Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/III. Reggeli ragyogásban

← II. A vágvölgyi monostor

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú szerző: Tormay Cécile III. Reggeli ragyogásban

IV. A vágyak városa →

III.

Lassan virradt. A hajnali szürke farkas behúzott karmokkal, puha talpon hátrált az erdők felé. Aztán már csak a fák alatt volt, aztán onnan is tovább osont.
    Kék derengések futkostak szét a didergő földeken s a monostorudvaron is előkapkodták a homályból állatok, emberek formáját.
    Mikor Ung felserkent, megesküdött volna, hogy el sem aludt. A monostori egyházból most is kihallatszott a barátok zsoltározó éneke és az udvarfákról harmatos kis madárszók feleltek. De ő azért közben valamit mégis álmodhatott, mert, amint ébredtében nyújtóznia kellett, két ökölbe fordult keze kinyílt és a karja valakit ölelt, aki nem is volt ott...
    „Exurge Christe, adjuva, nos”... zsongott ki a templomból. Ő csendesen ismételte magában „Kelj fel Krisztus, segíts meg minket”... Egyszerre feleszmélt. Átaludta volna, mikor Primát harangoztak? Hiszen már a hajnali Horákat végzik a barátok és a malomban sem forognak többé üresen a morzsolókövek.
    Hirtelen felült a hideg füvön. A tiszta, nagy hajnal is hideg és csípős volt, de ő mégsem fázott. Egy bundásguba kerekedett föléje az éjtszakában és a lábánál bólogatva, ott kuporgott Pünkösd, fejtől pedig mintha öreg tilalomfa lenne, Vutuk állt őrséget.
    Felszökött a fűből és megrázta magát, mint a pusztákban ébredő csikó.
    A zsilip felett megmosakodott a patak csendesre fogott vizében s két tenyerével rendre igazította a haját. Szépen oda simult úri feje formájához, csak a halántékánál nem boldogult vele. Kibokrosodott és elugrott valamelyest az arca vonalától.
    Aztán válogathatott. Pünkösd lehordta utána ünneplő ruháit, sáfránnyalfestett selyem zekéjét, violaszín flandriai posztóköpenyegét s mintha a szolga is azt akarta volna, amit a gazdája, nagy igyekvéssel fűzögette a bőrszallagokat az oldalán a sok karikába. Átbuktatta fején a gyűrűs páncélinget s a legszebbik övet csatolta a derekára. A páncéling mint ömlő ezüst tapadt a testére. A sisakján csörrent a nyakvédő háló, mikor Pünkösd az álla alatt összeszijjazta. Mire elkészültek, felkelt a nap az erdőkből s a zúgó előtt tétovázó vízben, mintha hívták volna, megjelent Ung képe. Pünkösd szeme rajtafeledkezett. Ő maga is, mielőtt indult volna, álltó helyében egy kissé visszafordult és a válla felett lenézett a ragyogó tükörbe.
    A szemöldöke kíváncsian felhúzódott. Egy kényeskedő fiatal mosolygás ellenállhatatlanul felvonta az ajkát.
    Hadd lássák!... Tudják meg, kivel van dolguk, akik tegnap kóborlócska vitéznek csúfolták.
    Mire elbúcsúzott a hamuszürke hebdomadárius baráttól s az éjtszakai menedékért és a lova patkójáért öt pénzt belecsörrentett az alamizsnás fráter zsákocskájába, már egyéb utasok csatlósai is nyergeltek a füvön. Az urak készülődtek.
    Egyszerre többen egyirányba néztek.
    A kelő napban megcsillámlott az udvar, mikor Ung lóra szállott. Két cselédszolgája is igen kihúzta magát, amint fiatal gazdájuk mögött a monostori gyepün átügettek.
    Fentről az ordas toronyból soká nézett az őrségtartó barát a távolodó lovas vitéz után. Daróc kámzsájában ő is fiatal volt és a szeme mégis olyan szomorú.
    Ung feltekintett rá: ez itt marad, mindigre itt marad szegény és őrségen várja a halált. Ő pedig elmegy s övé az élet és a szabadság... Visszaintett, szánalomból intett, mert az a másik is fiatal volt. Aztán megeresztette a lova kantárszárát és belegázolt az érintetlen reggelbe.
    A messze hegyek mögül óriási fénylő pallósával ekkor suhintott a nap a Vágba. Csillámló rengések futottak szét a vízről és a kitárt völgy ragyogni kezdett.
    Büszke erőt érzett magában. Megmutatja nekik! Csak azért is megmutatja az egész világnak s nem lesz olyan, aki neki ellentálljon. Még azok a tegnapi főemberek is, csak jöjjön el az idő, azok is meghódolják majd, mint egy fejedelmet és leveszik a süvegüket a jeles vitéz előtt. Ő pedig könnyed fejhajtással lepillant rájuk a nyeregből s mondja: „Ékes főemberek, ha tudni akarjátok, én ama kóborlócska vitéz vagyok!”
    A lovak sörényét lebegtette a szellő. Új szántások szaga érzett a levegőben. Ung vérében tavaszi mámorok nótáztak. S mintha egy láthatatlan kéz ismét felfele vonta volna szépvágású szája vonalát, az ajka szegletéből valamilyen emlékező mosolygás révedt messze, messzire s befordult az otthoni udvarra. Az anyja szép kék szeme felnéz a rokka iramodó kerekéről, épp idenéz és a mutató ujjával megfenyegeti.
    Már megint olyanokat gondol, mint kisfiú korában, mikor vad zendüléseiért bezárták a téli tűzkamrába s ő nem győzte többé öklével az ajtót döngetni. Akkor nyugtatta így magát: lesz ez még másként is, kirugja a vályogfalat és elbujdosik a sutból a tündöklő világba. És csodákat tesz a nagy jeles vitéz. Csillagok hullanak a haragjától, a vértje zörejétől megremeg a levegő, mikor lóháton pompázó fénnyel bevonul a megmentett városba. Szólnak a tülkök, még a szerzetes atyafiak is meghúzzák a harangokat, fehér szüzek virágokat dobnak a lova lába elé és mindenki megsüvegeli. Aztán már a túlsó végen is utat nyit a népség. Jön az anyja az eleven embersövény között, ráborul a lova nyakára. Ő pedig lehajlik hozzá és nagylelkűen megbocsátja, hogy egykor a téli tűzkamrába zárta: „Mert hiszen, asszonyanyám nem tudta, ki vagyok”...
    Felnevetett csengő, fiús nevetéssel: és a tartományi bán is látni fogja ezt! Mika comes is... „Tegyétek csak fel a süvegeiteket ti comesek és bánok” — kegyelemben ezt mondja nekik. És... Kinga is ott lesz, mikor majd igaz lesz.
    Jókedvében rövid szárat fogott, a sarkantyújával is egyre táncoltatta a lovát.
    Szemközt gyalogos emberek jöttek. Megálltak az út mentén.
    — Ez oszt szépen üli a lovát! — és utána bámészkodtak, míg ő velehaladó árnyékának kényes táncát nézte a füvön.
    Mire a nap ezüstpallosa már hegyével tűzött a Vág vizébe, mintha felülről esett volna a folyóba, nem messze a parttól, egy lankás mögül útszéli csárda jött elő. Udvarán szegény vándorló népség delelt. Odébb magányosan, mint valami ijedt, borzas állat, kivetett emberféle kuporgott a fa alatt. A fél karja hiányzott s rongyaiból ki-ki bújt a csonkja. Mocskos arcán tüzes bélyeg forradásos nyoma látszott. A delelő vándorlók, mint éhes kutyának, odavetették néki a halak lerágott kalászát s a nyálas kenyérhéjat. De még ezt is úgy vetették, hogy mindíg utána kellett másznia egy darabon.
    Ilyenkor nagy nevetés támadt.
    Benn a csárdában kevesebben voltak. Földbe ledöngölt karókon támaszkodott az asztal táblája. A fal mentén, lenyűtt, öreg fatörzsek voltak a lócák. Középütt, a tető alatt, a földön égett a tűz. Felette görcsös szolgafán kormos bográcsban fortyogott a bőjti halászlé. Érzett a szaga. A rőzse füstje a szelelőn meg az ajtónyíláson át karikázott a szabadba.
    A csárdában semptei várnépekből került emberek ittak. A tizedesük ivott elsőnek, végig járt a korsó s megint ő ivott.
    Nagyon odanéztek, mikor Ung belépett. Egy ideig tisztességadásból csendben is maradtak. Utóbb összébb dugták a fejüket. Arról a megbélyegzettről folyt a szó.
    — Ismertem, mikoriban még szabados volt, — dörmögte a tizedes. De a korsó épp akkor kanyarodott hozzá és hirtelen befogta a száját. Nagyot húzott belőle. Tenyerével törölt egyet lucskos állán miközben folytatta:
    — Szent Mihály nap után negyednapra lesz kerek esztendeje, hogy néminemű sellyei főembernek elszabadult a lova, osztán agyonrúgta eme bilyogosnak a fattyát. Egyetlen kiscselédje vót az istenadta, oszt azonképpen mondják, akkoron vetemedett el emez s nagy vakmerésében lebunkózta a lovat, miértis a törvényben úgy ítéltek, merthogy főembernek vót kedvelt hadi ménje ama ló, mintha magára a főemberre emelt volna kezet.
    — Most aztán nézheti a keze helyét, — mondotta félhangon valamelyik.
    — Meg a bilyogot is hiába sikálja a képin, — szólt közbe a csárdásember, mialatt a bográcsot a szolgafáról az asztal gödrösébe tette.
    A bográcsból szétgőzölt a halleves savanyú szaga. Az emberek kenyérhéjjal merítettek belőle és káromkodva nyalták piszkos kezükről a lecsurgó forró levet.
    Ung még mindig az ajtónyílás irányába nézett. Maga sem tudta miért, a tegnapi urakra kellett gondolnia. Odakinn a bélyegzett ember éppen egy lerágott halkalász felé mászott a földön, amit röhögve odavetettek neki... Ennek itt a kezét vették, mert főember lovára emelte, amazok pedig... ők szabadon mernek háborogni még a király ellen is és nincsen bántódásuk... Eltöprengett egy szempillantásig... Mikoriban kiskirály volt odahaza a kolontói határban, eszébe se jutott volna, hogy egyiknek így van, a másiknak meg úgy. Pedig ott sem volt másképpen. Még sem gondolt rá soha. Csak most tűnik ez fel neki, mióta akadt, aki fennebbvalónak tartotta magát nálánál.
    Az asztal végében két ember valami felett nagyon alkudozott.
    — De mikor agyonverte édes bátyámat, — dörmögte az egyik.
    — Hát aztán?
    — Hiszen megmondottam mán neki is, nem akarom én emez ügyemet törvény elé vinni, de adjon két tinót, fizesse meg ezenképpen a bánatot, hogy megvigasztalódjam.
    A többiek egyébről beszéltek maguk között.
    — A kúnok régen zaklatták a helyet, — mondotta egy hórihorgas.
    — Számosan oda is vesztek.
    — Hát számosan...
    Jóideig hallgattak, mire megint mondotta a hórihorgas:
    — De elégséges vérontást vittek véghez közöttünk is!
    Az emberek az ujjukon számlálták:
    — Közrendű szabad emberek is elhullottak négyen.
    — Többen vótak, heten is lehettek ama komárombeli főemberrel, kiről nem tudta senki miképpen is keveredett bele.
    Ung jobban figyelt. Ismerős név ütötte meg a fülét. A tizedes mondta. Egyszerűen mondta. Ő pedig előre hajlott. Két keze az asztal peremét markolta:
    — Miféle Ders úrról beszéltek ti itt?
    Az emberek gyanakodva pillantottak rá. A tizedesük átkönyökölt a gyalulatlan tábla fölött és úgy nézte:
    — Tán közelvalód volt amaz Obor fia, Ders úr, a komárombeliek udvarbírája?
    — Ellenségem volt, — Ung hangja elrekedt, mikor kimondta. — Elvitte a tornán a bért. Meggyőzött egy nagy viadalban...
    — Nem ellenségetek mán többé, — szólt a tizedes egykedvűen, — merthogy leölték a kúnok karddal, a két szememmel láttam.
    A csárdásember lánya bort hozott egy birkabőrtömlőben. Töltött s a kis agyagkorsó megint szájról-szájra járt. Az emberek csípkedni kezdték a lányt, lerágott halfejekkel dobálóztak, trágárul nevettek is közben.
    — Hát elvégezte más, — mormogta Ung. Mereven nézte az asztalt és hasonlót érzett, mint tegnap, mikor az ispánt kiszólították s ő magára maradt. Derset is kiszólították, nem jön többé soha vissza... De egyszeribe félben maradt ez a gondolata. Valami történni kezdett a baloldalán a vasinge alatt. Olyasmi történt, mintha a szíve szűknyakú kis korsó lenne és nagy tömlőből csak döntenék bele a vért. A vér túlfolyik, nem tér a korsóba, égőn beleömlik még az arcába is.
    A szeme lángot fogott ettől és már csak azt tudta, hogy Kinga szabad. Szabad!... Ő pedig nem is akar a csallóközi ispánhoz menni, se a királyhoz, se a kolontói udvarba.
    Kitaszította az asztalt a földből, amint felszökött.
    Szemközt most is jöttek emberek az úton. Megrakott ökrösszekerek mögött izmaeliták és zsidó kalmárok húzódtak csapatosan észak felé, olyan sietősen, mintha menekülnének. A földekről parasztok néztek utánuk. Egy pásztorember botjára dőlve mozdulatlanul állt a rétben elheverő nyáj felett. Amazok már messze mentek és ők ott maradtak.
    A napsütés letűnt Ungról. Nem ragyogott a fegyverein, nem csillogott a szemében, az arca elsötétült, amint felnézett az égre. Odafenn, mint valami gonosz nagy csóka, magányos sötét felhő szállt el a nap előtt.
    Ha Kinga már elfeledte volna őt?
    Nem lehet az!... Akaratosan rázta a fejét, az arca körül csörrent a sisak hálója, de azért ez az új kín egy darabig mégis csak vele poroszkált. Olyasmik kezdték gyötörni, amikre sohasem is gondolt. Hiszen a Ders öccse él, a Kinga kisebbik ura! Ha előállna, s követelné?... Őt illeti törvény szerint elsőbben is holt bátyjaurának párja... Nyugtalanul felkalapált ettől a szíve. Eddig mindent olyan egyszerűnek látott. De azért ez sem tartott sokáig, hirtelen megint csak egyszerűre fordította magában a bonyodalmakat: „Ököllel verem szét a fejét, aki közénk merészkedik!” Készen volt a terve. Toronyirányt Komáromnak veszi útját. Megy Jákóhoz, régi cimborájához. Majd elrejti az őt most is, mint mikor Bálint mestertől odaszökött a pesti révből. Megy Kingáért, kíséret nélkül, minden tiloson át. Elviszi magának, mégha a sátán őrizné is.
    Tépni kezdte a fékszárakat, a sarkantyúja nekivadította a lovát. Amint az állat kínjában felszökött, hátravágódott az Ung feje. Jó ideig nem változtatott ezen, csak vágtatott vakon, kinyílt szájjal, vágtatott, mint a vágy... s mintha messze hívásra felelne, lélekzetvesztetten mondta valakinek a messzibe — Jövök... jövök!
    Mellette fák, bokrok, nyájak sodródtak visszafelé... szétfoszló, távol kolompolás.
    Az út süppedékes lett. A ló magától csendesedett. Most már egyre erősebben érzett a víz hűvöse is. Ballagó csobbanással kísérte az utat. A fák alatt patakok futkostak. Szárcsák szárnya csakpodta a vizet. Túlnan a füzek, mint öreg halászok, derékig álltak a lassú árban. Fenn a magasban magányos kócsagok szálltak át az égen.
    Ung megint belemosolygott a gondolataiba.
    Zizegő nádasok tünedeztek elő. Mint elhányt vértek, tócsák, locsogók villogtak a napban. Amint haladt, egyre több lett belőlük. A Vág vize szétdobálta magát idelenn a sík földön, ezüstdarabjai nagy tükrökbe ragyogtak össze a völgyi nádasok között.
    Ung megállt egy keresztútnál, öreg nyárfák alatt, hogy bevárja fegyveres szolgáit. De amint ott állt és várt, a tekintete már nem az utat figyelte. Lenyügözötten arra felé fordult, ahol Komáromnál a királyi várhely fatornyai tövén, mint nagy kígyófészekben tekeredtek össze az ezüst vizek.
    A csallóközi hattyú birodalma...
    Miközben nézte a füzesekből olyas neszelés hallatszott, mint mikor otthon asszonyanyja fonóházában surrog a rokkák kereke. De most maga a táj mondja hozzá a régi mesét...
    Két karjában tartja itt a földet a Duna. Kezdetben gyémántlombos, csengő aranyerdők alatt lovagoltak át rajta az első magyar lovasok. Közülük az egyik foglaló vitéz tündérlányt hozott magával feleségnek. Déli verőfényből bájoló tündérbábot emelt a pusztákban a lovára s nyeregben úgy hozta erre a vidékre. De a Délibáb-lány a Csallók közén, aranyerdők sűrűjében nem élhetett kedvére. Indulni készült hát haza a rónákra. Ám az idevaló vizek sehogysem engedték. Elfogták mikor felettük szökni akart volna, lehúzták magukhoz a mélybe s azóta csallóközi hattyú lett belőle...
    Ung sóvárgó vággyal ágaskodott fel a kengyelvason és az alkonyodó napban kigyulladt ekkor a folyók találkozása.
    A lovak dobogásának közeledtére lassú mozdulattal szembe fordult két szolgájával. Külön-külön mindegyikükre nézett egy darabig:
    — Hű cselédeim voltatok, — egyszerre elhallgatott és lepillantott a lova marjára. Mikor ismét felvetette az arcát, a két ember összerezzent.
    — Én most elbocsájtalak benneteket, — folytatta kisvártatva és olyan szokatlan volt ekkor a tekintete, — ti pediglen mentek napkeletnek, Kálmán király útján mindig a Duna folyása mentén, és meg nem álltok, míg egy Vácnak mondott helyre nem értek. Ott várakoztok két napot és két éjtszakát. Ha azonközben nem látnátok jönni, megintelen mentek a pesti révnek, által a Homokon a Tiszának és meg nem álltok Kolontóig. Megértettetek?
    Vutuk elképedve meredt rá. Pünkösd sebesen sokszor nyelt egymásután és ez hallatszott a csendben. Jó idő telt el, mire szólni tudtak.
    — Drágalátos kisebbik gazdánk, — fogta könyörgésre a vén fegyverhordozó — irgalmazzatok öreg fejemnek...
    — Mit szól majd asszonyanyád?... Ó, hogyan kerüljünk nélküled úratyádnak elébe? — szepegte Pünkösd verejtékesen, — legottan karóba húzatja fiatal bőrömet. Hiszen a halálba küldesz bennünket, uram...
    Ung néhány ezüstpénzt fordított Vutuk tenyerébe. Közben megszorította az ember kérges öreg kezét és mintha neki is fájna, megint rájuk nézett. Valamit mondani is akart, mert a szája egy keveset mozdult. De azért mégis inkább oldalt fordította a lova fejét.
    A két cselédszolga földbegyökerezve bámult utána. Már nem mertek szólni és követni se merte egyikük sem.
    A ló patája alatt tavalyi holt nád töredezett távolodón, aztán ez is elmúlt a füzesek között.