Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/V. Kinga

← IV. A vágyak városa

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú szerző: Tormay Cécile V. Kinga

VI. Harangok és vizek →

V.

Ung ráhajlott a mécsesre és eloltotta a lángját. Odakinn a vasvillán vagy négyszer is súrlódott már a jászol felé a széna uszálya és a kútostor is lenyöszörgött egynéhányszor a visszhangos mélybe. A veder nekikondult a kávának. Kiloccsanó vize hosszan csurranva hullott vissza a kútba.
    Milyen régen volt, hogy Csülök eleséget tett az asztalra és ágyat vetett Jákó gazdátlan kamrájában. Az is régen volt, mikor a cselédember Regét megitatta és nehézkesen, lustán átjött az udvaron. Minden olyan elviselhetetlen lassan történt. Még az ajtóretesz nyelve is megbicsaklott, mielőtt becsattant volna. Ung keze hol kinyílt, hol ökölbe szorult, mintha össze akarta volna morzsolni az időt... És Csülök lépései még mindig nem szűntek meg a házban. Topogtak, tétováztak, megint mentek. Végre is úgy multak el, hogy attól kellett tartani, minden pillanatban újra kezdődhetnek.
    De a csend folytatódott. Most már csak a fékláncok húzódásai csörrentek a jászolkarikákban. Csak az állatok fel-felbődülése hallatszott be olykor. Aztán lassankint ez is hozzátartozott az éjtszakához. Ung halkan beletárta az udvarba a pitvar ajtaját. A szénaszagú hideg levegőben valami jó és üde ért az arcához. Talán a behordott régi nyár.
    Egy pillanatra megállt és hallgatódzott. Ez a pillanat elég volt, hogy mindent elfelejtsen, amin eddig gondolkozott. A rossz jövendölés, az éjtszakai barát, a kísérteties sikátor, a légvonatos zeg-zugok, a sár és a jajgató ház, — minden elmult.
    Ereiben ragyogó, forró vér lüktetett és átteremtette számára a világot. Elindult a csillagtalan borús éjtszakában, mintha sugárzó, végtelen nap felé indulna. Fedetlen fejjel, mezítelen kardjával a kezében úgy haladt át a világtalan udvaron, az alomban elfeküdt lovak és alvó barmok között, mintha győztes torna után bíborsátorhoz menne a királyi bérért.
    Egyetlen szökéssel átvetette magát a falon. Szaladni akart a vaksötétben, mégis botladozva közeledett a megholt Ders néma udvarához. Mire odaért, a szeme valamennyire megszokta a sötétet. Árkokat kezdett látni és a falat is látta. Nagy szedett kövekből fogódzott össze az udvar körül.
    Csak egyszer járt erre életében, most mégis megfoghatatlanul tudta a járást, mintha álomban és álmatlan éjtszakákon valóságosan sokszor itt bolyongott volna.
    Az a nagy szürke kő az árokparton, az is ismeri Kingát, ez az öreg cserfa is és a rácsrostély is odafenn az útranéző egyetlen ablakon. Bizonyosan a rácsrostély ismeri legjobban kis arca hűvösét, a lélekzete melegét és nagy szomorú tekintetét, amely mindig hiába várt.
    De most már nem vár hiába...
    Ung csodálatosan mosolygott a sötétben és ez a mosolygás azután is, egész idő alatt az arcán maradt. Lihegve kapaszkodott felfelé a falon. Gyíklyukak voltak a lépcsői. Ágak és tövisek karmolták az állát. Egy kúszó gyökérben erősen megkapaszkodott. Felemelte magát a kövek pereméig. Egész testében kinyúlva ereszkedett le a tulsó oldalon.
    Pillanatig habozva kémlelt körül. Az udvarfalon innen még egy fal bujkált a sötétben. Ő ezen a gyűrűn belül állt, fehér dunai kavicsokkal kirakott utacskák között, mintha csak klastromos barátok szűk, szomorú kertjébe jutott volna. Ez hát a Kinga kertje? Ide zárták, itt tartották? Egyszerre idegen és ellenséges lett a hely. A harag fuldokolva hörrent a torkában. Innen szólították, hogyha kellett!... A marka súlyától mélyen befúródott a kardja hegye a földbe. Aztán még a lélekzete is elakadt. A sötét házból világosság szűrődött ki a fűre, kerek kis ablakfény és odébb egy sárga sávban gyönge füst andalgott. Már a szaga is érzett. Nyirkos fenyőágakat égettek a tűzhelyen. Hát ezért volt nyitva az az ajtó ily szokatlan éjtszakai órában?
    Oldalt hajlott egy keveset.
    Odabent mécsvilág szunyókált az asztalon. A fénye időnként sápadtan belepislantott egy boltozott kis falüregbe. Ilyenkor az üregben fából kifaragott feszület mutatkozott meg. Egy rokka ágaskodó guzsalyának az árnyéka felnyúlt a mennyezetig.
    Ung nesztelenül előre lépett. És ekkor meglátta Kingát.
    Alacsony zsámolyon ült, tétlenül, magányosan. Kissé hátradűlve ült és felhúzott térde körül hurokba kulcsoltan két gyűrűs keze tartotta egyensúlyban a testét.
    Világos szeme a sötét pillák alól a lángba nézett. A szemében egész idő alatt egyszer sem mozdult a tükröződő fény. És milyen törékeny és tiszta volt földre omló, hosszú fehér csalánszőttes köntösében. Ung mégis számonkérőn pillantott végig a testén. Nem... legalább azt nem! Azok a keskeny, lányos csípők várandósan nem nehezülhettek el még soha. Ebben a körülfalazott rácsos fogságban sohasem hordozhatott ő kényszerített ölelésben fogant új életeket a Ders nemzetségének. Ma is olyan érintetlennek látszik, mintha még nem nyúlt volna hozzá vad kézzel senki sem. Alig változott, mióta a lakodalma kora reggelén a kolontói erdőn utolszor megcsókolta őt. Csak előrevetett két hullámos fonata tűnt el azóta kis keble fölül. Csak a haja növésének kéksötét sarkantyúja nem látszott többé a homlokában. Nemes főasszonyok fehér gyolcskendője fedte a haját. A gyolcs átfutott a homlokán is és kétoldalt az arca gyöngéd vonalát követve, fehér rabságban tartotta egykor szabad és akaratos állát.
    Vajjon hányszor ült így, térde körül kulcsolt kézzel, magányosan, boldogtalanul? Vajjon hányszor... míg ő széles e világon férfimódra más asszonyok karjában keresett feledést.
    Már szinte ájtatos alázattal nézte őt a sötétből. A mellében nagy, néma zokogás kezdett el vergődni s a lobogó, mohó vágy megtorpant benne a szépség és a szenvedés előtt.
    Kinga vonásain rejtélyes nyugtalanság terjedt ezalatt. Valamilyen futó zavartól halványan az arcába szállt a vér. A fejét az ajtó felé fordította és lassan felpillantott. Egyenesen reá nézett.
    A tekintetük találkozott.
    — Ung...
    Úgy hangzott ez, mint a sóhajtás. Csodálkozás nélkül hangzott, mintha álomban szólított volna álomjelenést.
    — Ung... — Kinga szép révedező hattyúmozdulatában még mindíg emelve tartotta a fejét. A szeme valószínűtlenül nagyra nyílt. Már felszökött a helyéről és két kezével a halántékához kapott:
    — Te vagy, te...
    Ung magához rántotta:
    — Eljöttem érted!
    Fiatal élete minden kínjával és vágyával szorította a szívére. Kinga feje belehanyatlott a karja hajlásába és mialatt fölé hajolt, ő lehúnyta a szemét.
    Nagy és ünnepélyes lett a csend. Egy eliramló pillanatra a boldogság és fájdalom mélységei felett csak ők ketten voltak az egész világon.
    — Szeretsz még?
    — Szeretsz?
    Egyikük sem felelt és mégis mindent tudtak egy másról.
    A tűzhelyen már összeomlott a zsarátnok, mikor Kinga feleszmélt. Mintha megsebezte volna valami emlékezés, felágaskodott Ung karja között. Az őreitől irtózó szegény rab rémületével nyitotta rá a szemét. Két tenyerét a vállának feszítette. Kétségbeesetten tolta és fogózott is. A szájuk elvált, de mégis olyan közel maradt, hogy a szavak nem hangzottak, csak mozdultak az ajkuk között.
    — Ó, Ung, ha Ders itt lelne, téged megölne és... engem nem ölne meg! — Egész testében reszketett.
    — Ne félj, Kinga.
    — Féltelek, én édes szívem! Hogyan is bátorkodtál hozzám jönni? Avagy tudtad volna, hogy az én uram nincsen idehaza?
    — Tudtam, — suttogta Ung — és tudom, hogy sohasem is tér meg többé ide.
    Kinga arca lángpiros lett, azután egészen elfehéredett, mintha a szívében megbénult volna a vér.
    — Nem, nem igaz!...
    Ung nyíltan állta a tekintetét, miközben felelt:
    — De ezenképpen igaz, azok mondották, akik látták. A te urad meghalt és te szabad vagy. Eljöttem érted.
    — Ung, te... te tettél ellene? — tördelte Kinga fojtottan. — Áldott Jézusom, csak azt ne — és kutatón, féltőn, esdeklőn hajolt felé.
    — Nincs az ő vére az én kezemen. — Ung szeme elsötétült. — A kúnok ölték le karddal, általuk teljesítette be Isten az ő igazságát...
    — Nem, ne mondd és menekülj innen. Keményen meghagyta, soha el ne higyjem a halála hírét. Csak ha a lovát látom megtérni, a gazdátlan lovát. És még akkor se higyjem, merthogy ő visszatér, mondotta, megtér még sírjából is, hogy tőled elválasszon. Menekülj, hiszen őriztet. Érted-e, a szörnyű Beke, az ő embere őriz. Fogoly vagyok, éjjel is rám les, lopakodik a ház körül, benéz az ajtón és az ablakomon, mint a porkoláb. Isten szentséges nevére, eredj... én nem mehetek el innen.
    Ung haraggal dobbantott. Összefont karja alatt érezte a szíve verését:
    — Elviszlek, ha mondom!
    — Hallod, a kakas másodszor kiált, — Kinga egészen alázatos lett, — fuss innen, szerelmes lelkem, fuss, amíg lehet. Talán még kijutsz kapun, talán a villások között is...
    Ung rettenve nézett rá. Emlékezetébe egyszerre felsötétlettek az apró fekete alakok lenn a holt Dunaágnál.
    — Miről beszélsz?
    — Hát nem tudod? — a szavak szinte haldokoltak a Kinga ajkán. — Hát nem tudod, hogy a fekete dög ragadoz minálunk?...
    Ung az állához kapta a kezét és dermedten nézett rá. Az arca fakó volt. A szája meghúzódott. Most fogta fel, amit jöttében látott.
    — Elmegyünk innen, Kinga, — de a hangja nem az ő hangja volt, makacsul mégis mondotta, szinte a saját felkerekedő iszonyata ellen is csatázott — elviszlek, még ha...
    Már nem folytatta. Mintha elvágták volna, abbamaradt a szó az ajkán. Kínzottan ő is a kert irányába fordította a fejét. Eleinte nem tudta, miért tette ezt, csak később, Kinga elváltozott arcán látta meg, hogy valami történik odakinn.
    A külső csendben egy ajtó nyílhatott.
    Kinga az asztalba fogódzott, az árnyéka mégis meg-megingott a falon:
    — Elvesztünk...
    Ung ekkor már kétmarokra fogta kardját és arccal a sötétnek elállta a küszöböt.
    Egy pillanatig mintha hallatszott volna a kettőjük szíve verése.
    Aztán tétovázó nehéz lépések közeledtek a külső éjtszakából. A kavicsokkal kirakott kis kertúton nagy, formátlan test kezdett bontakozni.
    — Ki bátorkodott ide? — kiáltotta az, aki jött. Leszegte iromba fejét és egy darabig hallgatózva, alulról nézett a világos ajtónyílásra. Ekkor vehette ott észre az ismeretlen fegyveres körvonalat.
    Sűrű hanggal öklendett felé:
    — Mit keresel itt Ders úr udvarán?
    — Az ő udvara már a pokol tüzében van, — ordította Ung és egész gyűlölete feltajtékzott benne, — te pedig hordd el magad, mert tüstént utána küldelek!
    Az ember fejszét rántott elő a ködmöne ujjából. Kétmarokra fogott kard zuhant a karjára.
    Üvöltő, nehéz teste neki tántorodott ettől a falnak. Ung utána hajította felkapott fejszéjét. De a vas éle csak a köveknek csengett.
    — Hé, állj elő! — hiába kiáltotta már. Saját hangját dobták vissza a szemközti falak.
    A cselédházakból ijedt emberek szaladtak ki. Az ólakban felriadt állatok bőgtek. Az asszonyházban mezítelen lábak futkosása kezdődött. Senki sem tudta, mi történik, senki sem mert közelebb jönni.
    Az udvarkapunál lecsapódott a reteszdorong.
    — Menj most, — könyörgött Kinga, — ne lássanak itt...
    — Holnap érted jövök!
    Ung alakja hirtelen eltűnt az ajtón kivetődő fényből.
    Kinga utána kapott, mikor már nem érhette el. Csüggedten lehanyatlott a karja. — Holnap! — de most, hogy maga mondta, rabságban elgyötört lelkében nem reményt, csak kolduló vágyat beszélt ez a szó.
    Az udvarból már tető alá takarodott a félelem, mire Kinga háta mögött a belső ház felől nesztelenül behajlott egy karvalyarcú némber az ajtón.
    — Ne vetkeztessünk éjtszakára? — kérdezte asszonyát a kémlelődő személy.
    — Értem jön, holnap... — suttogta magában Kinga és kétkedőn rázta a fejét.
    A szolgálóasszony csakis a mozdulatát látta.
    — Nem akarod? — tudakolta ujból s rosszalóan visszabujt az ajtón.
    Kinga pedig sokáig állt egyhelyben, tétovázva.
    — Holnap... — Időbe telt, mire erőt vett magán. Elzárta a reteszt, letakarta a tűzhelyen hamuval a parazsat, aztán a belső ajtón elindult az ágyasház felé. Lassan haladt végig a folyosón, az átjárónál lehajtotta a fejét az alacsony gerenda alatt, felosont a garádicson az útra néző egyetlen ablakig.
    Visszafojtotta a lélekzetét.
    Mintha a föld alól morajlott volna elő, messze hang szaggatta a külső sötétséget. A falak hajigálni kezdték egymásnak. Erre is hangzott, arra is, már nem lehetett tudni, honnan jött.
    Az éjtszaka bekapta a menekülő Bekét. Valahol lent, Ungnak is meg kellett állnia, mintha megint fekete torokba került volna. Akármerre fordult, mindenütt útját állta valami, ami rosszat akart. Szemétdombok, gödrök, csúszós, ragadós szenny, járókövek és megint egy fal...
    Kinga a rácsrostélynak szorította az arcát. Szent András egyház irányából vöröslő derengés fénylett bele fájdalmasan kitágult szemébe. Az alsóvárosban kolompolni kezdtek. Már a felsővárosban is kolompoltak lefelé a sikátoron, mintha lassú, kísérteties gulyák vonultak volna át az éjtszakán.
    Fehér alakja összeroskadt a messziről vetődő fényben... Most viszik a házakból a halottakat... Odatérdelt az ablak elé. A boltozat nyílásban egymásba kulcsolódott két felemelt keze és remegő hangja beleimádkozta az imádságába a szerelmét:
    — Igaz ítéletű szent Isten, amiképpen a mai napon kegyelmesen megőrizted őt, azonképpen emez éjtszakának idején is oltalmazzad. Ó, én Uram, vidámítsd meg kedves ifjúságát a halálnak e kapujában és reám érkezzék minden haragod. Válassz ki engem, ha a gyötrelemre közülünk választani akarsz és nélküle ne hagyj, mert a próbára erőtelen vagyok...
    A szent András templom alatt csak rakták a barátok a nagy piactüzet. A házakból görnyedt emberi alakok szállingóztak le a tér irányába. Csermellyel, venyigével, szagos fenyővel ők is meghordták a máglyát, hogy tisztító füstje elűzze az éjtszaka kegyetlenkedő fekete dögöt.
    A lángok visszfénye fel-felkapott a négytornyos egyház innenső oldalán. A füst belekígyózott a sikátorokba, áthömpölyödött az udvarokon, behúzódott a házak ablakán, felszállt a tetőkre. Mint kitárt szárnyú roppant keselyű ott lebegett Komárom felett még a virradatban is.