processió. Zűrös félálmában egyre előkerült. Közel hozzá, megfoghatatlan tolongó ködszerű arcok vonultak. Egész éjjel vonultak a sötétben és nem lett vége ennek virradatig.
    Megrázkódott. A szél hideg volt.
    Az atyafi ekkorra már csendesen tovább forgatta a kézi malmot. A latinusok sikátora felől sebesen jött egy fegyveres ember. A tartásán és a ruházatán is látszott, hogy nem lehet közrendű béres katona. A monostorkapunál bezörgetett. Nem nagyon várakoztatták. A kaputartó fráter mögött már sok fej ágaskodott bele az ajtó világosságába. A gvardián is ott volt és Ung hallotta, amint a fegyveres mondta:
    — Úszó naszádról kiáltották fel királyi emberek a várhelyre és a toronyból tovább adták a vigyázók a szörnyűségeket. A tatárok már lerontották mind a gyepűket, osztán bejöttek a Hegyes kapun is... mire a nádorispán viaskodást kezdett velük, de a tatárok mind az övéit leölték...
    Hitetlenkedve súgtak össze az ajtótorokban szorongó barátok:
    — Régi riogatások ezek, — dünnyögte az egyik.
    — Mán megintelen portyázó kún lovasokat, avagy kóborló rablókat nézhettek a végeken betörő tatároknak, — mormogta a másik.
    A gvardián kérdezte ekkor, hogy mit mondanak egymásközt magyarul?
    A fegyveres haragosan rájuk rivallt:
    — Sohase hitte senki! A főemberek csak vigadoztak oszt csúfolták a királyt, mert az országkapukat erősítteti, meg levélben hívja az ausztriai tartományból ama Fridrik urat és azonképpen a többi keresztény királyokat is hívja, állnának mellé nagy sereggel a tatárok ellen. Senki sem hitt neki!... Még ti, jámbor szerzetes atyafiak is kételkedni bátorkodtok, jóllehet királyi futók és kikiáltók mondják, amiket mondok.
    A gvardián kopasz homlokán összeráncolódott a bőr. A tolmácsa megint kérdezte:
    — Honnan tudták meg ezeket ama tartarusokról a futók és kikiáltók?
    — Hát onnan! — A fegyveres előre-hátra mozgatta a nyakát, mintha birkóznék érte, hogy elhigyjék, amit mond: — Amaz ütközet után negyednapra, éjjel-nappal vágtatva megérkezett a kaputól a nádorispán...
    Hirtelen előbbre tolódtak a fejek az ajtónyílásban:
    — Kicsoda?
    — A nádor, Dénes ispán... a tárnok fia?
    A fegyveres pillanatig felvigyorgó elégtétellel nézte a szerzetes testvérek ijedelmét, de hamarosan megint elkomorodott:
    — Ő maga, hogy hírül adja azokat, amik történtek.
    Kis időre mindannyian elhallgattak.
    Ekkorra Ung is közelebb ment hozzájuk. Bent az udvaron abbahagyta az őrlést a laikus, a konyhából előjött a másik atyafi, albájában már az ostyasütő barát is a monostorkapu előtt állt. A mozdulatlan, nehéz fekete kámzsák között lobogva fújta a szél fehér tunikáját.
    — És a király? — kérdezte fojtottan valaki. A többiek is a királyt kérdezték, mintha ijedtségükben belé akartak volna kapaszkodni.
    A fegyveres haragos gúnnyal összehunyorította a szemét:
    — Őt tudakolják azok is, kik eddig csak ócsárolni tudták...
    — De hát mitévő lehet ily éktelen veszedelemben?
    — Mitévő lehet?... Megintelen csak kiküldte a futókat, hogy a vonakodó főemberek, meg a kúnok királya is késedelem nélkül mellé álljanak. Oszt... eszembe jut még, főbb papi embereknek legottan meghagyta, futnának a királynéasszonnyal biztos helyre, az ausztriai tartomány felőli végekre.
    — Rosszat jelent ez, — mormogta a gvardián, mikor megértette.
    A téren ekkor már néhány ködmönös alak jött a templom felé. Nekifeküdtek a szélnek. Egyikük, másikuk nyugtalanul nézett a monostorkapu irányába.
    A fegyveres felindulásában nyersen kiáltozva beszélt. A távolabb állók is hallhatták.
    — A naszádosok megintelen azt is hiresztelték a vizeken, — folytatta az ember egyre izgatottabban, — hogy a király nagybőjti ájtatosságát legottan félbenhagyta, át is kelt mán a Dunán, hogy a pesti révhelyen várja be ama főembereket, kik mindmáig nem álltak még hozzá. És a vácbeliek éneklője is erősíté ezeket.
    — Pál mestert mondod? A káptalan-oskola éneklőjét?
    Ismét nagy nyugtalanság támadt a barátok között a monostorkapuban.
    — De hát kinek mondta?
    A fegyveres összekulcsolta két csontos kezét álla alatt a dárdája nyelén és egy darabig nézte őket.
    — Lovas kikiáltó ember látta őt futamodni a parton, — aztán reszelt egyet a torkán, — annak hiresztelte, hogy a tatárok már felégették a váci püspöki helyet és sok királyaikkal és szövetségeseikkel a fekete ördögökkel három ágban is bejöttek az országkapukon, — megint reszelte a torkát, — jönnek mán, erre mifelénk is...
    A monostorkapuban feszesre nyúltak a sápadt arcok a beteg város borús szürke reggelén.
    Fenn a toronyban harangozni kezdtek.
    A fegyveres felriadt, most jutott eszébe, hiszen éppen a harangozásért küldötték ide:
    — Bizony húzzátok csak és szorgalmatost prédikáljatok, hogy a népek megtudják a veszedelmet és felkészüljenek.
    A gvardián megint kérdezte a tolmácsát. Száraz kis feje lehanyatlott, mikor megértette. Fénytelen öreg szeme szomorúan nézett a piactér felé:
    — Itt hirdessük? Eme beteg helyen? — és a kezét megadó mozdulattal ejtette át a levegőn.
    — A téren, mintha a szél vitte volna szét, borzongva terjedt a félelem. Mindent átjárt. Már azok is tudták a híreket, akik csak most jöttek. A fegyveres pedig ment és egyre távolabbról látszott.
    Ung utána akart eredni. De ekkor egyszerre...
    Messziről látta. Kinga jött. A tulsó oldalról jött át a piacon és az arca hol eltűnt a lobogó patyolat fátylak alatt, hol hirtelenül mezítelen lett a szélben. Megbabonázóan szép volt ez az ismétlődő játék. A fátyol megnyúlt és elsodródott a fejétől, aztán újból hozzátért és rátapadt az arcára, mintha könnyű fehér viaszlárvával haladna szél ellen.
    Most... most látszott az arca, keskeny sötét szemöldöke, világos szeme, a szája gyönge mosolygása, egy pillanatra... aztán eltűnt és ismét látszott. Ung mozdulatlan elfeledkezésben nézte őt.
    A félelem és a szenvedés piacán a szépség jött, a szépség a fiatalság és a szerelem. A halál piacán az élet jött felé és ő egy darabig nem tudott többé semmiről.
    A templomi pitvarkútnál ekkorra már sokan mosták a kezüket. Lucskolódva mosták misére induló koldusasszonyok, szurtos rongyosok, sikátorbeli kézmívesek, fegyveres szabadok és a víz sötét foltokban freccsegett szét a kövezésen.
    Kinga asszonyai is odaértek. A karvalyarcú magasan kivált közülök, úgy nézett szét, mintha toronyból nézne. De Ung meg se látta. Kinga már a lépcsőn haladt fel és ő megmártotta az ujja hegyét a szenteltvízben s gyöngyözőn odanyujtotta néki. Keskeny kis kezén alig hallhatóan egymásnak siklottak a gyűrűk, mikor a kezéhez ért, sebesen, könnyedén, mintha lepke szállt volna rá és ezalatt találkozott a tekintetük.
    Ung megszédült az elfutamodó érintéstől és minden boldogságnál mélyebb boldogság ömlött át a testén. Aztán már odébb mentek a suhanó halk asszonyi lépések az öreg köveken. A fekete sorok között szinte úszva távolodott Kinga, mint egy hattyú. „A csallóközi hattyú” — gondolta Ung bódultan, — „vizek színére kelten a tündérmesében”... Utána fordult, de a lába alatt, mintha széttolódtak volna a rakott padmalykövek, bizonytalan lett a testtartása, meg kellett támaszkodnia. Az oszlop hideg volt a háta alatt, s ő ijedten érezte a vére sötét vágtatását, amint a szívéből belerohan a kövekbe és a saját vére lüktetve rázni kezdte felette az egész templomot.
    Ha Kinga tudná ezt... Összekulcsolta a kardja keresztjén a kezét. Imádkozni akart, hogy ne érezzen ilyent, ne itt a templomban, ahol bűn ez. Imádkozni akart, hogy az Isten megenyhítse égő vágyódását.
    Forró homloka mögött egymást szaggatta minden: a mai éjtszaka, ez a beteg hely, a fegyveres hírmondó, a tatárok... forgott az egész, mint a laikus barát kézimalma. De az őrölőkő most az ő fejében forgott... A búzaszemek kiugrálnak a kerek vályúból és lefutnak. Már megint futnak a gondolatai, neki a falaknak, neki a vizeknek és mindenütt elállja valami az útjukat.
    Összeszökött a szemöldöke. Utóbb gyorsan többször egymásután kifeszítette a homlokát, mintha abroncsokat akarna szétpattantani.
    Ma éjjel mégis elviszi, elviszi innen...
    Aztán már régen volt, hogy a gvardián alakja fáradtan emelkedni kezdett az oltárlépcsőn.
    Mi történt közben?... Ung magában számolta: „harmadszor... negyedszer... kilencedszer.” — Miért számol? Miért nem kiáltja? Hiszen a népek már mind kiáltják:
    — Kyrie eleison!
    — Christe eleison!
    És eltévedten, hangtalanul mondta:
    — Irgalmazz nekünk... kegyelmezz nekünk...
    Jóval később arra eszmélt, hogy minden elnémult. A barátok a Tropusokat is elénekelték, már az utolsó is átzúgott a templomon. Síri csendben olyan tompán hallatszott a páter gvardián hangja, mintha alulról a kriptából jönne fel:
    — Oremus, flectamus genua!
    Ung tekintete az oltárfeszület irányába tévedt. Púposodó, gödrösödő nagy fekete kárpit terült rája. Errébb is sötét kárpit lógott egy láthatatlan szentkép felett a falon.
    Feketevasárnap első vesperasa előtt, surranó esti mécsvilágoknál ebben a templomban is elrejtőzött az ő üldözői elől az úr.
    Ung felsóhajtott.
    Miért oly szomorú itt minden, mint a halál? Miért akarja ezt a Megfeszített, mikor kinn az ég alatt a folyók partján úgy ragyog az élet? Az ajtó felé fordította a fejét. „Nem... ma a Dunánál se süt a nap.” És miközben most a templomajtó boltíves nyílásán át a bús város borús egét nézte, pillanatig nem érezte a nagy ellentmondást az élet és a halál között.
    Csak mire felálltak a népek és a térdükről verték a port, jutott eszébe, hogy elfelejtett letérdepelni, pedig a szomszédai botránkozva köhécseltek. De hát a tatárok már megindultak a falvak felégetésére... Úr Isten! Ha az erdő elvén innen a Tiszának is jönni találnának? És az anyjára gondolt, az atyjára, a testvéreire, az udvarukra, ahová ő Kingát akarja vinni.
    Hirtelen csillanás villant ekkor az oltár felől a szemébe. Az egyik viaszgyertya lángja lehetett, a fénye rácseppent egy felemelt mezítelen kard hegyére és égőn végigcsurrant kikalapált élén. Mozdulatlan pillákkal nézte ezt, de csak később fogta fel, hogy valamelyik főember magasba emelve tartja hosszú egyenes kardját a szentélyrács előtt. És a többiek is, miképpen nemesekhez illik, mind a szabadok emelt karddal állnak a szent Evangélium védelmére.
    Így tudta meg, hogy már ennyire haladt a mise mondásában a gvardián és bódult sietséggel kivonta ő is a kardját. De a királyért még nem vonta ki soha, — az esze gyötrődve megint máson járt, — pedig hűséges vitéze akart lenni. Újból érezte, hogy szereti a királyt, akit sohasem látott és emelt kardjával állva maradt még akkor is, mikor a többiek már régen leeresztették a kardjukat.
    — Benedictus qui venit in nomine Domini...
    Sokhangú „Amen” morzsolódott végig a templomon és az evangéliumos könyv elindult a szerzetesek között. Áhítatosan csókolták, utánuk a gyerekek, a hívek, valamennyien. Akkor történt... Különös kis csattanás hallatszott a Lecke-oldalon. Ung is odanézett. Egy hosszúhajú, fekete ember ráejtette a fejét az evangéliumos könyvre, mikor a barát csókra nyujtotta neki.
    „Ennek lejár a feje,” — gondolta Ung, — „ha elúnja magát, talán gurigázik vele”... Egyszerre már nem viselhette el tovább sem a maga, sem a mások szomorúságát. Gurítani szerette volna a bárgyú, esetlen fekete fejet. Futni szeretett volna innen és megint örülni, kinyujtózni a szélben. Meddig tart még a mise? Utána, akármi történjék, megy Kingához, egyenesen hozzá, világos nappal, fedetlen arccal, keményen parancsol és véget vet ennek a gyáva vesztegelésnek...
    Ekkor tűnt fel neki, hogy az asszonyok oldaláról a karvalyarcú némber épp feléje fordul. „Ez is a Ders poroszlója,” — billent át az eszén, — „majd ellátom a baját”, — és dühösen, kihívóan, ő is odanézett. Aztán megrázta a fejét. Szó sincs róla, inkább egyebet tesz, rámosolyog szépen s mondja neki: „ó, nyájas asszonyállat, bizony azért időzöl ily soká e világon, mert még az ördög is undorodik tőled”... Összeharapta az ajkát. Mik jutnak az eszébe? Bizony nem való templomba, amiket gondol, végezetül ő kerül a pokolba s ettől hirtelen el is komolyodott. Figyelmezni akart a szentbeszédre. De hiába erőltette magát, csak a homlokához ütődtek a szavak, kívüle maradtak, lehullottak körülte a kövezésre és nem tudott utánuk nyúlni, hogy egyet is megtartson magának.
    Messze volt tőle minden, ami körülötte történt, messze, mintha nehezen nyitvatartott szemmel, víz alól nézné. A víz szinén pedig titkos magányban csak a csallóközi hattyú úszik át és jön felé. És ezt itt senki se tudja, a gvardián se, a barátok se, senki, csak Kinga, meg ő, csak ők ketten, s ez szebb mindennél, szebb a csallóközi udvarispán hűségénél, szebb még a példájánál is, amitől a hattyú elvonta őt...
    A szomszédai ismét ránéztek. Ő térdelt le elsőnek az egész templomban. Az Úr szent Teste felemelkedett az oltárnál, a harang kongott a magasban.
    Az a fekete hajú ember csak sokkal később jutott megint az eszébe. A földreborult nép között már feltünően soká állt egyhelyben az áldoztató páter. Éppen a feketehajú előtt állt lehajolva. A hívők nem győzték várni. Egy köpcös kézmíves kihízott nadrágjában nehezen viselte el a hosszú térdeplést.
    Köröskörül mindenki odafigyelt.
    A fekete ember, háttal fordultan, a kehelyhez emelve tartotta láthatatlan arcát és még mindíg ivott.
    — Elég lesz, — dünnyögte a rövid lélekzetű köpcös, — teljél be mán véle. Az asszonynépnek is hagyhatnál valamit.
    — No végre...
    A földre leborultak a mellüket verték. A páter fehér albája odább mozgott felettük az Evangélium oldala felé, a legelso sor irányába, ahol Kinga volt.
    Ung térdenállva kiágaskodott a földrehajló emberfejek közül. Pillanatra látni vélte Kinga térdeplő alakját a templomi homályban. Jobb tenyerében még emelve tartotta fehér gyolcskendőjén a consacrált ostyát s a páter már közeledett a kehellyel.
    A szentélyrácson belül elmozdulhatott ekkor valamelyik szerzetes, akinek az árnyéka eddig elfogta róla az oltárgyertyák fényét. Kinga arcéle egyszerre megjelent a sötét háttéren. Álla körül és a homlokán is felvilágított a fehér asszonykendő gyolcsa, amint hátraeresztette a fejét, hogy a leszálló kehelyből az Úr szent Vérét vegye. Rejtélyes távol boldogság suhant át a vonásain. Ung sohasem látta őt szebbnek.
    — Domine non sum dignus...
    Olyan lett, mint régen, kisfiú korában, gyámoltalan gyerek lett megint, aki tündértitkot mond magában:
    — Szeretlek Kinga, Istennek színe előtt is vallom, hogy szeretlek és légyen ez ma a mi esküvőnk, addig a másik esküvőnkig...
    A fráterek kórusa nagyobb erőre kapott. A Communio zsoltára ég felé sóvárgó útjában zengőn elárasztotta az egész templomot és a páter odanyujtotta Kingának a kelyhet.
    Ung elől hirtelen eltűnt a kép. A férfiak oldalán valamilyen érthetetlen nyugtalanság támadt.
    Már megint az az ember...
    Sötét feje egynéhányszor ide-oda lódult a két roggyant váll között és váratlanul, térdenállva egész testtel az ajtó világossága felé fordult. Csak ekkor látszott, hogy élettelen fekete haja valahogyan különállón úgy fityeg a feje körül, mint a halottak haja. Rettenetes, elváltozott feketevörös arcában vérsujtásos volt a két tágrameresztett fénylő szemgolyó és a szája lilaszínű sötét nyílás lett elrémült képében.
    A közeliek felordítottak:
    — Jaj, a dög... Közénk jött!
    — Füstöljétek ki, tömjént neki!
    — Szentelt vizet!
    — Kivele! Ki...
    A lábukkal rugták, hogy felálljon. Mikor felállt, tántorgott és újra elesett.
    Egy szerzetes visszanézett a szentélyből. Két laikus már jött is, de a félelemtől őrjöngő tömeg nem engedte őket közelebb. Férfiak, asszonyok kiáltozva, visítva megint tiporni kezdték a menekülő fekete testet. Lökték, köpték, rúgták, kirúgták maguk közül, ki a templomból.
    Canon után volt. Fenn az oltárnál a gvardián rendíthetetlenül folytatta a misét:
    — Dominus vobiscum...
    A gyönge hang elveszett a rikácsoló dulakodásban.
    Sokan a szenteltvíz medencéjéhez futottak, belemártották a kezüket, az arcukat mosták, ruhájukon lefolyt a víz.
    A zúgás nem szűnt:
    — A dög! A fekete dög!
    — Verjük agyon...
    Pillanatra különös csend támadt a kaputorokban. Már zuhanó test csattanása hallatszott a lépcsők felől. Aztán minden hang beleveszett az odakinn támadt hirtelen zsivajba.
    Az ajtón át fejvesztett robogással taszították egymást a közelállók a szabadba.
    Ungnak arcába csapott a hideg levegő.
    A sikátorokban vad riadalom futkosott. A tulsó oldalról is lármázó emberek szaladtak ki a térre és ráncigálva sodortak magukkal egy kapuőrt. Ezek is megtudták a tatárok betörését. A templom felé futottak. Rémületük dühe bűnbakot keresett.
    — Pusztuljon a dézsmaszedő, a poroszlók! — Már a barátokat is akarták. — Ők is tizedet szednek és az imádságuk fabatkát se ér!
    A sokaságot egy kormosképű félmeztelen kovács vezette. Otromba nagy kalapácsot lóbált a feje fölött s ordított, mint a megszállt lélek.
    A népek ekkor látták meg a lépcső lábánál a hosszúhajú fekete embert. Egyszeriben megértették... Mintha förgeteg hajtotta volna őket, arra kanyarodtak. Elterelődött a gondolatuk a dézsmaszedőkről, a poroszlókról, a barátokról. Nem tudták többé, miért jöttek ide. Kövek repültek a vérző fekete fejnek, és közben a mindig újra felkapaszkodó test, mint valami szörnyű óriásbéka, fel-felvetette magát a szétheverő kövek között. Aztán mégegyszer, utólszor...
    — Ite, missa est...
    A gvardián gyönge hangja olyan csodálatos erővel mondta ezt, hogy Ung meghallotta a kapuban.
    Most hát ő is elbocsátotta a népet, amely nem várta be az elbocsátást. De a szerzetes atyafiak, mint a vitézek helyükön maradtak a mise végéig és már az elnyúlt fekete test mellett is ott térdelt a széthajigált kövek között két sápadt kámzsás testvérük.
    „Mily nagy erő ez az ő erejük?”... Ung nem gondolhatta végig a gondolatát.
    A templomi hívek áradata már letódult a lépcsőn. A téren át is jöttek újak. A műhelyekből, csapszékekből is kifutottak az emberek. Naszádosokat is hoztak magukkal és feltaszigálták a kapuőrség kikiáltóját az emelt helyre, ahonnan tegnap a gvardián beszélt azokhoz, akik még akkor térdepeltek.
    Most üvöltözött és szitkozódott a sokaság. Egyszerre a kovács is odafent állt és tajtékozva káromolta az Istent:
    — Nem segít, mert nem tud!
    — Halljátok csak! Amaz, kit Batunak mondottunk gyerekriogatásra, valóságos király! Már a pesti révhely alá érkezett. Onnan félnapi járóföldre...
    — Hadd halljuk ezt itt! — lármáztak az emberek és előbbre taszigálták a fegyveres kikiáltót.
    — Igazbeszédeket mondott ez ember, — dadogta a kikiáltó lihegve.
    A távolabb állók zsivajogni kezdtek:
    — Nagy fennszóval kiáltsd!
    — A királynak felőle! — rikoltotta a kikiáltó, egész erejéből, — menekülők hozták hírét, Batu, kutyafejű nagyúr az ő fegyvereseit mán a pesti helyig kiküldötte. Mire is a királynak parancsolata ellenére úr Ugrin kevés emberével kiment ellenük. Harmadmagával tért meg! És Fridrik úr, az ausztriai népség álnok hercege oly kis csapattal jött be, hogy számot se tehet. Csak néminemű portyázó tatárokon ejtett szégyent. Cselekedte pediglen ezeket magyarok csúfságára, hogy mondhassa, mán ő meggyőzte az özönsok ellenséget, legottan bíztatván a pesti népeket a kúnok ellen. Mire is kiáltották mind a népek, hogy haljon meg a kún király, mert ő az, ki az ország pusztulását szerezte. Mire megintelen fegyveres németekkel a nép nagy sokasága leölte a kúnok királyát...
    A piactéren fülsiketítő lárma támadt:
    — Leölték a kúnok királyát!
    Az emberek ordítoztak, a latin utcabeliek nevettek, fütyöltek, tapsoltak, még táncoltak is örömükben. Egy suhanc a levegőbe hajította a süvegét:
    — Úgy kell nekik! A dögmirigyet is a kúnok hurcolták!
    — Hiszen ama görög ember hozta hajón! — süvöltött fel egy magányos éles hang. De erre most senki sem akart emlékezni.
    A kikiáltó kitátotta a száját, megint becsukta. Gégecsontja fel-le evickélt sovány nyakában. A hangja rekedten sípolt:
    — Ne örvendezzetek ezeken, mert az ő királyuk halálán felháborkodtak a kúnok. Már fegyverre is kelnek és nagy bosszúságukban a tatárokhoz állnak. Erősített hely pediglen kevés vagyon, ami ellent álljon. A főemberek nem akarták! Az ő váraik csak a király ellen voltak. És nincsenek fegyveres népek. Hiába akarta a király...
    — Elég volt! — bőgte a kovács és lelökte a másikat. — Jöjjetek ti is ide templomos jámborok. Elég volt abból is, amiket az atyafiak prédikálnak. Most majd én beszélek.
    Ung szívét ekkor valami érthetetlenül a barátok felé hajlította. E bántalmaztatásukban jobban szerette őket, mint mikor térdelnie kellett előttük.
    A téren pedig csunyán kiáltozott tovább a sokaság.
    A kovács arca elvörösödött a dühös erőlködésben:
    — Ne ordítozzatok ti barmok! Mit riadoztok? Minket nem érhet baj. És ne féljetek mán a fráterek fenyegetéseitől sem... A tatároktól se féljetek ti gyalázatos férgek. Van itt hatalom az ellenállásra! Ha már meglátogatta a dög eme helyet, hát vegye is oltalmába. Kihurcoljuk mind a holttetemeket a hely köré. A falak elé vetjük őket, köröskörül és a kapunál is... Védje meg a dög az ő foglalt városát!
    A kétségbeesés tehetetlen bosszúállása vad, gonosz röhögéssel felelt. És megint jöttek fegyveresek és naszádosok a sikátor felől. Hireket hoztak ezek is:
    — Sokakat leöltek mán!
    — Mán leölték udvarbíró Ders urat is!
    — A tatárok...
    — A kúnok ölték le! — De ezt megint hiába mondta, aki mondta.
    — A tatárok!
    Az emberek így akarták. Mondták, kiáltozták torkukszakadtából és már ez lett a valóság.
    — Leölték a tatárok! Csak a lovát küldték haza hírmondónak!
    — A lovát...
    Mikor Kingát kijönni látták a templom pitvarára, taszigálni kezdték egymást és oda mutogattak:
    — Nézd, a főasszony maga...
    Egyszerre abbamaradt a zsivajgás. A hátulsók felágaskodtak.
    A sok kiváncsitól gyönge mozdulattal elfordította a tekintetét. Így állt asszonyai előtt fenn a templomlépcső legfelső fokán, a kapu sötét ívében, magasan a piaci nép felett, míg szorongón, kérdőn lüktetett a homloka mögött, hogy hát mégis patkócsattogást hallott volna ő az előbb? Nem elhajított kövek hullását?... Világos szeme túl a téren, túl a tetőkön, valahova messzebbre nézett. Oda, ahonnan az a nagy fekete hadimén jött, sötét városokon, néptelen utakon kietlen mezőkön, éjfél idején jött és nem állt meg sehol. Mindig jött, mióta Ung először mondta, hogy Derset megölték. Kísértetiesen egyre közeledett és most már ide ért...
    Ung előrehajolva, visszafojtott lélekzettel figyelte. Hallotta-e, amit a nép kiáltozott? Vagy nem hallotta? hirtelen megmarkolta az egyik hírmondó karját és megrázta az egész embert:
    — Nagy fennszóval kiáltsad, hogy mindenek hallják. Mégegyszer kiáltsad Ders udvarbíró halála hírét.
    A hírmondó, hogy szabaduljon a markából, torkaszakadtából harsogni kezdte:
    — Tisztesség adassék az ő személyének, Obor fia, Ders úr kimúlt már e világból. Fegyveres cselédszolgái a víz túlsó partján vesztegélnek, de nem bátorkodnak e betiltott helyre által jönni. És ott Ders úr nagy bogárlovát is láthatja, aki nézni akarja!
    Mialatt az ember mondta, Ung nyugtalanul kereste Kinga tekintetét.
    Mit gondol most magában? Hiszi-e végre? Olyan bizonytalan lett minden, mióta az éjjel elküldte őt.
    ...Eljössz-e vélem?...
    A szél már visszasodorta Kinga arcára a patyolat fátylat és a fátyol reátapadt, mint egy áthatlan, fehér viaszlárva.