Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/IV. A vágyak városa

← III. Reggeli ragyogásban

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú szerző: Tormay Cécile IV. A vágyak városa

V. Kinga →

IV.

Egy parti révész vetette át a lovast lovával a Vágon. A révdereglye ingott és Ung egész idő alatt hizelegve békéltette a riadozó állatot. Beszélt hozzá, simogatta, veregette a nyakát s közben, ahogy ráhajolt, meglátta tükröződő képét a folyóban. De a tükrözés most nem volt olyan tiszta és nyugodt, mint virradatkor a monostori malom felett. A víz mozgása minduntalan széttördelte a képet s amint csillanó páncélos darabjait össze-össze dobta a habok között, a darabok nem illettek együvé.
    Milyen babonás játékot játszik a víz és az elmaradó partról milyen nagyon kiáltoznak utánuk az emberek...
    Az evező egyre nehezebben birkózott a folyó növekvő sodrával. A dereglye hintázva sulykolta maga előtt a felcsattogó vizet. A révész izzadt és zihált. Erőlködésében a rév irányába düllesztette a szemét.
    Térdnél elvágott piszkos barátcsuha volt rajta, szemétről szedett mállott rongy, amit durván hasított szijj fogott a derekához. Az arca és a haja sötét volt, mint a ruhája. Alsó ajkára kitámaszkodó nagy felső fogai akkor is látszottak, mikor hallgatott.
    A víz sodra megint elkapta a dereglyét. A tükröződő kép egészen összetört. Fent borús felhők gyülekeztek az égen.
    — Tán csak nem a révhelyre vagy menendő, uram?
    Ung rárivallt:
    — Magad dolgával törődj — és különös zavarodással elnézett a sötétedő nyugtalan folyó felett.
    A fekete révész ettől kezdve némán evezett. A komáromi várhely falai közül, háromakkora magasan, öreg fatornyok keltek fel. A vízikapu egyre közelebb siklott a vízen. Már a révhely halászkunyhói is kijöttek a kavicsos partra.
    Mire Ung a révhely alatt megállította a lovát, olyan mély volt az alkonyat, hogy a homályban talán még az anyja se ismerhetett volna rá. A városfalnál fegyveres őrség ácsorgott. A kapu tetején befelé fordultan nagy felfuvódott jövevénymadarak ültek.
    Az őrség eleinte nem vetett ügyet a közelgő lovasra. Egyirányba figyeltek mindannyian. Egy naszádos felemelt csáklyával a holt Dunaág felé mutatott.
    Amoda túl, karókkal és villákkal fegyverezett sötét kis alakok álltak fel a vízmentén, mintha a partot őriznék.
    De Ungnak nem volt ideje, hogy jobban odanézzen. Ekkor vették észre a strázsák. A kapu alól egy dárdás legény lompos lépéssel lassan közeledett. Mikor meglátta, hogy rangos fegyveres vitézzel van dolga, kis távolságra tőle megállt:
    — Hát nem tudod, uram?...
    Ung végigmérte:
    — Hogyan bátorkodol engem tartóztatni! — közben merészen öklöt mutatott, hogy megfélemlítse az embert és utat nyisson magának. „Vajjon mit akarnak ezek, és az a fekete révész is?”... Nem tépelődhetett. A dárdás olyan képet vágott, mintha rossz gyanút fogott volna ellene.
    Hirtelen gőgös nyugalommal nézett le rá:
    — Tán vak vagy, hogy meg nem látod rajtam?... Én oda mehetek, ahová a kedvem tartja!
    Még egy fegyveres strázsa vált ki ekkor a többi közül. A naszádos is odajött. Ő is beleszólt a beszédbe:
    — Ám ha szabad költözködési jogod van, úr vitéz, bizony jobb helyre mehetnél...
    Ung rájuk se hederített. Kezében égett a kantárszár. A halántékában lüktetett a vér. Még a sarkantyuja se nyughatott. Szöges csipésétől oldalvást szökkent a ló. A gazdája halkan felnevetett.
    Már belül volt a kapun.
    Az őrök káromkodtak is, röhögtek is:
    — Ördög vitéze! Ő lássa, hogyan kerül ki...
    A növekvő sötétben Ung a királyi halászok rendetlen kunyhói közé tévedt. Egy darabig a hátsó ólakból folydogáló rothadt trágyalében gázolt a lova, aztán találomra egy szűk sikátorba tért be. A sikátor zeg-zugos fekete faházak alatt kapaszkodott a folyó felől. A latinusoknak az utcája volt ez, akiket még az első királyok bocsátottak az országba és később Esztergomból szivárogtak be ide. Idegen népségek beszédeit hallotta itt, mikoriban egyetlenegyszer erre járt.
    Egyre lassabb lett a haladása. A ló lába óvatosan kerülgette a nagy járóköveket. A kövek libasorban, mint kisebb fajta sziklák ütköztek ki a szennyes fekete sárból, a sikátor közepén. A felső végről kongó visszhanggal kemény koccanások közeledtek. Magányosan, valamilyen kései ember jött ekkor lefelé. Az ember nagyokat ugrott egyik kőről a másikra és minden ugrása előtt halkan fohászkodott.
    Riadtan összetorpant, mikor a ló sötét tömegét meglátta.
    Ungnak sem volt kedvére a találkozás. Inkább kitért volna előle. Oldalvást a lova nyakához nyomta a szárat. Az állat lába a házak tövén szétmálló puha szennybe lépett. A lovas térde a falat súrolta.
    Aztán egy darabig mozdulatlanul álltak, ő meg az a másik.
    A szemközti ház arasznyi ablakából valami undokságot dobtak le eléje. Az undokság csattant és nehéz szagot vetett fel magából.
    A sikátor torkolatánál felbukkant és elenyészett egy lovas homályos körvonala.
    Most már a másik ember se várt tovább. Koccanva megint ugrott. Ung odébb nógatta a lovát.
    A sötétség egyre sűrűsödött. A csend nyugtalanító lett és eleven lélek nem látszott sehol. A sikátor kanyarodóinál most nem égtek utcatüzek. A házak kis szelelőnyílásain még elvétve sem szivárgott ki mécsvilág. Csak jóval később, a piactér irányából billent át valamilyen fáklyafény a bűzhödt nyúlós sáron.
    A hintázó füstös fényben kámzsás barát körvonala mozgott előre. Fegyveres ember kísérte és a templom rányából jött. Álla alatt bőrtarisznya lógott a mellén, hegyes csuklyáját mélyen az arcába húzta és ijesztően lendült egyik járókőről a másikra.
    Ung visszarántotta lovát a sötétbe.
    Ezt a barátot haldoklóhoz hívják...
    Ismeretlen borzadás szaladt át rajta. Kívánni kezdte, hogy ne lássa már. De ekkor valahonnan messziről, mintha rávigyorgott volna egy elaszott arc. „Mit akarsz?” A torka kiszáradt. Ó, hogy lemaradt a lova bal patkója és rossz jelek vannak... Honnan kerül most az a tegnapi koldusasszony elő? Azt sem tudta, hogy még emlékezik rá. Miért jut az eszébe?
    Nem... semmi... Kinga nem is arrafele lakik. A barát egészen más irányba megy.
    Fellélegzett. A hintázó füstös világ szétfoszlott előtte, mint a párás lehellet. Már csak a lova patkója csattant egyet-egyet a kiálló járóköveken. De ezek az elvétett csattanások még nagyobbá tették a csendet és ő kínlódva fordította mindíg másfelé a fejét. A házakból hideg börtönszagok csapták meg. A sikátor légvonatos átjárói is sajátságos émelyítő szagokat fújtak az arcába.
    Önkénytelenül összehúzta magán a köpönyeget.
    Nyár volt, mikor egyszer, egyetlenegyszer erre járt. A Boldogasszony csipkevirágai nyíltak a falak felett és a királyi naszádosok énekeltek a holdfényes vizeken. Az úszó naszádok feldaloltak a vártornyok alatt, a tornyokból felelt a nóták visszhangja.
    És neki is feleltek Kinga asszony kis kertjéből. Pedig egészen halkan mondta a nevét: „Kinga”, egészen halkan... és áthajított egy csipkerózsát a magas falon.
    De most nem lesz többé fal közöttük! Mintha napmeleg sütött volna le a szívébe, megint tudta, hogy hozzá megy. Sietni akar, talán várja is már, talán hívja.
    Hallgatózva emelte fel a fejét.
    Valamelyik világtalan házból fulladt jajgatás vergődött ki.
    Mi történik itt? Az erek rendetlenül doboltak a nyakában. Úgy tetszett neki, erre-arra a vaksötét zeg-zugokban, kétoldalt mindenütt áll valaki és mozdulatlanul várakozik reá. Vissza-visszarántotta a fékszárat, ismét megeresztette. Vagy odaér, vagy meghal! És a lova tompa döngéssel botlott keresztül egy láthatatlan hídon.
    Mikor fenn északon átjött a szörnyű Kárpáthegyeken, egyszer se érzett ilyent, mint most. Végighúzta a kezét az arcán. Verejtékes volt a halántéka a hűvös éjtszakában.
    És Kinga mindíg itt élt, míg ő messze odajárt — hogy elfelejtse!... Elviszi innen, elviszi, még ma éjjel!
    Rekedten suttogott magában s az öklét rázta: „A pokol kutyáját!”... megint újra kezdődik a rémletes elváltozás és ami eddig a sötét zeg-zugokban állt és várt, mindenfelől közeledik.
    Egyszerre a megholt Ders jutott az eszébe. Csontos rezes arca, rettenetes nagy fekete szemöldöke alól kifenyegető lassú pillantása...
    A két keze elzsibbadt. Olyan tisztán látta őt, mintha csak a lova előtt állna. Nagyot kiáltott:
    — Eredj az utamból! — A saját hangja hallatára visszatért a nyugalma. A feje is kitisztult. Hát csakis Ders teheti ezt a sok rossz elváltozást az ő városában. Csakis ő zavarog itt a gonosz lelkekkel, akik vele kisértenek és valóságban minden másként van itt, semmi sincs úgy, mint ahogy most mutatkozik... Ettől a belátásától váratlanul el is mult az egész. Lemaradt róla a varázskodás. Az összekapaszkodó néma fekete faházak is visszafele kúsztak és ő, mintha megrántották volna, kiszabadult a sikátor torkából.
    Már a komárombeli nemesek telkei között bukdácsolt a lova. Itt biztonságos és tiszta volt az éjtszaka. Büszke magányosan álltak a házak, mint akár főemberek sátrai a mezőben és egyiknek sem volt köze a másikhoz.
    Ung tekintete lassan igazodott el a sötétben. Eleinte csak Jákó portája ötlött ki, utóbb ráismert a füves kis térségre, az öreg cserfára is. Ott lehetett valahol az a fal, amelyiken egy csipkerózsa átrepült...
    Valami megrázta az egész testét. Most tudta meg, hogy eddigi életében minden útja csak azért volt, hogy ide elérjen. És még akkor is a láthatatlan fal irányába erőltette a szemét, mikor Jákó portáján zörgetni készült a keze.
    De az alvó ház alacsony ajtaja lassan önmagától nyílni kezdett ekkor. Egy tenyérnyit tárult, így maradt, nyikorogva megint tárult. A nyomott szemöldökfa alatt süvegesen, tarisznyásan, ködmönös ember állt. Az ember visszahőkölt rémületében.
    Ung megismerte búbos feje formáját. Jákó udvaros szolgája volt.
    — Te vagy az, Csülök?
    — Szent Jézusom, miféle rossz lélek zavarog ily kései éjtszakában?
    — Hát nem ismersz? Jákó úr régi cimborája vagyok!
    — Jaj nekem, ne tartóztassál, rossz Lélek, a gazdám elment, utána volnék indulóban, és a szolga hangja szinte hörgött valamilyen ki nem mondott kétségbeeséstől.
    — Elment?... Tudom, hogy elment, — Ung sebtében mondta ezt, hogy észretérítse a riadt cselédet. De magában nem tudta mire vélni, hová lett Jákó? Gazdátlan házhoz jött? És ez az ember fél valamitől.
    Fázni kezdett. Az összefogózó fekete házak megint közelebb kúsztak a háta mögött. Mi ez?... Tudni akarta volna, mégsem kérdezett semmit. Aki kérdez, az már nem parancsol. Aztán meg az ő rangjabeli nem is kérdezhet ilyen nemtelen embertől.
    Keményen rákiáltott:
    — Mondom neked a gazdádnak felőle, tüstént bebocsáss!
    Éppen ez kellett Csülöknek. Ettől a hangtól egyszeribe eszébe jutott, hogy teljességgel így rivallt rá az a vitéz úr is, akit egyszer már magánál rejtegetett a gazdája:
    — Jut is mán eszembe, a biza, hiszen akkor vótatok itt, uram, mikoriban a pejkancát megpökdöste a billegi boszorkány.
    Mintha megnyugodott volna ettől az eligazodástól, félrehúzódott a küszöbről és beengedte a házba a jövevényt.