Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/VII. Az ő éjtszakájuk

← VI. Harangok és vizek

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú szerző: Tormay Cécile VII. Az ő éjtszakájuk

VIII. Szent András egyház miséje →

VII.

A házakban már betakarták a tűzhelyeken a parazsat. Csülök is betakargatta pernyével Jákó úr elhagyott tűzhelyét, hogy napkeltéig életben maradjon és a vendég asztaláról is felszedte az ételhulladékokat. Az udvaron csak az alomban elpihent állatok ritkuló mozdulása hallatszott olykor.
    Ung a kútnak dűlve várta az idő múlását. A káván könyökölt, állát a két tenyerébe fogta és nézte maga alatt a lucskos aknában növekvő homályt. Aztán, mintha a magasból fénylő kavics hullott volna a vízbe, egy csillag képe villant meg odalenn.
    Jelt adott az éjtszaka és ő nem várt tovább. Csak a kardját vitte magával és prémes ujjasát, hogy Kinga ne fázzék útban a vizen.
    A sötétség mély és csendes volt. A szomszéd udvarfalon belül már nehéz, fáradt álmukat aludták az emberek és a barmok. De az asszonyház oldalában ma is virrasztott a tegnapi ablak. A fény olyan kerek sárga foltban esett ki a fatábla világítónyílására feszített ökörhólyagon, mintha borostyánkövön át hullana a fűre. A pitvarkamra ajtaja most nem volt nyitva, mégis meglátszott a falban. Vékony tűzsáv derengett az élén. És ez belülről jött. Az ajtó a félfának dűlve csak támaszkodott. Ébren várták őt odabenn...
    Ung álomszerű boldogságban tapogatott előre. A szíve még a két kezében is vert. Ez a dobogás átterjedt az ujjaiból a bokrokra, a fákra, az egész kis kertre. Talpa alatt reszketve lüktetett a hideg tavaszi föld és odafenn a magas csillagokban is az ő szíve lüktetett a világtalan város fuldokló gyötrelme felett.
    Megállt, megint ment egy darabot. A fénysáv az arcához ért, mintha kinyúlt volna érte, hogy besegítse a sötétből.
    Megérintette az ajtót, de az ajtó nem engedett, ütközve visszalendült.
    Odabenn Kinga állta el a küszöböt. Hallgatva állt és csodálatosan mosolygott.
    — Vártál? — kérdezte Ung, mialatt a lócára dobta prémes ujjasát.
    — Mióta elváltunk mindig vártalak.
    Kinga ma nem viselte fején az asszonykendő rabságát. Az arca és az álla szabad volt. Hullámos fekete hajának a növése belekéklett fehér homlokába és a szeme gyönyörűen égett.
    Ung kinyújtotta feléje a kezét:
    — Eltiltottál és vártál, és én egész nap olyan boldogtalan voltam...
    Mélyülő csend támadt közöttük, mintha elhalón egy hárfán abbamaradt volna a zene.
    — Hallod, kint is elhallgatott már minden...
    — Érettünk van ez, Kinga, hogy elmenjünk ketten a csenden át.
    De ő lehajtotta a fejét:
    — Maradj így mellettem, még egy keveset, olyan jó, hogy a világon csak a te lélekzésed hallszik.
    Ung, mint egy tavaszi ágat visszahajlította karjába a testét és egészen fölé hajolt:
    — Milyen szép vagy... és mostantól mindéltig az enyém vagy, tudod? — Két ujjával elválasztotta az ajkát, mintha szoros fiatal virágot akarna időnek előtte nyílásra bírni és hosszan megcsókolta a kinyílt virágot.
    Kinga szemében elhomályosult a fény. Mire újból feltámadt, kék árnyékokat hozott a pillái alá a végtelenből. És az ő bájoló erőtlenségében Ung a szívére szorította a saját erejét.
    Az ár ragadni kezdte őket. Kinga, kevéssel előbb még szédülve fogódzott a vállába, most hirtelen eleresztette őt. A keze összekulcsolódott az álla alatt.
    — Nem, ne így... Vétek, amit mi cselekszünk, talán minden vétek, ami közöttünk olyan szép...
    — Szabad vagy Kinga és az úttól se félj.
    Ő tétovázva nézett maga elé.
    — Mégis véteknek gondolom, jóllehet az Úr Jézus meghagyta az ő papjainak általa, hogy szeressük egymást, de nem ezenképpen... Ung, azért csak maradj a közelemben, aludni küldtem a szolgálókat, Beke pediglen nem tért meg és ha netán nagy nehéz hadimén jönne felfele a sikátoron, úgy-e meghallanók a patkócsattogást?...
    — Ki jönne ide éjjórán, lovon?...
    — Ung, miért nézel ki egyre az ajtón? Jer vissza hozzám, ma biztonságosan lehetünk, jer ülj mellém ide a tűzhelyhez, mint régen... Mire gondolsz?... Hát nem emlékezel?... Odahaza minálunk, ha Kolontóról jöttél, télvíz idején, a havas pusztákon át... Nézd, e lócapárnát is ide tettem, miközben vártalak. Hogy vártalak és még mit sem meséltél viszontagságos nagy utazásaidról és vásárokról és népségekről és külső tartományokról, amerre jártál, és sok okulásodról...
    Ungnak ettől egyszerre szétszálltak a gondjai. Régi fiús nevetésével nevetett:
    — Mire való volt mind ama tudomány tanulása? Mire való, ha mondom, hogy megtanultam a latin betűvetésnek jegyeit és az antifonáknak jegyeit is és megismertem a penitenciák könyveit és tanultam a kalendárium olvasását? Szeretlek Kinga és most tavasz van.
    — Hát mondjad ezt, — Kinga szemében csillogott a fény. — Hogy megváltoztál, mióta sokfele jártál. Jóllehet, mindig nyájas voltál, de most ékesebb szavú vagy és a ruházatod, még a hajad nyírása is olyan, mint napnyugati lovagé. Tán királyoknál lakozgattál, hogy ezenképpen megtanultad az udvari magaviselést?
    Lassanként vette észre, hogy Ung már nem a régi féktelen kolontói legény, noha mindig kényesebb volt egyebeknél. Nem részegedett le, mikor ők ittak és táncban vagy vigadozásban, ha a férfiak összekaptak, nem sebesített meg a kardjával magánál gyöngébbet.
    Ung játékosan felnevetett:
    — Jobban tetszettem néked azelőtt?
    — Így még kedvesebb vagy, — szólott Kinga és rámosolygott. — Mondd, gondoltál-e rám az esztendők lassú forgásában, miképpen én terád? Vagy ne mondd, amiket kérdek, beszélj egyébről, amik kedvedre valók. Szeretem hallani a hangodat. Mintha a kezed simogatna. Úgy-e nem vétkezünk, ha a hangodat hallgatom? Mesélj hát, édesem.
    — Majd később, majd máskor. Beszélni marad időnk mind az egész életen át, akkor is, mikor öregek leszünk, Kolontón a télben, a tűzhely mellett, te meg én. Most a csókod kell, Kinga, én asszonyom, — Ung olyan közel hajolt hozzá, hogy a szája az arcát érte, — a csókod... mert a szavunk holnap is mondani tudja, amiket ma nem mondhat el, de amelyik csók ma elmarad, az már soha sem lesz a többi közt. A mai csókot holnap csókolni nem lehet...
    Kinga lehúnyt szemmel hallgatta, a bőre alatt lassan, láthatóan emelkedett fel a halántékáig a vér. Mikor Ung elnémult, kissé elhúzódott tőle:
    — Mily dolgokat beszélsz... inkább imádkozzunk együtt. Az Úr Jézus kínszenvedésének ideje van eljövendőben.
    Ung mozdulatlanul nézte őt.
    — Nem akarsz? — kérdezte Kinga szomorúan.
    — Nem tudok, — Ung hangja ingadozott, — ha láttad volna ama processiót... és csak a varjak károgtak az égen. De én elfutamodtam a dunai halászokhoz. Tudod-e, még emez éjjelen átvetnek a tulsó partra... És ott a halászoknál sütötte a nap a fejemet. A víz tiszta volt. Ott a folyónál... ott tudtam volna imádkozni.
    — Én az egyházban imádkoztam, az oltárlépcsőn... Éretted imádkozom Ung... ameddig élek.
    — Soká, soká, — és közel lehellete kioltotta Kinga ajka közt a hangját.
    — Mi volt ez?
    Mint két riadt madár, szédülve kapták el egymástól a fejüket. Odakint egy elhajított kő csattant a falon. De Kinga másként hallotta. Ijedelmén ködszerűen átrettent egy nagy fekete hadimén kísérteties közeledése. Iszonyodva elfedte a szemét.
    — Jön... hallod-e, hogy csattog a patkója a sikátoron?
    Ung már a kertben volt, már áthajolt a falon.
    — Te vagy? — kérdezte fojtottan, lefelé fordított arccal.
    — Én vagyok, úr vitéz, — suttogta fel a sötétből a halászlegény, — sok dolgok történnek, a túlnansó oldalon éktelen tüzeket gyujtottak a villások, lobog mind a part, ég a nádas, egyre-másra fegyveresek sokaságai vonulnak. Az esztergomi rév útján vonulnak és a királyi naszádosok is mondják...
    — Mit mondanak?
    — ...hogy amazok hadba szállnak, meg hogy a tatárok mán felégettek egy közeles püspöki helyet, miértis a naszádosok kifutottak a vizekre, oszt elragadozták a halásznép sajkáit. A mi dereglyénket is elvitték...
    Ung lekiáltott rá.
    — De uram, — felelte a legény izgatottan, — nem lehet ma által kelni! Minden látszik, mintha nappal lenne. Holnap majd visszavesszük a dereglyét, osztán szolgálatodra leszek uram. Pusztítson el a fekete dög, vájják ki a szememet a varjak, ha itt nem leszek...
    — Megállj!
    A legény már eltűnt az éjtszakában.
    Ung alatt dűlni kezdett a fal, úgy dult, mintha vele együtt reménytelenül belezuhanna a haldokló városba. Valahol kóborló kutyák vonítottak. A Duna irányából halvány vörösség lihegett fel az égre.
    Még a vizek is lángolnak és a nagy tüzekben fegyverre kelt népek vonulnak a tatárok ellen. Ő pedig csak tehetetlenül vesztegel és vár. A csillagok nem hullanak le a haragjától, a fegyverei zörejétől még az egér se szalad meg... Égőn felvágott az arcába a szégyen és a gondolatai gyötrötten kerestek rést a szabadulásra. Iramodva futni kezdtek körbe-körbe a halálgyűrűn belül, de mindenütt csak elállt utakba ütköztek:
    — Ma nem akarta az Isten, — suttogta Kinga és a vállára tette a kezét. Egész idő alatt mellette volt, de ő nem vette észre.
    — Eressz, hadd mehessek! Másik révészt keresek a parton.
    — Nem eresztelek, — nyugtatta Kinga, — hiszen, erősítette amaz, elvették a naszádosok még a sajkákat is. Velem maradj, édes szívem, ki tudja meddig — elhallgatott egy pillanatra, mint aki elfelejtette, hogy magáról hogyan is beszéljen. Mire a gondolata visszatalált a szavakhoz, már csak Ungot tartóztatta, általa szívszakadva, mintha akaratos gyerekkel bánnék és az arca végtelenül szomorú volt a sötétben: — Holnap, — most ő mondta ezt, de milyen halkan mondta, mialatt kézenfogva vonta kedvesét a pitvarkamrába, a tűzhelypadhoz. Aztán állva maradt előtte és míg eltünődve nézte őt, tenyerével dédelgetőn fel-felborzalta halántékánál engedetlenkedő haját. Egyszerre magához szorította. A térdük melege összeért.
    — Ne csüggedj, Ung, mindig kedvemre volt a fejed szép kevély tartása, emelve hordtad még a szerencsétlenségben is.
    De Ung semmit sem hallott, már csak a titokzatos meleg élet lüktetését figyelte homlokánál a Kinga mellében. Hogy vert a szíve, mint párja alatt vergődő madár.
    Felemelte hozzá esedező szemét. A keze lányos kis keble alatt a szívét kereste és közben, mintha beleleheltek volna a szemefényébe, idegenszerűen elhomályosult a tekintete:
    — Kinga...
    Egyszerre erőszakos és mohó lett a mozdulata, felkapott az álla magasába, nyakánál a ruhája keresztes kis fűzését akarta feltépni.
    Kinga keskeny sötét szemöldöke felívelődött a homlokában, hirtelen hátrahajló teste kitért a mozdulat elől és Ung keze üresen ott maradt a levegőben:
    — Hát nem akarod? — A vágy már fájdalommá lett a vérében és hátravetett fejjel kitárta asszonya felé a karját. A tekintetük némán viaskodott egész idő alatt. De Kinga még mindig távolodott és hátráló árnyéka a falon ráborult ekkor a feszületre.
    — Uram, ne vígy minket a kísértetbe...
    Ung keze lecsattant a térdére.
    Most Kinga volt az erősebb. Magányosan, szabadon állt a mécsvilágban és mikor megszólalt, tiltó volt a hangja:
    — Akaratomnak ellenére tettem Dersnek hitet. De Isten parancsolatjából megállom ama hittevésemet.
    — Hiszen meghalt, megszabadultál tőle! — kiáltotta Ung keservesen.
    — Ám ő megmondotta, el ne higyjem, csakis ha megtér gazdátlan lova.
    Ung előre ugrott, mintha fellobogó dühében rá akarná vetni magát, hogy leszaggasson róla mindent, amivel Ders holtan is tartóztatja.
    Vaksötét kívánás rázta meg a testét.
    Kinga felkiáltott:
    — Miért nézel így rám? Ne így! Ez emlékeztet, félek tőled... — és a keze a feszülethez kapott.
    Ung arca eltorzult:
    — Félsz tőlem? — dadogta bizonytalanul, — tőlem, aki szeretlek, miképpen te az Istent szereted...
    — Ne mondj ily beszédeket!
    — Fél tőlem, — megszégyenülve, rémülten mondta ezt, s mintha visszalökték volna a lócára esett. A haja előre csüngött és féloldalt mély árnyékot vetett az arcára. A szíve rendetlenül vert. A tagjai fájtak, mintha korbács érte volna, a keze ökölbe szorult. Görcsösen, mereven kinyujtotta a két karját a térde felett, aztán mozdulatlanul így maradt.
    Kinga egész idő alatt lélekzetvesztve, riadtan figyelte. Most, hogy már nem szólt semmit, jobban megértette őt.
    Boldogtalanul, hosszan egymás szemébe néztek.
    — Megbocsátasz? — Ung a sebesült állat és kérlelő gyerek gyámoltalan tekintetével pillantott fel rá, — megbocsátod az én vágyódásom vakmerő bántását? Szeretsz még, mégis szeretsz?
    Kinga kétfelől a vállára támasztotta a kezét és lehajolt az arcához:
    — Másképpen szeretlek...
    Ung félszeg mozdulattal húzta őt maga mellé:
    — Mondjad hát, az egyszer mondjad, hadd tudhassam...
    — Ezt akarod?
    És már megint közel ültek a falilócán a tűznél, szorosan ültek egymás mellett. Ung a földre nézett. Kinga elgondolkozva szűrte két keze között az ölébe csípőövének lecsüngő láncait:
    — Olyan sok szó van a világon, — kezdte el engedelmesen, egyre halkulón, — oly igen sok van és én honnan tudjam, melyik mondja, amit én neked mondani akarnék... Felette nehezet kivánsz... Engem eltiltottak a szótól, mióta Dersnél élek, csak hallgatnom volt szabad, jóllehet az Úr Jézus nyájas irgalma volt az is, mert ama hallgatásomban mindig rád gondoltam és... egyebet én nem is tudok. Ne kérdezz hát, miképpen szeretlek, ne faggass... — a szája félig kinyílt, hogy tovább mondja, aztán feleslegesen gyorsan mégegyszer lélekzett, mintha csak ezt akarta volna tenni és elhallgatott.
    A csendben Ung teste megcsúszott a lócán, már ott térdelt előtte és az arcát belémerítette meleg ölébe a hideg láncok közé.
    Egy darabig így maradt elfelejtkezetten és ezalatt Kinga föléje hajolt, s hosszan lenézett rá fátyolos szemének azzal a tekintetével, amelyet ő soha meg nem láthatott.
    Egyszerre eltolta magától:
    — Most már eredj el tőlem...
    Ung döbbenten hátraejtette a fejét. A tűz fénye a szemébe lángolt.
    — Ilyent kívánsz? — indulatosan, sértetten meredt rá. Még Kingától sem tűrhette el ezt. A felhabzott vágy visszazúgott a vérébe. Vette a kardját s a lócára dobott ködmönét.
    — Ung...
    De a vadul feltaszított ajtó már becsukódott mögötte.
    Kinga utána szaladt, a küszöb előtt megadóan mégis megállt. A keze lassan lecsúszott az ajtófán a reteszig.
    De hát miért ment el így? Miért ment el, mikor küldte? — És a könnye kicsordult. — Hát nem tudja?... Hiszen még ha rossz lenne, akkor is szeretné. Most megmondaná neki. Ha ólmot öntetne a két szemébe, akkor is csak azt kérné, még egyszer láthassa, ha a kezét vétetné, kérné, hogy még egyszer megsimogathassa és ha bárddal küldené a bakóját, kérné a bakót, várjon egy Ave Máriát, mert még imádkoznia kell valaki üdvözüléséért.
    Lemondóan rázta a fejét. Hiába... nem lehet azt megmondani, hogyan szereti őt! Szereti és mégis fájdalmat okozott neki, mégsem hallgathatta meg...
    — Én édes Jézusom, aki a mi megváltásunkért függtél a keresztfán, add tudtomra, mitévő legyek?
    Mint a fény átosont a homályos kamrán, leborult a feszület elé és soká imádkozott.
    Odakint Ung visszautasított szerelme haragjával és szégyenével tiporta a lába alá a kertet. Mire a falhoz ért, derékszíjjába nyomta az öklét és mégis hátranézett. A csukott ajtó alig látszott a sötétben, de az ablaktábla kerekre kivágott nyílásán át most is lehullott a fűre a belső világosság. A semmi kis fénytől érthetetlenül felzsongott vérében a Kinga hangja, mikor tartóztatóan a nevét kiáltotta. Most csakis tőle függ, hogy visszamenjen hozzá, csakis tőle, ha éppen úgy akarná! És a gőgje megenyhült abban, hogy nem akarja.
    A ház felől halk zörrenés zökkent bele ekkor az éjtszakába. Ung a mellében is érezte ezt a zökkenő zörrenést.
    Az ajtóreteszt zárta volna magára Kinga?
    Ettől a kis zörejtől összetörött Ung büszkesége. Hirtelen, gyötrőn minden megváltozott. A torka kiszáradt, s ő az elérhetetlennek vágyával tétovázva arra fele indult a kövekkel kirakott úton, ahonnan az a nesz hallatszott.
    Csak egy pillanatig marad... Vagy mégis bezörgessen?... Nem, már megy is innen... és leült a küszöbre s a térdére támasztotta az állát.
    Aztán így virrasztottak ők ketten az ő éjtszakájukon.