Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/II. A vágvölgyi monostor

← I. A lovas

Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú szerző: Tormay Cécile II. A vágvölgyi monostor

III. Reggeli ragyogásban →

II.

Már esteledett, mire Ung a monostorhoz ért. A sötétedő csendben borzas sövények védték a körülárkolt helyet. A sűrűben bujkáló falak és tetők fölött, mint valami ordas bástya, csak a monostori templom tornya nézett túl a fákon.
    Ott fenn, dárdára dűlve egy barát állt őrséget a csillagos égben és éneklő hangon, elnyújtva kiáltozott le a magasból, valahányszor lóhátas ember ügetése közeledett a vágvölgyi hadútról.
    A nagy udvaron béklyózott nyerges lovak harapdálták a füvet. Egy öreg szekér rúdjánál kifogott ökrök fehérlettek elő a homályból. Sok elejtett vad hevert a földön. A szél mozgolódása onnan felől friss vérszagot kevert a hűvös levegőbe.
    A nyitott szín alatt még dolgozott a monostori fegyverkovács. Mogorva arcán meg-meglódult a szabad tűz fénye. Szétvetett két térde között mezítelen kardot kalapált egy kövön. Báránybőrsüveges ember állt előtte. Az ember szeme ugrálva követte a kalapács mozgását. A szín lábánál nagyvadat nyúzott néhány nekigyürkőzött legény. Könyökig véres volt a karjuk, összeszorított foguk ki-kivilágított az erőlködéstől.
    A monostori malom alatt zúgott a víz. Beljebb szenestörzsű vadkörtefa tövén még egy tűz égett. Lobogásában ködmönös körvonalak guggoltak a földön. A himbáló fény hol itt, hol ott bozontos, elvadult fejeket kapkodott elő a sötétből. Monostorbeli halászok és többnyire utasok cselédnépei lehettek, akik a kívülső bizonytalanságból éji menedéket kérni, a barátok udvarába tértek.
    A gazdáik már tető alá húzódtak. A kőház vasszeges kapujának a falürege odalátszott az elnyúló tűzfényben. Ung, mintha vöröslő pallón át lovagolna, beleléptetett a rőt világosságba. A felriadt cselédemberek kaszájukhoz kaptak. Többen szaladtak felé. De rájuk se hederített, csak lehajolt a nyeregből és megcsapkodta a zörgető kalapáccsal a kaput.
    Közben Vutuk is bekocogott az udvarra. Töméntelen fegyver alatt görnyedő alakja lassan mozgott előbbre a megvilágított füvön. Leghátul Pünkösd következett a vezetéklóval. Most már őket figyelték a kaszás emberek. A tűz körül a szemükkel intettek össze a többiek: messze földről jöhetett ez a két lovascseléd... És egyik-másik tátott szájjal utánuk csodálkozott.
    Ung újból zörgetett. Soká tartott, mire odabent a leskodő rács mögött elmondta a kaputartó fráter a Miatyánkot s megkérdezte, ki légyen és mi járatban van a kései zörgető?
    — Útból jöttem. Tomor nemből való Benk fia, Ung vagyok, dícsértessék az Úr Jézus Krisztus.
    Mikor kisvártatva a kapu óvatosan nyílni kezdett, Ung odavetette Pünkösdnek a lova kantárszárát:
    — Vasaltasd meg, leveszett a hátsó bal patkója.
    Nagy robajjal becsattant mögötte a kapu.
    — Saluto te, — mondotta a barát vontatott hangon, miközben a vesszőre kötözött olajos mécsest a jövevény arcához emelte. Csendesen, erősen megnézte őt. A hunyorgó kis láng világánál Ung is megnézte a barátot. Mindegyikük valamilyen készültségben kémlelte a másikat.
    Az utas hamarabb abbahagyta ezt. Keze eleresztette a kardját. Ettől a beteges arcú fráter is szelídebbre enyhült, de azért, hogy szemmeltarthassa az ismeretlent, mégis inkább maga előtt küldte a szűk folyosón. A mécses világa alig lézengett a vizes falon. A barát feszülten fürkészte az előtte haladó egyenes fiatal hátat és halkan szüntelenül imádkozott. Mezítelen lába elvétve csattant a köveken.
    A folyosó falbamélyedő alacsony ajtónak vitt neki. A fráter magasabbra emelte az olajos mécsest. Ung úgy botorkált lefelé, mintha nem is ő lépne, hanem a garádics süllyedne vele szinte a föld alá.
    Homályos, mély helyiségbe ért.
    Ez a monostori menedékhely valamikor kezdetben talán a rend káptalanháza lehetett. De az ember semmit sem láthatott itt tisztán. Láng vakította, füst marta a szemet. Középütt, az öreg füstlyukon benézett az ég. A zömök oszlopokra hajló mennyezet alatt nagy halom tuskó égett a tűzhelyen és a sárral összetapasztott kőfalon, vöröslő ködben függött a feszület.
    A falmenti lócákon emberi alakok körvonalai dűltek egymásba. Néhányan hanyattfekve nyúltak el a padokon, néhányan összekönyököltek a faragatlan keskeny asztaltáblák felett a kevés mécsvilágban. Mikor az érkezőt észrevették, elcsendesedtek. Pillanatra a fekvők közül is felemelkedett némelyik.
    — Salve! — mondotta Ung röviden. A fejét hátravetette és egyideig farkasszemet nézett velük. Félszemöldöke hetykén felhúzódott, szépvágású ajkán a fiatalos zavart valamilyen elszánt, néma kihívás váltotta fel. Azok, akik előbb jöttek, dörmögni kezdtek. Első látásra sehogy sem tetszett nekik a jövevény. A mozgása, kevély nézése, a köszöntése másmilyen volt mint az övék. Fiatal borostás arcán látszott, hogy különben símára tarolja a képét, mint a latinusok. Útban elnyűtt ujjasa, deréköve, karcsú combjához és keskeny bokájához jól odasímuló oldalt fűzött lábszár harisnyája, de még a saruja is mintha idegen szabású lenne.
    Egy őszszakállú barát emelkedett fel ekkor az utasok közül és mialatt az éjtszakai jövevény előtt a kaputartó fráter mécsese az egyetlen szabad szeglet felé himbálódzott, nehézkesen ő is arra igyekezett. A monostori hebdomadarius lehetett. Az arca, a szakálla és a keze is olyan szürke volt, mintha hamuból húzta volna ki, a szeme fénytelen, mint a holt madarak szeme.
    A hamuszürke — és a beteges szerzetesarc egy pillanatra közel került egymáshoz a mécsvilág felett. Az öregebbik elgondolkodón nézett le Ungra, aztán bólintott:
    — Benedicite... — mondotta halkan, — messze földekről jöttetek vitéz az Úr nevével. Mi pediglen befogadunk az Úr nevében.
    Egy étekhordó laikus fráter eleséget hozott. Sózott halat, kenyeret és földből égetett korsócskában bort tett az utas elé:
    — Meg kell elégedned uram, merthogy a negyvennapos böjt ideje vagyon.
    Ung szeme valamennyire megszokta a fojtós félhomályt. Mezítelen kardját a könyöke mellett végigfektette az asztalon és megtörte a kenyeret.
    Minden füstös és régi volt körülte, a megfaragott oszlopfejek, az elbarnult, nehéz asztaltáblák és elnyűtt falilócák, szemközt a pulpitusféle prédikálószék és feje mellett a szűk ablaknyílása is. Nagysok idő előtt foglalhattak itt földet a szerzetes atyafiak. Olyannak látszott ez a hely, mint a régi szent királyok első fundálásai.
    A füst szaga alatt valamilyen dohos tömjénszag ütött ekkor az orrába. Ettől megint a szajnamenti kanonia jutott az eszébe. A sok, zömök oszlopra hajladozó sötét mennyezet egyszerre lekönyökölt rá és nyomni kezdte a fejét.
    A falon kis időközökkel, amint a tűz fénye mozgott, megjelent és eltűnt a sötét feszület. Az Isten Egyfiának kifaragott képe kísértetiesen ijesztő volt rajta és sebzett kezénél, lábánál látszottak az irdatlan sátorfejű szegek. Rozsdásak voltak ezek a szegek, olyanok, mintha sűrű, öreg vér száradt volna rájuk.
    Ung elkomorodott. Gyerekkorában is így volt ez. Ha nem őrizték, asszonyanyja kamrájában faleveleket gyűrt az otthoni feszületen a Krisztus sebes keze alá, hogy az embernek ne kellessen emiatt egyre szomorkodnia.
    Nem szerette a szomorúságot. Ő a lovát szerette, a szabadságot, a csillagos eget, a napot, a pusztákat, áz örömet és az életet. És sohasem is értette, ha már kifaragják, miért faragják holtan az Úr Jézust? Miért nem faragják ki, mikor felmegy a hegyre, vagy mikor feltámad? De hát asszonyanyja megtiltotta, hogy ilyesmiken gondolkozzék. Az úr Jézus pedig odahaza a Tiszaparton, mikoriban ő még gyerek volt, nem igen tudott magyarul, hanem leginkább latin szóval beszélt az ő papjainak általa, akik sok mindent titokban tartottak.
    Az oszlopok közén a nagyszakállas, szürke arcú barátra tévedt a szeme. Az a másik, a beteges arcú is, eléje ötlött. Ezek mindíg itt élnek, mindíg, ameddig meg nem halnak.
    Megborzongott. Valamilyen erjedt, édeskés halálszagot kezdett érezni. A tegnapi erdők és a tegnapelőtti hegyek jutottak az eszébe. A csillagjárta Fátra, vad, lakatlan földek, a Vág mennydörgő vágtatása, friss hegyi szelek és források, szabad csapások, szabad tüzek a nagy ég alatt. Megint a fráterre nézett. Miért bújnak ezek ide így élve, mint a férgek a kriptába?
    Már felállt és belekönyökölt a szűk ablaknyílásba. A külső levegő megérintette hidegével az arcát s mintha nagy folyó fölé hajolna, mély lélekzettel, hosszasan ivott a tiszta éjtszakából.
    Az udvarról Pünkösd hangját hallotta. A vadkörtefa alatt a tűznél csatlósa vitte a szót. Lassankint mind köréje sereglettek, a monostorbeli hosszúhajú halászok, a molnárlegények, a kádár s a többi cselédnép, fegyverhordozók, urak szolgái. A kovács is odajött a szín alól, meg a báránybőrsüveges, aki az előbb a kardját kalapáltatta. Tátott szájjal nézték, miközben nagyokat lódítva a sok idegen tartományokról és népségekről beszélt.
    — Mi tagadás, — kellegette magát a legényke, — oly igen kedveltek arrafele a fehérnépek, hogy talán még a várgrófok is nekem adták volna a lányukat, ha kérem. — Közben nevetett s mint ilyenkor szokta, kissé leguggolt, két összetett kezét a térde közé nyomta és hahotázva úgy hajlongott előre-hátra.
    A többiek álmélkodtak, ő meg egyre nagyobb hőstettekkel kérkedett, hogy mindenki előtt lássék a vitézsége. A szeme forgott magabámulásától, a fehérjében pedig szépen csillogott a tűzfény.
    Vutuk szégyenkezve horgasztotta le a fejét és féloldalt nyűtte kenderősz bajúszát. Világért sem szólt volna közbe.
    Pünkösd már egész merészen hazudott:
    — Az én gazdám...
    A monostori fegyverkovács jót taszított rajta a könyökével:
    — Hallod-e, ha jeles vitéz is a te gazdád, azonképpen láttam, nem nőtt valami nagyra, csak olyan közepes...
    Pünkösd bosszúsan vágott vissza:
    — Az óriás óriás, ha gödörben áll is, van ennek ereje fegyver nélkül is, hát még fegyveresen.
    — Ez aztán az egyszer igazán igaz, dörmögte Vutuk rettenetes lassan. Aztán már el is felejtették az emberek azt, amivel elkezdte, mire nagy meggondolással újból felvette az elejtett szót: — Mondok, öklömnyi gyerek vot a mi gazdánk, mikor a parlagi sas igen ragadozta a nyájat a laposban, oszt ő viaskodást kezdett a beste madárral s kimentette körméből a juhot... osztán megintelen a vadult gulya elébe is felállt a tiszai földön, mint a magasba fútt láng, azonképpen állt egymagában, oszt a vágtató gulya elkanyarodott felemelt két kezétől.
    Az udvaron pislogva csodálkoztak ezen a beszéden s most még csak annál több hitele lett a csatlós szavának.
    A legény elbizakodottan csapkodta tenyerével a mellét:
    — Ezért is jeles ökleléseken nagyerős vitézeket meggyőztünk mi ketten a gazdámmal. Rudat hánytunk, kopját törtünk oszt a kanonokok klastromoskolájában a könyveket is úgy forgattuk, akár a kelevézt.
    A tűz körül figyelőn előbbre hajladoztak a guggoló alakok:
    — Klastromoskolába is beszagoltál te odatúl?
    Pünkösd furcsát fintorított rövidke orrán:
    — Beszagoltam, de nem volt kedvünkre az ottani szag...
    Nagy nevetés támadt. A legény is nevetett:
    — A biza, s merthogy Ung urat elakarták tanítani ama kivülvaló papok a magyar beszédtől meg az idevaló dolgoktól, kellemetes szóval inkább elbúcsúztunk s ezenképpen hazajövet a világból mindent megláthattam.
    — Mindent megláthattál?...
    — Kakaslábon forgó várat, meg Operenciát, — kérkedett a legény, — befalazott remetét, cifra boszorkányasszonyt, hétfejű sárkányt... de annak hat fejét leütötte a gazdám.
    Valamelyik utascseléd megkérdezte ekkor:
    — Hát ama tartomány királyát láttad-e?
    — Hogy láttam-e a franciai királyt? Meghiszem azt, még beszéltem is vele...
    Az emberek elképedve nézték:
    — Te, hallod-e, királlyal beszéltél?
    A legényke pillanatra lesütötte a szemét:
    — No nem egészen vele, de majdhogynem mégis...
    Vutuk megvetően nézte: „Hát ez mán most megintelen mit hazudik itt?”
    Pünkösd cseppet sem zavarodott meg s csendes szóval kezdte, mintha otthon a tűznél mesélne:
    — A soktornyos Párizsvárban ismerkedtünk össze, mikor egyszer is a belülső várfal felett szükséget végezni félreeső helyre mentem. Osztán sok ülőhely vót ama ménkűnagy helyen, oszt egyebek is ültek mán ott s nyájasan társalkodtak maguk között... Hát nézelődök, ha lesz, ha nem lesz, csak odamegyek, mire is mellém telepszik skarlátpalástban egy asszonycsípős kövér, no, mondok magamban, ki légyen emez, mire is mondák amazok, a franciai királynak lenne a komája, noha vélem mégis legottan szóba ereszkedett...
    A szájaszélét a kezefejével törölgette s rátartósan körülnézett, hogy ezt így kitalálta.
    — Mit bámészkodtok, miképpen új borjak? — rivallt az emberekre. — Ennél is fortélyosabb vót ama mesterkedésem, hogy eleségben sohse szűkölködtünk, míg innen nem kerültünk a Havas Erdőkön.
    Szidni kezdte a köveket, így meg úgy, verné meg az Isten, aki olyan boszorkányos vidéket kitalált.
    — Mondom néktek, a Fene találta ki, — egyszerre a monostorházra meredt s ijedtében félre nyelt. Eszébe juthatott, hogy szent barátok udvarán van. Már sebesen hányta a keresztet, de azért eközben is beszélt, hogy időt ne veszítsen: — Mert hát mikoriban túlnan, minek is hívják, hát mondom thüringiásoknál meg mimanó népeknél, lakott földön lovagoltunk által s kikopott az eleség a tarisznyánkból, csak kiálltam a hegyvárak gyepüjére, oszt nagy felszóval kiabáltam: jön Ung vitéz, ilyen, olyan nagy főbajnok úr, halljátok-é! Jön rettenetes haddal. Éktelen sereg a nyomában, eleséget adjatok, hogy jobb kedve legyen.
    — De hát miféle nyelven kiabáltál? — kérdezte a kovács gyanakodva.
    — Hát... olyanféle nyelven, melyben amazok ott születtek.
    Vutuk megint sodorni kezdte a bajúszát. A többiek csodálkozó tisztességgel nézték a legényt:
    — Aztán adtak?
    — Adtak... úgy megijedtek tőlem — és Pünkösd kidöntötte a hasát, hogy még azzal is bizonyítson. Pofacsontjai felett furfangosan felcsúszott a kövérke hús, ferde vágású szeme szinte elbújt egy percre és olyan suttogó lett a hangja, hogy csak a tűz körül hallhatták.
    — Ám a klastromok kapujában megintelen másként beszéltem. Alázatost zörgettem ott mondván: jámbor és kegyes Ung úr zarándokol errefelé, útban a Szentföldre. Aki jó lélek, adjon az ő szolgájának alamizsnát az Úr nevében.
    Fel-felcsukló nevetéssel nevetett. Az emberek ámulatukban csak rázták a fejüket. Egyik-másik elvakkantotta magát.
    Vutuk most már kevélyen pillantott le rá és elhatározta magában, hogy képenteremti a sok fránya beszédért, mihelyest nem látja meg ez az avatatlan népség.
    Fensőbbséges ember volt ő. Nem szenvedhette a hazugságot, de szégyelte volna, hogy valamin is csodálkozzék. Mindíg elégedetlenkedett és semmi kincsért sem akart olyasmit tanulni, amit még nem tudott. Olyanképpen is vonult át a sok külső országokon, mint egy önérzetes fal. Lepergett róla minden és mérhetetlenül megvetett franciát, navarrait, burgundiabelit, svábot és egyéb népeket. Fölényesen legyintett valahányszor szóba kerültek:
    — Nem érdemes róluk annyit elmélkedni, buták az istenadták, még a magyar beszédet se értik.
    Mióta Pünkösd megcsendesedett nem igen figyeltek már oda az elálmosodó emberek. Az, aki az előbb a szín lábánál állt, most a hüvelykujjával elgondolkodva tapasztalgatta kikalapált kardjának az élét.
    A kovács sértődötten átszólt a túlsó oldalról:
    — Nem fog a kedvedre?
    — Tán a tatároknak szánod? — ingerkedett a tűz mellől a monostori öregszekeres.
    Az álmosodók felnyitották a szemüket, a többi nevetett:
    — Gyünnek mán...
    — Sohse gyünnek...
    Néhányan maguk közt tréfálkozni kezdtek:
    — Mán öregapámat is, ha rítt kiskorában Dzsingiszkánnal riogatták kedves szüléi.
    — Most meg mán Batunak hiddogálják ama Dzsingiszt. Az ördög bezzeg nem váltogatja ily sűrűn a nevét.
    — Honnan tudod, hogy e külön-külön nevekben nem-é az ördög jelenti-e magát?
    Egy álmos hang ásítva dünnyögte:
    — Jóllehet, mert hogy mostanság a kópés aprócselédet is azonképpen ijeszti az anyjuk, hogy: jön a batu, oszt elvisz...
    Az emberek beszéde vontatott lett. A legtöbbje már elnyúlt a földön. Ritkuló szavuk, mint alvó tóba a parti kő, elvétve hullott a csendbe.
    — Hát...
    — No...
    Ung még mindíg az ablaknál könyökölt: „milyen könnyen elaltatja magát ez a nép.” De az udvar képe már elmosódott, nem is figyelt oda. Megfoghatatlanul két prédikáló barát kámzsás körvonala kezdett éledezni benne. Emlékezésében egyre tisztábban látszottak a poros, rongyos vándorló barátok. Szinte a szavukat is újra hallotta: ...„nagy rontások és veszedelmek fenyegetnek...” így mondták, csakhogy most olyanképpen hangzott, mintha nem szemtől-szembe, de a hátamögött... Hirtelen visszafordult.
    A monostori menedékhelyen a tatárveszedelemről beszéltek.
    Sokhangú zsibongás pattogott mindenfelé. Ez kellett neki! Egyszerre szabadnak és erősnek érezte magát. Ezek az itthoni hangok, itthoni dolgok, igen, ez kellett neki, ettől úgy hátrahúzódik a szívében, ami azelőttről ott volt, hogy egyszerre talán már ott se volt.
    Újra meglátta a füstfogta oszlopokra lehajladozó mennyezetet. A feszületet is látta, a falilócákat, az asztaltáblák felett összekönyöklő embereket.
    Közülük erősítgette valaki azt, ami az előbb megütötte a fülét, ugyanazt, amit a vándorló barátok a keresztútnál beszéltek. De ekkorra már sok hang zörgölődött bele az aggodalmas szóba s úgy szétszedték, mintha ki sem mondta volna, aki mondta.
    A zaj ezután sem szünt meg.
    — Karácsony havában, — szólt oda az egyik.
    — Akkor kezdték hiresztelni a tatárveszedelmet, — folytatta a másik.
    — A király hireszteltette!
    Kis zürzavar támadt ettől.
    — Hireszteltette, hogy a haragosait félemlítse.
    — Hát csakis ő!
    Egyszerre többen beszéltek:
    — Azért is küldözgetett a római pápához oly sok követeket. Nagy haddal a nádorispánt is azért rendelte a Hegyes kapuhoz, hogy antul jobban elhigyjük a veszedelmet.
    Egy vörösképű ember izgatottan felugrott az asztaltól:
    — Igaz beszéd, amit itt most Péter úr, a tartományi bán mondott. Mifelénk is karácsony vigiliáján kiáltatta ki a király, hogy mind az ő várispánjai készüljenek fel a hadviselésre, mert hogy majd érettük küldend.
    Ung erősen odanézett.
    A tűz fénye bele-belelobbant a beszélők arcába. Most már tisztábban megmutatkozott az utasok öltözete s ékes fegyverzete is.
    Egyikük-másikuk a prémek alatt még drága nyakbavaló láncokat is viselt. Valamennyien szabadok voltak, néhányuk főember lehetett és a beszédjükből menten kitetszett, hogy különböző várispánságokból véletlenül verődtek itt össze. Ki vadászatról, ki halotti torból, vagy lakodalomból volt hazatérőben, ki útból jött, ki meg a király udvarából szállt meg ide a monostori menedékhelyre a hajnali csillagot bevárni.
    A szerzetes atyafiak maguk sem értették ezt. Mennyi utas... sokkal több, mint egyébkor. Annyian vannak, mintha készülődő rossz idő terelte volna őket össze.
    — Hej, rossz idők járnak, — sóhajtotta valaki.
    A feszület alatt szikár aggastyán ült. Őszöreg szakálla a deréköve csattjáig ért. Hosszúra eresztett fonatos haja a könyökét verdeste. Fő és hatalmas ember lehetett, mert az asztalok mentén elcsendesedtek, ha beszélni kezdett:
    — Mondom, egy dénárt se, egy embert se a királynak, míg vissza nem állítja a jog rendjét és a főembereket meg nem erősíti úr atyja, Andorás király adományaiban.
    — Adja vissza a váraihoz elcsatolt földjeinket, — szakadozott fel váratlanul valami ugató dadogás egy szomszédos asztalnál.
    — Mégha régen, királyi birtok volt is, amiket elvett, — toldotta egy öblös hang a sötét szegletből.
    Ingerülten kapkodtak egymásba a szavak:
    — Adja ki, amiket békesség kedvéért nekünk örökjószágnak királyatyja Andorás úr adott!
    Rekedtes hang szólt ekkor közbe:
    — Adta, kedve ellen, hogy az ország, meg a királyi méltóság kárára megelégítse az ő ellenségeit.
    — Nem ellensége immár jóemlékű Andorás királynak senki sem, — szólalt meg ismét ünnepélyesen az őszöreg.
    — Nem ám, mióta eltemették az egresi szürke barátoknál, — aki ezt mondta csendesen nevetni kezdett: — mindenkit felette kedvelünk mi magyarok, ki is már kiméne a testéből...
    Mások is nevettek. Az öreg főember rosszallóan odanézett:
    — Tisztesség adassék a megholt király méltóságának, az élő király pediglen tartsa meg az ő atyja törvényeit és cselekedjék annak akaratja szerint.
    Az aggastyán hangja most is mélyen kenetteljesen búgott, mint akár a fehérvári öreg bazilika harangja. Ungnak úgy tetszett, hogy inkább a magasztos búgást hallja, mint a szavak jelentését.
    — Neki sok első foglalásból való földjei vannak, őrá figyelmezzünk, — vetették közbe többen.
    — Nagy hatalmas országbáró, nem magáért mondja, hanem a jogért...
    Az egyik asztaltáblára kemény döngéssel csapott le ekkor egy ököl:
    — Előbb a tatár, azután a jog! Mit kezdetek ti főemberek a joggal, ha elsőbben az udvarokat és várakat és népeiteket is elpusztították a tatár hadak?
    Ung úgy emlékezett most, mintha már hallotta volna ezt a rekedtes, száraz hangot. Persze hogy... hiszen akkor is ez beszélt a tatárveszedelemről, mikor ő az ablaknál a prédikáló barátokra gondolt.
    De a többieknek nem lehetett ínyükre, amit mondott. Egy szapora beszédű főember sebesen kiáltotta:
    — Hát már ez az ispán is megijed a Batu árnyékától!
    — Hallgass, ha kedves az életed, — csitították a vakmerőt többen: — a csallóközi udvarispán nem ijedős ember!
    Az ispán oda se nézett. Csak intett, mintha legyeket kergetne.
    Csallóközi udvarispán?... Ung rátekintett. Gyerekkorának relytélyes meseországa jutott az eszébe. Tündér csallók kertje, a csallóközi hattyú kék vízi birodalma, amelynek a partjain most az ő szép szerelme él... És ez a rekedthangú ember onnan jött volna? A komáromi rév felől...
    Nem gondolta végig, amit gondolni kezdett, de azért mégis valamilyen szomorú érdeklődés szökött a szemébe. Odavaló? Ismeri Kingát... Annak a földnek az ispánja, hírt is kérdezhetne tőle, emez itt felelni is tudna... És a fejében csörömpölve ütközött egymással a csallóközi hattyú gyémántlombos meseerdeje és ennek az ismeretlennek darabos, józan keménysége.
    Egészen feléje fordult, hogy még jobban megnézze. Sudár növésű, széles vállú lovasfajta volt az ispán. A fejtartása fiatalabbnak látszott, mint az arca. Az ökle hatalmas volt, csak a szemének lehetett valami baja, mert ha erőset lobbant a tűz, a kezét árnyékolónak mindíg oda-oda kapta.
    Megint az ő szava hallatszott:
    — A hosszú békességben elszoktak e birodalomban a hadviseléstől. A főemberek meg csak ülnek udvaraikon, mintha minden rendjén lenne. De hát ti sem látjátok a nagy veszedelmet?
    Ingerkedő hang csipdesett az ispán felé ekkor:
    — Félvak létedre ugyan mit akarsz, hogy azt híresztelnéd, jobban látsz te egymagadban, mint mi együttvéve.
    Nagy hahota támadt erre a beszédre, az pedig, aki mondta, gúnyosan könyökölt föl a szemközti asztaltáblára. Prémes irháján meglátszott, hogy ugyancsak főember. A többiek Péter bánnak tisztelték. A fejét oldalvást lógatta, vékony nyaka is oldalt hajlott ki a bőrujjasa megtágult nyílásából és mindíg nemet mondott, ha a másik igent mondott.
    Ettől kezdve ők ketten beszéltek legtöbbnyire az egyebek feje felett, de azért nem ültek volna egy asztalhoz a világért sem. Külön táblát tartott mindegyikük és olyan szélesen könyökölt kiki a maga helyén, mintha az egész ország az ő jószága lenne.
    A többiekről nem lehetett tudni kicsodák. Egyik-másik ezek közül is hatalmas főembernek látszott, mert nagyon keményen mert szólni a királyról. Dühösen most éppen azt hányták fel neki, hogy a színe elé se lehet kerülni, élőszóval nem indíthatja már el Béla úr előtt senki az ügyét.
    — Még az országbárókat is levél által való esedezéssel küldi a cselédeihez a kancelláriára!
    — Hogy megtörje a mi büszkeségünk merészségét, — ugatott fel az az előbbeni hang.
    „Mily igen háborognak ellene”, — gondolta magában Ung és eszébe jutott, mikor kétnapi járóföldre elhajszolta egyszer a lovát, hogy megláthassa a királyt. Messzire, túl a Tiszán, de hiába... Pedig a robotos parasztnép is mind elébe tódult. Még az őszöregek is levett süveggel térdeltek az utak mentén, noha senki sem mondta, hogy ezt cselekedjék. Csak maguk eszétől tették, szeretetből tették s napestig várták a királyt, aki nem jött el.
    És ezek itt...
    Az ugató hang megint felcsaholt:
    — Minden bajáért magára vessen Béla úr!
    Ung oldalvást hajolt. A közbeeső oszloptól nem láthatta eddig azt, aki beszélt.
    Külön asztalt tartott ez is. Udvari emberei és cimborái, hol Mikának, hol comesnek szólították. Mindenkinél drágább ruházatot és nyakbavaló láncot viselt s valahányszor mozdult prémei közt a tűzfényben, sárgán pislantgattak a nagy aranycsattok. De ő maga azért mégis olyannak tetszett, mint valami elnyűtt dárdanyél, amelyiken már csak véletlenül ityeg-fityeg hosszú, kopasz feje.
    Mellette rosszképű papi ember ült a lócán. A haja gondozatlan volt, apró, szúrós szeme szüntelenül furcsán ide-oda járt s látszott rajta, hogy azzal a comes-szel mindég egyetért, akinek a bán is valami közelállója lehetett, mert gyakran összeintettek s mindkétfelől nagyon helyben hagyták, amiket mondottak.
    Az oszlopok mögött a túlsó végen, ahová mécses nem tellett s a tűzhely fénye sem igen tapogatott el, akkorra már egy-egy sötét test álmosan horgadt az asztalra. De azért senki aludni nem tért. Az alsóbb nemesi rendből való utasok pislogva vigyázták, amit a főemberek mondtak. Jó alkalom volt ez, nagy urak dolgáról megtudni egyet s mást.
    Igaz, hogy a bán és a comes most már inkább csak maguk közt beszéltek, de azért nem bánták, ha amazok is hallják. Olybá vették ők az utánuk következő rendet, mint az asztaltáblát, amelyiken könyököltek.
    Ung álommal birkózón hátra eresztette fejét a falnak. Az asztal alatt, jómesszire szétvetett két lábát hosszúszárú sarkantyúja szöges csillagára támasztotta. Fülheggyel így hallgatta, hogyan tüzeli egymást Mika úr és a bán. Régi dolgokat hánytorgattak: ...mikoriban Béla király még gyermekkorban járt... meg hogy sok német jövevényatyafiságot behívott akkoriban királynéanyja, meráni Gertrudis és hatalmat adott nekik magyarok megalázására... aztán, mire volt jó Béla úrnak jeles főemberek felett törvényt látnia, mégha cinkoskodtak is ellene és az anyja ellen.
    A bán hangja megint tisztábban hallatszott:
    — Apja, Andorás király, megbocsátott nekik. Ő pediglen koronázása után legott kardélre hányatta valamennyit.
    — Az öregebbik Gyula bánt sem rettent tömlöcre vetni, — lökdöste ki magából sötét dadogással a comes, noha ő közelvalóm volt s a Kán nemből való:
    — A király közülünk kinek-kinek sértette az ő atyafiát, — hagyta helyben ingerülten a másik, — az én közelvalómat, Apod fia Dénest se kímélte, nádorispán létére kitolatta mind a két szemét.
    Fenyegetően felugatott ekkor Mika úr:
    — Csúfságára lehet még, hogy csúffá tette őket!
    Ung szeméből kiszaladt az álom. Eddig nem tudta, hogy így van idehaza. Mikor messze idegenben odakint járt, olyan szépnek hitt itt mindent! És a szívében mintha a többieknek mondana ellent, valamilyen nagy szeretet támadt a király iránt, akit sohasem látott. Csodálkozva körülnézett. Hát senki sem áll ki, hogy megvédje?
    Csak a csallóközi ispán haragos ökle zuhant az asztalra.
    — Nagy a ti szívetek vakmerése, — kiáltotta oda keményen, Béla király úr nyolcadik évében se járt még, mikor királynéanyját ama cinkoskodók a pilisi erdőn, szemeláttára legyilkolták. Későbben pediglen királyatyját ráharagították és maguk javára ellene vetették.
    Csend lett.
    A hamuszürke barát jobbra is, balra is pislantott egyet holt madárszemével aztán lassan felállt. Ungnak dobbant a szíve. Most megfeddi ezeket, pártját fogja a királynak!... De a barát nem szólt, csak sóhajtott, talán imádkozott. A tűzhely kapkodó fényében lehorgasztott fejjel haladt felfele a meredek garádicson s már eltűnt az ajtó barlangjában.
    A falépcső recsegésére kinyitotta lepilledt szemét az őszöreg aggastyán:
    — Akárhogyan is volt, — rezzent fel, — nagyott vétkezett a király úr, mert ha nem tudott szívében megbocsátani, ám utóbb illett volna megbánnia sok kegyetlenségeit.
    A comes epésen megtoldotta:
    — Ő pedig hivalkodott, mondván, csak népe javára cselekedett ilyeneket, hogy megtisztuljon az ország a gonosz főemberektől, kik itt, szerinte, nagy bőségben élünk...
    Az urak elunhatták, már nem szóltak rá semmit, de a bán csavart egyet a nyakán s nem hagyta ennyiben:
    — Talán a nép javára rendelte el a király amaz udvari pompázást is, hogy az ő színe előtt senki leülni ne merészeljen? — Körülnézett, mint aki csóvát vetett a szénába és biztos helyről kémleli, ha vajjon tüzet fogott-e?
    Újra felkavarta a sok dölyfös indulatot. A főemberek kiáltozni kezdtek:
    — Mi is foglalók törzseiből valók lennénk, akár csak ő maga!
    — Ha a szent királyok sarjadékaitól vette is eredetét!
    — Ám azokhoz bejárása volt minden jobb ágyból születettnek...
    — Oszt a régi királyok megkínálták székkel is úrapáinkat!
    A szapora hang dühösen csattogott:
    — A király nagyapja, öregebbik Béla király, a fa alatt is tanácsot tartott a mi eleinkkel.
    Most már azok is zúgni kezdtek, akik eddig csendben hallgatták az ingerült beszédeket. Közülük mondhatta valaki:
    — Még a főpapi embereknek is megtiltja mán a király, hogy a színe előtt leüljenek...
    — Nem igaz! — suhintott közbe az udvarispán hangja.
    A bán ingetülten oda fordult:
    — De ám az igaz, hogy a király eltiltotta, hogy mi a mi székeinket a tanácsba bevitessük. És az is igaz, hogy mikor csak ezért is bevittük, ő kevélységből, hogy előtte állva maradjunk, mind a főemberek székeit megégettette.
    Az ispán szárazon felnevetett:
    — Bölcsen tudta mit cselekszik. Álltó helyetekben nem tanácskoztok és nem marakodtok a színe előtt oly igen sokáig. Nem kevélységből, hanemha azért tette, hogy udvarából mihamarabb elhordjátok írhátokat és haza takarodjatok.
    A szemek dühösen kigyúltak. A sértett harag forrott az alacsony boltozat alatt. Hogy a földjeit visszavette tőlük a király, azt még nagynehezen csak elviselték. De azt már nem vette be egyiküknek a természete se, hogy a színe előtt le ne ülhessenek, ha a kedvük éppen úgy tartja.
    A főemberek veszedelmesen egyetértettek most. Már fenyegető hangok, vad mozdulások rontottak bele a füstbe, mikor egyszerre odakint, valahol a torony tájékán még erősebb kiáltozás támadt. A külső útról sok hang felelgetett az őrtálló barátnak.
    — Kik jönnek ily kései órában? — kérdezték az utasok egymástól.
    Az udvarból nyugtalan lódobogás hallatszott.
    Szövétnekfény vetődött be az ablakon. Az asztaloknál sokan maguk elé fektették a kardjukat. Kinn szakadatlanul, sietősen zörgettek a monostorkapun.
    Jó idő eltelt, mire a menedékhely kis ajtaja odafent, szinte a mennyezet alatt kinyílt. A kőboltozás alól a kaputartó fráter mécsese himbálódzott lefele a keskeny garádicson.
    A mécses lángja a csallóközi udvarispán felé tartott. A fráter izgatottan mondta:
    — Néminemű kikiáltó királyi emberek várakoznak odakint a pitvaron. Mondják követséget hoztak nektek s jó szándékkal jöttek.
    Az ispán már vette is a kardját.
    Péter bán rándított egyet a vállán, mintha valamit lerázna magáról.
    Mika comes nevetni kezdett:
    — Nagy bajban lehet a király, hogy egyre-másra csak küldözi a sok futót és kikiáltót.
    — Bizony, nagy bajban lehet...
    És a főemberek megnyugodva visszaültek a helyükre.
    Ung homlokán türelmetlen haraggal kezdett kalapálni egy kis ér: Ezek se hiszik az igaz szót?... Olyanok, mint az otthoniak voltak Kolontón, akkor régen, szent Iván alkonyatán, mikor ő futott, futott és kiáltotta, hogy ég a nádas. Ott is csak nevettek a népek, a pásztorok pedig mondották, hogy szél lesz, azért olyan piros az égalja. Nem hitte senki sem... Mindenütt így lenne ez idehaza? Hát sohasem hisznek azoknak, akik mondják, hogy tűz van? Mindíg azoknak hisznek, akik mondják, hogy csak szél lesz? És most a királynak sem hisznek!... Nyugtalan tekintete megint visszaszökött az ispánhoz, aki ekkorra már felállt az asztal mellől. Az alakja még szállasabbnak és keményebbnek látszott. Gondtelt, fanyar arcában elmélyült szája mellett a két keserű barázda.
    — A király baja az ország baja, ha egy vér a kettő, — mondotta rekedtes, száraz hangján, — ti pediglen térjetek vissza az ő hűségére.
    Mika úr hosszú, sárga kezével hadonászni kezdett a mécsvilágban:
    — Tán csak nem akarja ez az ispán, hogy önmagunk ellen segítsük erőre a királyt? Majd meglátjuk, mire megy egymagában...
    Ung két egymás hegyébe tett öklére támasztotta az állát és mereven nézte a félvak ember lassú lépését, ahogy az asztalok között vigyázatost elhaladt. Előtte a fráter ingó mécsese már felfele kapaszkodott a meredek garádicson. Mire az ispán is eltűnt az ajtó barlangjában, Ung olyasmit érzett, mintha magára maradna, mintha egy ismeretlen teher nehezednék a vállára, amit a másiktól vett át, amit eddig egyedül az emelt.
    A bán valamit mondott ekkor halkan, óvatosan. Az ispánról mondta-e, vagy a királyról? Hiába erőltette Ung a fülét, nem hallotta tisztán, csak inkább gondolta, hogy mégis inkább a királyról mondta.
    Akik közelebb ültek, elszörnyedve, oldalvást néztek.
    — De hát...
    — Jóllehet!
    Mióta az ispán elment, nem mondott többé senki ellent. A bán szinte egymagában vitte a szót:
    — Már mikoriban a kúnokat bebocsátotta, akkor sem hallgatott Béla úr a tanácsbeli országnagyokra. Csak maga fejétől befogadta az Isten tiszteletét nem ismerő, kóborló népet a mi szégyenítésünkre.
    — De, mondotta volt a tanácsban, — szól közbe az aggastyán, — ezenképpen akarja megnyerni az ő lelküket Jézusnak, hogy ha valamikor is megtörténik a tatárok betörése, a kúnokkal bátrabban és erősebben harcolhasson ellenük.
    A bán felszisszent, mintha hátráltatására kopját vetettek volna elébe. A hangja fenyegető lett:
    — A kúnok pediglen behurcolták az ő pogány szokásaikat és sok rossz nyavajákat onnanfelől, amerről jöttek...
    — A királynak ama kedvelt emberei, — morzsolta Mika úr papja a foga között, mintha a kenyérhulladékok közül az asztaltábláról vette volna fel két újjal a szót, — bizony egyebet is tesznek...
    — Egyebet is, — a comes feltámaszkodott a táblára, hogy mindenki meghallja: — titkos egyetértésben vannak ők a tatárral!
    Az alacsony oszlopok között, fenyegető zúgás terjedt mindenfelől. Ungra megint visszazuhant az a megfoghatatlan súly, amit az ispán ráhagyott. Előrehajolt, mintha lesben ülne. Észre sem vette, hogy a keze már a kardja keresztjét markolja.
    A feszület alatt nagyot sóhajtott az aggastyán:
    — Pedig mikor is a kúnok bejöttek a birodalomba, Béla úr, magyarok királya azonképpen ment elébük, mintha egytestvért fogadna.
    Látszott a tűzhely felvöröslő fényében, ahogy a bán egészen feléje fordult:
    — És adott földet a tőlünk visszavett királyi várföldekből az ő királyuknak, sok főembereiknek és pásztoraiknak, miképpen legelőket és folyóvizeket temérdek barmaiknak!
    Mika papja megint úgy tett, mintha szerénykedve csak a morzsák közül venné fel a szót, hogy tovább rágja:
    — És kedvezésükre velünk szemben még a törvényben is mindig nekik ad igazat...
    Megint a bán hangja hallatszott:
    — Ezenképpen erősíti magát általuk ellenünk. Bizony nem a tatároknak miatta hagyja ő meg mind a fegyverkezést!...
    Féktelen harag ordítozott ki erre az emberekből és az ugató hang beleüvöltött a forrongó zsivajba:
    — Csalárd ember a király!
    Valamilyen tiltakozó suta rémület rebbent át az arcokon. A homályban felugrott az ismeretlen, fiatal vitéz:
    — Csalárd ember vagy magad! Gonosz beszédhintő, hitvány... — Ung hátra vágta a fejét, a haja visszalobbant a homlokából. Néhány pillanatig arccal az urak felé fordulva, csípőre támasztott ököllel, úgy állt ott mozdulatlanul, mint mindenkitől különálló magányos jelenés.
    — Ki merte ezt?...
    Izgatott fejek ágaskodtak bele a tűzfénybe:
    — Veszedelmedre fordul még...
    — Nagyhatalmas foglaló sarjadéknak ilyent mondani...
    Péter bán megvetéssel félvállról odapillantott:
    — Hát eme kóborlócska vitéz miféle?
    — Olyanféle, mint ti magatok! — kiáltotta Ung lángoló szemmel — és alábbvalónak magamat nálatok, ti comesek és bánok nem ismerem.
    — Megtébolyodott ennek az elméje?
    Mika úr le akarta rázni magáról a tartóztatókat.
    Ung büszkén lépett ki a homályból:
    — Engem is az tett szabaddá, aki benneteket!
    — Csak egy kicsit később, — gúnyolódott a ferdenyakú bán s hangos hahota támadt ettől az ő asztalánál, — minket az Isten kegyelme tett szabaddá, téged meg a király. Újabb szabad vagy te, mint mi...
    — Annál inkább meglátszik még rajtam! Nem kopott le rólam, ami vele járna!
    — Vessétek ki!
    A bán kiáltotta-e vagy más, nem lehetett tudni a kavarodásban.
    — Vessétek ki!
    — Hozzám ne nyúljatok! — az ifjú embernek a hangja volt-e, a tekintete, vagy erős kardja, nem mérlegelték akik fegyveresen felé indultak, de valami megfogta őket. Egyik-másik utasembernek hirtelenében kedvérevaló lett a fennhéjjázó legény.
    — Oroszlán kölyke!
    — Kicsoda? — kérdezte egy süket, — kinek a fia?...
    — Kivele! — kiáltotta konokul a bán.
    Ung a betöretlen pusztai ló szép, szabad mozdulatával ágaskodott a magasba. Már senki sem jött ellene. A főemberektől különváltak a következő rendből valók. Akik az előbb csak szörnyedve a földre néztek, most egyszerre igazat adtak neki. Ő pedig olyasmit érzett lüktető fejében, mint otthon, mikor a megvadult gulya elkanyarodott, amint eléje állt.
    A zsivaj elhalkult mióta az alsóbb rendbeli nemesek közül többen átültek az ismeretlen, fiatal utas lócájára. Már csak a bán és a comes körül fenyegetőztek magukramaradottan az ő embereik, míg a szomszéd asztaloktól nyugtatóan szóltak át az urak:
    — Udvari magaviselésben járatlan eme bitangoló vitéz.
    — Kegyelmezzetek neki, jámbor atyafiaknak e helyén, — mondotta az aggastyán. — Nem tudta kivel áll szemben...
    Hirtelen félbenszakadt a beszéd.
    Tompa, messze hang érintette meg az utasokat. A mormoló hang a monostor belseje felől hallatszott. Mint feltörő forrás lenyügözőn, hullámozva terjedt túl, valamerre, folyósóról folyósóra.
    Hosszan, menetesen rejtélyes éneklés haladt a falak között...
    — Az éjnek középső órája ez... imé Isten dicséretére vonulnak a monostori atyafiak, — szólalt meg az ősz aggastyán és elgondolkodón fordult Ung felé. Erősen helytelenítette amit tett, de azért nem vetett kemény szót ellene. Búgó, harangos hangja kiengesztelőn mondotta: — Nagybőjt idején a matutinum zsoltározása közben tedd félre fiam a kardodat és ezentúl nálad korosabb és előkelőbb főembereknek beszédjét tiszteljed meg.
    Ung megint érezte, hogy a mély, harangos hang jobban megilleti, mint amit mond és lassan az asztalra fektette a kardját. Csak most eszmélt rá valójában, mi történt. Abban a szempillantásban kezdődött ez, mikor az ispán elment s egy kemény kötelesség reászakadt, ami azelőtt a világon se volt, valamilyen belső kényszer, amitől nem nyughatott. Pedig de hányszor megkeserülte már, hogy ilyen természetű és tettel és beszéddel mindíg oda áll, ahol sokak ellen magányosan van.
    Fenn az ajtó alacsony boltívében megjelent ekkor a kámzsás hamuszürke barát. Válla felett odatúlról egyre erősebben áradt a dallam. Zsongásából kiformálódtak a szent szavak:
    „Deus, meus ad te de luce vigilo”...
    Az aggastyán felegyenesedett a feszületnél. Dobogva mindenki követte. Emelkedő sorban emberi formák kapaszkodtak mögötte a garádicson. A folyósók dohos levegőjében szurkosfáklyák kihült szaga érzett. A templomban hideg és sötét volt az éjtszaka. Csak a két magas oltárgyertya körül párázott világosság és a stallumok könyöklőjén égett néhány olvadó fény. Sárga lobogásuk száraz, fájdalmas szerzetesarcokat emelt ki és ejtett vissza a homályba. A matutinum Te Deum-a kísértetiesen szétmorzsolódott a nehéz boltozat alatt és csendes lépéssel, bundás világiak alakjai mozogtak befele. Árnyékuk a templomi oszlopok titokzatos éjtszakai árnyékaiba veszett.
    Ung megállt a küszöbön. Vállát a templomajtó félfájának támasztotta, kezében lassan forgatta süvegét. Kinn hűvös és tiszta volt az éjtszaka. A hold alacsonyan járt a vágmenti erdők felett.
    Odabenn éppen a „Laudate Dominum de céalist” énekelték. Mire a végére értek már nem látszott a hold. Az égen kiragyogtak a csillagok és Ung nem ment vissza többé a monostori kőházba. Köpönyegét magára vetette. Kinn a szabadban, jó messzire a szolganép szállástüzétől, hanyattfeküdt a füvön. A feje hátrahajlott, a melle szélesre tágult. Milyen magas volt felette a mennyboltozat s milyen alacsony volt az a belső mennyezet. Eszébe ötlöttek a sötét, nedves folyósók, a falak és a tűzfény lassú andalgásában a fekete feszület.
    Ő odabenn van, a Vérzőkezű, a Szenvedő, a Töviskoronás és idekint vannak a csillagok, az élet, az öröm, a szabadság.
    Miközben a tekintete elbolyongott a végtelen égen s keresni indult a Nagy Táltost, a Szarvasnyomot, magyarok égjáró tündöklő ősi vezetőit, messziről, otthonról, mintha beszélni kezdett volna hozzá egy régi pásztorember, aki a csillagokra megtanította.
    Lenn a laposban őrizte a nyájat az öreg Maradék, sohasem is ment el onnan, mégis ismerte valamennyi titkát a magasnak. Tudta a Göncölszekérről, hogyan is volt, mikoriban aranypejvát hordtak rajta át az égen s lehullott a pelyva, hullott a szekérről és csillagos csapása megmaradt mesgyétől-mesgyéig, odafenn mindvégre. Kolontói vén paraszt Maradék!... Tudott ő még egyebet is, mást is, kék égi mezőkben a csodaszarvas csillagnyomáról, Lehel óriás kürtjéről és a pogány Isten tündöklő kardjáról, ami fenn lóg az ég mestergerendáján. De gyerekkorában nem volt szabad ezekről másokkal beszélni.
    Asszonyanyja megintette ezért. A Göncölszekér elhullatott aranypejváját mennyország útjának, a régi magyar Isten kardját szent Keresztnek mondta... Kinga is így mondta s ijedezve jelölte magát a kereszt jelével, ha ő a vén Maradék csillagairól beszélt.
    Az anyja és Kinga... Ma reggel még azon tűnődött kettőjük közül elsőbben kihez menjen? Most már nem gondolkozott ezen. Mire virrad, veszi útját a csallóközi ispánhoz, onnan a király udvarába és ha kell, hozzá áll, akár páncélos vitéznek.
    A monostori malom alatt zúgott a víz. Az egyházból kihallatszott a Laudes Benedictusa. A tornyon dárdájára dőlve, mozdulatlanul állt a csillagok között az őrségtartó barát.
    És mintha odafentről lassan hullani kezdett volna az ég aranypejvája, Ung elálmosodón lehunyta a szemét.