Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/VI. Harangok és vizek

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú
szerző: Tormay Cécile
VI. Harangok és vizek

VI.

A nagy Dunán csillogva úszott felfele a hajnal. Már futva jött a napfény a füvön és gyorsan osont az udvar hűvösébe. A földekről varjak repültek föl. Elnyúló seregeik, mint hosszú fekete ostorok, kacskaringós karikákat suhintottak bele az égbe. Egyszerre lecsapott az ostor Komáromra és sötét vonala károgón ott maradt a falak peremén.
    A barátok Primára húzták szent András harangját.
    Ung fel akart ébredni, mégis mindíg ujra elaludt és félöntudatban a vágyódása igazgatta el az álmait. Az ablaktábla világító nyílásán át ekkorra már egészen behajlott a reggel a kamrába, de ő nem tudta, hogy a nap süt olyan szépen, mintha könnyű, meleg kis kezét valaki a fején tartaná.
    Eljött a mi napunk... Édesen, megfoghatatlanul szaladt ez át a szívén és ettől felkönyökölt Jákó elfoglalt ágyán. A keze játszani kezdett a szénára terített medvebőrön. Erre-arra fésülte a puha mély bundát, kis ösvényeket vont benne a mutatóujjával. Felborzolta, lecirógatta, mint az otthoni komondor szőrét és az ajkán egész idő alatt rajta maradt az álomból hozott mosolygás. Aztán meglepetten lassan körülnézett. A feje mozdulatával hátravetette a haját. A mozdulatától-e, vagy egyébtől, maga sem tudta, de hirtelen valami más indult el a homloka mögött. Hogyan került ő ide vissza a zavaros éjtszakából? A keze már nem játszott a medveszőrrel. Megint érezte maga körül a tegnapi fekete falak szorongatását. A csodálatos piactűz füstjének kesernyés szagát is érezte az ágy elé dobált ruháin. És álmodta, vagy igazán látta-e akkor egy rácsrostély mögött Kinga kis arcát a felvöröslő fényben?
    A megugrott Bekére nem gondolt többé, valamilyen félbenmaradt dolog volt ez a fejében.
    Szemközt káprázva cikázott a nap Jákó szegre akasztott nagy pallosán. Egyre a képébe cikázott, mintha azzal a hadra élesített fegyverrel valaki számonkérőn a szeme közé világított volna s messziről már szinte a csallóközi ispán száraz, kemény hangja is odahallatszott: „Hát te se állsz a királyhoz?”... Zavarában temérdek tüzes szeg kezdte szurkálni az arcát. Hogyisne állna hozzá... de neki elsőbben Kingát kell most biztos helyre vinni...
    A homlokára szorította a kezét. Mi volt ez? Minden szétrepül, amire gondolni akar, mintha pelyhes pitypangot fújna szét a szél.
    — Pitypang... — titkolódzó hangon mondta és halkan elragadtatottan nevetett, mint akkor, mikor két gyerek jegyet váltott a magasvirágos kolontói réten s a fiú pitypangszárból gyűrűt fűzött a kislány kezére...
    Keményre edzett fiatal teste ellenállhatatlan vággyal nyujtózott bele a napfénybe: „De most már az enyém lesz!”
    És életében még sohasem volt ilyen boldog reggele.
    Ragyogó, magas hullám kapta el. Már minden alatta maradt: a veszély, a bizonytalanság, az éjféli iszonyat, elmúlt évek magányos szenvedései, vad sóvárgások, lázadó kínok. Olyan új és elhasználatlan lett, mintha most kezdene élni, fenn a hullám tetején, még azon is felül, önmaga felett a testén kívül, áradó örömben, repülő tavaszi szélben, ujjongó fényben. Nevetett és mégis sírni tudott volna, semmiért, csak úgy, hálából, mert ennyi sok boldogság van a világon.
    — Kinga!... — még a neve hangzása is belecsókolt a szájába és a szívében gyönyörűt kurjantott ettől a vér.
    Ha belehajíthatná a süvegét a mennyországba, ha belevághatná a sarkantyúját a világ oldalába!
    Kifutott az udvarra, nekivetette magát a kútostornak s olyan vadul taszította a vedret a mélybe, hogy felcsattanó vizétől szivárvány lett a napsütésből. Aztán karcsú mezítelenségében csapkodva, dúdolva, ott mosakodott a vályúnál a hűvös reggelen.
    — Csülök, hé Csülök...
    Senki sem felelt. Ezt se bánta, nem baj, ha nincs is, aki öltöztesse. Lihegve fűzte össze magán a szíjjakat, az övet olyan szűkre rántotta a derekán, hogy felnyögött bele. A kis tőr odacsúszott a jobb csípője fölé. Fejébe csapta a süveget s futtában lekapta a szegre akasztott köpönyeget. Később vette észre: a Jákóé akadt a kezébe. Mindegy, minden mindegy Kingához megy... És kivágta maga előtt a ház ajtaját.
    Mintha földbe gyökerezett volna a lába, zsibbadtan megállt.
    A kéken aranyló reggelben magányos jelenés közeledett felé a szent András egyház irányából. Ungnak nagyot döngött a szíve. Kinga jött ott szent miséről.
    Kicsiny, leányos feje körül, mint napban villanó galambszárnyak, patyolat fátylak libbentek. Cobollyal kihányt hosszú ködmene kinyílt és összehajlott a lépése szerint és ilyenkor, mintha folyóvizen haladna át, térdéhez tapadt a köntöse.
    Ekkor egyszerre ő is meglátta Ungot. Halvány arcába hirtelen hullámban szállt a vér, két kinyíló keze eleresztette lépte előtt megemelt köntösét s az olvasója lesiklott a földre.
    Csak ez a halk neszelés hallatszott a csendben, semmi egyéb. De Kinga észre sem vette. Leküzdhetetlen mosolygás kezdődött az ajkán s nem állt meg ott, szétgyűrűzött, terjedt a szorongó beteg város felett és diadalmas fiatalsággal öntötte el az egész világot.
    Ung mélyen levett süveggel, földig hajolva, mintha királynéasszonyt hódolna meg, odanyujtotta neki az elejtett olvasót.
    A latinusok összefogódzó faházai közül épp ekkor fordultak ki Kinga szolgálóasszonyai. Kis csapatuk riadtan, összeverődve jött elő a sikátorból. Már meglátták Ungot.
    — Ki légyen amaz ott?
    — Nem ismernéd Jákó úr rókaprémes köpönyegét?
    — A biza, úr Jákó köpönyege,... hát ő is idebent rekedt? — és szegény kárörömmel taszigálták egymást, hogy hát ez se menekült idején. Sorsukra jutott ő is e betiltott helyen.
    — Fedd el az arcodat... ne tudják itt, ki vagy, — súgta Kinga sebesen — s jöjj el hozzám, mikor felkél a csillag.
    Jóformán meg se látszott, hogy lép, csodálatosan mégis távolodni kezdett ekkor. Pillanatig, egy kis emelkedőn csak a kék reggeli ég volt magasba egyenesedett nyúlánk alakja mögött. Ungnak úgy tetszett, ha szép csendes mozgása most megmaradna a mély azurban, olyan megismétlődő himzés támadna az égen, mint a szent apácák oltárterítőin.
    De Kinga kiment a ragyogó kékből, odébbment szomorú, szürke falak alján és ő fájdalmasan, csalódva már csak a tekintetével mehetett utána.
    Eddigre a szolgálóasszonyok csapata is az udvarhoz ért. Egy szikárnövésű, karvalyarcú némber kémlelőn visszanézett. Ung nem tudta bizonyosan, mégis úgy rémlett neki, hogy azok az asszonyok maguk között az éjtszakai riadalomról beszélnek.
    Hirtelen befordult Jákó udvarára. Az udvar fénytelenebbnek látszott, mint azelőtt. Csülök sem került még elő. A jászol üres volt. Az állatok bőgtek. Ung szénát tett a lova elé és megitatta, hogy múljék az idő. Aztán eleséget keresett magának az élésházban és megint kijött. A kútágas árnyéka közben nem mozdult a füvön. Minden megállt és elvesztette jelentését. Felvett egy követ a földről, darabig forgatta a tenyerében, de nem tudta, hogy teszi. Mikor ráeszmélt, dühösen belecsapta a kútba.
    Miért nem megy el Kingához? Miért hallgat a szavára?... Kíváncsian nézett végig magán. Mi leli? A Kinga gyöngesége parancsolna az ő erejének? Ez új volt, s mintha álmában zavarnák, türelmetlenül a város irányába fordította a fejét.
    Valahonnan messziről templomi éneklés hallatszott. Az udvar túlsó végén levágódott a kapudorong. Váratlanul Csülök állt mögötte.
    — Gaz lator, hol csavarogtál eddig?
    Az ember lapos, sárga arcát töredelmesen emelte fel hozzá, de azért megroggyant gyűrött alakja félrehajlott, mintha ütéstől félne.
    — Ó uram, nem lehet mán innen menekülni...
    — Hát szökni akartál?
    Csülöknek a feje is reszketett.
    — Azonképpen vót az, hogy a szabadok közül jó eleve sokak elfutamodtak, oszt nem tértek meg, sem a gazdám, sem pediglen Ders úr, miértis ennek utána a nemtelen népek is kifutamodtak az udvarokból a mezőkbe. De én házőrzőnek bent maradtam, — bőgve felordított és nehéz zuhanással térdre esett ekkor, — ne bántsatok uram, amúgy is elviszen a dög.
    Ung rámeredt. Most fogta fel, hogy ez így van. Tán a boldogsága nem eresztette eddig hozzá ezt az iszonyatot?
    Az udvaroscselédnek még a szeméből is kiáltozott a rémület:
    — Mán csakis imádkozni lehet itt annak, aki tud, meg káromkodni annak, aki mer. Jaj, uram, villások állják el a körülvaló utakat, oszt hótra verik a nyavalyának miatta, ki eme betiltott városból közéjük kimegy.
    Ungnak a gyomrába ütött, amit hallott, mégis ellene szegült. Az ördögöt is leöli, ha az útjába áll! És hetyke akarattal hitte is, hogy így lesz. Minden bajhoz hozzá nőtt még az ő ereje!
    A piac felől megint odahozta a szél az éneklést.
    Csülök feljajgatott ettől:
    — Halljátok... ezenképpen megyen minden napon. Amazok lent, szent Andrásnál, zsoltárokkal az Istent könyörgik, egyebek pediglen az ő udvaraikon szidalmazzák és káromolják az Urat, mert nem segít, és isznak és rettenetesen lerészegednek, hogy már ne tudják a szörnyűségeket, amik itt történnek.
    Ung nem hallgatott oda, magában vívódott: merre vigye Kingát ebből a halálgyűrűből? Szeme a messzibe nézett. Akármerre, még ma éjjel a Vágon vagy a Dunán, akármennyi pénzért, valamelyik révész csak átveti őket. És odatúl majd segít az Isten.
    — Az Isten... — nem tudta, hogy fennhangon mondja. — Hát segít-e ezeken?
    — Verten ver bennünket! — kiáltotta Csülök. — Fellobbant az ő szörnyűséges tüze ellenünk, hogy összerontsa a mi tetemünket. Jaj, nem tudjátok ti, miképpen vagyon itt. A nyavalya keltére futamodik apa a fiától, lány meg az anyjától. Ó uram, siralom helye ez...
    Ung elfordult tőle. Eleget tudott. Sietnie kellett. Vállára kapta a kútkávára vetett köpönyeget. Jákó rókaprémje jól szolgált eddig is. Csülök térdenállva, bámészan nézett utána.
    Már a latinusok sikátorán haladt lefele.
    Közben magasabbra került a nap az égen. Langyos melegétől erre-arra émelyítő szagok mozdultak fel. Mikor éjjel itt botorkált a lován, egészen ilyen édeskés rossz szagot érzett.
    Megrázkódott tőle. Most már eszébe jutott, hogy ez mi lehet. Éppen ekkor az egyik roskatag faházba különös emberek fordultak be. Az arcukon piszkos rongy volt keresztbe kötve. Még a kezükre is rongyot csavartak.
    Láttukra vad riadalom támadt a sikátorban:
    — A halotthurcolók!
    Iszonyodva futott szét a nép. Szaladtukban sokan a tenyerükkel fogták be az orrukat:
    — A fekete dög van odabenn!
    Menekülő kicsiny öregasszony botlott elő.
    A sikátor felüvöltött:
    — Vissza! Vissza! — nem engedték ki. Egy bivalynyakú, mint a villám, kővel dobta képen. Szörnyűt sikoltott és a véres öreg arc bedőlt a küszöbön.
    Mindenki ellenség lett, aki a beteg házból jött. Mindenki ordított:
    — Mért nem marad bévül! Úgy kell neki! — és dühösen csattogott a felszedett sár a halottas ház falán. A zeg-zugos kitérőkön pedig, mintha királyvárás lenne, színtelen lánggal égtek a napvilágban az utcai tisztítótűzek.
    Ung zavaros tekintettel tétovázott. Merre szabadulhatna el innen?
    A sikátor alsó végén nagy fekete kereszt kanyarodott be. Lobogva, csapkodva már templomi zászlók is jöttek, mint póznák tetejére felemelt sokszínű tüzek. Alattuk emberi fejek hánytorogtak. Vad siralomban bugyborékolt a Mindszentek litániája. A hangok hólyagokká dagadtak és szétpattantak a sötét faházak oldalán. Egyszerre kongva jajgatni kezdtek szent András tornyai is.
    — Verik a harangokat...
    Ung a falnak szorult. Az utcai tisztítótüzek füstjén át tolongva özönlött felé a könyörgő processzió. Legelől dömés kolduló barátok jöttek és kettesével monostorbeli testvérek. A karinges klerikusok sápadt kis gyertyái közt az őszszakállas, hajlott celebráns gvardián vitte magasra emelten a szent ereklyetartót.
    Mögötte felbomlott a rend. A szentek kihozott faszobrai tántorogtak a sokaság felett. Összezavarodtak a sorok. Lesütött szemű apácák riadalmában idegen arcú izgatott férfiak futottak, öklükkel verték a mellüket és kiáltoztak, mint az elkárhozottak.
    Ungnak a fülébe hasogattak ezek a hangok. Öntudatlanul már valami régi gyerekkíváncsiság ágaskodott benne. A kiáltozó férfiak sikátorbeli olaszok lehettek, mindenféle kézművesek, beköltözött jövevények, akiktől méltóságteljes elzárkózottságban különültek el a mozdulatlan komor magyar arcok. „Ők nem üvöltenek” — pillanatra rajtuk feledkezett a tekintete. — „Milyen másképpen könyörgik az Urat. Még az Istenhez is úgy néznek az égbe, mint mikor pusztai pásztortűzbe néznek és nem rebben a szemük”... Különös dolog ez. Mióta a napnyugati országokból haza fordult, jobban látszik itthon minden, mint annakelőtte...
    Odébb akart volna indulni, de a menet megint nekinyomta a falnak. A topogó fulladt tolongás zsúfolódva feszítette kétoldalt a házakat. Lejjebb, mintha a kolduló barátok temploma alól a szegények temetője is jönni kezdett volna, korhadt kis fakeresztek kapaszkodtak felfele a sikátoron. Reszkető fejű vének hozták a sírkereszteket azonmód földesen, ahogyan kitépték. És még mindíg nem fogytak el...
    Ung már szinte elviselhetetlenül undorodott tőlük. Sebesszájú anyókák, könnyező szüzek, sápadt asszonyok, kézenvonszolt síró gyerekek... mintha mind egyenesen az ő szemébe tolonganának bele.
    De ő azért mégis kívül áll, nem tartozik hozzájuk! Egészen kívül áll ezeknek a nyomorúságán, állati félelmén, esdeklő szenvedésén, mert ő... ma reggel olyan boldog volt...
    És a feje felett a siralom seregeinek bűnbánati zsoltárai beleomlottak a harangkongásba.
    Rettentő zűrzavar támadt ebből is.
    A hátulsók nem hallották, mit kezdtek elől. Zokogó áhítatukban egészen mást énekeltek, s míg a középütt tolongók felett bomlottan örvénylettek össze a menet két végéről felcsapkodó hangok, rendületlenül ők is harsogták a maguk zsoltárát:
    — Minden lélek dícsérje az Urat...
    Ung megint menekülni akart volna a hangok háborgásából. Tépni kezdte a meleg sűrűséget, erre, arra rántotta a vállát. De a körmenet még mindíg szorosabban gyömöszölődött a szűk sikátorba. Fülledt közelségben emberi testek súrolták a mellét. Nehéz izzadságszag érzett, izgalomtól tikkadt lehelletek fájtak az arcába. És a füle mellett kínzó torokhangon szüntelenül bömbölve ordított egy meredtszemű ember. A tömeg egészen magába falta őt. Lassú lökésekben feltarthatatlanul sodorta szent András piaca felé.
    A nagy fekete kereszt kikanyarodott a térre. A színes templomi zászlók és a szentek füstös faszobrai akadozó himbálással úsztak előre, mintha a szétömlő sötét emberhömpölygés táncoltatná azokat maga felett.
    Egyre erősebben hallatszottak a harangok. Ung már meglátta szemben a négy zömök torony között térdeplő öreg szentegyházat. Kőhomloka nyomott és sötét volt. A széles pitvarlépcsőn kámzsás alakok emelkedtek. A haladó gyertyák két sápadt lángsora beletűnt a rézsut kisebbedő kapunyílás homályába. De a nép nem akart oszlani. Megrohanták a szent ereklyetartót, egymást gázolva, lihegve csókolta, aki elérte.
    A templomból váratlanul visszafordult a gyertyák lobogása. Egy sápadt fekete barát sebesen futott le a lépcsőn. A térség közepén a földből felhányt prédikáló helyen egyszerre, mint hánytorgó vihar felett, megjelent a hajlott öreg gvardián.
    Elszáradt kopasz kis feje mögött nagy sötét szögben állt el hátraesett csuklyája és a szakálla, mint olvadozó hó, szélesen, szürkén szivárgott szét behorpadt mellén.
    Mikor két karját az égre emelte, térdrevetette magát a sokaság. Szurtos rongyokban, cserzetlen birkabőrökben és prémes zekében szabadok és szolgák összekeveredve görnyedtek a piactüzek széttaposott üszkében.
    A gvardián tolmácsot vett maga mellé. Látszott az arcán, hogy idegen nemzetbeli, a latinusok közül való lehet. És a tolmács, mint másmilyen visszhang a nép nyelvén kiáltozta szét, amit ő odafent latinul mondott.
    Akik közelebb álltak, elkapkodták, tovább adták. A sokaság megrendülten ismételte:
    — Ó, életnek és halálnak Ura, magasságos Isten, ki a vétekben megátalkodott vakmerők bűnhödésére eltörlöd még a birodalmakat is, összetöröd a királyi pálcákat, földhöz vered a koronákat, ó, rettenetes ítéletű Isten, a mi pusztításunkra beküldötted a te öldöklő angyalodat, merthogy sokat vétkeztünk.
    Szörnyű félelem rázta meg a teret. A latinusok már a földön görgették a fejüket. A folytatódó imádság, mint végtelen olvasón, zörgő morajlásban morzsolódott át a piacon, a sikátorokon, a házakon, élők és haldoklók ajkán.
    „Vajjon Kinga is mondja-e?” — Ung hozzá vágyott. Öntudatlanul ő is mondani kezdte a sokasággal:
    — Napjaink a halál árnyékában járnak... — de a szó elakadt a szájában. Mi köze neki a halálhoz? Nem akarta ő ezt mondani. Hiszen a kettőjük napjai még ez iszonyatok között is az élet ragyogásában járnak.
    Körülötte borzalomban tovább hánytorgott a haIálos siralom:
    — Tüzet gyujtott az Úr! Megindította az ő orcája előtt a dögnyavalyát, lábai előtt tüzes mérges kelevények kúsznak. Kigyomlál bennünket az Isten!
    A tolmács pedig szertekiáltotta:
    — Mi mondani valótok van?
    — Mea culpa... mea culpa!...
    A vezeklő sokaság bűnvallomása már feljajgatott a téren:
    — ...sok álnokságot és csalárdságot cselekedtünk, irígység, gyűlölség, fösvénység, kevélység és a buja élet, mint a patak, közöttünk úgy eláradoztak...
    Reszkető kezek kotorták a kihült piactüzek üszkét:
    — Boldogasszony Anyánk, könyörögj érettünk!
    Sokan hamut hintettek a fejükre:
    — A te szent Fiad kínszenvedéseiért!
    — Az ő drágalátos vérének hullásáért...
    Olyan rémületessé lett a tér, mint egy verem, amelyikbe halálraitélteket taszítottak. Az ősz barát két felemelt keze mégegyszer a magasba könyörgött.
    A tolmács kiáltotta:
    — Mindenható Isten, szánd meg pusztulásunkat és fogyásunkat és ne töröld el a mi házainkat, ne vedd el a mi életünket. Engedj bűneinknek megtérő napokat... Krisztusnak dicsőségére és dícséretére... Amen...
    Pillanatra halálos csend támadt a téren. Aztán felörvénylett a magasba a könyörgés végső kiáltása:
    — Csodát, csodát!
    Ég felé emelt arccal, mozdulatlanul várakozott a térdreborult nép, de sokáig nem történt semmi. Az áhitat félelmes lobogása már szinte hamvadni kezdett, mikor lassan, ijesztőn, mint óriás tűz repülő pernyéje, sötét madarak seregei szálltak át a piac felett. Jöttek feketén, jöttek rajokban, egyre jöttek a varjak. Libegő árnyékuk levetődött a térségre és a sokaság reménytelen vad zokogásban tört ki.
    Ung nem tudta tovább elviselni. Nem tudott ő itt az Istenhez eltalálni, nem tudott imádkozni. Már fejvesztetten, ököllel vert magának utat a bódult kétségbeesésen át.
    Kívülebb ritkulni kezdtek a közel testek. Egy magányos bámészkodóba ütközött, félemedett gyerekek szaladtak szét, kóborló kutyák. Elmaradoztak a házak is. Taposatlan fűvön futott és úgy hányta a fejét, mint dögveremből menekült szép fiatal állat.
    Füzek közé ért. Vizeket járt tavaszi szél vágott az arcába. Engedékeny nedves fövény süppedt a saruja alatt. Felszabadultan, mélyen lélekzett. Az ágak résein ringó csillanások villantak a szemébe. Aztán soká, soká mozdulatlanul nézte a Duna lassú, roppant hömpölygését.
    Miért nem jön ide a nép, ahelyett, hogy ott a sikátorban jár processziót? Miért nem könyörgik az Istent a papokkal itt az ősi folyó partján?...
    Le szeretett volna térdelni. Vagy leoldja a kardját?
    Valamit tennie kellene, valamilyen tisztességet kellene adni a folyónak, de elfelejtette a módját. Vagy sohasem is tudta? Ködszerű, elnémult emlékek indultak benne. Talán nem is az övéi, zavaros régiek és akárhogy is vivódott érettük, nem érkeztek fel a tudatáig.
    ...Folyók partján, szent forrásoknál, ősi kútfők írott köveinél, élő fák tövén... A kolontói öregpásztor mondotta volna, aki ezeket még a nálánál öregebb öregektől hallotta?
    Nagyra nyitotta a szemét, mintha akarta volna, hogy a szabad tiszta vizek kimossák onnan az előző szörnyű képeket.
    Váratlanul elterelődött a gondolata. Beszédet hallott. Egy fiatal hang, egy öreg hang... Szétválasztotta arrafele a füzest. Nem messze, parti fához kötött dereglyével bolondozott a Duna sodra. Ráfutott és leömlött, hintálta, vitte és visszalökdöste a kavicsra. Feljebb a sekélyes vízből két félmeztelen ember hálót húzott. Oldalt dűlve húzták a fogást. Nevettek és temérdek mozgó ezüst dobálta magát a lucskos fövényen.
    Ekkor vették őt észre a halászok. Megijedtek és futni kezdtek.
    — Hé, hova szaladtok? Megálljatok!
    Az öregebbik kis távolságra bizalmatlanul leselkedett vissza a parti sűrűből. Ung intett neki. De az ember nyugtalanul tovább vizsgálgatta. Hol Jákó rókaprémjét nézte, hol meg a jövevényt magát. Közben az állcsontja felett, mint a kopoltyúk mozogtak az ínak, fogatlan szája olyan volt, mint a döglött halaké.
    — Jákó úr lennél csakugyan? — kérdezte végre is gyanakvó meggondolással, — felette megváltozott az ábrázatod mióta láttalak.
    Ung nem vette le szemét a dereglyéről:
    — Hallod-e, ma éjjel másodmagammal átvetsz a Dunán, — s hogy jól megértsék az akaratát, derékszíjjából kétélű tőrét is kihúzta és a hegyével a tulsó partra mutatott:
    — Oda.
    Az ember védekezőn kapta a feje elé begörbített karját. Két csomós térde egymásba rogyott.
    — Nagy sodra van most az árnak... oszt a dög veszedelmének miatta a villás emberek is felálltak mán...
    — Hát had álljanak, — szólt rá Ung. — Két egész dénárt adok néked, ha pediglen netán szabódnál, két egész halászt adok a halaknak.
    Az öreg ijedten pislogó szeme kapzsi leselkedéssel sunyított fel hozzá. Egy ideig csak rágta színtelen, fityegő szája szélét, aztán akadozva mormogta:
    — Ma vetettem által a vizen úr Ders belső emberét is, ama Beke nevezetű udvarbéli elöljárót. Oszt hiába mondottam a veszedelmet, jóllehet a karján is, a fején is vérzett, mégis azonképpen akarta. Igaz, hogy mán pirkadás vót akkor, de egyszeriben agyon is verték a villások, mikor partra hágott.
    — Agyonverték?...
    A halászok ijedten figyelték a hatalmas fegyverest, merthogy a szeme igen elsötétült. A fiatalabbik már taszigálni is kezdte a másikat, ne haragítsák ezt itt még jobban magukra. Veszedelmükre fordulhatna a vonakodás, aztán meg annyi temérdek pénze, mint amennyit mondott, talán még a komáromi várispánnak sincsen. Két egész dénár! Még a királynak sem igen lehet sokkal többje.
    — Hát hiszen...
    Ung nevetni kezdett:
    — Választottál? Ezüstdénár néked, vagy te a halaknak?
    Az idősebbik a vállát vonogatta:
    — Igaz, hogy te látod meg mi lészen odatúl...
    — Így már rendén van, öreg. Hát mikor egészen besötétedik...
    Félhangon most a fiatalabbik is beleszólt:
    — Bajos ide eltalálni vezető nélkül, éjtszakának idején.
    Ung bólintott:
    — Ama házhoz jöjj el értem, hol Kinga asszony lakik, — a szava oly halk volt, hogy alig hallatszott, — csendesen jöjj és ne kiálts, csak egy követ vess fel az udvarfalra.
    Az emberek nem mertek egyebet tudakolni. Alázatosan álltak egyhelyben és várták, hogy a fegyveres vitéz elbocsássa őket. De ő megfeledkezett róluk. Elvétett harangkongások ütődtek a levegőbe.
    A halászok összenéztek.
    — A szél veri le!
    — Szent András tornyában megint halál elé harangoznak az atyafiak...
    — Eredjetek, — Ung hangja fénytelen és szomorú lett.
    A két ember törődött, lassú lépéssel ballagott a hálóban vergődő fogáshoz. Árnyékuk már hosszan dűlt el a parton.
    „Ma reggel” — gondolta Ung, — „hogy ragyogott ma reggel a mi napunk...”
    Belülről ráförmedt magára. Megint felegyenesedett: „de ez az éjtszaka a mi éjtszakánk lesz...” és sóvárogva nézte a Dunát, amint elment innen. Bár vinné már kettőjüket is!... Nyugtalanul felrezzent. Egyre elmegy, — megint maga elé meredt, — megy és mégis itt marad, mint az időtlen idő.
    Lehajolt és ivott. A víz hideg és jó és tiszta volt. Már odatérdelt a kihűlő fövényre. Megmosta a kezét és az arcát. Közben zsongítón szólítgatták őt a vizek hangjai.
    Mikor visszafele indult, úgy tetszett néki, mintha a fövényen ott a folyónál, egész idő alatt az Istenre gondolt volna.